Szabad Földműves, 1977. július-december (28. évfolyam, 26-52. szám)

1977-12-10 / 49. szám

1977. december 10.

SZABAD FÖLDMŰVES,

Ivégeztem a nyolc elemit. Kedvem s talán eszem is lett volna a polgárit elvégezni, de apámnak nem volt pénze a továbbtanltáshoz. Abba sem egyeztek bele, hogy mesterséget tanuljak.

— Jól tudod, fiam, hogy most építettünk és tele vagyunk adóssággal, és itt vannak még a kis testvéreid is — gyözögetett az apám.

— A feles, félházhely földön sok a munka, szükség van a dolgos kézre. Az ősziek betakarítása után az erdőben biztosan akad munka és egy kis pénzt is kereshetsz. •

Tennivalóban nem volt hiány. Hajnaltól esthajnalig nem volt megállás, robotoltunk, s a termés felét más vitte el.

Az egyik őszi estén a városban dolgozó szomszéd állított be hozzánk.

— Te Imre — szólt apámhoz. — Most lenne megfelelő munka a Pista gyereknek. Huszár ruhafestő és vegytisztító keres mindenest. Havi ötven pengő lenne a fizi. Kicsit mogorva az öreg, dehát mindenkinek megvan a maga bogara.

Nyugtalanul fészkelödtem, vajon mit szól apám. Nekem sokkal jobban izgatta a fantáziámat a város, mint az erdei munka.

— A pénz az nagyon jó lenne, de hogy jár be a gyerek. Most nincs tehetségünk biciklit venni. Azt meg nem akarom, hogy gyalog kutyagoljon, mint én gyermekkoromban.

— Ott porosodik a padláson az öreg bicikli — kotnyeleskedtem bele.

— Ki tudja azt rendbehozni? — legyintett apám. — Húsz esztendővel ezelőtt vettem, akkor is használtan.

— Majd én segítek megreperálni, — ajánlkozott a szomszéd.

Egy egész vasárnap bíbelődtek a rozsdás kétkerekűvel, amíg kipróbálhatták.

— No nyergeid meg te is — biztatott apám.

Nagy nehezen felkapaszkodtam az ülésre és bizonytalanul elkezdtem tekerni a pedált. A kormányt próbáltam egyenesen tartant, de az ördöngös masina akkor jobbra tartott, s nemsokára az árokban kötöttem ki. Szerencsére senki nem látott. Feltápászkodtam s újból felkecmeregtem a nyeregbe. De már nem igyekeztem egyenesen tartant a kormányt, s így a bicikli jó irányban haladt, a házunk előtt okkal-móddal sikerült le szállni. (Akkor ültem először kerékpáron.)

— No megúsztad szárazon? — kíváncsiskodott apám.

— Kezes bárány ez — füllentettem.

— Csak tudni kell vele bánni.

A város nyolc kilométer távolságra volt tőlünk. Oda kellett bekerekezni a rozzant masinán. Szerencsésen megérkeztem. A ruhatisztító műhely a városka közepén levő piactér tőszomszédságában volt. Szorongva léptem be a hatalmas tölgyfakapun, magam mellett tolva a_ rozsdás biciklit. Az udvar felől kiáltozás, szítkozódás hallatszott. Meghökkentem, amikor megláttam, hogy két ember tülekedik. A rongyos ruhájú öreg hátát egy sovány. magas, hajlott hátú, szemüveges, hegyes orrú férfi döngette, s közben kiabált.

— Nem megmondtam már neked te

piszkos csavargó, hogy ne tedd a lábad az udvaromba. Ha még egyszer meglátlak, összetöröm minden csontodat.

A szidott öreg már nem védekezett, csak botorkált előre, útját siettették a hátulról rázúduló ütlegek. A hegyesorrCi, amikor kilökte az öreget az utcára, berántotta a kaput, felém tartott és rám förmedt:

— Te meg mt az ördögöt keresel itt?

