Szabad Földműves, 1977. július-december (28. évfolyam, 26-52. szám)

1977-10-22 / 42. szám

1877. október 22. SZABAD FÖLDMŰVES, Színházunk Jubilál a Immár 25 éve, hogy lelkesen és hivatottan megszólalt a magyar szín­játszás Komáromban. Megszólalt, és azóta is hirdeti egész Szlovákiában a magyar kultúrát, értőn és pártosan a hasai és a világirodalom drámáit. A színház ez alkalommal summázza működését. Ehhez járulunk hozzá az­zal, hogy megkérdezzük nézőinket, mondjanak ők is bírálatot az elmúlt 25 évről, elevenítsék fel emlékeiket, élményeiket. Elsőként Lőwinger Laci bácsit hív­tuk meg a színház klubjába, hogy kicsit elbeszélgessünk vele a MATESZ 25 évéről. Kérdés: — Laci bácsil Tudjuk, hogy Te már 50 éve állsz a „világot jelentő deszkákon“, a színpadon, nagy múltú CSEMADOK-színész és rendező vagy, s 1952 szeptemberében Te is ott álltái a vizsgabizottság előtt, ahol e jövő MATESZ-színészeít vették fel. Mondj erről valamit! Felelet: — Hát igen. Ott vol­tam. Király Dezsővel, Konrád József­fel, Sipos Jenővel, Lőrincz Margitká­val és a többiekkel azon a bizonyos szeptemberi napon, ahol a felejthe­tetlen Műnk Pista vizsgáztatott min­ket. Soha nem felejtem el azt a lel­kesedést, amely akkor fűtött. Olyanok voltunk, mint a versenylovak, melyek alig várják, hogy versenybe kerül­hessenek, hogy megmutathassák mit tudnak. Aztán a sorsom mégis úgy alakult, hogy nem lettem a MATESZ színésze és csak az első darabban, a Tűzkeresztségben játszottam. De azóta is bérletese vagyok a színház­nak és minden darabot megnéztem. Persze azért itt-ott fel is léptem, pél­dául a Svejkben vagy az Othellóban. Az első premierek lelkesedését ké­sőbb kezdte felváltani a hivatástudat és a professzionizmus. Véleményem szerint jelenleg a MATESZ hivatása magaslatán áll, azonos színvonalon bármelyik magyarországi vagy romá­niai vidéki színházzal. Kérdés: — Mely darabokra em­lékszel szívesen a MATESZ repertoár­jából és miért? a néző szemével MATESZ Felelet: — Legszebb színházi élményem a MATESZ-nál a Tanítónő volt és az Aranyember. A Tanítónő­nél szerintem szerencsésen találko­zott a színpadon Bródy költőisége és igazsága, egy magas szintű rendezői tehetséggel, amit Lendvay Ferenc vendégrendező hozott közénk. De a szereposztás is nagyon szerencsésen sikerült. Az Aranyember a fiatal szín­ház nagy vállalkozása volt. Itt döntő tényező volt, hogy Jókai-dramatizáció került előadásra, jó szereposztásban BEVES A MATES és lendületes előadásban. Persze az is hozzájárult a sikerhez, hogy Ko­máromban, Jókai és Tímár Mihálynak szülővárosában játszották a darabot. Mondom, nagy siker volt, bár Jókai nagy regényeit mindig nehéz hűen visszaadni a színpadon. Szívesen emlékezem még zenés víg­játékaira is a MATESZ-nak, az Érdek­­házasságra vagy a Bekopog a sze­relemre, bár véleményem az, hogy nem mindegyik színésze a MATESZ- nak alkalmas a zenés műfajra. Kérdés: — Kikre emlékezel a színészek közül legszívesebben? Felelet: — Akik élnek, azokat nap-mint-nap láthatja és élvezheti a közönség. Én most talán azokról em­lékeznék meg, akik már csak egy-egy fájó emlékként élnek emlékezetem­ben. Például Fekete Gyula, aki a maga ízes szép magyar beszédével, tüneményesen kedves játékával min­dig elragadott. No és a humora. Két történetet is tudnék mesélni róla. A Házíüznézőben Siposs Jenő és Buday Mária, akik szerettek itt-ott elbolon­dozni a színpadon, nem azt a szót mondták ki, ami Gyula bácsinak a „végszava“ lett volna, s amiré be kellett volna jönnie, hanem valami mást. Az ügyelő hiába könyörgött Gyula bácsinak, hogy menjen már be a színpadra, hisz ő következik, az öreg csak a fejét rázta, hogy: „Gyer­mekem, amíg nem kapom meg a vég­szót, én nem megyek a színpadra.