Szabad Földműves, 1978. január-június (29. évfolyam, 1-25. szám)

1978-03-04 / 9. szám

1878. március 4.

.SZABAD FÖLDMŰVES*

A ftatal pár alaposan megnézett minden bútordarabot a kiadandó szobában. A bútor régi volt, használt, de Boriskának nem jutott másra. Tudta, hogy így ts megkapja érte a megszokott árat. A fiatalok fintorogtak egy kicsit, de nem szóltak semmit. A férj mintegy véletlenül ráhuppant a fal melletti heverőre, és hintáztatni kezdte a rugókat. A huzat megkopott már a heverőn, de lyuk nem volt rajta. A rúgók halkan nyöszörögtek a férfi súlya alatt.

— Nem mész ki a testvéreidhez! — kiáltott rá Boriska a nyomukban ténfergő legkisebbik lányára. — Ezek a kölykök folyton itt ugrálnak, ha kell, ha nemi

Hosszú kezével lenyúlt, és elkapta a gyerek vállát. Kipenderítette az ajtón, és megmarkolta a kilincset, nehogy újra zavarja őket valaki.

— Hány gyereke van? — kérdezte félénken a fiatalasszony.

Boriska jóval magasabb polt tőlük. Vékony arca jóindulatú mosolyra húzódott időnként, de a mosoly nem tartott sokáig, hol a gyerekek, hol más vonta magára figyelmét, és ilyenkor gyors, kapkodó mozdulatokkal intézkedett, miközben szája körül keserű ránc árkolódott.

— Öt gyerekem van — mondta, és elengedte a kilincset. Beszéd közben megállás nélkül hadonászott, olyart lendülettel, hogy aki nem ismerte, akaratlanul is hátrált előle. — Itt hagyott öt gyerekkel a nyavalyást Egyik kisebb mint a másik. Még mindnek lóg a taknyai

A fiatalok bizonytalanul bólogattak. Nem mertek kérdezősködni tovább. Boriska azonban kérdés nélkül is tovább mesélt. Mintha könnyített volna a lelkén, ha újra elpanaszolja bánatát.

— Pont akkor kellett neki elmenni — mondta dühösen csapkodva —, amtkor a legkisebb fiunk megszületettI Ha várt volna legalább egy-két hónapot, amíg megerősödök. De nemI Nekt pontosan akkor akaródzott meglógni, mikor leginkább szükségem lett volna rá.

A fiatalasszony a melléig sem ért

Boriskának. Magas sarkú cipője, fölboglyozott haja csak a férje szeméig emelte föl. Nem tudta, mit is mondjon leendő háziasszonyának. Néha a férjére tekintett, de az úgy tett, mintha még mindig a heverő rugózatát vizsgálná.

— Egyedül etetni, öltöztetni öt gyereket nem könnyö dolog — folytatta Boriska. — Képzelhetik, mennyit kínlódok velük. Valamelyik mindig sír, de már oda se figyelek. Ha túl nagy az ordítozás, akkor megverem a nagyabbakat, gmiért цет tartanak rendét. Akkor egy darabig csönd van.

A fiatalasszony megköszörülte a torkát. Ügy érezte, mondania kellene valamit, de nem tudta, mit. Ijesztette a hatalmas mozdulatokkal csapkodó, csontvázszerüen vékony, meglepően magas háziasszony. Szeme előtt ideoda cikázott az asszony kaszáló keze, s ha nem lett volna kevés kiadandó lakás a városban, már régen megszökött volna a szűk, alacsony szobából. Keskenyre tépett szemöldöke meg-megrándult, ha arca előtt elsuhant a csontos tenyér.

— Es a hónap végén soha nincs mit ennünk — mondotta Boriska. — En még kibírnám, de a gyerekek sírnak, ha éhesek. Olyankor mindig elátkozom azt a percet, mikor férjhez mentem. Aztán ha elsején megkapom a fizetést, újra rendbe jövünk.

Ekkor megszólalt a heverőn billegő fiatalember

— Ezért akarta kiadni a szobit? — kérdezte.

— Ezért is — mondotta Boriska. — Szükségem van a pénzre. Minden elsején kapom tőle a levelet, hogy miért nem küldöm már a csomagot. Arra nem gondol, hogy nekem milyen nehéz egyedül. A férfiak mind önző gazemberek.