— Hu-... Huszár urat — hebegtem.

— Itt vagyok, ki vele, mit akarsz?

— Azt mondta Fazekas Laci bácsi ...

No nyögd ki márt

— Hogy mindenest keresnek ...

— fa, vagy úgy?/ Tedd le a tragacsod, aztán gyere a műhelybe.

Reszkető kézzel támasztottam a biciklit a falnak és követtem az elsiető mestert.

A műhely egy tágas helyiség volt, amelyben hatalmas asztalokat és kágondoltam magamban. Örömmel szorongattam a pénzdarabot, s akkor ötlött az eszembe, hogy minden fillért félrerakok s karórát veszek rajta. Persze a későbbiekben csak filléres borravalókat adtak, de kaptam hazulról ebédre tíz vagy húsz fillért, amelyért soha nem vettem semmit. így aztán a fillérekből pengők lettek. Szerencsére a mesterné mindig juttatott valami harapnivalót. Közben ezért-azért jelküldték a padlásra Is, ahol egy nagy rakás, poros könyvre bukkantam. Lelktismeretfurdalást éreztem, de azért elelcsórtam néhány könyvet. Akkoriban minden szórakozásom az olvasás volt.

Lassan kezdtem megszokni az örökké zsörtölődő főnököt, de a hétfői napok kibírhatatlanok voltak. Gödény, a segéd, tagja volt a munkásdalárdának és vasárnaponként rendszerint felléptek helyben, vidéken vagy más városokban. A sikeres szereplést sok esetben dáridó követte, és Gódány

s egy mély árokba zuhanok, ahol a veterán kerékpár nagyot reccsent.

Egy ideig mozdulni sem tudtam, minden részem sajgóit. Később mégiscsak nehézkesen feltápászkodtam. Első gondolatom a bicikli volt. Nagy kín-keservesen felemeltem, s akkor döbbentem rá, hogy a váza kettétörött. Nagy nehezen kicipeltem az árokból „a súlyos sebesültet", aztán a váltamra vettem, s ballagtam hazafelé.

fő időbe telhetett, amíg hazaértem, s a folyosóra letettem az első közlekedést eszközömet. A szüleim virrasztónak, nem tudták, mi történt velem. Amikor betámolyogtam, s meglátták halálra sápadt arcomat, megrémültek. Kisvártatva elmondtam a történteket.

Akkoriban autóbuszjárat nem volt, ezért gyalog jártam a munkába. Aztán apámék valahonnan összeszedtek 150 pengőt és megvették az üzletben

A

dakat láttam. A sarokban állt egy fényes gép. A csavarógépet később sokszor megcsodáltam. Az egyik asztalnál egy alacsony termetű, fakó arcú férfi ruhafélét kefélt.

— No, ez a műhely, itt segédkezel majd. Persze semmi lógás, nálam melózni kell. Az asszony elküld néha az üzletbe, de nehogy elbámészkodj a kirakatok előtt. Most pedig menj a fatartóba fát hasítani. A vén naplopót már arra sem lehetett használni, azért tettem ki a szűrét... Azt hiszt, ha rokona az asszonynak, ingyen is zabálhat. A segéd úr majd megmutatja, hol a fatartó. A pápista színben lévő segéd szó nélkül letette a jókora kefét s csak ennyit mondott: „Gyere“. A fatartóban megjegyezte: „Nem sok kenyeret eszel meg itt, ez a vén bolond mindenkit elüldöz. Rosszabb, mint Hitler, aki fel akarja falni a világot. De láss neki, mert mindjárt rád ront.“

Nekem csak afféle játék volt a faaprítás, hatéves koromtól hozzászoktam. Nagy buzgalommal láttam hozzá, s gyorsan nőtt a felaprított farakás. Később egy női hang megállított a munkában.

— Maga az új fiú? — kérdezte. — Jöjjön, valamit kell hozni a városból.

