Szabad Földműves, 1976. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)
1976-12-11 / 49. szám
1876. december 11. SZABAD FÖLDMŰVES. 15 Jozef Čatár közel harminc éve tagja a Szlovákiai Horgászok Szövetségének. Gyermekkorában apjával járta a vízpartot, megszerette a horgászatot. A víz azóta sokat veszített tisztaságából, meggyérült a folyók és patakok halállománya is. Kisebb ugyan a fogási lehetőség, 6 mégis hűségesen látogatja a kedves, régi horgászhelyekét és részt vesz a horgászszervezet valamennyi akciójában. Ügy mondja, legjobban a pontyot kedveli. Fogni és enni is. Persze nem veti meg a keszeget, az ezüstös balint, a koncért, a pirosszemü kelét, a dévért, a kárászt és a compöt sem. Szabad idejéből sok-sok órát tölt el a vízparton. Megteheti: házgyári lakásban él, kerti munka nem várja. Két lányát férjhez adta, Irena, a felesége meg szívesen járja vele a természetet. A hétvégeket rendszerint valamelyik folyó vagy tó partján töltik. Télen ritkán, de nyáron és késő ősszel, meg az idény kezdetén annál sűrűbben látogatják a horgásztanyét. Céltudatosan a horgászcsalikra terelem a szót. Az iránt érdeklődöm ú] ismerősömtől, tapasztalatai szerint milyen csalétkek válnak be a legjobban a ponty és a pontyfelék horgászatakor? — Szinte minden vérbeli horgásznak van valami specialitása, különlegesen előállított csalija, amiben teljesen megbízik még akkor is, ha csak ritkán sikerül segítségével megakasztania egy szebb példányt. Én ammondó vagyok, minden csalétek jó, mind megfelelő eredményt biztosít, ha kellő időben, ésszerűen és a célnak megfelelően használjuk. — Sokan a burgonyára esküsznek. — A krumpli-csaléteknek valóban sok híve akad. Nem ok nélkül. Persze, burgonyát sem lehet bármikor és bárhogyan horogra tűzni. Kora tavasszal, idény elején biztosítja a legnagyobb sikert. A fél hüvelyknyi nagyságú gumók felelnek meg legjobban. Lehetőleg sárga húsú fajtát válasszunk. — Főtt állapotban hasznosítjuk? — Én csakis főtt burgonyával csalizok. Megközelítően azonos nagyságú gumókat választok, hogy mind egyenletesen átfőj ön. Hideg vízben teszem fel főni úgy, hogy minden gumót ellepjen a víz. Néha sózom, máskor nem. Ha igen, akkor viszont bőven, mert a burgonya héja lassan és nehézen engedi fölszívódni a sót. Tizenöt-húsz percnyi lassú forralás általában elégnek bizonyul. A jól átfőtt gumón nagyobb nehézség nélkül átdöfhető a késhegy. A főtt burgonyáról leöntöm a vizet, azután az edényben hagyom kihűlni a gumókat. Tanácsos a vízparti látogatás előtti napon megfőzni a burgonyát, Dunaparti beszélgetés mert a friss krumpli csak néhány óra pihentetés után hasznosítható. Lehet, hogy a kimosódó só a bevetett csali közelébe csalja a halakat, lehet, hogy nem. Ugyanez a véleményem más, sokak szerint döntő fontosságúnak tartott, ízesítő anyagokról Is. —• A ponty szereti a burgonyát. És a többi hal? — A pontyfélék közé tartozó valamennyi pikkelyes etetésére’, etetéssel történő helyhez szoktatásra és kapásra ingerlésre megfelel a burgonya. A főtt krumplit zúzalék vagy kisebb-nagyobb kockák formájában szórják a vízbé. Még ésszerűbb „haletetőkben“ vízbe juttatni a táplálékot. Én az utóbbi eljárás híve vagyok, és még abban az esetben is főtt burgonyával etetem be a kiszemelt horgászhelyét, amikor valamilyen saját készítésű tésztával, főtt könyökcsuszával, hernyóval stb., kívánok horgászni. — No és nyáron? — A nyári hónapokban aránylag sok táplálékot találnak halaink a vízben, elég, ha borsónyi burgonyakockával csalizzuk föl a horgot. A túl sok keményítőt tartalmazó, málásra hajlamos burgonya nem felél meg a célnak. Üjkrumplit ugyancsak nem tanácsos használni. A sporthorgász már ősszel gondoljon a jövő évi horgászidényre, s tartalékoljon magának legalább egy kiló téli burgonyát. — Júliusban borsóval is szoktak horgászni. — Igen, de ez