Szabad Földműves, 1977. január-június (28. évfolyam, 1-25. szám)

1977-06-25 / 25. szám

1977. június 25. SZABAD FÖT.DMOVES, 15 Példás vadászgazda Már szürkült az ég alja, amikor Šamorin (Somorja) és Cilistov (Csö­­lösztő) között a töltés hátán talál­koztam Kozmér Feri bácsival. Vállán puska lógott, kezében póráz, amin éppen a kétéves vadászebet vezette; — Sétáltatom — mondta, s már akart is menni tovább, de megkértem, hogy meséljen valamit önmagáról, vadász­­élményeiről. így tudtam meg, hogy Feri bácsi gyermekkorában nagyon szeretett körvadászatokra járni. Ugyanis a földbirtokosok ünnepnapokon hajtó-Feri bácsi a kétéves vizslával. (A szerzó felvétele) vadászatokat rendeztek, „gyilkolták“ a vadat, mulatoztak. Akkor még ő sem gondolta, hogy ha felnő, vadász­engedéllyel rendelkezik majd. A fel­­szabadulás elhozta számára is a gyer­mekkori álmot, mely 1952-ben valóra is vált. Feri bácsi 1947-tól (az államosítás­tól) erdei munkásként dolgozott, öt évvel később az illetékes szervek is értékelték szorgalmát, hozzáértését az erdőműveléshez, s ha nem is rendel­kezett erdészeti szakiskolával, erdész­nek léptették elő. Akkor kérdezték meg tőle először, hogy tud-e bánni a vadászfegyverrel, mert miféle erdész lenne belőle puska nélkül? Ugyanis akkortájt még lenézték az olyan er­­níészt, aki puska nélkül járta az er­ődöt. Persze mondanom sem kell, ri­portalanyomra nem volt szükséges ráerőszakolni a vadászfegyvert. (Te­hát járta az erdőt, vállán puska ló­gott.) Mint „újdonsült“ vadász nem esett abba a tévhitbe, — mint nap­jainkban egyes fiatal vadászok —, hogyha felbukkan a vad, nyomban rá kell lőni! Nem! Feri bácsi együtt ér­zett a vaddal. Nem csoda, hiszen Ci­tistov, a kis falu, közvetlen az erdő mellett terül el. Csupán a Duna húzza a határt: ez itt csehszlovák, az ott meg magyarországi erdő. A szarvasok nem ismernek országhatárokat. Men­nek az úgynevezett „szag“ után. Fo­lyó, folyam, áradat nem riasztja vísz­­sza őket. Tavasszal párt kell válasz­tani! És bömbölve meg is verekednek érte. A fiatal vadász tanúja volt a szarvasok párválasztásának is. Egy­­egy tömeges verekedés után az erdei tisztás, rosszul felszántott földhöz hasonlít. Vérfoltok, letört agancsok maradnak a párválasztás színhelyén. Van olyan szarvasbika is, mely ugyan elvánszorog az összecsapás helyéről, ám a verekedésben kapott sebeit nem képes túlélni. A sok vadászélmény közül csupán egyet említek, amelyre Feri bácsi még ma is szívesen gondol vissza. Még 1954-ben történt. (Itt meg kell je­gyezni, hogy abban az időben a va­dásztársaságok szarvasra nem, vagy csak nagyon ritkán kaptak lövési en­gedélyt.) Egyik este a főerdész ma­gához hívatta és tudtára adta, hogy területükön egy szarvasbika kilövé­sét engedélyezték. Ezért másnap haj­nalban a „füzes“ szélén találkoznak. Ogy is történt. Csakhogy a főerdész nem egyedül, hanem egy piešťanyi orvossal érkezett. Feri bácsi tehát csak arra kellett, hogy megmutassa, höl lehet a legszebb bikát elejteni. Fájt is ez neki, hiszen ő eteti télen az állatokat... Ezért hamarjában el­tökélte, hogy olyan területre vezeti az orvost, ahol a szarvasok csak nagyritkán tartózkodnak. Fél napon át bizony hiába kószáltak a fák kö­zött, egyetlen vad sem akadt puska­végre. Délután három órakor azonban az orvos egy bikát pillantott meg. Nyomban vállához emelte a fegyvert és célzott. Feri bácsi ezt látva, gyor­san a zsebébe nyúlt, elővette zseb­kendőjét, s meglengette a feje fölött. E furcsaságot a bika észre is vette, s a lövés pillanata előtt pár tized­­másodperccel nagyot szökellt. Az or­vos pedig levette a vállához emelt fegyvert, s röstelkedve mondta: „Én vagyok a hibás, nem vártam ki elég­gé!