Örömmel szedtem a lábam s egykettőre bevásároltam. A háziasszony valami maradékfélével kínált meg. Jóízűen kanalaztam, amikor belépett a mester.

— Még meg sem melegedett és már traktálod — mordult a feleségére. — No gyere, te kedvenc, ezt az öltönyt elviszed a szolgabírónak. De aztán illedelmesen köszönj! — A háziasszony készséggel megmagyarázta, hogy hol van a szolgabírói hivatal. Rá is találtam, s a nagyságos főszolgabíró — akt fó kedvében lehetett — ötven fillér borravalót nyomott a markomba.

No az első nap jól kezdődik —

mindig alaposan felöntött a garatra s hétfőn rendszerint csak lézengett. Igaz, kipótolta más napokon, 12—14 órán keresztül húzta az igát. De ez nem számított, s Huszár azt semmibe vette, de valami miatt a segédnek nemigen mert szólni s így hétfőn főleg rajtam töltötte ki mérgét. Keserves napok voltak, estére már azt sem tudtam, hol a fejem.

Az egyik ilyen hétfőn este hazafelé tartottam, s mint már előtte többször, leengedett az ócska hátsó gumi belsője. Pumpám nem volt, s bízva a jó szerencsében az útszélén várakoztam. Jó sokáig, semmilyen biciklis nem jött. Ekkor jutott hirtelen eszembe, hogy a közelben lakik a kutyasintér. Nem sok jót hallottam felőle, de azért mégis elindultam — a kísérteties helyre — pumpát keresni. Remegő kézzel kinyitottam a kiskaput s talán egyet-kettöt léptem előre, amikor egy kísérteties nagy fehér test ugrott rám és lenyomott a kerítés mellé. Ijedtemben azt sem tudtam, mi történt, csak akkor eszméltem fel, amikor egy nedves pofa csaholt az arcom előtt. Megpróbáltam feltápászkodnt, de a hatalmas bernáthegyi ijesztően tátogatta pofáját a harapásra. Ha nem mozdultam, a kutya is megnyugodott. Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor a villanylámpa fénye mögött valaki közeledett, s lehúzta rólam a dögöt. A hideg novemberi estén csurom vizesen támaszkodtam föl, és rekedt hangon valami köszönetét motyogtam, jó időbe telt, amíg kinyögtem, mit akarok.

Nagy nehezen följújtam a gumit, visszaadtam a pumpát a sintérnek, s nekivágtam a koromsötét estének. A kezem még mindig remegett, is nagyon bizonytalanul fogtam a ferde kormányt. Egyszer csafc azt vettem észre, hogy lekerekezek az útról,

rekedt csehszlovák gyártmányú Eškakerékpárt.

— Három hónap alatt megkeresed az árát — mondták a szüleim.

Ki volt nálam boldogabb. Reggelenként vidáman száguldottam, faképnél hagyva a régi tragacsomat gúnyoló falubelieket. Az új kerékpárnak el lehetett engedni a kormányát, s arra voltam a legbüszkébb, ha keresztbe tett karokkal róttam a kilométereket. A műhelyben is jókedvűen dolgoztam. Az ócska öltönyöket már én tisztítottam s a festés tudományát is kezdtem elsajátítani. Az egyik napon a mester odadobott két kitisztított nadrágot ezekkel a szavakkal: „No gyilkold!“ Ez alatt azt értette, vasaljam ki. Lassan megtanultam a vasalás csínjátbínját. Minél többet tudtam, a mester annál több munkát akasztott a nyakamba, mégis boldognak éreztem magam. Volt új kerékpárom, az ebédpénzből s a filléres borravalókból már közel 15 pengőt kuporgattam össze a nagyon óhajtott Órára. Gondoltam, ha meglesz az órám, nem kell izgulnom, hogy el kések s egyáltalán az a tudat, hogy óra ketyeg a csuklómon, előre jóérzéssel töltött el. Minden jól ment, csak azok az átkozott hétfők ne keserítették volna az életemet.

