Szabad Földműves, 1977. július-december (28. évfolyam, 26-52. szám)

1977-09-17 / 37. szám

SZABAD FÖLDMŰVES MEGEDZETT AZ ÉLET Beszélgetés SZABÖ BÉLA szlovákiai magyar íróval munkásságáról, életút járói Különös, egyedi, eredeti frója Sza­bó Béla a szlovákiai magyar iroda­lomnak. Mindnyájunk Béla bácsija ez élet legmélyéről, a szegénységből, ki­szolgáltatottságból került felszínre, taposott utat sorsa Ingovánnyain át a leírt, kimondott szó erejével, hogy megmutassa önmagát, s mindazt, ami az utóbbi félszáz esztendőben törté­nelemmé állt össze, determinálta né­pek, nemzetek sorsát s külön-ktllön mindnyájunkét. Az Író 1906-ban szü­letett Nagymihályon. Népes családból származott, nem dajkálta tehát napos oldalán az élét... Most Itt ülünk szemközt egymással és faggatom sor­sáról, gyermekkoráról, Íróvá érésé­ről... Elgondolkozik, émlékezetében kutat s a lélek mélyéből felszakado­zó szavakkal mondja... Abban tö­kéletesen Igazad van, hogy engem sohasem dajkáltak a napos oldalon. De mindjárt azt is hozzáfűzhetem, hogy érdekes, de gyermekkoromban sohasem vágyódtam arra, hogy a na­pos oldalon éljek, más gyerekek vi­szont az árnyékos oldalon kínlódja­nak. Emlékszem az elemiben úgy tettem fel a kérdést, hogy Gombos Laci Iskolatársam mivel érdemelté meg a Jó uzsonnát, a finom vajas kenyeret; meg a rózsaszínű sonkát; és miért büntettek engem állandóan a száraz lekvároskenyérrel. Persze, erre nem nagyon kaptam választ. De én Gombos Lacit magát sohasem iri­gyeltem és sohasem kívántam, hogy az 6 elegáns lakásukban éljek és olyan gazdag apám meg anyám le­gyen, amilyen neki van. — Egri Viktor után talán Te vagy a szlovákiai magyar irodalom leg­termékenyebb Írója. A harmincas évek derekán, a burzsoá köztársaság idején tűntél fel mélyen megrázó, szociális kérdésektől túlfűtött köte­teiddel. Megkérdezhetném, ml ösz­tönzött az írásra, a vallomásra? — Engem az emberek közötti kü­lönbség ösztönzött az írásra. Az a távolság, amely köztem és a gazdag Gombos Laci élete közt volt. Ez az állapot tárta fel előttem később a kapitalizmust, amelynek lényege az ember és ember közti különbség, és okozataként: az igazságtalanság. Es ezért nem tudtam én soha sem Gom­bossal, sem a kapitalizmussal meg­barátkozni. Már az Iskolában is min­dig szellőztettem elégedetlenségemet a hozzám hasonló szegény tanulók elótt. Ez a szókimondás az évek fo­lyamán amolyan vallomásfélévé vál­tozott. Annak a különbségnek a fel­fogását, amelyet az imént említettem, Chíra László tanítómnak is köszön­hetem, aki nem irigységre, hanem az igazság szeretetére nevelt bennünket. Ez a szeretet szenvedéllyel párosult, néha meg viharos haraggal, mert a lekváros száraz kenyeret még le­nyeltem, de azzal már semmiképpen sem tudtam megbarátkozni, hogy a hat elemi befejezése után bezárult előttem minden Iskola ajtaja.Miért?