Szabad Földműves, 1976. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)
1976-07-31 / 30. szám
» 10 SZABAD FÖLDMŰVES . S 1976. július 3Í. \ Tóth Észtéi- és Lukács Ferenc házassága is ágy zajlott le, mint számos huszadik századvégi fiatalé: megisrnerKedtek, azonnal jók voltak egymásnak, s három hét múlva odaálltak az anyakönyvvezető elé. A szülők csóválták a fejüket, de azért elméntek az esküvőre. (Akárhogy ts van, mégis nagy dolog — gondolták —, ilye'smi csak egyszey esik meg az ember életében. ) Az ünnepi vacsorán tízen voltak hivatalosak: az ifjú házasokon kívül a riadt tekintetű örömszülők — akik most látták először egymást —, a két tanú, egy fiú és egy lény. Persze, isindentől eltekintve az ismerkedés azért lehetett volna vidám, emberi, de a fiatalok még le sem nyelték az utolsó falatot, amikor felpattantak az asztaltól és bejelentették, hogy nekik azonnal menni kell. A parányi vendégkoszorú megértette türelmetlenségüket. Sőt, az egyik örömapa még kuncogott is, mondván: úgy jó az, ha a fiatalok minél hamarabb csipegetni kezdik a lépes mézet. A fiatalok taxival jutottak ki egy közös ismerősük vízparti vikendházába. Nem először jártak itt. Az ifjú férj gyakorlott mozdulattal nyitotta ki az ajtót, s jól tájékozódott a sötétségben is. Először gyertyát gyújtott, majd előszedte a maxilámpát. — Neee... Ne gyújtsd meg! — ölelte át férje nyakát a fiatalasszony. — Azt szeretném, ha csak a gyertya égne. A férfi bizonytalan Ideges mozdulatot tett, majd eltolta magától az asszonyt. — Nee ... Fecó! Nagyon kérlek! A férj letette a lámpát, s leült az 6gyik öblös fotelba. Cigarettát kotort elő, de Eszter játékosan kikapta a szájából. — Hülye vagy? — Hogy beszélsz? — riadt vissza a fiatalasszony egy olyan mozdulattól, amivel férje ölébe akarta vetni magát. A férfi felállt, s lomha léptekkel átment a másik helyiségbe. Később félüveg konyakkal tért vissza, amelyet odanyújtott a feleségének. — Várj. Hozok poharakat. — A fenéket! — intette le Esztert férjé, majd ingerült hangon megkérdezte: Mi van veled? — Félek. — Mitől? — Nem tudom — fényesedtek szemei Eszternek.-г Te kis hülye — ölelte át az aszszony kecses derekát a férje. Húzott az üvegből, majd így folytatta: — Ügy viselkedsz, mint egy bamba kis szűzecske. — Az is vagyok! Tudd meg, hogy még tiszta vagyok... — pördült egyet Eszter. • — Na elég — rikkantott az Ifjú férj —, tudod jól, hogy nem csípem a gyügeségeket. Vetkőzz! Az asszony nem mozdult. — Hallod?! — Kérlek — rimánkodott az aszszony —, ne ilyen közönségesen. Legalább játsszuk el, hogy most... — Mit játsszunk el? — Hát... Tudod..-. Azt, hogy ml, most először... — — Elment az eszed? — csapta lé az üveget Lukács. Csikasz teste megnyúlt, s keskeny szájaszélét beharapva közeledett az asszonyhoz. Eszter elugrott előle. Ha azt hiszed, hogy kergétőzni fogok itt veled, mint macska az egérrel, hát tévedsz. Semmi kedvem hülyéskedni! — dobta a heverőré magát az ifjú fér], de előbb magához emelte az üveget. — Be fogsz rúgni. — Na és? — Akkor vad leszel. — Na és? DÄVID JÓZSEF: — Nem