December közepén egy ködös, zimankós hétfő reggelen szorongva léptem a műhelybe. A mester a köszönésemet nem fogadta, csak rám mordult: „Ideje, hogy hozzáláss.“ — Mutatott rá egy rakás ruhára. Szó nélkül hordtam a vizet és beáztattam a ruhadarabokat az egyik kádba. Aztán előkészítettem a mosószereket. Akkoriban nem voltak gépek és a tisztítás nagy részét kézi erővel végeztük. Igaz, olyan koszosak voltak a ruhák, hogy másképp aligha lehetett rendbehozni. Csak az előkelőbb öltönyöket mostuk benzinben.

Huszár mester árgus szemekkel figyelte a munkámat s hol ezért, hol azért kötött belém. Ügy kilenc körül beállított Huszáráé a műhelybe. (Et különben nagyon ritkán történt meg.). Pénzt kért a bevásárláshoz.

•— Pénz, örökké pénz — mordult fel a mester. — A ringyó lányaiddal Dáriusz kincsét Is elvernétek. En meg robotoljak, mint egy állat. Én egyedül __— verte meg a mellét. — Az

a korhely megint döglik. Attól kérjetek, legalább nem lumpolja el. Kt innen, amíg jótállók magamért — ordította.

A szerény asszony könnyet megeredtek és kisomfordáit.

— No, mit bámulsz rám? A munkádra figyelj, különben rögtön a kádba verem a fejed.

Köhintettem és hallgattam.

— Még visszapofázol? — főtt felém fenyegetően. — Hányszor mutattam, hogy kell öblíteni?! Félretolt a kádtól s mártogatnt kezdte a ruhadarabokat a vízbe. Aztán a csavarásért kötött belém.

— Mért teszel annyi ruhát a gépbe, Te marha? Azt hiszed, két krajcárba került?

Akármit csináltam, semmi nem volt fó. Pedig úgy igyekeztem, hogy csörgött rólam a veríték.

— Hányszor pofáztam, hogy külön kádba kell tenni a világos és a sötét ruhadarabokat? Persze, hülyéknek prédikálhatok.

— De külön tettem...

— Még feleselsz is? — és márts lendült a karja. Nagy mancsából kirepült a víztől nehéz kefe s az a vállamat találta el, amelybe belehasított a fájdalom. Egy pillanatra megrettentem, aztán iszonyú düh fogott el és a kefét minden erőmmel viszszavágtam. A fejét találtam el, a szemüvege ripítyára tört. Huszár megtántorodott az asztal mellett és lassan lekushadt a vizes kőre.

Kisvártatva elszállt a dühöm. As ijedségtől megdermedt lábam felengedett és elindultam a mester felé, hogy felsegítsem.

— Hadd csak, majd én törődöm a vén disznóval. — Hátrafordultam és láttam, hogy az álmos szemű segéd áll az ajtóban. Felé botorkáltam a kádak között.

— Ember lesz belőled — mondta. — Csak én vagyok ilyen gyáva, rongy és tűröm a zsarnokoskodását. De most menj, fiam, neked itt már ntncs keresnivalód. Megállód a helyed másutt is.

Azt sem tudom, hogyan kerekeztem haza s félve állítottam be a konyhába. Otthon éppen ebédeltek.

— Hát veled meg mt történt? —>1 kérdezte anyám riadtan.

Nagy nehezen elhebegtem.

— Mi lesz a bicikli árával — fájdult fel anyám. Aztán rám támadt. — Ha nem tetszett a meleg munkahely, mehetsz az erdőbe, majd ott megtudod ...

— Hadd ezt a gyereketI — szólt közbe apám. — Majdcsak lesz uaía* hogy. ~ S úgy vettem észre, mintha egy kis büszkeség csillogott volna A szemében.