Az utcáról gyerekzsivaj hallatszott. Egy apró ököl kezdte verni az ablakot, de nem rendszeres, ütemes Misekkel, hanem Ossze-vissza, ahogy a gazdája ugrálás közben elérte.

— AnyuI Anyui — kiabálta a gyerek.

De Boriska nem mozdult az ajtóból. Szája megrándult, aztán látogatói nyugtatására elmosolyodott, és folytatta:

— Még két éve van neki. Aztán ha hazajön, én nem dolgozom tovább. Itt az öt gyerek, épp elég gondom lesz itthon is. Csak ezt a két évet kibírjam.

Az ablakon kavics csörrent, Utána megjelent az ököl is, koppantott néhányat.

— Anyu, meg akarnak verni! — hallatszott az utcáról.

A fiatalasszony hátrafordult, de nem lépett az ablakhoz, mert a szok-GOBBY FEHÉR GYULA:

nyája beleakadt a szék sarkán kiálló szögbe. Ijedten kapott az elesni készülő szék támlája után, és miután ktakasztotta a szögbekapaszkodó szövet szálait, azt vizsgálgatta, milyen kár keletkezett a szoknyáján.

— Anyu, mit csináljak? — visította az ablak alat a gyerek.

Boriska végigsimította széles tenyerével az ajtófélfát. Megtapogatta, megveregette, mint a kutyákat szokás. Fejét megrázta, úgy nézett a heverőn feszengő fiatal férj szemébe.

— Ne haragudjon, de én nem bízok a férfiakban — mondta. — Jól tudta, hogy milyen nehéz nekem egyedül az öt gyerekkel, és mégse gondolt rá, hogy mi lesz velünk. A férfiak csak saját céljaikat nézik.

A férfi kényszeredetten vigyorgott. Egy darabig szembenézett a hatalmas termetű asszonnyal, aztán saját feleségére tekintett. Az a szoknyáját rendezgette. A széket már félreállította, úgy fordította, hogy a szög az asztal alá kerüljön. Az ablakon megszűnt a kopogás, és az utcáról kiabálás, sírás hallatszott be.

— Mi talán megyünk is — állt föl a fiatalember a heverőről.

De Borsika nem mozdult az ajtóból. Vékony arcából fürgén mozgó szemek fürkészték a látogatókat, szája körül megjelent a mélyülő ránc.

— Mennyit kér a szobáért? — kérdezte a férfi.

Boriska széttárta a karjait. 'Körülmutatott, de nem felelhetett, mert alighogy elengedte a kilincset, fölpattant az ajtó, és beugrott rajta egy maszatos kislány.

— Anyu, a Pista verekszik! — kiáltotta. — Es csúfol is. Folyton csúfolódik.

A fiatal pár a kis szoba közepén ügyetlenül forgolódott. A férfi a mennyezetet nézegette, az asszonyka figyelme újra a bútorok felé fordult. , A szemközti fal mellett egy kettős szekrény állt, ajtaja kissé nyitva. Az asszonyka látta, hogy üres, a fenti polc festetlen deszkája poros volt.

— Anyu, a Pista verekszikI — ismételgette a kislány, de az anyja nem válaszolt neki.

Az utcán ismét fölerősödött a gyerekzsivaj, és egy kavics majdnem betörte az üvegei. Boriska a látogatókat fürkészte, és közelebb lépett hozzájuk.

— Ez a két kis szobánk van — mondta. — A másikba két ágyat tettem, az egyiken én alszom a legkisebbel, a másikban hárman alszanak. A konyhában áll egy öreg díványunk, azon alszik a legidősebb fiam.

A férfi az ablakhoz lépett, és lábujjhegyre állt, hogy meglássa, ki kopog az üvegen. A fiatalasszony ki-be csukta a szekrényajtót. Az ajtó nyikorgóit, és csak akkor csukódott be teljesen, ha még egyet lökött rajta.

— Anyu, verd meg a Pistát —, könyörgött a kislány, és megrángatta az anyja ruháját, de az nem is vette észre.

— Es mikor lehetne beköltözni? —

kérdezte a férfi.

Boriska ts az ablakhoz lépett, és kinézett az utcára. Olyan magas volt, hogy ktssé meg kellett hajolnia, ha ki akart látni a szemöldökfa alatt.

— Azért is adom ki a szobát — mondta —, hogy legyen itt rajtam kívül valaki. Félek egyedül az öt gyerekkel. Tudom, hogy úgyse bántana senki, kinek kell ez a szegénység, de azért félek.

