Szabad Földműves, 1977. július-december (28. évfolyam, 26-52. szám)

1977-08-06 / 31. szám

SZABAD FÖLDMŰVES 1977. augusztus 9. Az utcafelelős bekopogtat: Hogyan ébredt Jusztika néni? ZSONG AZ ÉLET a vásárhelyi Tölgyfa utcában. Már az első ház előtt Járdát Javító házigazdát látni: ha majd Jön az ősz, ne folyon a víz a ház tövére. Arrébb tatarozáson ügy­ködik néliány ember, a túloldalon pe­dig egy festő dolgozik, ügyesen irá­nyítva lábával a magas létrát. Csak az öregek pihennek. A kiskapuk mel­lett székek, lócák, ott ülnek, beszél­getnek, figyelve a fiatalabbak szorgos munkáját, s az utcai parkok szép vi­rágait. A susáni utcában lakik a nemzeti bizottság szociálpolitikai állandó bi­zottságának egyik tagja, Nagy jános­­né. Hozzá érkeztem egy kis beszélge­tésre, s ide jött ez alkalomra Gábor Lídia, a Vöröskereszt körzeti alapszer­vezetének titkára Is. Arról faggatom őket, hogyan is született a nemes kez­deményezés, amikor — a városban el­sőként — hozzáfogtak az öregeket gvámolító utcafelelős-hálőzat meg­szervezéséhez? — A mi kerületünkben nagyon sok a magányos idős ember — kezdte Nagy Jánosné. — Van ugyan két tisz­teletdíjas szociálpolitikai gondozónk, de úgy véltük, nagy segítség lenne, ha a vöröskeresztes és nemzeti­­front-aktívák is bekapcsolódnának ebbe a munkába. Többször tárgyal­tunk erről Gábor Lídiával. Ez év áp­rilisában a vöröskereszt alapszervezet vezetőségi ülésén meg is született a határozat: minden utcában felkérünk egy-két asszonyt, vállalja el társadal­mi munkában az utcafelelősi tisztsé­get. — Nem nagy dologról van itt szó — jegyezte meg a vöröskeresztes tit­kár. — Csupán a jószomszédi viszony kialakítására törekszünk. A legtöbb öregre nem tudnak naponta figyelni: mi naponként bekopogtatunk hozzá­juk. Megkérdezzük, hogyan ébredtek, hogy vannak, kell-e valami segítség? Hat-hét utcában már működik a szolgálat. Fejes Ernőné Nyár utcai lakos alig egy éve még az orsózó üzemben dolgozott. Most, hogy nyug­díjas, több az ideje, szívesen vállalta a megbízatást. Rajta kívül még Vol­­fort józsefné az utcafelelős. A Vidám utcában Szappanos Lajosné, a Révész utcában Lencse Istvánné, az Almási utcában Pál Lajosné ügyel az öregek­re. De egymás után kapcsolódnak be a többi utcák is. Úgy tervezik, hogy november 7. tiszteletére Susán egész területére kiterjesztik ezt a gondosko­dást. A körzetben több mint 250 vö­röskeresztes tag él, közülük kerül ki az utcafelelősök zöme. A BESZÉLGETÉS UTÄN elindultunk néhány öreg meglátogatására. A Tölgyfa utcában kezdtük, Tódor Ist­vánné utcafelelős kíséretében. Sarró néni éppen kinn állt a kapuban, s mi­kor látta, hogy hozzá jövünk, szíves szóval invitált bennünket a házba. A verandán három szép fehér abro­szon tarhonya száradt. — £n csinálgatom — mondta mo­solyogva, amint megálltunk egy pilla­natra a hosszú asztal mellett. — Va­lamivel csők foglalkozni kell. Igaz, a lányom nem nagyon szereti. A napok­ban is jött hozzám, látja, hogy ott a sok tojás: — jaj, édesanyám, hát mit gondol...?! — pörölt velem. Azt drá­gám, feleltem, hogy ne unjam magam. Mert az kész betegség, ha az ember unatkozik. — Egészségileg hogy van Sarró néni? — Hát mostan megvagyok ... kicsit megerősödtem az operáció óta. De hát csak idős vagyok már. Márciusban töltöttem be a 78-at. Nagyon egyedül vagyok, s jólesik, ha a lányaim, vagy Tódorné szomszédasszony meglátogat. Nemigen járok sehova. Igaz, Gyopáro­son voltam, azt szeretem. GÄL IMRE BÁCSIT egy szűk helyi­ségben találtuk. Tavaly feltört a ta­lajvíz a házukban, s a szomszédja, Lugosi József adott neki