Szabad Földműves, 1977. július-december (28. évfolyam, 26-52. szám)

1977-08-06 / 31. szám

8. SZABAD FÖLDMŰVES 1877*. eogmntn* Ä mezei őz A mezei őz biológiai tulajdonságai­ból kitűnik, hogy további fejlődésé­nek az intenzív növénytermesztés, a fokozódó gépesítés, valamint a kemi­­zélás feltételei mellett is jó perspek­tívája van. Persze csak abban az esetben, ha jól fogunk vele gazdál­kodni. Az őzzel való gazdálkodásnak, te­nyésztésnek, letevésének és tervezé­sének első feltétele, hogy minél pon­tosabban számon tartsuk a tavaszi törzsállományt. A mezei őznél, amely télen nagyobb csoportokba gyűlik, úgy járunk el, hogy a számlálást több szomszédos vadászterületen, esetleg az egész járás területén egy­szerre, ugyanabban az időben végez­zük. A vadászterületet felosztjuk több kisebb részre és ezekben a számlá­lást jó távcsővel traktorról vagy lo­és jövője Szlovákiában akkor az elkövetkező években az őz­bakokat. sutákat és gidákat megköze­lítően 1:1:1 arányban lőhetjük. A gi dák közül mindig több sutagidát igye­kezzünk kilőni, mint bakgidát. További gyakori hiba, az első osz­tályú (egy éves) őzbakok kilövének alacsony szama, a II. korosztályú (2—5 éves) őzbakok túlméretezett ki­lövése és ezeknek következménye­ként a III. korosztályú (6 éves és idősebb) őzbakok hiánya a populá­ciókban. Az őzbakokat a korosztályok szerint 1:1:1 arányban kellene lő­nünk. Az átlagosnál rosszabb növésű és silány trófeát viselő selejt-bakokat minél előbb, lehetőleg már egy éves korukban ki kell lőni. Am vigyázni kell, mert az egyéves őzbakok csak május-júliusban tisztítják agancsukat, tehát jóval későbben, mint az idősebb vas kocsiról végezzük. Fel kell je­gyezni a csapat helyét és idejét (óra, perc), az őzek létszámát nem és kor szerint, és ha a csapat megfutamo­dott, akkor a távozás irányát is. A feljegyzett adatok alapján előbb ösz­­szeegyeztetik az egyes részlegek szám­lálóit, utána pedig az egyes vadász­­területek vadászgazdái között is, hogy kiüszöböljék ugyanazon csapat két­szeri számlálását. A mezei őz számá­nak reális megállapítása kisebb va­dászterületen elszigetelve, tekintettel az őz összpontosítására és migráció­jára — nem lehetséges. Meg kell állapítani, hogy mezei őzünk nemi összetétele jelenleg nem megfelelő, mert túlsúlyban van az őzsuták száma. Ennek fő oka az, hogy csaknem minden évben túl sok őzba­kot, de kevés sutát meg gidát lőnek ki a populációból. Egy-egy őzbakra gyakran két-három suta is jut, habár a kívánatos ivararány 1:1. Ezért a lelövési terveket úgy keli elkészfteni. hogy az ivararány minél előbb bely­­rejöjjön. Ha ezt sikerült elérnünk, egyedek! Nincs szó itt valamilyen betegség tüneteiről, mint azt még mindig sok vadász tévesen hiszi, és amiért jó néhány, tehetséges, egyéves tenyészbak életéve) fizet. A jó minő­ségű tenyészbakokat nem szabad előbb kilőni, mint 6—9 éves koruk­ban, azaz csak akkor, amikor a tró­fea minősége eléri tetőpontját. Ilyen bakok idő előtti lelövéséve! szegé­nyebbek leszünk a rekord-trófeák és aranyérmes trófeák kitenyésztésében, és hiányozni fugnak az őzállomány­­ból azok a jóvérű utódok is, amelye­ket még ezek a bakok hagytak volna maguk után. Sajnus. sok olyan vadász van, aki éppen az legerősebb agancsú őzbakot hajlandó csak lelőni, tekintet nélkül a korra. Az ilyen vadász futni hagyja a hitvány nyársasokat és gombnyár­­sasokat, mert nem viselnek olyan tró­feát, amellyel büszkélkedhetne. Az őzbakok lelövési tervét nem szabad túllépni és komoly súlyt kell fektetni az I. korosztályú bakok lelö­­vésének teljesítésére. Minden