A három felnőtt az ablaknál állt, a maszatos kislány pedig az ajtónál maradt. Már nem nyafogott, állt és nézte az ismeretleneket. A fiatalasszony tükröt vett elő a táskájából, és igazgatni kezdte a haját.

— Legalább lesz kivel elbeszélgetnem néha — mondta Boriska. Hosszú, csontos ujjait összekapcsolta és megropogtatta. — Ha hazajövök a gyárból, csak a gyereksírás fogad. Nem érek rá szomszédolni meg beszélgetni senkivel. Este megint csak itthon kell maradnom a gyerekek miatt. Ezt tette velem egy férfi.

A fiatalasszony Boriskára pillantott. Ügy tűnt, sehogy se tudja megérteni, hogyan lehet Boriskát kapcsolatba hozni a férfiakkal. A tükröt a bal kezébe fogta, jobbjával pedig rúzst vett elő a táskájából.

— Ha nem drága, mi kivennénk a lakást — mondta a férje. — Bennünk megbízhat, mi rendesen fizetnénk minden elsején.

Az ablakon ismét zörgetett az előbbi apró ököl. A gyerekek a ház előtt rtcsajoztak, néha látszott a mennyezeten et-elsuhanó árnyékuk. Boriska az eget nézte.

— Nemsokára fűteni is kell — mondta, és elmosolyodott. — Hó kering a fák között, most már nem lesz elég a konyha melege. Es szenet is kell vennem. Fa van elég.

A kislány megúnta a várakozást, és kirohant a szobából. Eles hangja behallatszott az udvarról.

— Azt mondta az anyu, hogy megpüföl, hogyha egy ujjal is hozám érsz! — kiabálta.

A férfi megcsípte a felesége arcát, és magához szorította a derekát. Az asszonyka kacarászott, és visszatette a rúzst a táskájába.

— Még két évig leszek egyedül — mondta Boriska, és hosszú kezei szelni kezdték a levegőt a fiatal pár körül. — Mondtam neki, hogy ne keveredjen bele semmibe. Ötgyerekes családapa maradjon becsületes, de a férfiaknak hiába beszél az ember.

Lassan elfordultak az ablaktól, és megindultak az ajtó felé. Hátuk mögött fel-felbukkant egy apró ököl, de hiába verte az üveget, egyikük se fordult hátra.

A szegfű a nűk egyik legkedvesebb virága.

Szfvesen veszik, ha a férfinemzedék kedveskedik néhány saállal.

A virágkiállításon van miben gyönybrködni.

Március, a könyv hónapja

Szeressük a könyvet!

„Szeressétek a könyvet..— mondta egykor Gorkij, a nagy realista orosz író és szava napjainkban sem vesztett idősszerűságéből. Tanácsa — s nemcsak most, márciusban a könyvhónap során — felettébb aktuális témának, óhajnak, sót parancsnak egyaránt.

Szeressük tehát a könyvet, és ne csak azért, amire Gorkij gondolt, hogy a könyv a tudás forrása, hanem azért is, mert hasznos időtöltés mellett a szórakozás nemasítóje, az új típusú ember kialakításának, formálásának hatásos eszköze.

Hol van már ugyanis az az idó, amikor apáink, nagyapáink „egykönyves“ világában — főleg falun — csak a biblia vagy a kalendárium járta. (A kalendárium az első jellegzetesen paraszti jegyzetfüzet szerepét is betöltötte, hiszen benne jól megfért a bejegyzés arról, hogy mikor ellett meg a család kedvenc tehene, arról, hogy a gazda hány koronáért vette az anyakocát a vásáron.) Persze a kalendárium is inkább a stílusbeli ügyeskedés kedvéért járta, hiszen valójában nagyon ts egyhelyben „ült“. Rendszerint ott volt a helye a veszedelmes dolgok, a lúgkő és a gyufa közelében a mestergerendán, hogy a gyerek el ne érje. De hol van már a mestergerenda maga is?!

A kisablakos, zsúptetős, fazsindelyes házakkal együtt eltűntek vagy végleg eltűnőben vannak, mert kimentek a divatból, modernizálódott az életünk. Mind kevesebb helyen láthatunk már ilyeneket, inkább csak mutatóba, vagy néprajzi múzeumokban és skanzenekben akadhatunk rájuk.