TÓTH DEZSŐ

Un megnézzük a jubiláló MATESZ

■* statisztikáit, hát csupa nagy számmal találkozhatunk. 173 premier, több ezer előadás és majdnem kétmillió néző. Nagy siker ez. S Itt álljunk meg egy pillanatra. Mármint a nézőknél. Mert a néző nagyon sokféle. Van, aki tudatosan jár színházba, mert neki ez kulturális szükséglet, hozzátartozik az életéhez. Van, aki csak elmegy a színházba, mert a férje vagy a felesége Is elmegy. Van, aki csak azért megy, mert a szomszéd is megy és ne mondják azt, hogy ő nem kultúrember. S legvégül van olyan Is, aki csak azért megy, mert aznap nincs a TV-ben jó műsor, egy liga-meccs, vagy valami krími. Nos, akit ma megkérdeztem, az a legelső csoport legelejére tartozik, mert nemcsak hogy szereti a színházat, de évekig a hivatása is volt. Neve Szmatana Lajos és az Udvardi (Dvory nad Žltavou) kultúrház volt igazgatója.

Kérdés: — Kedves Szmatana elvtárs, először talán mondana valamit színész, múltjáról és arról, hogy hogyan lett hivatásos kultürmunkás?

Felelet: — A volt Faluszínház magyar társulata szerződtetett 1954-ben, ahol nagy lelkesedéssel kezdtem a színészélethez. Mi, a Faluszínház, talán még mostohább körülmények közt látszottunk, mint a MATESZ, hisz ahová a MATESZ nem fért be, vagy nem jutott el, oda mi elmentünk. Apró falvak tenyérnyi nézőterein, hideg, fütetlen színpadokon, zsúfolt kis öltözőkben szorongtunk. Akkor még az utak is rosszabbak voltak és a tömegközlekedési eszközök is. Szóval nagy-nagy erő és lelkesedés kellett

Színházunk

ahhoz, hogy akkor színész legyen valaki. De csináltuk, szórakoztattuk a mi kedves közönségünket. Aztán sajnos a szemem romlani kezdett és Így el kellett mennem a Faluszínháztól, de ahol dolgoztam, az érsekújvári Elektrosvitben, ott Is tovább szerveztem és rendeztem az üzemi színjátszók fellépéseit. Nem tudtam megválni a színpadtól. 1968-ban pedig az udvardi szövetkezet meghívott igazgatónak az akkor felépült klubba. Sajnos tavaly súlyos szemműtéten estem át és fájó szívvel ott kellett hagynom munkahelyemet. Most is dolgozom és minden színházi akcióban azért benne vagyok. Hát ez lenne az én rövid színházi múltam.

Kérdés: — Ha rövid is, de tartalmas életút volt. Nem sok ilyen lelkes színházi emberünk, értó nézőnk van. Most talán pár szót szólhatna a MATESZ-szal kapcsolatos élményeiről?

Felelet: — Az ötvenes években, mint kollégák nagyon sokszor összejártunk mi Faluszínháziak a MATESZ színészeivel. Barátkoztunk a kollégákkal, megnéztük egymás előadásait, osztoztunk egymás örömeiben, bánataiban. így nagyon sok élményt tudnák felemlíteni. Első és maradandó színházi élményem a Fösvény volt, ahol kiváló mollére-i figurát formált meg boldogult Király Dezső bácsi. De emlékezem Schiller: Ármány és szerelem című bemutatójára is,

egy volt kollé

ami nagyon szép produkció volt, vagy a Csikósra s a Szevillai borbélyra. Mondom, amikor csak lehetett, megnéztük a kollégákat és tapsoltunk nekik. Láttuk, hogy ők is milyen hivatástudattal, lelkesedéssel, de mennyi gyötrődéssel járják a falvakat és játszanak estéről estére.

Kérdés: — Mit tudna mondani a közönségről?