akarom. — Menj a fenébe — emelte szájához újra az üveget a férj. — Gondold meg — lötyögtette az üveg alján levő italt —, ha nem kell, sóhajtozhatsz utána. — Nem így képzeltem ... — Tisztára elment az eszed — támaszkodott félkönyékre a férj és megitta a maradék italt. Eszter sokáig mereven nézte: Ez volna a férjem? Akinek mától kezdve törvényesen is joga van hozzámnyúlnl? Akkor és úgy, ahogy neki éppen kedve van? Ez az a Fecó, aki után az első napon a világ végére is elszaladtam volna? Jaj, de hát nem ilyen volt. Még tegnap is hülyéskedett, hogy nem jön az esküvőre, hogy maga helyett a haverját küldi, akit aztán leüt, mert úgysem tud nélkülem élni. Vagy csakugyan nekem ment el az eszem? Hiszen annyiszor voltunk már itt, ebben a rothadt kis bungalóban... M hát éppen azért. Legalább most... most az egyszer, ezen az éjszakán harcolna értem .. i Legalább most könyörögjön, rimánkodjon és ... m ' ” A férfi únottan nézte neje látható vívódását: Bepaltzott — gondolta és féktelen düh áradt szét testében. — Most derül ki, hogy ez egy hisztis lány. Én hülye... Na jókor veszem észre. — Meghallgatsz? — Hát lelkizni jöttem én ide? Vagy minek nézel engem? — ugrott talpra a férj. — Ha gorombáskodsz — húzódott a kályháig Eszter, s felkapta a tűzpiszkáló vasat —, védekezni fogok. — No csak —■ vígyorodott el a férj. Mozgásán, tekintetén már Jól látszott az ital hatása. — Hallgass meg ... Nagyon kérlek hallgass meg, aztán nem bánom ... — Mit nem bánsz? — Ülj le ... Feküdj lé... és akkor hozzád ülök... — mondta remegő hangon az asszony. — Kegyes vagy — heherészett a férj, s mintha csakugyan nem tudott volna ellentállni felesége parancsoló, kérő tekintetének, visszatámolygott a heverőre. Eszter ledobta kezéből a tűzpiszkálő vasat, s leült a férjével szemközt egy fotelba. — Azt mondtad, hogy mellém ülsz. — Igenis, uram és parancsolóm — nevetett Eszter, s a férje mellé kuporodott. Hosszan nézte az arcát;’ majd tenyerébe fogta és a szájára hajolt. A férfi ezt nevetségesnek találta, de tűrte, hogy játsszon vele az asszony. — Mától fogva egyek vagyunk — mondta Eszter —, vagyis egy meg egy laz egy ... — Mifélé matematikai hülyeséged már ez megint? — Fecókám, hát értsd meg ... — Hagyd már a fenébe a szentimentális hülyeségeidet — mondta dühösen a férfi. — De hiszen te nem voltál ilyen, Pipikém. Eszter felugrott. — Mától kezdve én neked is Eszter ( vagyok, és nem Pipi. És igenis tudd meg, hogy megdöglök a romahtikáért. Hogy megőrülök ha arra gondolok, milyen csodálatos is lehet egy igazi nászéjszaka, hogy ilyenkor valami világ omlik össze azokban, akiket ezen az éjszakán érintenek először, de egy új világ emeli, felkapja őket, és repülnek a magasságokba. És sírnak és és önfeledten nevetnek ... Hallod, Fecó? Végre megismerik egymás titkát, s úgy válnak eggyé, ahogy a patakok a folyóval, a folyók a tengerekkel. Eggyé, érted, Fecó? Mert egy meg egy'az nem kettő többé, hanem egy. Egy és ugyanaz vagy’ok én, mint te. Te meg én. Egy, egy mindörökké. Hallod?! — ragadta meg szenvedélyesen férjé vállát, de rémülten látta, hogy