“ Kozmér elvtárs 1960-ig dolgozott mint erdész. Utána édesapja nyomdo­kába lépett, s azóta mint gátőr tevé­kenykedik. A šamorínl vadásztársa­ságnak is 1960 óta tagja. Vadászgaz­dának 1972-ben választották. A fiatal vadászok szeretik, tanácsait minden­kor megszívlelik. Egyszerűen példa­kép a vadászok körében. Ovary Péter Aktív tagok A milanovcei (nagykéri) vadásztársaság tagjai ez év tava­szán kilencszáz darab fát és bokrot ültettek ki az apróvad védelmének érdekében. Továbbá, az egyesület minden tagja kötelezettséget vállalt, hogy nyolc munkaórát ledolgozik a most épülő kultúrháznál; ezt már ötven százalékban teljesítették. Az új vezetőség jól kezdi munkáját. Arra törekednek, hogy tervüket minden tekintetben teljesítsék. Legközelebbi felada­tuk volt, hogy a már hagyományossá vált vadászbált a lehető legjobban megrendezzék. Gyurcsek Ilona A nagy „család" A vojkai „Duna" vadásztársaság területét 934 hektáron erdő borítja; a mezőgazdasági terület pedig 1364 hektár. Az erdő a vadászat szempontjá­ból nem valami ideális, különösen délen, ahol hosszában a Duna határol­ja, de a terület többi részét is a Duna ágvize veszi körül, így a legkisebb áradás is bajt okoz. Több esetben előfordult, hogy a vadászok mit sem sejtve délután felültek a magaslesre, de a váratlan áradás miatt hazame­net már csizmaszárig érő vízben gázoltak. Ami a mezőgazdasági területet illeti, sokkal jobb a helyzet, annyiból is, hogy az erdővel határos, ezért jobbak a vadnevelés feltételei. Ez abból is kitűnik, hogy míg az apróvadból rendszerint teljesítik a tervet, sőt túl is szárnyalják, addig az erdei nagyvadas területen ezt nem mindig sikerül elérni. Így az idén sem. Igaz, részben saját hibájukból, de sok egyéb té­nyező is közrejátszott. Kilövési tervük tizenkilenc db szarvas volt, ebből kilenc bika és hét te­hén, majd három borjú. Négy bika és két tehén kilövése nem sikerült. Ezt azzal indokolták, hogy a bőgés Ideje alatt ugyan lehetett volna valamit kilőni, de később már csak kímélendő egyedek maradtak a területen. Így a leadási tervet teljesítették, de a vadászok részére csak „kóstoló“ maradt vadhúsból; s ezt kissé fájlalták. Az őzek jobbára a mezőgazdasági területeken tartózkodnak. Tervük tíz bak, nyolc suta és négy gída lelövésére szólt, amit maradéktalanul teljesí­tettek. A vaddisznó lelövési tervébe egy kis hiba csúszott; ugyanis a tervezett hét darab helyett mindössze egyet sikerült puskavégre kapni. Volt több is a területen, de a szerencse ezúttal elpártolt a nimródoktól. Mint említet­ték — környékükön a vaddisznó átmeneti vad. Az árvíz elriasztja őket a területről, inkább csak ősszel érkeznek meg, amikor már „csemegézni“ le­het a határban. Hogy is állnak az apróvaddal? Nyúlból az elmúlt esztendőben 370 db-ot terveztek, melyből lelövésre 270 db-of, fogásra pedig száz db-ot szántak. Nos, a valóságban száz db helyett 117 db-ot fogtak és adtak le, és 270-et lőttek, és 148 db-al 588 kg mennyiséget adtak le. Nem mondható el mind­ez a fácán múlt évi eredményeiről, amikor is a tervezett 300 db helyett csak 244 db-ot sikerült lelőniük. Ennek következtében 118 db-ot 133 kg összsúlyban tudtak eladni. A hiányt az áradások rovására írják. Az áradás következtében sok fészekalj tönkrement az ártéri területeken. Említésre méltó, hogy vérfrissítés céljából az idén tavasszal 250 db fá­cáncsibét vásároltak és engedtek szabadon a legalkalmasabb helyeken. Ha összehasonlítjuk ezeket a fácánokat a helybeli fácánok súlyával, akkor meg kell mondani, hogy az