“ Ügy kellett őt betaszigálni, hogy bot­rányba ne fulladjon az előadás. Má­sik alkalommal a Csikósban pedig kissé Italos állapotban ment a szín­padra és elfelejtette a szövegét. Ezt hívják a színházban amolyan lelki rövidzárlatnak. Nos, Gyula bácsi vé­gül is elkiáltotta magát: „Lúra csi­kós, lúra.*.. elszaladt a ménes...!“, azzal se szó, se beszéd, kiment a szín­padról. Ott hagyva a kollégákat, akik ijedtükben azt sem tudták, hogy most mit csináljanak. De nagy szeretettel emlékszem még Király Dezsőre, Koray Ferire, Wieder Tónira, akik mind-mind a szívemhez nőttek és akik csupán emlékeimben élnek. Meg kell említenem még Kör­­mendy Ilonkát is, aki nemcsak hosz szú évekig súgója volt a MATESZ- nak. de lelkes és hűséges tagja a CSEMADOK-nak. Kérdés: — Végül mit tudnál mondani, vagy üzenni a MATESZ cí­mére, ami a jövőt illeti? Felelet: — Két dolog nagyon bánt. Az egyik az, hogy premierkor az üzemi bérleteket vagy nem adják ki a tagoknak a kultűrfelelősök, vagy olyanoknak adják, akik nem jönnek el. így bizony sokszor nagyon „fog­híjas“ a nézőtér. Talán premierre nem kellene üzemi bérleteket bizto­sítani s így akik nem jutnak sokszor jegyhez, bejárhatnának az előadás­ra. Másik fájó pontom, hogy bár 25 éves a MATESZ, még mindig nincsen színházépülete. Valami van épülőfél­ben, de az olyan lassan épül, hogy azt sem én, sem a MATESZ ídősébb színészei már nem érjük meg. Javaslatom pedig az volna, hogy meg kellene fiatalítani a társulatot, mert bizony lassan elöregszik. Talán csere útján lehetne vendégfellépést biztosítani a MATESZ—THÄLIA fia­taljainak Komáromban s így a kö­zönség többször látna fiatal, új arco­kat a színpadon. Legvégül pedig kívánok a jubiláló MATESZ-nak még sok sikeres évadot, nagy és forró előadásokat, a színé­szeknek pedig jő szerepeket, sok-sok tapsot és ehhez erőt és egészséget! Lejegyezte: Siposs Ernő Arany János (1817—1882) Arany János, Petőfi mellett a legnagyobb magyar költő, a magyar irodalom klasszikus korának kimagasló alakja volt. 1817-ben született Nagyszalontán, elszegényedett nemesi család sarjadékaként. A falusi kultúra és a környezet, melyben gyermek­korát töltötte, jellegzetesen paraszti szemléletűvé, életárzésűvé ne­velte. Diákévei után segédjegyzői állást vállalt, s az irodalmat csak figyelgette, elsősorban Petőfi újszerű verseit. És írt, természetesen 1847-ben a Toldival nyert elismerést és a legnagyobbat, Petőfi ba­rátságát is. Toldi mindmáig a legnagyobb és művészileg a legegységesebb el­beszélő költeménye a magyar irodalomnak. Ebben a művében Arany a XVI. század Ilosvai Selymes Péter históriáját fölhasználva széle­sítette ki, a király udvarában vitézkedő nemes származású fiú tör­ténetét a XIX. század szellemének megfelelően. A Toldinak olyan nagy volt a sikere, hogy megjelenése után egy évvel, 1848 tavaszán megírta a folytatását, a Toldi estéje — címmel. Arany Jánost a szalontai magányából a szabadságharc eseményei mozdították ki. Forradalmi lobogása ugyan nem mérhető Petőfiével, de meggyőződése demokrata, s a bukás őt is mély lelki- és költői válságba sodorta. Petőfi halála annyira megviselte, majdnem meg­szakította a költői pályát. A kétségbeesés, a megrendülés adta in­kább kezébe a tollat. Még a Csöndes idillt, a Családi kört is átlengi valami mély emberi bánat. Az ötvenes évek közepén éri el tetőpontját a keserűsége. Ekkor írja meg A walesi bárdokat, s a formailag Ián művészibb másik bal­ladáját a Szondi két apródját. Hosszabb hallgatás után írja meg a Toldi szerelmét, mely a tri­lógia középső része. A hetvenes évek derekán, gyorsan öregedve és a támadó betegsé­gekkel birkózva, „feltámadt“ Arany János, az Űszikék, s a balladák költője, hogy életművét végül befejezze. Űszikék címmel jelentette meg kis kötetét, a „Kapcsos könyv“-et, mely a XIX. század