Felelet: — A közönség nagyon sokféle, de egyben megegyeznek: bíráló szemmel nézik az előadást. Mi tudjuk, hogy a MATESZ-nak, mint tájoló színháznak vannak nehézségei. Nem mindig „sikerdarabokkal“ jön, s ilyenkor bizony a közönség egy része inkább a TV-t nézi vagy elmegy kocsmába. Egy-egy gyengébb előadás után megfigyeltem, hogy egyes nézőink évekig nem jártak színházba. Ha jó a darab, a napi megerőltető munka után is eljönnek. Emlékszem, amikor a Faluszínháznál

ja szemével

az örök lángot játszottuk, hát kitörték az ajtót, annyian voltak a nézők. De ilyen volt a helyzet a MATESZ-nál is, amikor a „Szalmakalapot“ vagy a „Kaviárt“ játszották. Tehát ott tartunk, ahová ki akarbamn lyukadni: jő szórakozást kell nyújtani a közönségnek és akkor telt ház lesz minden este. Nem a híg és hamis operetteket hiányolják, hanem a jő vígjátékokat. Egyébként nagyjában úgy látom, a közönség meg van elégedve a MATESZ-szal és szereti is.

Kérdés: — Mit tart jónak és mit nem a MATESZ-szal kapcsolatban?

Felelet: — A MATESZ is fejlődik. Művészileg és technikailag egyaránt. Már nincsenek azok a kezdeti művészi hibák, amik az ötvenes években voltak. Beértek a színészek, kialakult a színház profilja, jól felkészült a technikai személyzet is. Kifogásolom viszont azt, hogy jobban oda kellene figyelni a müsorpolitikánál, hogy olyan darabot ne tűzzön műsorra a MATESZ, amit a pesti TV már lejátszott, mert azt nem nézi meg a közönség. Aztán valahogy a műsorpolítikába be kellene vonni jobban a közönséget, mondjuk közönség körében végzett „közvéleménykutatással“. Játszhat a MATESZ nevelő célzatú darabot is, még ún. politikai darabot is, csak egy legyen a legfőbb kritérium: az a darab jó legyen, szórakoztassa és nevelje a közönségét,

Kérdés: — Mondjon él színészéletéből valami vidám történetet.

Felelet: — Nagyon sok minden történt velünk. Egyszer például a sofőrünk alaposan becsfpett és helyette egyik kollégának kellett a volánhoz ülnie. Persze nem nagyon értett a buszhoz, csak vezetni tudott úgy-ahogy. így aztán egyszer csak borzadva vesszük észre, hogy füstöl a motor. Szerencsére nem gyulladt ki csak kifogyott a víz, elpárolgott. Éjjel volt, sehol fénypont, s ott álltunk a sötét országúton. Végre akkori vezetőnk, Jurisics elvtárs rászánta magát, hogy nekiindul az éjszakának és hoz valahonnan vizet. Jó két óra múlva jött meg, a amikor megláttuk, mi, a morcos, álmos színészek mind-mind úgy elkezdtünk hahotázni, hogy csak úgy harsogott az éjszakában. Egy kannával a kezében, teli bogánccsal a ruhájában, nyakig sárosán állt előttünk a mi „megmentőnk“, de kezében ott volt, ami akkor talán az életet jelentette, a víz. Persze egész úton élményeit mesélte, hogy hány kutya kergette meg, hány tanyát vert fel s mi úgy nevettünk, mintha a legjobb színdarabot láttuk volna.

Kérdés: — S legvégül, pilt kíván a MATESZ-nak a jubileumi évforduló alkalmából?

Felelet: — Mit is? Hát nagyon sok sikeres előadást, további 25 sikeres évadot és azt, hogy a színház végre Komáromban kapjon egy szép, minden igényt kielégítő épületet. Hát ezt kívánom tiszta szívemből.

A beszélgetést köszöni: Siposs Ernő