menedéket, amíg a fia felépíti az újat. Gál Imre is betöltötte már a 78. életévét. — Én jól vagyok, enni tudok, de bizony a feleségem nagyon beteg — mondta szomorúan. — Ebédet a vá­rosi nemzeti bizottságtól kapunk. Én megyek el érte. Különben nem pa­naszkodhatok, mert barátságosak a szomszédaim. Összeköszönünk, s na­gyon jólesik, amikor benéznek hoz­zám, s megkérdezik, hogy vagyok. A Nyár utcában Fejes Ernőné tar­tott velünk. Deák nénit látogattuk meg először: — Nem jól vagyok — panaszkodott, amikor kérdeztük. — Sokféle beteg­séggel bajlódok. Etuska nagyon jó szomszédom. Többször átjön hozzám, segít, ha kell. Egyszer már itt is aludt, mert elestem, nagyon megütöt­tem magam. Félt, hogy éjjel valami történik velem. Sűrűn eljön valame­lyik hozzátartozóm, meg a két kis­­unokám, Tündiké és Öcsiké. Ha egy nap nem jönnek, már lesem a kaput, mikor nyílik. DEKANY NÉNI a 76. évébe lépett. Kedves kis öregasszony, vékony hang­ja sokszor sírásba csuklik. Örömre, bánatra egyaránt elérzékenyül. — Egyedül éldegélek a férjem után kapott nyugdíjamból — mondta be­szélgetésünkkor. — Egyedül vagyok, s bizony nagyon jólesik, ha megláto­gatnak, különösen télen. Bekopognak az ablakomon, megkérdezik, mi van velem, hogy érzem magam? A gondo­zó is be szokott kopogtatni: — Hogy van, drága kis Jusztikám — kérdezi kedvesen, és ha kell, akkor segít. Sorba mesélte a látogatásokkal kap­csolatos élményeket. — A tavasszal néhány hétig beteg voltam — idézte az egyiket. —■ Ami­kor kezdtem lábadozni, gondoltam, kimegyek a kertbe egy kicsit mun­kálkodni. Jön Fejesné, az Etuska, meg Simonná. Azt mondják: — Na, Jusztika néni, maga csak álljon ott és dirigáljon, majd mi csináljuk. El is ültették ketten a krumplit, babot, meg amit kellett. Nem engedték, hogy én csináljam. Amikor kapálni kellett, Etuska néni megint segített. De a férje, Fejes szomszéd is nagyon ked­ves. Készített nekem egy takaros kis vödröt, hogy könnyebben vigyem a vizet. TEHAT VÖRÖSKERESZT, nőbizott­ság összefogott, hogy az öregekről való gondoskodás ne csak szónokla­tokkal, ne csak az egy évben egyszer tartott öregek napjával legyen elin­tézve, hanem az állandó ügyelettel és figyelmességgel. Segít nekik ebben a pártszervezet, segítenek a szocialista brigádtagok, s a tanácsi szervek is. Susánban gyakorlattá vált, hogy min­den nap tudni akarják, hogyan ébred­tek, hogyan élnek az idős, magányos emberek. Nemcsak az öregeket, de magukat is becsülik ezzel. Reméljük, a jó példa tovább terjed... (—) ■KÖZTUDOTT, a pénteki nap dél­­utánja nyújtja a leges-legbo­­nyolultabb utazást — távolsági bu­szokon. Ilyenkor ezek a gördülő al­kalmatosságok ingázókkal zsúfoltak. Azokkal, akik hetente járnak haza munkahelyeikről, Szlovákia különbö­ző tájairól. Jómagam is egy ilyen „örömteljes“ utazásnak voltam részese, Zvolentől egészen Komárnóig. Mig mások, sok­sok kilométeren át oly hangosan csi­­viteltek, mint tavasszal a madarak, én nagyokat hallgattam. S kihámoz­tam e hallottakból azt, ami felkeltet­te érdeklődésemet, különválasztottam a jót a rossztól, a sekélyestül. Így le­hettem szem- és fültanúja egy béké­sen induló beszélgetésnek, ami éles összecsapással végződött. Egy jól összeszokott parti foglalt helyet a busz hátuljában. Ez kitűnt a csevegésükből, beszédtémáikból. — Jónapot! — köszöntött egy isme­rősére bukkanva, a parti idősebb tagja. A KÖSZÖNTÖTT ugyancsak ,.|óna­­pot!