egyik legemlékezetesebb ciklusa. Hattyúdalai ezek — versek, élete végén, buggyannak ki belőle, amikor megejtő emberséggel tekint vissza pályájára: Milyen temérdek munka várt még!... Mily kevés, amit beválték Félbe-szerbe, S hány reményem hagyott cserbe!... A margitszigeti tölgyek árnyai még egy időre biztosították a nyu­galmat, melyben az utolsó versek megfogantak. Arany korábbi bal­ladáinak hangja is megeredt még egyszer, a hatalmas életmű leg­szebb muzsika hangjaival. A költő 1882. október 22-én halt meg Budapesten. —c s i b a— ARANY JÄNOS: Megint kivágödott az ajtó. No, talán most lön az adjunktus­­nő. De megint nem ő volt. Mennyi nővér! Mindig futkosnak, mindig siet­nek. Némelyik egészen csinos. De ez, amelyik most jött ki, már a világhá­borúban is szolgálatot telfesíthetett... — Maga mennyit ad neki? Ez a fickó egészen biztos valami Izzadásgátló sprayt használ. Talán barna Bac-ot. Az aktatáskája fekete, a nyakkendője is. Csak nem gyászol? — Miért, maga ad? — Ezek anélkül meg sem mozdít­ják a kezüket. Nyúlnak a borítékért, s aztán nézik a beteget, fót, akarok magának, látom, hogy magas a vér­nyomása. Tegyen egy „papírt‘ a borí­tékba, és csúsztassa oda kézfogás közben. Még külföldi gyógyszert is kaphat. Erre még sosem gondolt. Az anyó­sa iránt érdeklődni jött, három napja hozták be a mentük. Akkor a felesé­ge telefonált, azt mondták, nincs ok az aggodalomra. A fene egye meg! Honnan szerezzen most borítékot? A tarkója körül szaladgálni kezdtek a hangyák. Mégis magas a vérnyomá­sa? — Reítenes ez a várakozási — A fekete táskás a zsebébe nyúlt, előha­lászta a zsebkendőjét, és legyezni kezdte magát. Ami azt illeti, cserél­hetné már a zsebkendőt. Pontosan másfél órája ül a széken. Ez meg az imént érkezett, és máris panaszkodik. Csak nem akar elé to­lakodni? Azt már aztán nemi Az a férft, akt fél fenékkel az asz­talon ült, megint vigyázzba mereve­dett. Az ajtón azonban senki nem jött ki. Valaki elindult, de meggon­dolta magát. Visszament. Kidülledt szemmel bámulták a kis rést. Kt kell nyitnia! Kt kell nyitnia! Az ajtó a­­zonban kattanva bezáródott. — Borzasztó! Ezek azt hiszik lo­pom a napot! — A fekete táskás fel­pattant és körözni kezdett a szobá­ban. Aztán megállt a kopasz mellett és suttogni kezdtek. Most beszélik meg, mennyit kell a borítékba csúsz­tatni, hogy Jól bánjanak a beteggel. A bejárati ajtó nagyot nyikordult. Most mind a hatan odafigyeltek. El­lenségüknek érezték az újonnan ér­kezőt. Ki tudja, hátha előttük akar bemenni. Hátha protekciós beteq? Hátha... Nem, ez nem ellenfél. A vak is lát­hatja, építőmunkás. Talán kőműves. Szfnehagyott vászonruhában állt az ajtóban, festékfoltok ékteleneítették az arcát, a kezét, melyben valamit szerszámot tartott, kicsit szégyenlő­sen a háta mögé rejtette. — A doktornőt keresem — mondta bizonytalanul. A táskás gúnyosan mosolygott. Per­sze, biztos ezzel a szerencsétlennel csináltatja a hétuégi házát — ez volt az arcára írva. — Melyiket? — kérdezte az admi­nisztrátor kiköltözve az írógépből. — Nem tudom a nevét... Nem emlékszem rá. RÖNAY LÄSZLÖ: íPENZ m — Milyen ügyben keresi? — Szeretném neki megköszönni... — Mit? — A négyes beiről küldtek ide. Azt mondták ö látott el először, amikor rohamom volt. Meg akarom köszönni neki. Azt mondják, beleharaptam az ujjába. Bocsánatot Is kell kérnem. „Fuj, beleharapott az ujjába.