“ — tettem fel magamban a kérdést, ' hiszen én jeles tanuló voltam, Gombos pedig fontos tantárgyakból hármast is kapott, ö mégis polgáriba Járhatott,- én viszont nem. (Gimná­zium nálunk, Nagymihályban akkor még nem volt.) Ezután már haragud­tam Gombosra. És hogy a fejlődésben le ne maradjak mögötte, szenvedé­lyesen hozzáláttam az olvasáshoz. Az olvasás rendet teremtett bennem, és Chlrával való beszélgetéseim sokat segítettek abban, hogy a mostoha kö­rülmények között sem veszítsem el reményeimet. A válság azonban még soká, még évekig tartott. Közben megtanultam egy szakmát, a szabó­mesterséget, átverekedtem magam a világirodalmon és ugyanakkor érett­ségire is készültein. Itt is magánúton sajátítottam el a fizika és matematika tudományát. Magától jöttem rá a szi­nuszra és koszinuszra és a különbö­ző egyenletek megoldására. Az érett­ségire azonban nem engedtek, és ak­kor elkeseredésemben elhagytam ott­honomat és csavarogni kezdtem az országban, főképpen a nagyobb váro­sokban. Néha volt munkám, néha nem, de annyi bizonyos, annyit éhez­tem, mint a kivert kutya. Mindenütt a kapitalizmus borzalmas rendszeré­nek közönye vett körül... Ekkor kezdtem komolyabban írni. Amit ak­kor írtam, a panaszhoz hasonlított legjobban, mély és fájdalmas volt, mert rájöttem, hogy minden nélkülö­ző, éhező szegénnyel ugyanaz törté­nik naponta, ami velem megesett. Azóta arra Is rádöbbentem, hogy írni nagyon keserves dolog és egyetlen írót — bármilyen nagy tehetség is legyen — sem lehet irigyelni. Minél tehetségesebb egy író, annál nagyobb keserveket cipel magával. Nem csoda hát. ha sem a szüleim, sem a testvé­reim nem fogadták nagy örömmel pályaválasztásom hírét. Egyszeriben nem értették, mért akarok író lenni. Sejtették, hogy olyan író, mint én, még a szegénynél is szegényebb. Ezt persze én is tudtam, hiszen a saját bőrömön tapasztaltam, de nem tehet­tem semmit, mert ez a pálya volt az egyedüli, amely még nyitva állt előt­tem. Nem kértem tehát senkitől ta­nácsot s elindultam azon a gyötrel­­mes Utón, amelyet a legtöbb író meg­jár. Végeztem dolgomat — írtam. — Több mint egy tucat regényt, el­beszéléskötetet, verseskönyvet írtál eddig. Fábry Zoltán mondotta rólad: Ha valaki megérdemli, hogy köszön­téssel, köszönettel tiszteljük meg, ak­kor Szabó Béla címére kell adresz­­szálni mondanivalónkat... Nincs szlo­vákiai íréember, aki annyit küzdött volna a tollal és a tollért, a sikerért és az eredményért, aki olyan görcsö­sen, olyan elkeseredetten és szerel­­metesen markolta volna a tollat, — olyan szívósan, annyira fanatikus ön­hittel és hajszoltsággal, mint ő. Mint a mesék szabólegénye, tűt tollal cse­rélte fel, hogy magát, hangját és mondanivalóját varázspálcává szépít­se... Hogyan emlékezel Fábry Zol­tánra? Milyennek láttad őt? — A legérdekesebb, hogy a lapok és folyóiratok szívesen fogadták el közlésre cikkeimet, később novellái­mat és regényeimet... Ettől függet­lenül írói pályámon komoly támoga­tást kaptam Fábry Zoltántól, ö volt az, aki egyetlen szóval sem beszélt le engem e veszélyes pályáról. El­lenkezőleg. Bár tudta, hogy éhezem, hogy sokat. nélkülözök, mégis érté­semre adta, hogy eléggé erős, szívós és kitartó vagyok... és előbb-utóbb győzni fogok. Ezeket a szép dicsére­teket akkor mondotta nekem, amikor elolvasta első regényemnek, az „Ezra elindul“-nak nyers szövegét. Monda­nom sem kell, Fábry Zoltán magasz­taló szavait órák hosszat is elhallgat­tam volna ... Emlékszem, milyen ne­hezen írtam az első regényt, de ha valaki azt hiszi, hogy a második vagy a harmadik regényemet könnyebben írtam — az nagyon téved ... — Melyik könyved nőtt leginkább a szívedhez? Melyiket ajánlanád leg­szívesebben olvasóinknak? — Minden könyvemet, minden ver­semet és ceruza jegyzetemet nagyon nehezen Írtam. Ezért kérdésedre, hogy melyiket ajánlom legszíveseb­ben olvasóimnak, mint a nekem Is legjobban tetsző könyvemet — nem tudok válaszolni. Az a helyzet, hogy minden könyvemet vállalom, mert mindegyikért komoly árat fizettem... Szabó Béla itt él közöttünk, itt ír­ja, láttatja meg életét és sorsát. Szét­osztja közöttünk hitét, szenvedését, örömét, emberségét, csalódásait, hogy erőt merítsünk belőle és élete, írói pályája mindnyájunk okulására szol­gáljon ... — Most azt kérdezem Tőled, mit üzensz fiatal pályatársaidnak? Mit kell elsősorban megszívlelniük azok­nak, akik tollat vettek a kezükbe? — Az igazat írják, mondják, ne csak a valódit... Ez nem új, hiszen ezt már megmondta előttem József Attila. De úgy vélem, nem árt, ha megismétlem ... Miután az a néze­tem, hogy egy fasiszta beállítottságú ember sosem írhat olyan művet, mely alkotásnak számít, ebből az követke­zik, . hogy az, aki írói pályára lép, az elsősorban világnézetét csiszolja. Legyen tiszta és lássa maga előtt mindig az emberiség fejlődését. És e fejlődés szolgálatába álljon min­den tettével, szavával, azért harcol­jon, hogy soha senki önhibáján kívül ne éhezzen és soha ártatlan ember­nek ne essék bántódása ... — Végül, hogyan látod mai vilá­gunkat? Mi a szocialista világnézetű író kötelességé ebben a bonyolult és ősszekűszált világban? — összekúszáltság ellenére, vilá­gunkat szépnek, magasztosnak látom. A tavasz bármilyen is legyen, nagy­jából eleget tesz az emberek, a dol­gozó milliók várakozásának. Es így vagyunk minden évszakkal. Persze, vannak hatalmas áradások, földren­gések, amelyek sok fájdalmat, szen­vedést hoznak az emberiségre. De mindezek a szenvedések összezsugo­rodnak ama szörnyű szerencsétlenség mellett, amit háborúnak nevezünk. Ezt a kataklizmát, amely ötven millió ember halálát okozta, az utolsó há­ború mutatta meg az emberiségnek. Ezért hangsúlyozom ismételten: min­den író csiszolja világnézetét és mint tiszta tükörben, lássa meg benne az emberiség jövőjét. Mnidazt, amit meg­alkuvás nélkül vállalnia kell. Beszélgetett: Dénes Öyörgy A könyvek nagy seregszemléje Moszkvában Ä» elmúlt! napokban—* szeptember 6—14-e köJ zött nagy , jelentőségű kulturális eseményre ke­rült sor a Szovjetnió fő­városában. Moszkvában 65 ország részvételével megrendezték az első nemzetközi könyváru mintavásárt. A könyvki - állítást a helsinki Záró­okmány szellemében ren dezték meg, vagyis az volt a célja, hogy bővít sék a kulturális kapcso latokat a különböze tár­sadalmi rendszeű orszá­gok között. A résztvevő országok könyvkiadói nak, könyvkereskedelmi vállalatainak lehetősé gük nyílt, hogy olyan műveket állítsanak ki, amelyeket a haladás szempontjából legjobb­nak tartanak a gyermek, ifjúsági és szépirodalmi müvekből, valamint a társadalompolitikai szak- és