korosz­tályban elsősorban a selejtbakokat kell kilőni. Nem vadászias túl nagy távolságról lövöldözni az őzekre, mert csak fölöslegesen riasztják, vagy ami még rosszabb: megsebzik és megke­resni őket sok esetben lehetetlen. Ugyanúgy nem szabad válogatás nél­kül lőni az őzbakckat, tekintet nél­kül tenyésztési értékükre, még akkor sem, ha a vadászegyesületnek szüksé­ge van vadhúsra. Ha még valahol előfordulna olyan eset, hogy az év vége felé a terv teljesítése érdekében a sutákat hajtásban is vadásszák, rá­adásul még söréttel is lövik, akkor erre sok őzbak is ráfizet, mert ebben az időben már levetette agancsát. Az ilyen eljárás törvényellenes, nem va­dászias és minden esetben elítélendő. Ugyanez vonatkozik azokra a „vadá­szokra“ is, akik golyós fegyverrel, nagy távolságból az őzcsapat közé lőnek azzal, hogy majd csak eléri va­lamelyiket a golyó. A mezei őzre más módon kell va­dászni, mint az erdőben, ami a kör­nyezet és az életmód másnemúségé­­bői ered. Ezenkívül tokintettel kell lenni a biztonsági követelményekre is, mert a nyflt síkságon a kilőtt go­lyó igen messzire repül. A mezei őz vadászatának igen jó és enedményes módja a magaslesrűl való lövés. Erre a célra legjobb a hordozható, esetleg összerakható, könnyű alumíniumból készült magasles. Lehetnek fához tá­masztható, létrás magaslesek vagy nyílt területen, tartós oszlopokon nyugvó, szószékszerű magaslesek. Az NDK-ban traktoros pótkocsira szerelt, szállítható magaslest láttam. Szállí­tás közben vízszintes helyzetbe lehet ledönteni. A magaslest a mezőgazda sági termények szerint helyezzük el olyan helyre, ahová az óz kijár le­gelni. A magaslesről tökéletesen meg lehet figyelni az őzet, jól és bizton­ságosan lehet a vadat meglőni, mert a lövés mindig a föld felé irányul és nem veszélyezteti a környezetet. A mezei őz vadászatának más, na­gyon jó és egyben „romantikus“ módja a barkácsolás, vagyis cserke­lés lovas kocsin, vadász-kocsin. A va­dász viszonylag magasan ül, jól be­láthat a magasabb növények közé is. A vad a fogatttól nem fél, kisebb tá­volságra is bevárja, viszonylag rövid idő alatt nagyobb területet is be le­het járni. így sok özet meg lehet fi­gyelni és össze lehet hasonlítani te­nyésztési értéküket. Ez a vadászati mód lehetővé teszi a következetes se­lejtezést. Persse nem lehet visszaélni ennek a módszernek a lehetőségeivel és felhasználni az őzek tömeges lelő­­vésére. A motoros járművel való cserkelés nálunk tiltva van. Ugyanúgy törvény­­ellenes, tilos és elítélendő éjszaka autóval bejárni az egyes táblákat, reflektorral megvilágítani a vadat és a mesterséges fényforrás mellett meg­lőni az őzeket. Sajnos, még Dél-Szlo­­vókiában is találkozunk ezzel a mód­szerrel. Magam is láttam többféle, még fegyverre szerelt reflektort is az éjjeli vadászat céljára. A vadászok tudták, hogy nálunk nem szabad fgy vadászni és szégyenkeztek is előttem. PAVEL HELL mérnök, CSc. mezei őz tipikus agancsa masszív, nehéz és világosabb szfnfi. (Foto: P. Hell ľ A Szlovák Vadászszövetség hírei 1977. június 3-án ülésezett a SZVSZ KB elnöksége, június 4-én pedig a SZVSZ KB plénuma. Mindkét központi szerv többek között a következő ha­tározatokat hozta: Az elnökség jóváhagyta a központi túzoknevelő farm építésére vonatkozó terv-tanulmányt. A tervet a zvolení Erdészeti Kutatóintézet dolgozta ki. Ebben a létesítményben, amely a zlatnái túzokrezervátumban kerül .felépí­tésre, a megmentett túzoktojásokaf mesterséges úton kikeltetik és a felne­velt fiatal túzokokat visszaeresztik a természetbe. Az Intézmény beruhá­zási költsége 3,8 milliú