előbbi, tehát a vásárolt fácánok tizenöt-húsz dkg, sőt még ennél több súlykülönbséggel rendelkeztek. Ezért elhatározták, hogy többször fognak vásárolni, mert nagyon gazdaságos és kifizetődő. Annak ellenére, hogy minden óvintézkedést elkövetnek — gondolok itt a három vadőrre, akik lelkiismeretesen védik a vadat, a kaszálás előtt kutyákkal fésülik át a terepet, stb. — mégis úgy tűnik, mintha kevesebb mezei állat lenne a területeken, mint a korábbi években. — Az erdőt az állami erdészettől, a mezőgazdasági területet pedig az az efsz-től béreljük — mondta a vadászgazda. — Jó kapcsolatot alakítot­tunk ki az illetékesekkel. Bármikor készek vagyunk az egyes mezőgazda­­sági munkáknál besegíteni, főleg ott, ahol azonnali segítségre van szük­ség. Például tavaly a cukorrépa betakarításánál több mint hatszáz órát dolgoztunk le, melynek fejében hulladéktakarmányt kapunk az állatok téli etetéséhez. Tíz etetőnk van a nagyvadak részére, tizennégy fácán etetőnk, továbbá tizennégy sózóval rendelkezünk. Építettünk huszonkét magaslest, cser­késző utakat, hogy minél biztonságosabbá tegyük a vadászatot. Taglétszámunk huszonhat, főleg fizikai dolgozók és fiatalok, de van öt nyugdíjasunk is, akik éppúgy dolgoznak a szervezeten belül, mint a fiata­lok, vagy talán még jobban, hiszen az idejükből kitelik. Közülük is kiválik Horváth Józsi bácsi, aki már nyolcvanhárom éves, de neki mindegy, hogy a körvadászatokon utolsónak vagy elsőnek indítják, mert még soha nem mondta, hogy fáradt. Egyszóval nagyon összetett ez á vadásztársaság, olyan mint egy nagy család. Szocialista szellem hatja át ezt a jól megszervezett vadásztársa­ságot. »w SAFARIT JÓZSEF A kis horgász nagy élménye Végre eljött a várva várt nap. A tanulók ünneplőbe öltözve igyekez­nek az Iskola felé. Megszólal a csen­gő. Ebben az Iskolai évben utoljára. A diákok nyugtalanul várják az osz­tályfőnök érkezését. Nagy ünnep ez a mai. Ilyenkor még a virgoncabb gyerekek is elcsen­desednek. Almaikat szövögetik, a va­kációra gondolnak. Így volt ez Laci­val is, aki Bratislavában lakik. Jól érezte magát a fővárosban, de szíve csücskében falura vágyott, ahová sok­sok emlék fűzte. A falu mellett mél­tóságteljesen hömpölygő» a Vág. Most is, amikor az osztály tanulói halkan, de annál lelkesebben mesélik egymásnak nyári terveiket. Laci kép­zeletében megjelenik az új horgász­bot, amit a jó bizonyítványért ígér­tek a szülei. Végre bejött a tanár. Kezében a tanulók bizonyítványával. A diákok egyenként lépnek a katedrához. A tanár búcsúszavai, s az utolsó diák távozása után bezárják az osztály aj­taját. Laci otthon örömmel mutatta a Je­les bizonyítványt. Amikor édesapja át­adta a vadonatúj horgászbotot, az új orsót, a hozzá tartozó szilónt, horgo­kat, bukókat, majdnem sírvafakadt örömében. Hiszen eddig csak pecázó­­val horgászgatott, s most ilyen ko­moly Kiszerelést kapott, aminek még egy felnőtt horgász is örülne. Két nap múlva ott állt a nagyállomáson a fel­szereléssel együtt, s türelmetlenül várta a vonat indulását. A vonat eltndult. ismerős tájak suhantak, sárga gabonaföldek marad­tak el a vonat mögött. Végre beértek a célállomásra. Fürgén ugrott le a vonatról. Tüdeje kitágult ahogy meg­szívta magát a falusi levegővel, s vi­dáman, fütyörészve indult a nagyszü­lők háza felé. Bundás kutya farkcsóválva, vidám vakkantással üdvözölte a jövevényt. A vézna, sápadt gyermek megválto­zott. A kertben, a ház körül végzett munka megedzette, a szabad levegő kiplrosította arcát, a folyönál töltött napok lebarnították bőrét. Csak az bántotta kissé, hogy érdemleges hal nem akadt az új