tankönyvekből. Kiállították termé­keiket a nemzetközi szervezetek — vánnyal vett részt a könyvvásáron. A Príroda mezőgazdasági kiadó-válla­latunk a legjobb „termékeiből“ hu­szonkét könyvet sorakoztatott fel. Ha­zai könyvkiadásunk külföldön még ilyen példányszámú könyvekkel nem képviseltette magát. A Nagy Októberi Szocialista Forra­dalomtól — amelynek a jegyében rendezték meg a kiállítási vásárt — a Szovjetunióban 2 millió 500 ezer különböző témájú könyvet adtak kt, több mint 50 milliárd példányszám­ban. Természetesen a közelmúlt na­pokban megrendezett nemzetközi áru­mintavásáron is a Szovjetunió volt a legnagyobb kiállító. A szovjet kiadó­vállalatok könyvei nemcsak tartalmi­lag voltak magas színvonalon, ha­nem technikai kivitelben is a leg­szebbek közé tartoztak. A nemzetközi könyvkiállításon sok megegyezés született export és Im­port szemponjából és a különböző nemzetek irodalmának kölcsönös for­dításáról. A nemzetközi könyvszemle az ENSZ, az UNESCO kiadóközpontja elérte a kitűzött célját és Moszkvá­­ís. ban, a haladó könyvek központjában, A Csehszlovák Szocialista Köztár- rendszeresen megrendezik majd a saság 33 kiadóvállalata ötezer kiad* nemzetközi könyváru-mintavásárt. -tti Ai újságírókról sokoldalúan gondoskodik a nemzetkösi szövetség is. A fel­vételen látható újságíró üdülő a Fekete-tenger partj in épült. Fotó: -tt­. szeptember 17. ALLAN STARK: Vak vezet világtülant Dafces tudta, hogy zsákutcába futott.Öt napja csal dóban volt. Üldözöl éjjel-nappal várták, mert tudták, hogy előbb-utóbb el '< kell bújnia rejtek­helyéről. Nem türelmetlenkedtek, nem siettek. Lakes kilesett a függöny mögül. Izgalmában körmei rágta, és nézte a szürke gépkocsit meg két utasát. Üt napja nem vett ? le szemét a gép­kocsiról, és a benne ülők sem fordították el tekiníe ükét a ház bejára­táról. Megfogták! Nem léphet ki a kapun észrevétlenül. A tél megkopasztotta az ágakat, az úttestet pedii finom jégréteggel borította be. A gépkocsik óvatosan közeledtek a sarci villanyrendőrhöz. Lakes ellépett az ablaktól, és végignézett börtönén a szegényesen be­bútorozott albérleti szobán. Nem halogathatja tovább, , :i kell innen jutniaI Az a kevés élelmiszer, amit bekészített magának, mt r tegnap elfogyott. Egyetlen húsdarabka maradt még meg, és nem mer hozzányúlni, mert félt, hogy mi lesz azután. Л folyosó túlsó végén egy sovány, kopott világtah n ember élt. Veze­tője, egy kiöregedett kutya is alig tántorgott már az éhségtől. A folyosó végéről hirtelen zaj hallatszott. A vak ei iber ment a fürdő­szobába, óvatosan kopogva botjával. Dakes nem tudta c nevét, csak annyit lesett el, hogy kutyáját Buchnak hívják. S ebben á pi lanatban életmentő gondolata támadt! Megkísérli a lehetetlent. Bármi vái is rá, még mindig jobb megoldás lesz, mint éhen dögleni a kopott szóidban. Éhezni ilyen halom pénz mellett. Ötvenezer dollárt Hányszor áts: ámolta már azóta, hogy a sötét fasorban kiragadta a banda pénztárosán ik kezéből. Szeren­csétlenségére azonban a pénztáros nem szenvedett ki rögtön, jutott rá ideje, hogy beköpje a gangszterbanda főnőkének. L akes pedig tudta, hogy halálos ítélete alá van