“-tal válaszolt. Majd beszédbe elegyedtek. — Ügy-e, már nem ismer .. .? Én azóta is áldom a jóságát, mivel segí­tett az épületfa-ügyet düldre vinni. — Rég volt. Van már vagy húsz éve... Futnak az évek. És maga, hogy él? — Én? Ügy, mint Marci Hevesen... Még a kutyának sem mutatok utal. — Miféle a mestersége? — Kőműves vagyok.'Az itt ülő ba­rátaim is azok. Egy cégnél dolgo­zunk. Ezután a kölcsönös bemutatkozás következett. A Kasza, a Káposztás, meg a Sípos nevet megjegyeztem. Ez fustzók a hajdani kéziszerszám-nevet viselő volt köztük a legidősebb. Legalábbis, úgy nézett ki. Egyszeriben csönd terpeszkedett közéjük. Valószínű, a legmegfelelőbb beszédtéma keresésén járt az eszük. Feri bácsi vetett véget a már csak­nem kínos hallgatásnak. A legidősebb. Elsorjázta, Szlovákia mely vidékein, tájain dolgozott már húsz-huszonöt éven keresztül; milyen gyárakat, üze­meket építettek. Hol, mennyit keres­tek havonta, — meg dologidőn kívül, micsoda pénzeket vágtak zsebre. — Azt mondja el — szólt közbe Sípos Laci, a parti legfiataiabbja —, mit adott magának a szocializmus. KASZAT nem nagyon kellett bíz­tatni. Mestere ő a dicsekvésnek . .. — Három gyermekem van. Mind­egyiknek olyan családi házat építet­tem, hogy bárki megbámulhatja. De a többi sem kismiska! A három autó. a három hétvégi pihenőház, meg a borospincék, hogy csak a jelentő­sebbjét említsem. Ezt persze Káposztás se állhatja szó nélkül: rátromfol: — Nekem öt lányom van, s tizen­két unokám. A lányok mind férjhez­­mentek. Mindvalahány, emeletes, összkomfortos házban lakik. Nem hiányzik ezekből a villaszerű épüle­tekből semmi: a fürdőszobák csem­­pézettek, a házak alatt garázs, autó­val persze. Két lányom Petroff-zon­­gorán játszhat, ha szabad idejéből futja. Mert az nem nagyon van. An­nál több a baromfi, jobbnái-jobb faj­ták. Még a Hunyadi gróféknak sem volt annyi kacsája, tyúkja, mint ezek­nek ... A busz. ha bár tömve, azért nyeli a kilométereket. — Könnyű maguknak! — vetette közbe váratlanul egy borostás arcú. javakorabeli ember, aki nem közéjük tartozott, s bizonyára torkig volt már a sok dicsekvéssel. — Autón hord­ták Önöket ide, meg oda, azt sem tudják, melyik ajánlatot fogadják el. S mi fizetséget kapnak? Egy-egy túl­óra ellenében legalább száz koronát, meg ételt, italt, amennyi beléjük fér — ingyen. Ezért veti fel magukat a pénz. Az a fusi-pénz, amit adóillet­mény alá be nem jelentenek. Ezzel az államot károsítják..., a törvényes előírásokat így tisztelik ... Hogy nem sül le a bőr, az a vastag az ábrázat­­jukról . .. A közbeszóló nagyon is fején talál­ta a szöget. A dicsekvők morgolódtak egy kicsit, ám jobbnak látták nem hangoskodni. Bádogképpel néztek ki a busz ablakán. Jómagam a börzsönyi hegyek erdőborította vonulataiban gyönyörködtem. KÁPOSZTÁS, hogy valamiképpen úrrá legyen a helyzeten, egy üveg eredeti orosz vodkát kotorászott elő a táskájából, s így bíztatta társait: „Igyunk fiúk, hogy legyen ... humo­runk!“ A busz tovább robogott velük. Köz­ben csókolgatták a pálinkásüveg szá­ját, mindaddig, amíg ki nem ürült. Am az itóka sem tudta őket igazi jó­kedvre deríteni. Az összekoccanás keserű galuskája a torkukon akadt. Szerény meggyőződésem: valahogy jobban a körmükre kellene ütni a törvényszegőknek, az előírások fity­­tyethányóinak. Ne tűrjük, hogy egye­sek, kényük-kedvük szerint élősköd­­jenek, gazdagodjanak — mások, és az állam kárára. Kevés és apró a gumó Balog nad lplom-t Of ELET Efsz-ben már több­éves hagyománya van a iurgonyatermesztésnek. Kezdet­ben még kései és félkorat faj­tákat is termeltek, de az idén már csupán a korát fajtákat ültették. így kellett lenniük, mert az egyéb, ugyancsak munkaigényes növényféleségek — zöldség, szőlő, cukor­répa — csúcsmunkái ideién képtelenek lettek