horogra, mintha idegenkedtek volna tőle. Keszegek, kilós, másfélkilós pontyok is akad­tak, de nagyobb nem akart a horogra kerülni, ő azért kitartóan járt hor­gászni. Bízott a szerencsében. Még este elkészítette a felszerelést. A nagymama pedig finomra főzte a tavalyi kukoricát. Minden a legjob­ban elkészítve, csak éppen az időt nem lehetett kiszámítani. Az eget esőfelhők takarták, s ha nem is sza­kadt, de jól szemerkélt az eső. A Váglioz érve vizsgálgatta a vizet. Kereste a legalkalmasabbnak látszó helyet. Végül azon a részen állt meg, ahol a part ki volt rakva sziklakö­vekkel, hogy védje az alámosástól. A felcsalizott horgok a vízben pihentek, ő pedig az esőcseppek helyén létre­jött buborékokat figyelte, hogy med­dig bírják magukat tartani a hullá­mokon. Nem sokáig tartott ez a szó­rakozás. Erős kapás volt éppen az új felszerelésen. Majdhogynem a Vágba csúszott a készség, de még Idejében elkapta, s egyúttal be is vágott. Érez­te, hogy most szép hal akadt a ho­­rogjára. Még szerencse, hogy a fék jól volt beállítva, különben a huszon­­ötös zsinór nem bírt volna ellentáll­­ni. Most már csak azon idegeskedett, jól ül-e a horog. Elkezdte a hal fárasz­­tását. A húzásból érezte, hogy ekkora hallal még nem volt dolga. — Csak nyugalom, semmi kapkodás — bíz­tatta önmagát. Előbb vagy utóbb meg kell adnia magát. A folyó medre ezen a szakaszon aránylag tiszta volt, ezért elakadástól nem kellett tartania, csak a part közelében. A hal szerencsére a Vág közepe felé tartott. Egyszer ki is ugrott a vízből, s a kis horgász nyolc-tíz kilósra tippelte. Még na­gyobb izgalom fogta el. Remegett a lába. Saját magát bíztatta nyugalom­ra. Végre a hal fáradni kezdett. Kö­zelebb és mindig közelebb került a parthoz. Egy-két kirohanással még próbálkozott, de sikertelenül. Egy­­szer-kétszer még pipáztatta a leve­gőn, így a hal ereje szemlátomást fogyott. Mikor megmutatta aranysár­ga hasát, már gyerekjáték volt alá­meríteni a szákot és biztonságosan kimeríteni . Igaz a tíz kiló helyett csak öt kg-os halat fogott, de ez is szép eredmény, a mai viszonyokhoz mérten. Öröme határtalan volt, mert először fogott ilyen nagy halat. Adamcsík Ferenc Versenyeredmények A Szlovákiai Horgászszövetség Köz­ponti Bizottsága vándorzászlajáért meghirdetett szocialista versey 1976. évi eredményeit a közelmúltban hir­dették ki. A szövetségi szocialista verseny már öt esztendeje sikeresen elősegíti a Szlovákiai Horgászszövet­ség II. kongresszusa határozataiból eredő feladatok teljesítését. A ver­senyt a múlt évben a Horgászszövet­ség megalakulásának 50. évfordulója jegyében hirdették meg. A versenybe a helyi szervezetek hetvennégy száza­léka bekapcsolódott. A bratislavai he­lyi szervezet, első ízben, valamennyi városkerületi szervezetét benevezte a versenybe. A versenyt a Horgászszö­vetség kerületi és a Bratislava városi bizottsága ' titkárainak értekezletén értékelték. Az értékelő bizottság az előterjesz­tett bizonylatok alapján az alábbi sorrendet állapította meg; Valamit tenni kellene! I. A podbrezovái helyi szervezet 218.6 szerzett versenypont alapján megkapta a Szlovákiai Horgászszövet­ség Központi Bizottságának Vándor­zászlaját, továbbá 10 ezer korona ju­talmat, és a dicsérő oklevelet. II. A dobšinai helyi szervezet a 202 versenypont alapján 6000 korona ju­talmat és dicsérő oklevelet szerzett. III. A ružomberoki helyi szervezet 19B pontot szerzett, amiért 4000 ko­rona jutalmat és dicsérő oklevelet kapott. Gratulálunk a szocialista verseny győzteseinek, többi részvevőjének pe­dig sok sikert kívánunk a verseny idei és a következő időszakában. Tibor