Szabad Földműves, 1976. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)
1976-11-27 / 47. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1978. november 27. 10 H' nyilatkoznom kellene, hogy a Dávid-drámák közül melyik érintett a legmélyebben, bizonyára nem a Dődl-t választanám. Nem az egyszerű tetszés-nemtetszés okán (hisz ez akár a kritikus magánügyé is lehetne), hanem azért, mert ez a Játék égy olyan családi eseményről tudósit, ahol inkább a családon kívül, pontosabban a színfalak mögött Játszódik le a valódi izgalom, és érve* lései sem hatnak át kellő erővel a nézőtérre. Sok benne az érzelgősség és az álpátosz. Hiányzik az átfogóbb karakterrajz, ami közvetlenebbé tehetné a lélektani érvelést. Pedig ez a színműve is, figyelemreméltó élményvilágról vall. Olyan írói látásról tanúskodik, amely lényegtelennek tetsző, sajnos egyre gyakrabban élénkbukkanó élet-tényecskékben Is föl tudja mutatni a lényegeset, a mi. ránk Is vonatkoztathatót.. Dávid Teréz saját látószögéből keresi megoldásait. Játszóterületét egy lakásra szűkíti, ahol szereplői nemigen tudnak kitárulkozni önmaguk tépélődéseiben, mert az Epizódokra bontott Jelenetezés gátolja és a hézagos jellemrajz sem ad elegendő alkalmat a Játék elmélyítéséhez. Dódi vallomásszerű története énnek éllenére fontos és jellemző korkép. A szülők „magánügyét“ hozza az előtérbe, miáltal a serdülő leány nevelésének a kérdésé — talán éppen az átdolgozás ürügyén — mégis valahová a háttérbe kerül. Helyenként rávilágít ugyan arra, hogyan is él tovább jelenünkben a múlt, (amelynék különböző elemei ú] történelmi korszakunk üledékeiben még mindig fellelhetők) és újabb látószögből mutat rá az önzés, a törtető becsvágy, a fásult közöny aggasztó problémáira. Hatása mégsem optimális. De' így is megmozgat bennünk valamit, figyelmeztet és ösztönöz a konfrontációra. Ha az ember nem néz önmagával szembe vizsgáló és ítélő szemmel, a kis Jellemhiba, a semminek vélhető aprócska bűn — amit így vagy úgy, de az önzés diktál, s ami egy másik ember élétét rontja meg — végül Is tönkreteszi a közösséget és megalázza az embert is erkölcsi mivoltában. S ezen a ponton bizony vitatkozni lehetne az új dramaturgiai módosításokkal. Vajon az írói és az átdolgozásközötti értés (vagy élértés) a jellemfejlésztés hitelességét, gazdagodását mutatja-e, vagy csupán „kísérletező beavatkozásnak" tartja, amely az eredeti szerzői intenciókat is sckmindenben megváltoztathatta. Ügy tűnik ugyanis, hogy ezt az Igaziból nem is drámát, inkább csak életforma-épizódokat megcsillantó színjátékot, megpróbálja a családon kívül terjedő szomszédokra, az iskola és a hivatal az utcai realitás és az álomvilág határai közé szélesíteni. 0] sze* replőket von a cselekménybe, miáltal megbontja az amúgyis rövidre szabott Játék stíláris egsyégét és valahol a valóság és az Illúziók sajátos vegyületében a felszínen marad. Nyilván ezért volt szükség egy narrátor szerepeltetésére, aki egybekötheti a cselekményt és a zaklatott Idegességet Is valahol levezetheti. Így került a szereplők közé „Dódi kabala babája“. Ezt a sikerült bohóc-szerű figurát, Dráfl Mátyás kelti életre és neki köszönhető, hogy mégis egységgé ötvöződhetik a meseszövés és a szereplők sem léphetik át azokat a reális határokat, amelyeket az eredeti írói szöveg értelmezett számukra. Konrád József rendezésé korrekt és mértéktartó. Kivéve a koreografált Jeleneteket, a helytelenül értelmezett ritmikusnak nem mondható „betéte* két“, az illúziókat rontó vonagláso-DÄVID TERÉZ SZÍNMÜVE A MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZBAN kát, főleg ha az inszcenálás szakmai oldalát tekintjük. Majd olyan tények és valóságok, .szerzői intelmek és támadó figyelmeztetések Jutnak szóhoz, amelyek a drámai súlypontot önmaguk felé billentik. Csupa helyzet és valós utalás. Dódi személye is más funkciót kap ebben az új változatban, mert a téma nem a gyermek, hanem a szülők és a felnőttek ügyévé válik és nem a nevelés lélektanát, hanem Inkább a szülők „szerelmi kalandjait“ ismerteti izgatott, kissé rapszodikus tépelődéseiben. A sok jelenetre felaprózott cselekménybonyolítás, ha zavarja is az összhangot és dramaturgiai törést is okoz, a jelzett társadalomkritika mégis hitelesen cseng és a színészek által egyéniesített jellemábrázolás is dicséretet érdemel. Főleg, amikor bizonyítja, hogy a negatív alakok rajzán is mindig van egy-egy olyan vonás, ami humanizálhatja szerepeiket és emberi mivoltukra figyelmeztetheti a nézőket. Konrád a színmű hézagait rutinos színpadi eszközökkel hidalja át és mutatós képváltásokkal teszi érdekessé az előadást. Atmoszférát teremt Kopócs Tibor díszletének és Balogh Ági Jelmezeinek segítségével, igazolván egyben Dávid Teréz műgondját, újat akaró reális törekvéseit. Az 6 segítségükkel emelheti az előadás rangját Dráfi Mátyás közvetlen párbeszéde a közönséggel, szongjellegű parlandói, amelyek az összhatást is érdemlegesen biztosítják. A színészek önmagukban Jók. Jelenetről-Jelenetre inkább előadói művészetüket, ábrázoló tehetségüket figyeljük. Azt is mondhatnám, hogy elődásl módokkal remekelnek. Németh Ica (Anyu) érzelmei például szenvedélyesen és gazdagon áradnak. Szinte új profillal mutatkozik Előttünk. A címszerepet alakító Kucman Eta belülről izzó szépségét, Játékának lírai finomságát adja. Dódi alakjából olyan hozzáképz8lhet6 és lóként színészileg ktjátszató emberi gazdaságot hoz elő, ami talán betű szerint bele sincs írva szerepébe. Mégis ott bújkál a sorok között a gesztusban, a szavak és az érzeték felhangjaiban. Mák Ildikó (Maritta) magabiztosan uralja testreszabott szerepét. Remek ellenpólusa Dódinak. Szólnunk kell Turner Zsigmondról, akinek markáns arcjátéka többet mond el gondolatairól, mint szövegelése. Azokat az emberi megnyilatkozásokat villantja fel, amelyek reak» dóiban a férj és a feleség, az apa és lánya, a szenteskedő nagymama maradiságát és társadalmunk viszonylatait tükrözik. És végül a Jehovista nagymamát alakító Ferenczi Annáról, akinek találó hangsúlyai, tétova mozdulatai egy letűnt világ tapasztalatait sűrítik a rendezői koncepcióba. Nincs terünk részletesebb, elemzésre. Iróilag, színpadilag megfigyelni ml is az oka, hogy a játék nem tud határozottabban konkludálni. Miért elégszik meg csupán tényközlő szövegével és sztereotipiával, amikor ettől Dávid Tőréz sokkal többre képes? Most is társadalmunk egyik konfliktusát ábrázolja. Tudja, hogy szerep* lőinek dönteniük kell: az általános erkölcsi normák szerint élnek majd ezen túl, vagy kényszerből-kényelemből a könnyebbiknek látszó utat választják. Családcentrikusak lesznek-e vagy önös érdekeiket hajszolják továbbra Is. Mért amíg az „eredeti“ Dódi egy családnak volt a problémája, az „új“ Dódi egyének problémájává változott. Az egymástól széjjel szakadt család drámája lett, ahol nem az összhangot, haném éppen az elidegenedést emelték erénnyé az egyre Inkább egyedül maradó Dódival szemben. Nyilván megoszlanak majd a vélemények és talán érdemleges vita is kerekedik e bemutató során. És ez lenne a helyes. Mert ha valaki nem az eredeti Dódi ismeretében ül be a nézőtérre, alighanem észre sem ve-* szi, hogy itt valamilyen „beavatkozás“ történt. Végső fokon azt látja, hogy egy kellemes, szórakozásra egyaránt alkalmat nyújtó színelőadást látott, néminemű bosszankodással, de legalább annyi okulással. Mert az előadás jó. Es ami vitatható, azt inkább szakmai szinten kell majd részleteiben megtárgyalnunk, elintéznünk. Szuchy M. Emil A két felvétel, amely a Moszkvai Kreml templomairól készült, arról tanúskodik, hogy a szovjethatalom megbecsüli a műemlékeket. Foto: Pathó (ESTI LÁTOGATÁS A SZŐTTESNÉL) Esteledik. Ritkulnak a város zajai, s mint a szimfonikus zenekar ritmusváltása: a napi rohanás aliegro-ja atoderato-vá lassul. A lopakodó sötétséggel egyidőben bontogatja szárnyait a hideg szél. Meg-meglegyinti a trolira váró emberek csoportját — meleg otthonok vágyát hozza, papucsba bújtatott lábak, karszékbe ereszkedő test vigaszát. A Május 1. téri szürke házban nem ilyen melegedők gyűltek össze. Papucsot, karszéket hiába keresnénk — itt izzadsággal szerzik a meleget. A CSEMADOK SZŐTTES Népművészeti Csoportja tartja próbáját, a földszinti tükörteremben. Nagy a zajlás: lábdobogás, pattogó zene, izzadt fényű arcok kavargása. Fiúk, lányok meleged nek a néptánc tüzénél. — * — A SZŐTTES két évenként rukkol elő új műsorral. Az alakulástól mostanáig három egész estét betöltő műsort „szültek“. Ahogy sorjáztak: „A tűznek nem szabad kialudnia“, „Mezőkapuban“, „74-ben szőttük“, úgy emelkedett az együttes művészi színvonala is. Ezt bizonyítja a jelenlegi, új műsoruk is, amely az előzőeknek — bár azok is remek műsorok vol tak — mintegy betetőzője lesz. — * — „A SZERELMEK ÉS NÁSZOK című műsor a SZŐTTES Népművészeti Csoport fejlődésében előrelépést jelent, és a néptáncművészetben útkeresést a néptáncszínház felé. A CSAK TISZTA FORRÁS szemléletéből kiindulva, drámai jelzők segítségével tömör mondanivaló, illetve gondolatok kifejezésére törekszik.“ (Műsorfüzet anyagából) A műsorfüzet tömör, csak az irányt, s a puszta tényeket rögzíti. Hogy mi van emögött, mennyi munka és szükségszerű bukkanó, a kívülálló nehezen értheti. Csak az együttes tagjai, vezetői tudják, mit jelent a mindenkori újért végzett munka. Mert ez a műsor valóban új (ne használjuk a gyanúsan hangzó „újdonság“ szót) még az egyetemes magyar néptáncművészetben se. Mennyiben új? Quittner j á n o s, az együttes művészeti vezetője és koreográfusa így vall erről: — Ügy érzem, hogy a néptáncszínház, a legfelső stilizálása a néptáncművészetnek. Az ismert koreográfus, Molnár István régi álma valósul most meg jókora késéssel — ő már 1947- ben megjelent könyvében, sőt, már 1943-ban, egy kisebb írásban is fölvetette ezt a lehetőséget. Sok kolléga — tévesen — úgy képzeli el a néptánc legmagasabb, tehát legművészibb fokra való emelését, hogy azt a balettal keil „ötvözni“. Helytelen nézet, a néptánc nem tűri, hogy tőle idegen műfajjal keverjék. — Sokat várok a Budapesti szak* mai bemutatótól. Lényegében ott dől el, milyen munkát végeztünk. Vagy frissen mosott fejjel jövök haza onnan, vagy vidáman. A bratislavai bemutató december első hetében lesz, a Nová Scéna színpadán. Az ősbemutató Légen volt. — A műsornak persze vannak megoldatlan részei is. Az első fele hoszszabb is, kontrasztosabb is, ellentétben a második résszel, ahol már nem volt mit „rárakni“. Azért bízunk benne. Az összekötő verseket Tankóné Kasza Ida írta — jómaga is táncolt, érti a dolgát. — A nézők reakciójára persze nem alapozhatunk kizárólagosan. Néha tetszik nekik a műsor, néha nem. A mostanival különösen nehéz dolguk lesz, hisz rövid szündt kivételével egyfolytában megy le a műsor, a képek, egymást követve peregnek. Ez első látásra meghökkenti a nézőt. Sebők Géza, néprajzi tanácsadó: — Hiszek az új műsorban. Üj törekvést jelent. Nem várom, hogy ezután majd minden együttes erre az útra lép, de talán ad nekik némi útmutatást, buzdítást. Remélim, hogy a többi együttes, a vidéki együttesek koreográfusai számára is impulzust fog jelenteni. Horváth Judit: — Egészen más ez, mint amit ed* dig csináltunk. A táncok egymáshoz kötődnek, egy mondanivalót hordoznak. A táncosok részéről persze nagyabb megterhelést jelent, de azt hiszem megéri. Nekem tetszik a műsor — olyan, mint egy színmű. Spalek Ferenc, táncpedagógus: — Kétségtelen, hogy többet mutatunk mint eddig. Bizonyltjuk, hogy képesek vagyunk újítani, előre lépni. A régi közönségnek tetszett, bár ez szubjektív vélemény. Nekem imponáló a műsor, remélem másoknak is ez lesz a véleményük. — * — Míg bent tovább folyik a próba, az előszobában két fiatalemberrel elegyedek szóba. Tagfölvételre jöttek, szeretnének az együttesben táncolni. Nem egészen kezdők — mindketten a Köntös-ben táncoltak ezelőtt. Egyikük nevelő Bratislavában, a másik, a fiatalabb, szenei gimnazista. A kérdésre, hogy miért jelentkeznek, egyértelmű a válasz: szeretik a néptáncot. Az együttes tagjait már meg sem kell kérdezni, miért táncolnak. Elég pár perc nézelődés, s az ember megérti az „alkotó közösség“ fogalmát. Olyan erő, olyan tűz fűti őket, amelynél nem csak ők —* nem elsősorban ők — melegednek, hanem mindenki más, aki szereti a néptáncot. • Kövesül Károly » a