korona. Célja, hogy Európa legnagyobb és egyik legritkább madarát: a túzokot megmentse a kipusztulástól. Létszáma Euró­pában századunk elejétől több mint 80 %-kal csökkent és Szlovákiában már csak mintegy 450 darab él belőle. Az elnökség kiértékelte a SZVSZ szocialista munkaversenyét, melynek keretében a SZVSZ valamennyi járási szervezete versengett a vad lelövésé­­nek és befogásának teljesítésében, saját forrásokból való takarmány elő­állításában és a lőtt vad eladásában. Az első helyet a SZVSZ Liptovský Mikuláá-i járási bizottsága nyerte el, a velejáró 50 ezer korona jutalommal együtt. A második helyezett a trnavai jb; jutalma 25 ezer korona, a martini jb 10 ezer koronát kapott a vadászat további fejlesztésére. Tudomásul vette a lőtt vad felvásárlásáról szóló jelentést, amely szerint az 1976. évben a SZVSZ alapszervezetei az állami felvásárló szerveknek 784,9 tonna vadhúst adtak el. A tervezett produkcióból 50,5 °/«-ot adtak át az állami szerveknek, ami 18 '/«-kai több, mint az előző évi volt. 1977. áp­rilis 14-én a vadászati szervezetek és baromfifeldolgozó vállalat képviselői közös értekezletet tartottak, amelyen kiértékelték a vállalat múlt évi ver­senyét, amelyet a csülkös vad piaci kihasználására hirdetett meg. A leg­jobb járási szervezetek pénzjutalomban részesültek és díszoklevelet kap­tak. Ezek közé tartoznak: Topofčany, Prievidza, Rožňava és Levice — 1700 korona jutalommal, továbbá Dnn. Streda és Stará Ľubovňa 1300 korona ju­talommal. Az elnökség jóváhagyta a baromfiiparral 1977-re kötött új keret­­szerződést, amely továbbfejleszti a lótt vad felvásárlásában eddig is mu­tatkozó együttműködést. Az elnökség jóváhagyta a SZVSZ kitüntetéseire felterjesztett javaslatot és a szövetség 21 érdemes tagjának I. osztályú, és 49 tagjának II. osztályú kitüntetést adományozott. Ralbovský F. Okszerű tápanyagpótlással növeljük a halhústermelést A PLANKTONOK JELENTŐSÉGE A HALTERMELÉS FOKOZÄSÄBAN meny. Sporthorgászainknak meg kell küzdeniük nemcsak a víz szennye­zettségével, de a halászati tilalmak megsértőivel, sőt az orvhalászok ki­hágásaival, illetve bűntényeivel is. A kifogott hal szállítása, feldolgozá­sa értékesítése sem a legkönnyebb feladat. Az éttermek a haltermeléssel foglalkozó földművesszövetkezetektől, állami gazdaságoktól vásárolják a halat. Szállításuk (víztartályok stb.) a hal feldolgozása, több költséget és munkát igényel, mint a fóliába cso­magolt, kész áruként szállított ten­geri hal. Már a múltban is miniszteri rendelet szabályozta az egyes halak legkisebb méretének nemcsak hosszát, de a sú­lyát is. A fogas- és süllőnek például az előírt hossza 30 cm, súlya 25 dkg volt. A kecsegéé 40—20, a márnáé 25—30, a pontyé 30 cm 40 dkg. Írom ezt azért, mgrt az említett cikkben olvashattuk „csak meg legyen a mé­rete, az a bizonyos 35 cm, ami az ál­talános méret, amit a helyi körülmé­nyektől függően feljebb vagy lejjebb állítanak, ami nem baj, csak kapja­nak a pontyok“. Nos, ehhez még annyit hozzátennék, hogy ha vélet­lenül olyan hal kerül a készségre, ami a fenti méretnél kisebb, azt víz­„. Elsősorban Is a baromfi, a hal, a tojás, a tej és termékeinek jobb és nagyobb választékát kell biz­tosítani ... fA CSKP KB-n Strougal elvtárs által előterjesztett jelentésből.) A fent idézett sorok szerint a fel­adat adva van. Kellő szakismerettel párosult ' tapasztalat igazolja, hogy teljesíthető, minden nagyobb nehéz­ség nélkül. Tudásunkon és akaratun­kon múlik, hogy e fontos feladatnak miként teszünk eleget. Nem vitatható, az élelmiszerek választékának bővíté­sére