“ — a táskás majdnem a padlóra köpött. — Igen kérem — mintha kitalálta volna a gondolatukat —, epilepsziás rohamot kaptam az állványon. Ügy hoztak le. A doktornő, azt mondják, azért nyúlt a számba, nehogy meg­fulladjak. Én meg kínomban az újjá­­ba haraptam. De nem emlékszem rá. — Várjon szőlők Hulák doktornő­nek. ö lehetett az. Felállt, behúzta maga mögött az orvosi szoba ajtaját, Béniről valami neszezés hallatszott, aztán megjelent előttük egy fiatal nő. Mulatságosan szeplős volt az arca. — Engem keres? — fordult a kő­műveshez, aki erre végérvényesen el­rejtette a kezét. — Nem kérem... én a doktornőt keresem, aki... — Emlékszem, maga volt az az epileptikus, ugye? — Kérem szépen ... Igen .... de nekem azt mondták a beten, hogy azt a doktornőt keressem, akinek há­rom gyereke van ..., mert hogy ő... — Akkor éppen hozzám jött. „Három gyereke van!“ — A táskás már megint a fejét ingatta. „Hát van ezeknek eszük?“ Az ismeretlen kicsit nekibátorodott. — Szeretőm megköszönni, hogy se­gített. Meg__meg... meg . . — Itt végérvényesen megakadt, belegaba­lyodott a kötőszó hálójába, és sehogy sem tudott kievickélni belőle. — Valami baj van megint? Segít­hetek valamiben? Most figyeltek csak föl rá, milyen határozott egyéniség a kis doktornő. Mint a kapitány a csatában. — Nem, csak... tudja, olyan ne­héz ... szeretném megkérni, ne hara­gudjon. — Miért haragudnék? — Mert... azt mondják ... beleha­raptam a kezébe ... Tudja... A doktornő a kőműves orra elé dugta a mutatóujját, és elnevette magát. — Látja ezt a forradást? Hát, ami azt illeti, nem tudom, melyikünk nyögött nagyobbat, maga vagy én. A kopott, festékfoltos ruhás mun­­kásemb'er elkapta a doktornő kezét és megcsókolta. — Nagyon szépen köszönöm amit értem tett. A doktornő kirántotta a kezét. Ki­csit elpirult. — Vigyázzon magárai Es ne dol­gozzon állványon, mert baj lehet. Már fordult volna vissza. — Még valami — dadogta a kőmű­ves, és most ő piriult el. — Tessék. — Ezt... ezt... a doktornőnek hoztam ... Hálából... A széken mind kinyújtották a nya­kukat. A táskás majdnem hangosan mondta: „Figyeljenek, most jön a boríték!“ A kőműves zsebébe nyúlt, és kis küzdelem után egy ütött-kopott, meg­viselt virágcsokrot húzott elő. Ott szedhette valahol az üres telken. A doktornő kezébe fogta a csokrot. A tenyerén tartotta a hervadt virágo­kat, s a másik kezét az embernek nyújtotta. — Vigyázzon magára! Amikor a kőműves elment, a kis doktornő a vízcsaphoz lépett, pohár­ba rendezte a virágokat, s nagy gond­dal vizet csurgatott rájuk. Az életet már megjártam. Többnyire csak gyalog jártam. Gyalog bizon’__ Legfölebb ha omnibuszon. Láttam sok kevély fogatot, Fényes tengelyt, cifra bakot: S egy a lelkem! Soba meg se’ irigyeltem. Nem törődtem bennülővel, Hetyke úrral, cifra növel: Hogy’ áll orra Az út szélin baktatóra. Ha egy úri lócsiszárra] Találkoztam s bevert sárral: Nem pöröltem, — Félreálltam, letöröltem. Hiszen az útfélen itt-ott Egy kis virág nekem nyílott: Azt leszedve, Megvolt szivem minden kedve. Az életet, ím, megjártam; Nem azt adott, amit vártam: Néha többet, Kérve, kellve, kevesebbet. Ada cimet, bár nem kértem, S több a hír-név, mint az érdem: Nagyravágyva, Bételt volna keblem vágya. Kik hiúnak és kevélynek — Tudom, boldognak is vélnek: S boldogságot Irigy nélkül még ki látott? Mily temérdek munka várt még!... Mily kevés, amit beválték Félbe’-szerbe’, S hány reményem hagyott cserbe’I..» Az életet már megjártam; Mit szívembe vágyva zártam, Azt nem hozta, Attól makacsul megfoszta. Egy kis független nyugalmat, Melyben a dal megfoganhat, Kértem kérve: S 6 halasztó évrül-évre. Csöndes fészket zöld lomb árnyán, Hova múzsám el-elvőrnám, Mely sajátom; Benne én és kis családom. Munkás, vidám öregséget, Hol, mit kezdtem, abban véget1... Ennyi volt csak, S hogy megint ültessek, oltsak. Bárha engem titkos métely ' Fölemészt; az örök kétely; S pályám bére Égető, mint Nessus vére. Most, ha adná is már, késő: Egy nyugalom vár, a végső: Mert hogy’ szálljon, Bár kalitja már kinyitva, Rab madár is, szegett szárnyon? Oszidő a Duna-parton. Foto: —tt—

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents