Szabad Földműves, 1977. július-december (28. évfolyam, 26-52. szám)
1977-12-24 / 51. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 11377. december 24 14 .Napirenden-a túzok nédelme Még idejében sikerült hatékony védelemben részesíteni Magyarország legnagyobb, legértékesebb szárnyas vadját, a trófeás nagyvad megbecsülését érdemlő túzokot. A túzokállomány a kultúra fejlődésével európai szinten egyre csökken és ezért lövése egész éven ót tilds. Ha ezen pusztai őshonos vadat, az állomány szigorú óvásával sikerült is megmenteni és létszámnövekedését elősegíteni, néhány év elteltével azt állapíthatjuk meg, hogy a túzokok szaporulatában stagnálás mutatkozik. Ez érvényes a Szlovákiában létesített 9218 hektáros túzok-rezerváciékrá is. A túzok megmentésére irányuló első európai nemzetközi konferencia, amelyet 1973 októberében az MNK-ban Komáromban tartottak, azt bizonyította, hogy azon államok, ahol a túzok tartózkodik csak passzív védelemben részesíthetik. A valóság azonban azt mutatta, hogy a passzív védelem Egyszer volt, hol nem volt, valahol felsötúri dúslombú zöld erdőben élt, de talán még most is él egy csapodár vaddisznó. A villogó, csillogó feketesörtéjü vadkan, ki tudja miért, talán mert megunta a család vtgyázását, a csíkos csemeték terelését, a családfői gondok viselését, de az is meglehet, hogy nyugtalan vérének sugallatára, elhatározta, hogy ottliagyja a lombos, árnyas erdőt. MeglilUlt majd megkékült a hajnal rózsaszínű fátyla mire kiért az erdő szélére. Meglapult a kékpettyes kökénybokrok tövében. A tüskés sűrűségből lesett le a rétre, ahol csodálkozására jónéhány „hirtelenszőke“, számára szokatlanul gömbölyded, rózsaszínű sonkájü kocasülő ropogtatta a harmatos dús füvet. Őrzőjük nem erdész, de nem is vadász — röfögte csendesen a feketesörtéjü — mert ha az lenne halomra pufogtatná a legelészőket. Aztán hasonszőrűket, feketesörtéjűeket keresett a csordában, de hiába. Az ácsorgó embert és a kutyákat figyelte. Am azok is másmilyenek voltak, mint • amilyenekkel ő megismerkedett őszön a makkosban, amikor kis híján agyon nem marcangolták a csaholó ebek. Ezek a lompos, bozontos jószágok inkább csak játszadoztak, megugatva a kocákat. Mintha csak a rendre ügyelnének, harag nélkül. Más világ ez, röfögte magában a feketesörtéjü és arra gondolt kimerészkedjen-e közéjük. Délig fontolgatta az eshetőségeket és amikor már az A Šahy-i (ipo’lysági) Állami Gazdaság demandicei (déméndi) részlegén nevelik annak a kocának a leszármazottját, amely a gazdaság felsőtúri farmján három csíkos, vadkantól származó kismalaccal lepte meg gazdáit. [A szerző felvétele) éhség is bátorította, óuatosan röfjenés nélkül a réti sáncban megközelítette a kocákat, s amikor az ember elővette tarisznyájából az elemózsiát, abroszát leterítette a nagy cserfa tövében s egy fekete dobozféléből elkilátott a falatozásnak, akkor furakokilátotta falatozásnak, akkor furakodolt be a kocacsordába. Nagy úr az éhség. Belekóstolt a dús legelőbe. A többiekkel együtt ropogtatva jobban ízlett a savanykás sóska, a szagos kakukkfű, és amikor a gyorsvizű erdei patak szomjúságát is eloltotta, bizony nem sok hiányzott ahhoz, amit vaddisznói, vagy talán mennybeli boldogságnak neveznek. Így történt,'hogy a feketesörtéjü villogó fekete szeme megakadt egy simaszőrű, csavarintottfarkú kőbán. Észrevette, hogy kihívóan nézegetik őt a kocasüldők. Mj tagadás, tetszett nekik a mozgékony fekete „legény", de az csak az először felfedezett rózsaszínsonkájú körül forgolódott egészen alkonyaiig, aztán úgy amint jött, viszszaosont az erdőszélre a kökényesbe. Ott várta ki a reggelt. Azóta többször ellátogatott ide. Hozzádörgölődzött a kocához, s ezt a többiek irigyelték. XXX — Három malaca lett, — csodálkozott a jó pásztor, db csodálkoztak az állami gazdaság többi dolgozói is. Л kocák között akadtak irigyek, mert meg kell hagyni, szép malacok születtek. Kiderült a disznóság. Az eset vitára adott alkalmat az istállókban. — Miért csíkosak a malacok? — Mert börtönbe zárták azt a szemérmetlent — röfögte az egyik koca — így aztán a gyerekek is csíkos ruhát kaptak. — Miért zárták volna börtönbe? Különben is a rózsaszínűsonkájú sajnálatraméltó. Az a csapodár vadkan elhagyta őt. Ezt tartotta szem előtt az állami gazdaság is, amikor pizsamát vásárolt a „gyerekeknek"! — Pizsamát — visította az indulatos koca. Kilenc malacot hoztam a világra. Rá két hétre a juhász zsemlyéjében párízerként láttam viszont szegény megboldogult apjukat. Még sem kaptak pizsamát malacaim! — Igaza van — röfögték többen. Ha amazok kaptak pizsamát, miért nem kap mindenki? — Ne visongjunk! Ne sikongjunk, hiszen jól tartanak bennünket. Ha betartjuk a normákat, akkor nem lesz hiba. — Ügy ám, úgy bizony — röfögték a többiek. — Nincsen azokon sem rabruha, sem pizsama. Egyszerűen csíkosak és kész. Az apjuk fekete, az anyjuk fehér, hát miért nem lehetnek a gyermekek csíkosak. Különben is az orvosunktól hallottam, hogy ha megnőnek vagy fehérek lesznek, vagy feketék. Az pedig csak tudja — röfögte a jólértesült. Még sokáig röfögtek. Talán még ma is röfögnek, ha közben a malacok fel nem cseperedtek volna. Az orvosnak pedig igaza volt. Fehérek lettek. Az egyik malacnak itt van a fényképe. N. POVAŽSKÝ nem elegendő. Ezért a madarak védelmével foglalkozó Nemzetközi Tanács felkérte az MNK illetékes szerveit, ahol ez idő szerint a legtöbb túzok tartózkodik, hogy dolgozzon ki egy módszert a túzokok létszámának a növelésére. Ebből a célból az MNK egyes körzeteiben túzokvédeliqi és tenyésztési területeket létesítettek. A terület 3433,3 hektárt foglal el. Déli szomszédaink tehát a túzok vadvédelmével létén dolgoznak. Elgondolásuk a fészekaljból szári mesterséges keltetésén, a csibék felnevelésén és a való kihelyezésén alapul. A tenyész, illetve a keltet nebbb felszereléssel látják el, hogy minél jobb éri apcsolatos üzemi klsérazó tojások kiszedésén, ermészetes környezetbe állomást a legmodernényt érhessenek el. J. M. H. [1 n 1 n_ J^/i1 r _i If; .U lil 1 I □L / / jraga (I / / jpg# 1 / . L__j jyi Л Jó a vadállomány Szlovákia vadászterülete 4 millió 400 ezer hektárt ölel fel, ahol több mint 18 ezer szarvas, körülbelül 1400 muflon, 57 ezer őz, 6500 vaddisznó s több millió apróvad (nyúl, fácán, vadkacsa stb.) él. Az értékes, vadonélő állataink közé soroljuk — s ez külön említést érdemel — a túzokot, a zergét, a medvét és egyebeket. A vadásztársaságok mindent megtesznek annak érdekében, hogy a mezőn és az erdőségekben élő vadállomány a természetadta feltételek keretében jól szaporodjon. Ez persze nem ennyire egyszerű, hiszen a korszerű mezőgazdálkodás s az erdők turistákkal való gyakori látogatása a vadállományt eléggé zavarja természetes életmódjában. Ez azt követeli, hogy az illetékesek minderít tegyenek meg — ahol csak lehet — la természetes környezet megvédése éi dekében. —hal— Elmesélem, hogyan szerettem meg. a horgászást. Ёп ugyan nem vagyok vérbeli horgász, mert az éjszakáimat szeretem