helytelen. Friss zöldborsóval vagy tejes érésű kukoricával legkorábban augusztus végén tanácsos csalizni. A borsóval történő horgászat ideje szeptemberben és októberben (esetleg később) érkezik el. Beetetésre és csalinak is csak jól megfőzött vagy sterilizált borsót (babot, lóbabot, kukoricát) használjunk. Én még hefőzni is szoktam egy kevés borsót vagy kukoricát. Szedés után azonnal beáztatom, néhány Ara múlva 30 percnyi főzés után üvegpoharakba rakom és 30 percig sterilizálom. — Szó volt a tésztaféleségekről is. Maga mit használ belőlük csalinak? — Főleg a könyöktésztát és a makarónit. Ezeket legfeljebb 15 percig kell főzni és ízleléssel állapítom meg, mikor elég a főzésből. Máskor meg darából, esetleg kukoricadarából készítek különleges tésztát. A forrásban levő vízbe beleszórom állandó keverés mellett a darát. Néhány perc múlva besűrűsödik az egész. Ekkor kiborítom és kézbőlkézbe dobálva összedolgozom. Jó, ha félhasználás előtt néhány órát állni hagyjuk. Nem egy keszeg, ezüstös balin és koncér fizetett az életével ezért a csemegéért. Sőt tapasztalatom szerint a pont és a compó sem veti meg ezt a csalit. Főleg akkor nem, ha egy kevés élelmiszeripari festékkel sárgára festjük a tésztát! — Végezetül, a fiatal horgászok okuláséra elmondhatná, miből lehet felismerni, milyen hal játszik a csalival? — Nos, erről igazán sokat lehetne beszélni. Röviden csak annyit: minden halnak megvan a maga szokása, jellegzetes „kapása", amely azonban nem mindig és nem minden vízben érvényesül azonos formában. A tapasztalt horgász azonban megérzi, mi van a zsinór végén. A keszeg óvatosan játszik a csalival, gyakran kiemeli a vízből, még föl is fekteti a dugót. A compó ugyancsak elővigyázatosan „dugózik”, meg-megemelinti az úszót, megforgatja, óvatosan víz alá húzza, majd elindul vele. Ha koncér, pirosszemű kele van a csalinál, akkor megmozdul az úszó, hirtelen elmerül, fölbukkan, újra elmerül az úszó, s a hal már viszi is a zsákmányt. Ha egyszeriben eltűnik az úszó és jelzi, hogy a „vendég” a mélybe igyekszik a csalival, akkor a domolykó a bűnös. A márna megállítja, vízszint alá húzza és ott-tartja az úszót közben megforgatja szájában a csalit. Mindig a horgászon múlik, hogy felismerje a bevágásra legalkalmasabb pillanatot, , s megakassza a horogra tűzött csalit „kóstolgató“ pikkelyest. —-aek—• Csalihal szilikonkaucsukból Innen - onnan Erre a célra válasszunk ki egy olyan halat, melyre szívesen kap a ragadozó. Ezt az eredeti csalit helyezzük lágy gipszmasszába, hasonló módon, mint azt a szoboröntvényeknél szokták. Miután néhány óra múlva megkeményedik a „negatív”, vegyük ki belőle a halat. Ezt követően a negatívba helyezzünk egy drótszálat — mintha az a gereincvonalat képezné —, végül töltsük ki az ön-GEROGES DUHAMEL: tőformát szilikonkaucsukkal. 24 óra elteltével a kanosuk megköt. Ezután a két „félhalat“ ragasszuk össze, a drótvégekbe hajlítsunk karikákat. Rugalmas halunkat vízhatlan festékkel tetszés szerint színezhetjük és az éiethűség kedvéért még Uvegszemet is rögzíthetünk rá. Kranke szerint az így készített műcsali hosszúéletü és a ragadozók szívesen kapnak rá. tH) Á Piksa halászható halászó helye felé közeledett az Atlanti óceánon, amikor egy nagy delfin bukkant fel előtte. A hajó bal oldalára merőlegesén feldobta magát a vízből, mintha azt jelezte volna, hogy a hajó forduljon vissza. Amikor a Piksa lassított, megjelent még egy delfin. Társával együtt visszafelé úsztak, hívogatva a hajót is, hogy kövesse őket. A Piksa megfordult s a delfineket követve eljutott égy hálóhoz, amelyet valaki a vízre helyezett. A halászok óvatosan megemelték a hálót, egy harmadik delfint pillantottak meg benne. A történet ezzel még nem ért véget: a delfinek meghálálták társuk kigzabadítását. Újra jelezték, hogy a halászok kövessék Őket. Fél óra alatt hatalmas