az alszik. A rángatástől egy kicsit nyöszörgött, de különben bármit lehetett volna tenni vele. Eszter sokára csendesedett. Egy pillanatra a tűzpiszkálóra esett a tekintete, s arra gondolt, hogy jól fejbecsapja az alvó és részeg férjét, majd kirohan és beleveti magát a folyóba. De csak bámult, mint egy eszelős, moccanatlanul maga elé bámult sokáig. — Még sírni sem tudok — vicsorgatta szép fogsorát, majd lebontotta dús fekete hajkoronáját, s vetkőzni kezdett... ^ SÁNDOR KAROLY: Aranyat, szenet nem rejt e táj és büszkén a felhőkig nem ér, de méhében drága kincset hordoz: gyümölcse a hőfehér kenyér. Csendes a táj, fenyvesek dühét, vihar-jajt nem ismer a róna, ámde édes dalt sző a nagy határ és hömpölyög és száll a nóta. Ez a dal húzott mindig vissza, ez a dal hív bárhol járok: az ősi jő föld szívéből nyúló gyümölcsbe érett telt kalászok. Üjra itt vagyok ... A vén Garam habjára csókos napfény hajol, szívemben régvárt örömök égnek s dalol a róna, dalol, dalol... Ezekben a hetekben hazánk fiai közül sokan járnak külföldre. Közülük sokan megtekintik Drezda (NDK) nevezetességeit is. Ennek a városnak főterén még mindig láthatók a második világháború szörnyű pusztításának nyomai. , SZVIRIDOV: RIADÓ ■Seggel bementem a munkahe" lyemre. Talán az ördög sugalmazta, amikor elárultam Nyikolajnak: — Holnapután Szocsiba utazom. A szanatóriumi beutalóm már megvan, meg a vonatjegyem is. Már csak öszsze kell csomagolnom és__ — Hát igen, van, akinek jól megy a dolga — sóhajtott Nyikolaj. — Szocsi... Pálmafák, déli gyümölcs, azúrkék ég, napsugár, levegő ... Ismét sóhajtott. Aztán élénken megkérdezte: — Tudud-e öregem, hogy éppen most van Szocsiban a féleségem is? — Igazán? Majd átadom neki az üdvözletedet. — Azt telefonon én is megtehetem. Inkább vigyél el neki egy csomagot. — Csomagot? — Egy csomagocskát. Olyan negyedkilósat. Egy dekával sem többet. — Hát ha tényleg csak negyedkilós... — No, hát esetleg félkilós ... Elkomorodtam — Add ide a címét. — Dehogy fárasztalak. A feleségem majd megvár, az állomáson. Átadod neki a csomagocskát és többé semmi gondod. Jól van? — Jól. Milyen csomag lesz? — Csak olyan női apróságok! Egy kis kozmetika, olajok, krémek, néhány hanglemez ... — Lemezek is? — Az asszony imádja a zenét. Ja és hát a gramofotit majd elfelejtettem. J. ZISZKIND: De ne idegeskedj. Egészen kicsi, táskagramofon. Jól van? — Jól van — hebegtem. — De én előbb Ogyesszába megyek. Csak azután Szocsiba. — Tehát nem viszed el? Nekem, régi kollégádnak és barátodnak? — Értsd meg, át kell szállnom vonatról hajóra Tovább beszéltem, de Kolja már nem figyelt rám, új tervet eszelt ki. — Tudod, ki lakik Ogyésszában? — kérdezte. — A nagynénim! Olga Ivanovna. Mindjárt megmagyarázom, miről van szó ... Egy pályázaton hűtőszekrényt nyertem. De nekem már van hűtőszekrényem, a nagynénimnek pedig nincs. Segiteni kéne szegény üregecskén. Remélem, nem utasítod el? A hűtőszekrényre gondolva megfagyott a vár az ereimben. Negyedórán belül a- kapcsolatok köztem és Kolja közt annyira elhidegültek, hogy a nagynéninek már