ágyban tölteni, az esős időt meg szívesebben nézem védett helyről, mint a vízpartról, átnedvesedve. De azért mindezek ellenére is lehet sZefetni. Meg aztán a sátorozásnak is megvannak a maga örömei. Ügy kezdődött, hogy bővebb értelemben vett családunk egy férfi tagja — „Horgász“ — hétvégeken, szabadnapokon „reggel" 2 óra körül kelt, majd indult és hazajött 9 óra körül fáradtan, sokszor sárosán. Arra a kérdésre, hogy hol járt, szűkszavú válasz volt és valami bosszús morgásféle. Azután lassan felengedett és jött a jól ismert „horgászmese“. Ekkora, meg okkora hal volt, de elment. Eleinte még csak kuncogtunk rajta és hitetlenkedtünk, de azután kíváncsiságból egy vasárnap reggel (4 órakor) felpakoltunk ócska kis járgányunkra és elHogyan kézbe a botot, bal kézzel a racmnit tekerni, na de ki tudja ilyenkor, hogy melyik a bal és melyik a jobb. Amikor megtaláltam, nem tudtam egyszerre használni a kettőt. Egy párszor a hajamba hajítottam a horgot és úgy lógott aziólom a homlokomon, mint az indiai nők homlokán a fejdísz. De nem volt időm töprengeni, hogy hogyan került oda, mert nagy akarat dolgozott bennem és elhatároztam, hogy azért is bedobom. Egyszerkétszer még megakadt a cipőm orrában, de végül is vízbe esett. Igaz, közvetlenül előttem, de benne volt. Végül azután a többszöri sikertelen kísérlet után a „Horgász“ megúnta a kínlódást és bedobta. indultunk. A sok ásítozást csak zavarta, hogy akárhova raktam a lábam, mindenütt kukacok voltak kannákban meg dobozokban. Mindent meglehet szokni — mondogattam magamnak és undorodva fordultam az ablak felé. Míg csodáltam a tájat, megérkeztünk a tetthelyre. R horgászok paradicsoma, de sokszor is megviccelt ben nünket. Néha annyi hal volt, fernjy vissza kellett dobni, néha meg imád koztunk egy két „vacak" törpeharcsáért. Szóval megérkeztünk. De ne higgye ám senki, hogy azonnal hozzákezdtem a horgászsáshoz. Sokféle akadálya volt unnak. Először is álmos voltam, a botot nem tudtam felszerelni, de legfőbb akadálya, hogy a kukac nyúlós volt. Először meg sem mertem fogni, azután erőt vettem magamon. A felfűzés azonban nagyon sokáig nem sikerült. Ide-oda mozgott és csiklandozta az ujjam. Azután meg úgy megszorítotam, hogy szétment. Biztosan a gyengébb minőségből való volt. Maradt a gombóc, és a főtt kukorica. Na, de most be kellene dobni. Jobb Figyelem a radart már egy jó tíz perce, úgy fáj már bele a szemem, hogy könnyezik. Hát én nem bírom tovább, kicsit szétnézek. Vigyázzál Kiáltanak többen is. Én vigyáztam, de nem eléggé, mert ijedtemben hirtelen felugrottam és belecsúsztam a vízbe. Egy pillanatra elbuggyantam. Alig bírtak kihúzni, sárcsizmám csak úgy cupgpogott. Az első ijedtség után, hát elnézést kérek, de röhögőgörcs jött mindenkire. Na, de rendbe szedtem magam és gondoltam, azért is megpróbálom. Csak nem hagyom, hogy egy vacak bot így kibabráljon velem. Ojra bent a bot a vízben. A „radar" mozgására megint figyelmeztetnek, de most már kíméletesebben. Nem is tudtam, hogy ilyen rossz a reflexem. Elkapom a repülő csészét, elrántom a lábom, ha lefelé esik a kés és mindenáron a lábomban akar megállni. Még sok ilyen hasonló jó tulajdonságom van, de a botot az istennek nem tudom kikapni, amikor mozog a „radar". Nagyot rántok rajta, fel az égbe... Valami szörnyű nehéz. lettem horgász? — Megvan? — kérdi a „Horgász". — Azt hiszem, megvan — makogom. — TekerdI — szólt az utasítás. Tekertem, azaz csak tekertem volna. Nem jött a damil. Na, ez nagy hal lehet — mondtam magamnak. Elkapott az izgalom. Dédelgettem egy gondolatot. Még senki sem fogott, én leszek az első, és ráadásul először van bot a kezemben! De nem is akármilyen hal lehet, mert olyan nehéz, hogy alig bírom tartani. Na, de hol a fenében van már? A „Horgász" oda se nézett, csak sürgetett. Megvan már? Nem tudom, nem akar kijönni. A „Horgász“ munka közben keveset szól, tartok tőle, hogy most annál többet. Nem tudom még, hogy mi van, de érzem, hogy nem jó. Végül megadom magam és kérem a „Horgászt", hogy húzza ki 6 a halat. Gondolom, aki már horgászott, az a körülmények hallatán sejtheti, hogy új sportnak próbáltam meg hódolni, mégpedig a fán való horgászásnak. Hát így változatosabb, csak az a baj, hogy a horgot nem akarják elengedni az ágak. Elölről kell kezdeni az egészet, és úgy bedobni mint a „Horgász", fél kézzel. Csak úgy bepöccinteni. Olyan könnyen csinálja, hogy még egyszer kedvet kaptam. Csak meg kell ezt próbálni. Be kell vallanom férfiason, nagyon kevés sikerem volt. Miután egy párszor még ágat akasztottam, a „Horgász" lebeszélt a további horgászásról. Ott lógtak a fán a horgok, kisebb-nagyobb damilszdlon, mint a díszek a karácsonyfán. Nem baj, gyerekek, jó lesz ez még tartaléknak. Majd a legkisebbet jelzavarjuk érte. Miután magam is beláttam, hogy a kísérletezésem hiábavaló, egy kicsit elment a kedvem a horgászástól. Kezdtem széttekinteni, de maradtam. „Tehát villantózokl" erősödött meg bennem, az elhatározás. Közel voltam a vízhez, lehajolva kézzel élértem. Körös-körül szúrós szederinda. Itt aztán nemigen lehet ficánkolni. Nem is akarok. Szépen, türelmesen tekergetek. Már egy félórája dobom be kis műhalamat és egy kicsit elméláztam. A túlsó parton bogarászó gólyacsalád fogta meg a tekintetem. Éppen feltekertem a damilt — oda se nézve — amikor egy óriási csobbanás közvetlen a lábam alatt. Derékig csupa víz lettem. A szívverésem egy pillanatra megállt, májd vadul elkezdtem kiabálni. A botot messzjre levágtam — később alig találtuk 'a szedresben — a lábam úgy citerázott, hogyha egy kifeszített húr: odatartottak volna, hát biztosan nagy muzsikálás lett volna. Halálsápadtan odatámolyogtam a többiekhez, akik rémülten néztek, hogy mi történt velem. Alig bírtam elmesélni. Becsületükre legyen mondva, nagyon tapintatosan viselkedtek. Na, de miután megnyugodtam, kitört a nevetés és legenda született a nagy halról, ami majdnem belerántott a vízbe. De mi is történt? Csak az, hogy a kis fém halat egy nagy ragadozó kí— Ne ficánkolj, szivem, elkergeted a halaimat!... — Viktor, ne szamárkodj!... sérte. Miután észrevette a partot — igy a csalást is — gyorsan visszafordult, de mivé' közel volt a part, így kis helyen ki llett sürgősen visszafordulnia. Hát í iy történt a nagy csobbanás, ami e, .gern úgy megijesztett. Csak nem mgyott a gondolat nyugodni. Ismét üllantózásra adtam a fejem. Ragadoz 5 halat akartam fogni. Sikerült! A sors kegyes volt hozzám. Tekeren , tekerem az orsót, egyszeresük egy nagy rántás a boton, és máris kezdi m kihúzni. Gyönyörűen jött kifelé. N. inden baj nélkül kiemeltem egy szét pséges szép süllőt. Megütötte a mér éket. Tánclépésben vittem a többiekhez. Olyan boldog voltam, hogy ki t kézzel megfogtam süllőmet, és csókot cuppantottam csücsöri szájára. A többiek is fogtak, így vacsorára karikára süli ropogós, nagyon finom süllőt ettünk. Mint tátjái , nagyon élvezetes dolog a horgászás. Sok minden megtörténhet egy hor jászó emberrel. Unatkozásról szó s/fíes. (M. H.)