volna biz­tosítani a burgonya ápolási és betakarítási munkálatai­nak időbeni elvégzését. Az idén — a korábbiakhoz hasonlóan — ismét húsz hektáron termeltek burgonyát e gazdaságban. Két fajtái kaptak és ültettek. A SASKIA volt a korábbi, és ez adta a nagyobb hozamot is. Betakarítását június derekán kezdték. r — A Saskiát hat hektáron termeltük — említette óe­­szélgetésünkkor SZECSEl Sándor mérnök főnövényter­­mesztö —, aránylag szép eredménnyel. — Hatvanhét mázsa hektáronkénti átlaghozamot nyújtott, amt az idei adottságokhoz mérten jónak mondható. A határszemle során a burgonyaföldet is megtekintet­tük. A hosszan kígyózó, frissen kiszántott sorok fölött vagy harminc lány és asszony hajladozott a tűző nap­sütésben. A ftatalabb/a fürgén, jókedvűen, az idősebbek sajgó derékkal és kissé gondterhelten gyűjtötték kan­náikba, kosaraikba a gumókat. A megszaporodott üres sorok, meg az egymáshoz támogatott teli zsákok jelez­ték munkaszorgalmukat. S az idősebbek, mint az már lenni szokott, azonnal párhuzamot vontak múlt és jelen között. Es bár burkoltan, kimondták, amt a szívüket nyomta: — Te fulcsal Tudod-e, hogy hívják a kisrókákat? — incselkedett egy sötét fejkendős nénike a közelében haj- Icdozó fiatal lánnyal, miközben kannájából a zsákba töltötte a krumplit, és fél szemmel a kísérőmet figyelte. A lány felnézett, majd felegyenesedett, homlokát rán­colva gondolkozott — Nem. Nem tudom — bökte ki a végén, s mint aki rosszat sejt, lopva körülpillantott, megmosolyogják-e a többiek. A fejkendős két kézzel beletúrt a zsákba. — Hát úgy mint ezt a krumplit — mutatta a tenyerén a sárgás gumókat. A lány és néhány társa érdeklődéssel lesték a\szót. Néhány öregasszony már halkan kunco­gott, de továbbra is ott görnyedtek a sorok fölött. — Aprókák! Érted lelkem, ap-ró-kák — szótagolta még mindig komolykodva a néni, de ajka szegletében már kacagtak a ráncok. S a kővetkező pillanatban a krumpli­földön felcsattant a jóízű nevetés. A zöldpulóveres me­nyecske adta meg a jelt magasan trillázó hangjával, s hiába kapta szája elé gyorsan a kezét, már mindenik­­böl felszakadt a vidámság. S a kísérőm velük nevetett. — Sajnos, ez a valóság — állt meg az egyik teli zsák­nál —, nincs mit szépítgetni rajta. A növényzet szép dús, de alatta kevés és apró a krumpli — mondja bosz­­szánkodva. A távolba néz. a port kavaró traktorok után. — Ha várhatnánk még néhány hetet a kiszántással, ta­lán harminc százalékkal több termést nyernénk egy hek­tárról. De a piac, a fogyasztók most kérik, s mi nekik termelünk. Meg egyébként sem a jövedelmezőség, inkább a társadalmi igény késztetett bennünket arra. hogy krumplit is termeljünk. Szecsei elvtárs hatvan-hetven mázsás átlaghozamra számított. „Elfogadható eredmény ez“ mondogatta. Sza­vából kiéreztem, nem engem, inkább magát akarja meg­győzni. Később tudtam meg, hogy az utóbbi ötéves terv­időszakban hetvenkét mázsás átlagot értek el burgo­nyából. Es volt már száztíz mázsás átlaghozamuk is. Persze, ókkor még félkorai fajtákat is termeltek. Tavaly a holland DESIRE fajta például százharminc mázsát nyújtott hektáronkénti átlagban. Most két hektáron is alig terem ennyit a SASKIA vagy a SKUTELIA fajta. Per­sze a csapadékviszonyok is másként alakultak, s ezért — hiába köszörüli a fehérnép a nyelvét — nem a nö­vénytermesztő a hibás. Az adottságainak megfelelő mér­tékben ez az egyesült szövetkezet is hozzájárult a piaci ellátottság javításához, és ez a lényeg, amit értékelni kellI KADEK GÄB0R яашшшшшшшт J. M. Habrovský ORKODÉS A DOLGA, HIVATÄSA...

Next

/
Thumbnails
Contents