írva. A banda tagjai ugi anis soha nem bo­csátják meg, ha saját fajtájuk rabolja ki őket. Kibérelte hát magának ezt a kis szobát, remélve, hogy biztonságban lesz addig, míg a többiek el­felejtik a dolgot. Két órával később azonban már ott állt a szürke gép­kocsi a ház előtt. Megvárta, hogy az öreg visszatérjen szobájába, akk< >r felkerekedett, pénzt a kabátja alá rejtette, és felragadta a megmarc dt hússzeletet. Be­kopogott az öreg ajtaján, és választ sem várva benyitott A vak ember az asztal. mellett ült, világtalan szeme a belépő felé for­dult. — Ki az, mit akar? — Semmi izgalom, öreg — nyugtatta meg. A kutya hátsó lábain ült, fejét hallgatózva jélrebílle itette. Ez a kutya volt Dakes tervének főszereplője. Odatette a hússzeletet a kiéhezett eb orra alá, Bilch mohón kapott feléje. — Buch, mit csinálsz, Buch! — kiáltott fel a z öreg. I Dakes felragadta a vak ember botját, lelökte az őrt get a székről. Az asztalról felkapta a fekete szemüveget, és orrára Ule: zielte. Ügyszólván semmit sem látott, de azt nem is tartotta fontosnak. Legalább élethűen el tudja játszani a vak szerepét, csukott szemmel a ku yára bízza magát. Ha látják, hogy bizonytalanul lépeget, senki sem fog gyanakodni. Észre sem veszik. Magára húzta az öreg foszlott kabátját is. Buch nem t Itakozott az ellen, hogy sétálni vigyék. Valószínűleg már nagyon szeretet volna friss leve­gőre menni. Az öreg szobájában pállott volt a levegő. Dakes biztos volt benne, hogy a csel sikerül. Annál nkább, mert üldö­zői nem dolgoztak közvetlenül vele, nem ismerték föl És egyébként is, ki figyel fel egy világtalan emberre meg a kutyájára? Mélyet lélégzett, felhajtotta kabátgallérját, és kilépett az utcára. Az útkereszteződés felé irányította Buchot. Mihelyet a sarofc mögé ér. örökre kikerül üldözőinek látóköréből. Eles, hideg szél fújt, az utcán alig járt valaki. Dakes csukott szemmel, botjával kopogtatva az utat aránylag gyorsan haladt e őre. Az útkeresz­teződésnél kísértésbe jött, hogy legalább egy szempillan ást vessen a for­­falomra, de aztán legyőzte magában a vágyat. Buch nem állt meg. Dakes kitapogatta a járda szélt t, és lelépett az úttestre. Ebben a pillanatban közvetlen közelről éles duiálás harsant föl. Fékek csikorogtak. Dakes fenyitotta a szemét. Elsöner a villanyrendőr tilos jelzését látta meg, aztán egy feltartóztathatatlanu közeledő, óriást tehergépkocsit. Futni próbált, de késő volt. A gépkocsi ütközője elkapta, és úgy repült a levegőbe, mint egy élettelen kócbaba. Először nem érzett fajdalmát, csak valami furcsa zsit Vadságot. Buch a járda szélén ült, mintha rá várna. Aztán minden elhi mályosult előtte. A sors ellene van. Sikerült -volna elszöknie, ha nincs ez az ostoba kutya, és a villanyőr piros fénye. A fájdalom hullámokban árasztotta el. járókelők gyühek köréje. Többé nem látta őket, de hallotta a hangjukat. — Hej, Alt Vagy nem Al ez? — Persze, hogy nem. — De hát ez Buch, a kutyáját — Onnan is tudom, hogy ez nem Al. ö ugyanis soha r em jött volna ki az utcára Buch-csal. — Hogyhogy? — Szerencsétlen kutya egy hónappal ezelőtt megvakul az öregségtől.

Next

/
Thumbnails
Contents