több okból is szükségünk van. Igaz, nálunk az egészséges ember lé­nyegében megtalálja a számára leg­fontosabb élelmiszert. Nem így azon­ban a beteg, „a diétára“ szoruló. El kell ismernünk, hogy a tejjel és ter­mékeivel, s a baromfihússal való el­látás — mezőgazdasági dolgozóink igyekezetével — napról napra jobban sikerül. Sajnos, az édesvízi halak be­szerzése, illetve fogyasztása, úgy a magánháztartásban, mint az étter­mekben még mindig akadályokba üt­közik. Jogos-e a kívánság? Idősebb állampolgáraink és sporthorgászaink előtt jól ismert halfajták, mint pél­dául a harcsa, a márna, a keszeg, a ponty, a süllő stb. létezéséről úgy­szólván már csak az említettek elbe­széléseiből vagy a szakirodalomból értesülhetünk. Pontyot, pisztrángot (csemegehal) csak „ünnepen“ for gyaszthat állampolgárunk. Az étter­mekben ugyanez a helyzet. A fent említett halak nagy fehérje- és fosz­fortartalmuk miatt egészségünk szem­pontjából nélkülözhetetlenek. Az or­vosolt szakvéleménye szerint előtérbe kerül az okszerű táplálkozás. A sta­tisztikai adatok viszont azt igazolják, hogy nálunk egy évben fejenként egy kg halhús kerül fogyasztásra. Az üz­letekben félkész halételeket, fóliában csomagolt pontyot, pisztrángot stb. hiába keresünk. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy hazánk „eldorádója“ volt az édesvízi halak terjesztésének. Nyílt vizekben, víztárolókban, valamint a meliorációs medencékben, kavtcsgöd­­■ rökben a sokat hangoztatott víz szennyezettsége mellett még ma is sikerrel halászhatjuk. Igaz, a horgá­szatot megnehezíti több ismert körül­iK ; .-----­n Amikor e sorokat írom, a halászat e- ún. tilalmi ideje lejárt. Június else­­a jétől októberig minden hal fogható, r- tehát a horgászok bővíthetnék hal­­t- hús-választékunkat. Természetes, ha­­>h lászni csak a vonatkozó törvények ik szigorú betartásával lehet. 1- A Szabad Földműves június 25-én a megjelent számában: „Valamit tenni kellene“ cím alatt olvastam A. F. szerző érdekes sorait. írja: „Kellő szigorral kellene fellépni a „fekete“ horgászok ellen. Bizony igaza van! De bátor vagyok megemlíteni, hogy az illetékesek erre is figyelemmel vannak. Az érdeklődőknek talán fel­hívom a figyelmét a „Socialistické súdnícstvo“ című jogi szaklap folyó évi 4. számában megjelent jUDr. Fu­­lier Józsefnek, az SZSZK főügyészsé­ge dolgozójának az orvhalászattal kapcsolatos „ismeretterjesztő“ írásá­ra. A szerző ugyanis hangsúlyozza, hogy a 150/969 Zb. törvény 4. parag­rafusa és a 60/1961 törvény értelmé­ben aszerint minősítik a tilosban való horgászást kihágásnak vagy bűn­ténynek, amilyen fokú az elkövetett cselekmény mércéje, amellyel a szo­cialista közvagyont- megkárosította. Jó lenne a „fekete“ horgászoknak er­re felfigyelni! Nemcsak sporthorgá­szainknak kell tudniuk, hogy csak olyan halat és rákot szabad fogni, amely a hivatalos méreteket eléri, Nyilvánvaló, amennyiben sikerül a tó planktonjának, azaz a természetes haltápláléknak a szaporítása, úgy módunkban áll a halhústermelés fo­kozása is. Érdemes megjegyezni, hogy a planktonos szaporítás a növények trágyázásának szabályai szerint, a Liebig-féle minimum törvény alapján történik. A tő iszapja, a tó vize csalt olyan arányban termeli a benne lévő növényi és állati életet, amilyenbe a tápanyagok rendelkezésére állanak. Ha rendelkezésére nagyobb mennyi­ségben a legfőbb növényi és állati tápanyagok állanak, úgy nagyobb a plankton termelés is. Külföldön ez irányban végzett tudományos vizsgá­latok alapján jöttek rá a műtrágyák használatára, azaz a halastavak mű­trágyázására. A kísérletek azt bizo­nyították, hogy a szántóföldi kultúr­növények termeléséhez hasonlóan a halastavak láthatatlan növényi plank­tonjának erősítésére a foszforsav, a káli és a nitrogén műtrágyák igen hatásosak. Az újabb tapasztalatok szerint a műtrágyákat jól elosztva, többszöri, kisebb adagokban jobb nyújtani. És egyszerre. Jobb vízbe ke­verni, mint a tó partján az iszapba beszórni. Ebben az esetben a tó gyö­keres vízi növényzete szaporodik, ami nem kívánatos. A műtrágya mennyi­ségét illetően sokáig folyt a vita. Külföldi tapasztalatok azonban bébi zonyították, hogy hektáronként tíztől 40 kg tiszta foszforsavat (tehát 16 százalékos szuperfoszfátból 80-tól 600 kg-ig), 5-től 10 kg tiszta kálit (40 százalékos kálisóból 25 kg-től 50 kg-ig) és 30-tól 40 kg nitrogént úehet adni. Érdekes, hogy amint a szántó­földi trágyázásnál, úgy itt is a szer­ves állati trágya hatásosabb szokott lenni, mint az ásványi nitrogéntrá­gya. Ezt tapasztalták a pontytenyész­tésben régen Is Hirsch Alfréd birto­kán. Abban a halastóban volt legna­gyobb a pontytermelés, ahová az is­tállótrágya leve befolyt, persze mód­jával! Az állati trágyák azonkívül — az akkori halélettani kísérleti állomás megállapítása szerint — még előnyös mellékhatást is fejtettek ki azzal, hogy a víz széndioxid tartalmát nö­velték. Ezáltal a klorofilltartalmú plankton erőteljesebb fejlődését és szaporodását mozdították elő. Német­országban újabban a halastavakat zöldtrágyával is trágyázzák, ősszel, lehalászás után a tófeneket csillag­­fürttel, lóbabbal vagy más, nagy szer­ves zötdtömeget termelő növénnyel bevetik, és azt vagy leszántják, vagy elárasztják. Cél: a növény elkorhadá­­sa által a talaj szervesanyag-tartal­­mát növelni, ezzel a tő vizének növé­nyi és állati planktonjait gazdagítani, Kmosko László, mérnök be kell bocsátani. Ha már nem él, fogyasztás céljára nem szabad fel­használni. Kevesen tudják, hogy a múltban a tenyésztett és hizlalt pecsenyepon­tyok és egyéb halak exportja révén jelentősen növekedett a valuta össze­ge. Nagy érdeme volt ebben dr. Hirsch Alfrédnek, a fehérmegyei fel­­sőcikolai tógazdának, aki a halhús termelést éppen a mocsaras, másra használhatatlan területeken megho­nosította. Hogy milyen cél vezette? Az új gazdasági ág, azaz a halhús­termelés nálunk már akkor elterjedt. A tógazdaság célja, a halhústermelés volt, így a modern tógazdának arra kell törekednie, hogy azt minél in­tenzívebben fokozza. A hozzáértő ol­vasó tudja, hogy ezt direkt vagy in­direkt módon lehet elérni. A direkt mód a halak etetésével (darált, főtt árpával, tengerivel, konkollyal, -csil­lagfürttel, hús- és vérliszttel, sőt a selyemhernyó báb-hulláival Is) vagy­­pedlg indirekt úton, a hal talajának vagy vizének trágyázásával. A hal tápláléka ugyanis kétféle: mesterséges, — a tógazda által nyúj­tott takarmányban; .természetes — azon apró, szabad szemmel Is látható állati és növényi szervezetekben, a­­melyeket a tó feneke, az iszap ús vize termel és amelyet gyűjtőnéven planktonoknak nevez a tudomány.. Szabadságo­lások ideién... A Szabadságolások idejét éljük. Ki-ki kedvtelésének megfelelő környe­zetben tölti ezeket a napokat, heteket. Ilyen csendes, romantikus hely van több is a Koíice-vidéki járásban. Közéjük tartozik a csányi tó és környéke, ahol a horgászokon, halászokon kívül azok is jól érezhetik magukat, akik szórakozni, pihenni, friss erűt gyűjteni akarnak. A friss levegő, a napfény és a víz jú hatással van a testi és szellemi kikapcsolódásra. Iván Ferenc, Kožice

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents