Szabad Földműves, 1976. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)
1976-08-14 / 32. szám
0 SZABAD FÖLDMŰVES 1976. augusztus 14. 10 A férfi alacsony, köpcös testén feszült a vasutas egyenruha, ettől peckesnek látszott. Mereven bámult a nagy üvegablakra, ellenző sapkáját tömzsi kezében gyűrögé'tte. Hatvanéves lehetett.'Az asszony se fiatalabb, ö Is mozdulatlanul ült, szeppent madárarccal, csak kopott körmű ujjat tépdesték a kis tarka zsebkendőt. Olyanok voltak, mint két mozdulatlan szikla a sebesen alásiklő hegyi patakban. Körülöttük fehérköpenyes orvosok, bóbitás ápolónők suhantak gumitalpakon, tagbaszakadt ápolók toltak betegeket gumikerekű kocsikon, a lift is sietve és zajtalanul siklott fel-alá az emeletek között. A férfi sóhajtott, dóznit vett elő, hogy csavarjon, de amikor a harmadik papír is elszakadt ujjai között, visszacsúsztatta a szelencét zubbonya zsebébe. Aztán anélkül, hogy az asszonyra nézett volna, megszólalt: — Ha annak a gyereknek valami baja lesz, hát isten legyen neked irgalmas! — Hülye! — Ez gyilkosság! — Hallgass, ostoba, még börtönbe juttatsz.. — Ott legalább nem árthatsz senkinek. Ha az a vén papagáj csak simfölni tud, miért nem disszidált ötvenhatban, a hires doktor úrral együtt? — Lászlk, hogy máig megmaradtál annak a sunkóféjü bugrisnak, aki voltál. Hát mi baj lehet? Mi baja lejiet? A nagyságos asszony Is... — A nagyságos asszony is börtönbe !esz csukva, a doktor árral együtt! — Ki vette volna el így? Még gyerek nélkül is olyan nehéz jó partit csinálni. — Na itt vanl Hát csoda, hogy kiröhögték a barátnői? Mindig ki akartad házasftanl, meg állandóan a nyakán lógtál, sehová se engedted. Aztán meg, hogy nem vették fel az egyetemre, még állásba se mehetett, mint a többi. Azt hiszed, jó volt az annak a lánynak? Amikor látja, mit csinálnak a többiek? — Az kellett volna neked, hogy szabadulj tőle, és annál többet tömhess a hasadba. — Talált ő magának állást. Nem is egyet. — No hiszen! Az egyik helyen csupa férfi, Sgyik, nagyobb huligán, mint a másik. Aztán meg csupa nő, a főnök meg mint a törökbasa ült köztük, de egyik se volt olyan szép és fiatal, mint Marianne. Azt hiszed, békén hagyták volna? Legutóbb meg az a pasa úgy nézett rám de úgy, hogy majdnem levetkőztette a szemével. Pfuj! Disznó! — Miért nem vitted be hozzátok? — Marianne-t takarítónőnek, te agyalágyult! • — Te is az vagy. — Én, agyalágyult? — Takarítónő ... — Hát én erre nem is felelek. Akinek nincs, annak a kovács se csinál. Mit idegesítsem én magam egy ilyen buta emberrel! — Miért nem hagytad, hogy a Ferkó eljárjon hozzánk? — Az? Azzal a pár nyavalyás forint ösztöndíjával? — Most meg azt se tudod, ki a gyerek apja... Még csak az kéne! Nincs gyerek, nem lesz gyerek, punkfrmri A doktor úrnak nem az első ilyen esete, fej tökkelütött. — De esküszöm, az utolsó. Az aSswmy hirtelen felugrott és a sietve közeledő, kisáé hajlorthátú férfi elé lépett. Az ki akart térni az útjából, de az asszony útját állta. Hangja elvékonyodott, amikor megszólította. Még selypített is kicsit: — Főorvos úr, kedves, nyugtasson meg — Türelem, türelem, remény mindig van. Persze, maguk is hibásak, jobban kellett volna vigyázniuk rá. A lányuk nagyon gyenge, vérszegény, az idegeivel is bajok vannak. Már rég nem lett volna szabad dolgoznia, és különösen túlerőltetnie magát. Akj gyereket akar szülni, annak egészségesnek kell lennie hozzá... Az asszony megszédült, a főorvos a pádhoz vezette, leültette. A férfi csikorogva mondta: — Megmondtam, ügyi, megmondtam. Én buta vagyok, mi? Na most aztán... — Istenem, istenem — hajtogatta az asszony szinte' eszelősen — nem bírom ki, ha valami baj lesz, végzek magammal. Az ember sötétszürke volt az indulattól: — Majd a börtönben vigyáznak, hogy kárt ne tehess magadban. HERCZEGH LÄSZL0: — Istenem, mft tudod te, mi az egy anyának... — Hogy nem mondhatja el, a lányom doktor iksz-ipszilonné, akinek az a nagy autója vanl Mi? Mert te sose a gyereket nézted, csak a hencegést. — istenem én szakadásig robotoltam, még takarítást is vállaltam, csak mindene meglegyen. — Rossebet! Csakhogy mindenfelé eldicsekedhess, hogy mindene megvan. Most aztán megcsináltad! — Én mondtam neki, hogy menjen szajhálkodni, hogy csináltasson magának gyereket? Te hülye! — Azt tudod, a szavakat csűrni, csavarni. De ha a bíróságon ki Is találnád beszélni magadat, esküszöm, ezzel a két kezemmel fojtalak meg. — Én csak a javát akartam. — Hát akkor miért történt meg a baj? — Mert rossz, haszontalan, szófogadatlan, alamuszi, becsapott, képmutatóskodott! Nem tudom, kire fajzott. — De én igen. — Mi akar ez lenni? Gyanúsítás? Hiszen ismerhettfl, tudhatod, hogy amikor ilyen lány voltam, egész másoft járt az eszem. Nekem még a kezemet se foghatta meg egy férfi. Hát megfoghattad te az esküvő előtt a kezemet?? — Én nem, de a kántortanító megfoghatott ott mást is. — Te gyalázatos hazug! — Mérget akartál inni, mert azt hitted, gyereked lesz tőle. — Nem tudom, miről beszélsz. — Hiszen csak a vak nem látta, hogy mi van. Olyan voltál, mint akinek nincs ki minden kereke. Aztán meg fogytál, mint a gyertya.... — Az akkor volt, amikor a vőlegényem eltűnt a fronton. _ Rossebet tűnt el a fronton! Előled tűnt el, mert a nyakába akartad varrni magadat. — Te! Hogy merészelsz velem beszélni? Ki voltál te? — Én vasutas voltam! — Mert az apád elitta a földet, neked meg büdös volt a munka, örülhettél, hogy szóba álltam veled. Hülye! — A kutyának se kellettél már. Vénlány maradtál volna, már így is az voltál. De én megsajnáltalak. Azt mondtam, megbotlottál, hát megbotlottál. * — Te rohadt, te rohadt! « — A sok úrhatnám parasztja mind csődült felfelé. Nekem ott felelősségteljes pozícióm volt a vasútnál, itt meg iratokat küldözgetnek velem, ide-oda, meg párizsit hozatnak. — Nem is vagy jó másra. — De ne félj, ennek vége! Én eddig rádhagytam mindent, a békesség kedvéért. De most majd másképp lesz... Hirtelen elhallgatott, arca, szája meg-megrándult, szemébe nedvesség gyűlt. Csak nagy sokára tudott megszólalni. — Az a szegény gyerek, egész életében csak a parancsolgatás jutott neki, meg a szidás. És akkor így kell elpusztulnia. Elővette a zsebkendőjét, s harsányan kifújta az orrát. — Paraszt! — sziszegte az asszony. — Sose tanulsz illemet. Mindenkinek tudnia kell, hogy most te az orrodat fújod! — Én nem tanultam illemet, én nem tanultam tükör előtt urasan beszélni, én nem majmoltam a papagáj-nagyságát, meg a többi lezüllött uraságokat... Csüggedten mondta ezt, be se fejezte, aztán újra elfogta az idegesség, elővette a dóznit, de csak kinyitotta, nem is próbálkozott már, hogy reszkető kezével cigarettát csavarjon. Akkor a főorvos közeledett sietős, puha léptekkel. Az aszszony felugrott. — Főorvos úr. Nem tudott többet mondani. A főorvos megállt előtte, mosolyogva bólintott. — Túl van az életveszélyen. Az asszonyból kitört a zokogás. — Főorvos úr, az isten áldja meg, nem leszek hálátlan, nem vagyok én szegény ... — Ne npkem hálálkodjanak, hanem az alorvos úrnak. Én abban sem bíztam, hogy az anyát megmenti, nemhogy a gyereket. Az asszony hatalmasra nőtt szemmel meredt a főorvosra. — Fiú... A férfi is közelebb csoszogott félszegen. Pislogott, szipogott,krákogott. De most is csak az asszony szólalt meg: — Hát... hét... hát hányadik hónapban volt? — Ezt maga kérdi? A főorvos gyanakvóan kezdte fürkészni az asszonyt, de a következő pillanatban elhívták. — Hát csak menjen szépen haza. A lányuknak jó ideig itt kell maradnia, a kicsi is különleges kezelésre szorul... Az asszony jóval később, elképedve! motyogta maga elé: — Becsapott... Sokáig álltak a kórház folyosóján elképedve, tanácstalanul, mereven. Olyanok voltak, mint a mozdulatlan szikla a sebesen lásikló hegyi patakban. Körülöttük fehérköpenyes orvosok, bóbitás ápolónők Suhantak gumitalpon, tagbaszakadt ápolók toltak betegeket gumikerekű kocsikon, a lift is sietve és zajtalanul siklott fel-alá az emeletek között. Pusztazötyögősön minden rendben A minap Pusztazötyögősön jártam. Véletlenül. Ez idáig nem is sejtettem, hogy ilyen nevű településünk is van. Gondoltam, ha már itt vagyok, megnézem milyen gazdák ezek a pusitazötyögősiek. Nem kellett sokat keresgélni. A szövetkezet székháza — kétemeletes, négy vagy öt szinüre mézolt, nagyablakos épület — úgy pöffeszkedett a falu közepén, hogy az út bal oldalán meghúzódó kultúrház ablakszemei elhomályosultak az irigységtől. Vagy talán csak azért hályogosodtak be az ablakai, mért a helyi sportszervezet szilveszteri táncmulatsága óta még csak feléje sem nézett senki? A tágas folyosón egy pillanatra úrrá lett rajtam a tanácstalanság. Egy, kettő, három ,.. tizenegy ajtó! Szép mahagóni színű mind, névtábla sehol. Találomra kiszemeltem egyet, de ahogy lépésre emeltem a lábam, abban a pillanatban valahol a folyosó végén kinyilt-becsukédott egy ajtó a sok közül, s egy szalmakalapos férfi jött szembe velem. Nem szólt, de lépteit lassítva kérdőn nézett rám. — jó napot! — léptem hozzá és bemutatkoztam. Az elnök elvtársat keresem. — Ügyi Aztán mi jót hozott? — Inkább vinnék valamit. Néhány tájékoztató adatot, ha lehet. — Miről? Pusztazötyögősön mindig minden rendben van! — Mondjuk a félévi tervfeladatok... — Teljesítettük! Nálunk megy minden. — Azért én szeretnék beszélni az elnökkel. Vagy a gazdásszal. — Ugyan már. Azzal a vén pökhendivel! jé ember, de sajna azt sem tudja, mi fán terem az ökonómia. Mondom: a tervet teljesítettük. Húsban. Tejből kevesebb lett. Majd behozzuk a lemaradást, mi az a százötvenezer liter? Éppen ma reggel örvendezett a Jóska gyerek, már elnézést, az állattenyésztőnk, hogy máris elértük a napi és darabonkénti ötliteres fejési átlagot. — De hiszen ez .. > — ... kevés, akarja mondani. Mit tehetünk? Szakember sehol, takarmánynak sem vagyunk bővében, de ezt az állatoknak hiába magyarázzuk. — ??? — Nyolcszáz hektár szánté, csaknem száz fejős, százötven hízósertés. Tavaly már száznyolcvan is volt, csakhogy jópér hetvenöt kilósat is le kellett adnunk, hogy legalább nyolcvan százalékra „szépek legyünk“ a tervteljesítésben. — Aáá! És az aratás? — Aratás? Miért nem mindjárt kenyércsata? Ez most a módi. Észre sem vettük, mór learattunk. Alig három hét alatt. Két kombájnnal dolgoztunk, természetesen csoportos bevetéssel. Állandó mozgó javító-szolgálatot is létesítettünk. Két ember állandóan ingázott a gabonaföldek és a gazdasági udvar között. Kerékpáron hordták ki a földekre a szükséges alkatrészeket. A motor gyorsabb, de tudni kell, hogy útba esik jövet-menet az ivó. Egyébként já öreg gépek ezek a kombájnok, ha valamit kicseréltünk, más valami azonnal elromlott bennük. — Talán az emberek... — Mit az emberek? Ggy értik a dolgukat mint a ... Egész évben a közösben dolgoznak. Ok a legjobb gulyásaink. — És ... és a terméshozam? — Az is volt. Nem is akármilyen! Bázábél több mint harminc, árpából valamivel kevesebb termett. Hektáronkénti Egy kettőre elintéztük azt a másfélszáz hektár gabonát. Pedig mindössze húsz hektárnyi égett el lábon... — Micsoda? — Hát gabona. Elégett. Valamelyik traktoros eldobott egy cigarettavéget. A vezetőfülkében mégsem gyúrhatja el, hogy egész nap büdösltsen az orra alá. Azért még jók vagyunk, csak négy esetben ütött ki tűz a földjeinken. Három kazal leégett, de a tüzet mindig sikerült idejében lokalizálni. Két ember mindig készenlétben állt a vizesvödrökkel. Meg a biciklikkel! Innen a majorból hordták a vizét. És milyen szorgalmasan! Egyszer már majdnem kiapadt a kút, olyan gyorsan fordultak. — Aztán nem kevés az a negyven vagon gabona égy évre? — Hát?! Talán majd a kukorica: Van vagy száz hektárnyi. Persze szárazság volt. július, végén már úgy volt, hogy nekiüülünk és kidolgozzuk az öntözési tervet. Azután megjött az esö.| Mondtam én, nem kell elkapkodni a dolgokat. Lesz itt kukorica! Talán a húsz mázsa morzsoltat is elérjük. Pusztazötyögősön ... — Talán az elnök elvtárs megerősíthetni ... — Én lennnék a szövetkezet feje. Az adatok pedig egyelőre csak tájékoztató jellegűek, kezelje bizalmasan őkét. Nem akarjuk elkiabálni a dolgokat. Tavaly azt találtam mondani egy firkásznak, hogy mindent elkövetünk az ötéves célkitűzések valóraváltásáért és azon leszünk, hogy az évi fejeladási kötélezettségiinket legalább nyolcvan százalékra teljesítsük. Megírta. Csak látta volna, milyen hűhót csaptak a járásiak, mert csak hetvenkilenc és fél százalék lett belőle! Tudja mit, barátom? Csak annyit írjon, hogy Pusztazötyögősön most is minden a legnagyobb rendben van! KADEK GABOR KOMISSZARENKO: LÁNCREAKCIÓ A gyárigazgató magához hívta a káderest: — Nemrégiben megrovásban részesítettem a főmérnököt. Hogy miért, azt már nem tudom. Mit szólt hozzá a főmérnök? — Nyomban magához rendelte a helyettesét és megrovást adott neki. — És a helyettese? — Az a mühelyfőnököt hivatta. Reg-, géltől déli egyig szidta, egytől kettőig ebédelt, s aztán folytatta estig. A végén: megrovás. — A műhelyfőnök? — Tőle a műszakvezető, Budocskin kapott megrovást. — Mondja tovább! — Nem emlékszem a folytatásra. Ivan Szvlridovics. Bele kell néznem a rangsorba. Behozták. — A rangsor szerint folytatódik — élénkült fel a káderes. — Kinél is hagytuk abba? — Budocskinnál. — Ja, igen. Tehát Budocskin, még mielőtt a megrovásból felocsúdott volna, megrovásban részesítette a munkavezető, Lagyéjnljt. — És Lagyejnij? — A helyettesét, Ivolgint. Minden papír nélkül, csak úgy szóban. De a jelek szerint olyan szavak voltak fezek, hogy Ivolgin első dühében megrótta a brigádvezetőt! — Maradt még valaki? — türelmetlenkedett az Igazgató. — Alig — nyugtatta meg a káderes. — A brigádvezető megróvást adott Krosklnnak, a helyettesének. Kroskin pedig köztudottan ilyen esetekben dührohamot kap. Üvölteni kezdett a feleségével! — Na, végre értem! — kiáltott fel az igazgató. — Hiszen Kroskin az, akinek a felesége a minisztériumban dolgozik. — Na és? • — Onnan telefonáltak az előbb, megrovásban részesítettek. A nyári dal- ás táncünnepélyeken sokhelyütt „száll a hinta“ és ez a fiataloknak ked;enc szórakozása. Foto: —tt—