heringrajhoz vezették a hajót. A három delfin többször is visszatért a Piksához, mindannyiszor gazdag hallelőhelyhez kalauzojta a halászokat. * 1965-ben a Fekete-tengerben betiltották a delfinek halászását. Ez az intézkedés kedvező eredményhez vezetett. A közelmúltban lezajlott számláláskor — amit a szovjet termész'e'ttudósok végeztek — félmillió volt a szaporulat. A legtöbb delfin a Krím félsziget partjainál él. A Keres félszigeten — a közismert szovjet delfínárium intézetében — tudósok ezen érdekes tengeri emelösök életét, szokásait aprólékosan tanulmányozzák. * A taskenti halászok — a főváros és Csardari vfzduzzasztó között — repülőgéppel járnak majd halászni. Ez a vidék rendkívül gazdag halállománynyal rendelkezik, ezért légijáratot nyitottak meg kizárólag a halászok részére. A duzzasztó vizében sok a fehér amúr ős az óriásponty. J. M. H. A találékony horgász Valet apó arról volt nevezetes, hogy egész évben engedély nélkül horgászott, méghozzá nem kevés eredménnyel. Hátára vetette felszerelését, autóbusszal kiutazott a legközelebbi faluba, ott egy régi gazda ismerősét maga mellé vette és együtt kiültek a közeli folyó partjára. Egy napon éppen halra lesve nyugodtan ültek a parton, kezükben szorongatva horgászbotjukat, amikor mögöttük megszólalt egy erélyes hang: — Nem látják kérem, hogy ezen a helyen nem szabad horgászni? Nincs szemük? Pedig valósággal ordít itt a felírás, hogy „Horgászni tilos!“. Az erélyes hang tulajdonosa egyenruhás vízfelügyelő volt, szavainak érthetőségét jobban kihangsúlyozva meg is fogta a felírást tartalmazó táblát. A két horgász mereven nézte. Valet apó agya váltott egyet, s remegve megszólalt: — Bocsánat vízfelügyelő úr, de amint látja, ha jobban szemügyre vesz, én vak vagyok. Ennélfogva nem láthattam a táblát! — és szemével pis logni kezdett, majd tapogatózva felállt, vakságot mutatva. — tgy már teljesen érthető, uram! De itt van ez a gazda... ez a földet túró! Maga nem látta a felírást? — Oh, én éppen láttam... de az a baj, hogy nem jártam iskolába, nem tudok olvasni. — Eh — legyintett a felügyelő —, eltekintek a helyszíni büntetés kiszabásától, de vigye innen vak társát mihamarabb más területre! — Azzal dühösen eltávozott. — Mért éppen ide tanyáztunk IS horgászni? —« kérdezte Valet apót a gazda. Az már nyugodtan válaszolt: — Mert a tilosat jelző tábla elvonja a vízfelügyelő figyelmét arról, hogy egyáltalán a horgászengedélyünk iránt érdeklődjön. Ezentúl maga mint írástudatlan és én mint vak, mindig „Horgászni tilos!“ táblánál ülünk le horgászni. Az idén a Balaton mellett töltöttem egy kurtított hetet. S mivel hobbym a horgászat-halászat, napozás közben is nemegyszer a „magyar tenger* horgászait, pecázóit figyelgettem. Akad-e a horgukra egyáltalán a pikkelyesek népes társadalma tagjai közül. A pecázók — többnyire gyerkőcök — nagy hűhó közepette ki-ki rántottak egy-egy újnyi nagyságú, ficánkoló halacskát. Am az igazi horgászok zsákjába csak-csak nem került zsák-i mány. El-elnézegettem őket, mily türelmesen áztatják a damilt, mekkora szakértelemmel kezelik könnyebb, vagy nehezebb szereléküket... Már-már olyan véleményt formáltam: ez is olyan horgászvíz, mint a miénk... Eljárogatnak ide, valamirevaló halat azonban nem fognak. Az első nap bizony nem láttam, hogy fogtak volna, se a reggeli, se a késő délutáni órákban. Még viccelődtem is egy-egy horgásszal: — Horgásztárs! Ez a pikkelyes népség nagyon válogatós. Nem harap semmire... No meg aztán tanyázik-e itt, ebben a fél lábszárig érő vízben egyáltalán hal...? Reám veti tekintetét, amely nem valami nagy rokonszenvről tanúskodik. Heccelésnek veszi a mondottakat. — Ne mondjon már ilyent! A Balatonban van bőségesen hal, sokféléi Csakhogy, érteni kell a halfogás módját... Alighogy kimondja, megbillen a jelzőkészülék, amit szakavatott „bevágás“ követ, majd csévélés... A mintegy húsz-huszonöt méterre dobott horogra mégiscsak akadt valami, ezt a horgászbot érzékeny, elvékonyodott vége jelzi, görbületével. A horgásztárs csöppet sem izgul. Nyugodtan, ám a székről felállva, dolgozik. Középkorú, csinos feleségét megelőzi egy ácsorgó a sok közül. A halkiemelőt veszi kezeügyébe, hogy segítsen a zsákmány kiemelésében. Tíz méternyire a parttól egy kavarodást látunk. Majd újra csönd. ф méter..., három méter a távolság. Az önkéntes segítő toporog a part menti jókora köveken. Közben meg-megbillenve, nyújtogatja a kiemelőt. JÓI kell vizsgáznia az összecsődült kíváncsiskodók előtt. No és a siltes micisapkás horgász sem venné jó néven, ha elügyetlenkedné a szerencséjét. — Hát, te meg hol tekeregtél...? Épp neked kellett ráéhezni a csalira — halljuk a méltatlankodó horgászt. — A bátyádat várom, arra lesek.,. — s a méreten aluli „retúrponty“ szájából ügyesen kiakasztja a hegyes horgot, majd nagy ívben visszadobja, azzal a jóindulatú megjegyzéssel: — Nőjj nagyra...! A horogra friss csali kerül, majd a könnyű szerelék meglendül, a a kiszemelt helyre — a hínáros egy kis tisztására — jut az ólomnehezék, illetve a két élőké végén, a horgokra akkurátusán feltűzött kukoricaszemek. A pontyok kedvenc étke ez. Képesek feltúrni érte a horgászvíz fenekére ülepedett iszapréteget. Lassan jő a szürkület. Jó meleg, igazi nyári Sste Ígérkezik. Az enyhd hullámverés, mintha méginkább szelídült volna. A horgász-szomszédok szedik sátorfájukat, indulnak hazafelé. Ki gyalogosan, ki biciklivel, s van köztük olyan is, aki vonatra ül. A hátizsák, vagy a PVC-zsák lapos. Elkerülte gazdáikat a horgász-szerencse. Ismerősöm neje szedi össze a férj szétrakott holmijait, nehogy valami elkallódjék, a vízparton maradjon... A dereshajú, vérbeli horgász titkon reménykedik. — Ilyenkor jöhetne a kapitális. Mostmár csönd ül a tájon. Ha éhes, majd csak rábarap... — s szemét a kapásjeizőre szegezi, amely fehér színű, jól látható — és fenemód érzékeny. Ha csak egy ici-picl vörösszárnyú koncér, vagy küsz próbálkozik a csali élcsenésével, máris jelez. Hátha meg ponty, a müanyyag-golyócska arasznyit is felszalad, vagy hozzáütődik a bothoz. , A tréningruhás hirtelenében a horgászbothoz kap, s azon nyomban bevág. A bot vékonyabb vége jócskán meggörbül. Kezdődik a fárasztás, nagy-nagy nyugalommal, a damil végén duhajkodás támad. Sekély a víz. A nagyobb hal akarva-nemakarva megmutatja magát. A felszínre vetődik. — Vilma! — szól határozottan a nejéhez a tréningruhás. — Készítsd elő a halkiemelőt... 1 Persze, a ponty nem adja meg magát egykönnyen. Nagyokat kavar a kétarasznyi magas vízben. Am a zsinór egyre rövidül, s a zsákmány ereje fogyóban ... — Jókora lehet — ujjong a szerencsés horgász, akinek ezúttal én kínáltam fel a segítséget. A halkiemelő szája elég bő, nem lesz különösebb baj a kiemelésnél. Az alkonyati éhenkórász jócskán megszelídült, a partközeiben már kedvszegetté vált. Amikor a halkiemelő fémváza a hasát csiklandozta, csupán egy erőtlen legyintés volt rá a válasz, a tenyérnyinél is nagyobb, szélesebb farkával... Végre, a kiemelő szerkentyűben tudhattam a sárgahasú, jól megtermett pikkelyest. A part kövei mögé került, ahonnét már nincs visszaút. — Hány kilót nyomhat? — érdeklődöm. Mondja meg a horgász. Én négy kilóra becsülöm. — Ez-e? Istenuccse, közeljár az öthöz. A sötétség már szárnyakat bontott, rátelepedett a Balatonra, a tópartra, az emeletes, korszerű üdülőházakra. S mi is elköszöntünk, nyugodalmas jó éjszakát kívánva a horgász-házaspárnak. Másnap ismét találkoztunk, Ugyanott, a kérgesebzett jegenyefánál. Ismét szerencséje volt. Ezúttal valóban négykilósat fogott. Százhúsz dekával kisebb súlyút. És a szomszéd horgásztársak?... Megint lapos maradt a halastarisznyájuk----N. KOVÁCS ISTVÄN Foto: — nki I