A régi világot a felszabadulással most 30 éve a Győzelmes Február történelmi jelntőségű sikerével, szükségszerűen felváltotta az újvilág, az az új társadalmi rendszer, amely a könyvnek is megadta s megadja, ami neki joggal kijár. Gondoljunk csak arra, hogy hazánkban évente többezer új könyv jelenik meg, több millió példányban és ezek között mind több az új alkotás. Lelkesítő tények ezek, de korántsem véletlenek. Mindenekelőtt a CSKP vezetése, szocialista társadalmunk biztosítja, teremti meg a lehetőségét annak, hogy a könyv is végre otthon lehet ma már minden valamire való falusi és városi lakásban. És otthon is van.

A könyv egyre több helyen válik életszükségletté, bár az is kétségtelenül igaz, hogy a könyvterjesztésnek még mindig nagy tartalékai vannak, elsősorban falun. Akad népkönyvtár, ahol ilyen vagy olyan okból — esetleg nemtörődömségből — a könyvállomány bizony még szegényes, a rendszeres olvasók száma kevés. A könyvvel kapcsolatos szemléletváltoztatást kell tehát segíteni, hogy nagyobb legyen — nevezzük így — a kereslet és az igény a könyvek iránt mindenütt. Tervszerűbben, állandóan és átgondoltabban olvasóvá kell nevelnünk az

embereket, hogy napjaink forradalmi átalakulását jobban segíthesse •

könyv.

De tulajdonképpen hol is kezdődik az olvasóvá nevelés? Ennek gyökerei — mint sok minden másé is — az iskolákban, sőt a falvainkban is Orvon« detesen gyarapodó óvodákba nyúlnak. Közismerten kiváló helyei ezek az intézmények az irodalom megismertetésének és megszerettetésének. Mert milyen szívderítő is volt látni például a minap Lučenecen (Losonc)) a Man utcai modern könyvesboltban, amikor két fiatal faluról érkezett szülő óvodás gyermeküknek ajándékba szánt meséskönyveket már igényesen ki tudta választani és értéküket nem koronával mérték, hanem, hogy mit ér bennük az olvasnivaló. Tették ezt azért, mert már ismerték a műveket,

Tudok azután olyan apukáról, szövetkezeti traktorosról is, aki nem szó« gyenli sehol sem bevallani, hogy mezőgazdasági szakiskolás lánya számára kötelező olvasmányként megjelölt könyveket maga is elolvassa szabadidejében. Sőt, a családdal közösen meg is beszélik egy-egy mű szépségeit és tanulságait. A hazavitt könyveken keresztül ez a család már nemcsak ismeretséget, hanem hosszú estékre — sőt évekre, egy életre szóló barátságot így kötött Jókaival, Móriczcal, Mórával, Mikszáthtal, Gárdonyival, Gorkijjal, Hemingwayval és más hazai, illetve külföldi klasszikussal. Az iskola közvetett segítségével így vált egy család alkalmi olvasóból rendszeres olvasóvá és a könyvtár szorgalmas látogatójává is. Kitágult számukra a világ, szélesedett annak horizontja.

Az olvasóvá neveléssel összefügg egy másik, nem kevésbé fontos dolog. Tudniillik' hinni kell abban, hogy aki ma még nem, vagy csak keveset olvas, az holnapra egy-egy jó könyv hatására rendszeres olvasóvá, *sőt igényes olvasóvá válhat. Számos példa van már erre, akárcsak arra, hogy az olvasási kedv hazánkban egyre nő, az olvasók száma állandóan gyarapodik, a könyvet vásárlók száma falun is mind nagyobb, a hozzáférhetőség pedig a legkisebb településen is mind könnyebb. Bátran állíthatjuk ezt még akkor is, ha tisztában vagyunk azzal, hogy még nem minden ház ablakán ragyog be a „szellem napvilága“.

Sokan szeretjük már a könyvet, a jó könyveket, ez elvitathatatlan. Azonban hogy még többen szeressék, az eszközöket és módszereket kell állandóan javítanunk a bőség kosarának • gazdagításáért. Mindenkit meg kell tanítani jól és jót olvasni, jó szóval s módszerekkel. Okos türelemmel kell megkedveltetni a könyvet mindenhol, hogy még többen érezzék, sőt tudják: szeretni kell a könyvet, mert a tudát nélkülözhetetlen forrása. Olyan hasznos időtöltés, szórakozás, amely célszerűbbé, jobbá teszi életünket, segíti előrehaladásunkat...

KANIZSA ISTVÁN