Pokor ný, a SZHSZ KB-а kulturális szakosztályának vezetője Június elsejével végétért a horgász­­tilalom. Sporthorgászaink mosolygó arccal, horgászfelszerelésükkel men­nek ki a nyári hajnalba. Remények­kel telve vágnak neki az útnak, hogy „megszállják“ a folyópartokat, a sporthorgászok számára kijelölt ha­lastavak partjait. Legtöbbjük előtt megjelenik az aranysárga pikkelyes, amit talán az első napon sikerül sze­rencsésen kifogni. Csak meglegyen a mérete, az • a bizonyos harmincöt centi, ami az általános méret. Van­nak esetek, amikor a helyi körülmé­nyektől függően ezt a mércét lejjebb, vagy feljebb állítják, ami nem baj, csak kapjanak a pontyok. Az alföldi vizekben horgászőknak a nyári hóna­pokban a ponty a leggyakoribb ha­luk, mert ezekben a vizekben a leg­könnyebben elérhető, habár a folyók szabályozása, a víztárolók által fel­fogott vízmennyiség nem kedvez a ponty természetes szaporulatának. Május végén, június elején, amikor a víz hőmérséklete közel járt a tizen­hét-húsz fokhoz, jött az áradás. A víz elöntötte a partokat, ekkor vonul­tak a pontyok ívásra az elöntött vi­zekbe. A kilogrammonként leivott 150—200 ezer ikra, ami a felmelege­dett, langyos vízben négy-öt nap alatt kikel, bő utánpótlást jelentett, de ez nem elegendő. A természetes szaporodásra nem lehet számítani, ezért a horgászszervezetek tagjainak sok gondot okoz a halasítás, amit fő­leg a folyóvizekben előforduló mér­gezések még nehezítenek. Pedig egy szép nyurgaponty, tőponty, vadponty fárasztása pótolja a horgász korai kelését. Egy vadponty kifogása az el­hízott, ellustult tavi ponty kifogásá­nál sokkal Izgalmasabb. Míg a vad­pontyok a folyók iszapjaiban keresik táplálékukat, addig a taviak mázsa számra kapják a különféle eledelt. Nem csoda hát, ha ritkán kapnak a felkínált csalira. Megnyugtató ér­zés, amikor egy-egy lassú folyású folyószakaszon gyakori Ugrásaikkal elárulják jelenlétüket. Könnyű sóhaj hagyja el ilyenkor a parton ülő aj­kát, mért az igazi horgászélmények a folyókon születnek. Hiszen a folyók vizeiből minden ponty kifogása szinte lehetetlen. A halastavakban azonban lehetséges. Erre egy példát hozok fel. A múlt évben úgy jött ki a lépés, hogy egymásután két halastő ellen­őrző lehalászását láttam. Az első le­­halászásnál akadt pár ponty a háló­ba, de a másikban egyetlenegy sem. Az Ilyen halastóban a horgász akár hét számra Is hiába áztatja a szi­lónt, nem fog semmit. Itt nem mozog a nád, esetleg a szél mozgatja. A jól behalasitott tavakon a jó megfigye­lőnek sokat mond a nád, vagy a hí­nár mozgása, esetleg a víz egyes he­lyeken való felzavarása, amiből a pontyok jelenlétéről a buborékok árulkodnak. De ml történik abban az esetben, ha Ilyen jelenségek nem „kápráztatják“ a horgászt?! Elkesere­detten váltogatja a csalit, hogy leg­alább egy ici-picl kapást kicsikarjon, de ez is hiábavaló. Gyakran felmerül a kérdés? Vajon sok-e a horgász és kevés a vízterület? Ez is lehetséges. A legtöbb esetben nincs kellő arány a taglétszám és a rendelkezésre álló vízterület között. Ezen a helyzeten egy kis jő akarattal lehetne javítani. Az egyik lehetőség talán az volna, ha az elgyomosodott, eliszaposodott holtágakat rendbeszednénk, behaía­­sítanánk. A másik pedig az, hogy az alapszervezetek tagjai létesítsenek saját keltetőket. Ha nem is túl na­gyot, csak akkorát, ami biztosítaná az utánpótlást. Harmadszor pedig az, hogy kellő szigorral kellene fellépni a „fekete“ horgászok ellen. így vala­mit javulna a helyzet. A ponty pedig csilloghatna régi fényében minden sporthorgász szemében. _ A. F,

Next

/
Thumbnails
Contents