nem kellett engem várnia a pályaudvaron. Kolja visszatért az irodájába. £s akkor kezdődött) Kolja helyett az osztályvezető jelentkezett. A feljebbvalót nehéz elutasítani. Csekélység — ogyesszai fivérének egy tizenkétszemélyes szervizkészletet kellett átadnom. Az osztályvezető készségesen megjegyezte, hogy fivére a hatodik emeleten lakik és késő este jár haza... Alighogy eltávozott az osztályvezető, megjelent az igazgató titkárnője. Az ő kérése sem volt bonyolult: adjak át ismerősének harminc doboz füstszűrös Java cigarettát, továbbá Simenon-elbeszéléseket és Robert Rozsgyesztvenszkij legújabb verseskötntút. A főkönyvelő nagyon megértő volt irányomban. Végeláthatatlan jegyzéket készített, de véglil mindent törölt, s csak egy gyógyszercsomagocskát meg egy köpenyt kellett elvinnem a húgocskájának. A sort Hnrdszkin, a szomszéd osztályon dolgozó kolléga zárta be: — Tudja, ki lakik Ogyésszában? — A nagynénje. — Dehogy! A nagybácsim. Ogyeszszában minden gyerek ismeri őt. Allatszelíditő a cirkuszban. — Ahá — nyeltem le egy nagy adag nyálat. — Egy kölyöktigrist kell hozzá elvinnie. Ne féljen, nem tigris, csak kölyöktigris. Kicsi és játékoskedvű, mint a kiscica. És a ketrece erős, sokat kibfr. De a lelkére kötöm: a kicsit napjában háromszor nyers hússal kei) megetetni. Várjon, adok pénzt a húsra. A napi normát, illetve kétnapi normát... Többre nem emlékszem ... Most már jól vagyok. Az orvosok a közelmúltban megállapították, hogy már hazamehetek. Nem, nem a szanatóriumból. Oda csak a jövő héten megyek. Délre, Bzo ... Nem, nem árulom el, hová megyek. Az hadititok ... (Sági Tóth Tibor fordítása) A telefonnál pipával a szája szögletében, gondterhelt ábrázattal, ugrásra készen áll a főnök. A többiek tekintete Is borús. És harcias. Megszólal a telefon. — Riadói Mindenki figyeljen! — üvölti a főnök, miközben az egyik bej osztott a jegyzetfüzetet, a másik a magnetofont kapja a kezébe. — Hallgatom, Szergej ivanovicsl Szóval 170—175 centi magas. Széles váll. Kerek, kissé pirospozsgás arc. Keskeny homlok.- Az egyik munkatárs az ismertetőjelek alapján már készíti Is a leírt személy mozaikképét. ' — A szemöldöke dús, enyhén öszes. Szemel kékek és mélyen ülnek. Orra nagy. Füle nagy. Bajusza nincs, szakálla nincs. Szája van, nagy. Behízelgő a hangja, a cipője 45-ös. • A mozaikkép egy ravasz embSr képmását elevenítette meg. — Nagyjából látom már, Szergej Ivanovics, mifajta. Megpróbálom leírni a jellemét. Robbanékony. Szeret társalogni. Tereferélni. Néha ócsárolja a nőket. Ügy tesz, mintha agglegény lenne. Nem iszik, nem dohányzik. Minden rendben lesz.. A főnök leteszi a kagylót. Megkönnyebbülten fellélekzik. Már mosolyog. — Na, fiúk, megbirkózunk a dologgal? — Nehezebb alakokat is zsebre raktunk már! — Akkor okéi Az igazgatóság minden dolgozójához juttassák el a mozaikképet — az összes adattal együtt. És ne felejtsék, a minisztériumi ellenőr meglepetésszerű látogatása vállalatunknál pontosan egy" óra mú(va kezdődik. (Oroszbői fordította: B. P.) Petőfi múzeum a romániai Segesvár mellett. (Foto: — ttj
