Szabad Földműves, 1976. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)
1976-05-29 / 21. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 197S. május 29. ÍO Egyenletesen dolgozik a motor, a világoskék Skoda kerekei gyorsan pörögve dombnak föl, völgynek le, falják a kilométereket. Kellemes meleg cirógatja az arcunkat, csupán az egyik ablak rezeg állandóan, mintha valaki a hüvelykújját húzkodná fémrámáján. Barátom, a sofőr az alattunk szaladó utat figyeli, néha dörmög csak, amikor jármüve a néhány éve épített új utón kisebb-nagyobb gödörbe érve zökken egyet. Ilyenkor kissé elöre-hátra bukunk, de csendben maradunk. A kényelmes ülésről, mint valami biztos pontról szótlanul is bemérjük a távolságot, előre és hátra. Gondolatban számbavesszük, amit már elvégeztünk s ami még következik. Haladunk, rázkódunk és elmerengve szemléljük a szép gömöri tájat, amely mint egy panoráma-filmen gyorsan váltogatja képeit. Zöldellő erdő mellett húzunk el, langyos szellő bújócskázik a fák között és a távolabbi szőlőből illatfelhőt lehelnek a virágba borult gyümölcsfák. A domboldalon a szövetkezet traktora erős berregéssel észt er góly ózza a földet, egy csapat szemtelen varjú mit sem törődve a gép zajával, körözi, bóklázza a kifényesedett ekevas nyomát. Károgásuk a telet búcsúztatja és a tavaszt köszönti, amelynek jelenlétét látni s érezni lehet mindenütt. Némaságunkat hirtelen egy váratlan esemény töri meg. Ott, ahol a kanyarból kiérve kisablakos, nádtetős, öreg útmentl tanya és kökénybokrok takarják el az utas elöl a közeli falu messze fehérlő, villaszerű új házait, valami nagyot csattan a motorházbon. Fékezünk, megállunk és máris látjuk a tettest. Egy örvös fácánkakas repült a gépkocsinak és vergődik az árokban. Kicsiket csapkod törött szárnyával, haláltusáját vívja. Apró tollpihék szállnak körülötte még akkor is, amikor óvatosan felemelem a gyengén remegő állatot. Társam a sárhányó felett tenyérnyi helyen fölpattogzott festék miatt bosszankodik, magam pedig kissé összeszorult szívvel sajnálom szegény állatot, erdeink, völgyeink talán egyik legpompásabb teremtményét. Mert valóban az, káprázatos ez a madár. Csupa méltóság, csupa dísz még tehetetlenül is. Fejebúbján olajoson csillogó, aranybarna koszorú, mindkét oldalán fehér rajzolattal, pofája feketezöld, lecsukódott szeme körül kárminpiros monokli, nyaka kékbe játszó acél, melle és begye vérszínű, fekete toliszegélyekkel tarkázva. Ha rásüt a nap, bíborkarmazsinba, ha árnyék borul rá, haragos zöldbe játszik. Széles fehér gallért visel, és ez a gallér még élettelenül is tiszta rajta. — Tegyük el — néz körül az autó tulajdonosa s a fácánra mutat — ha már nekünk jött, megesszük majd vacsorára. Megfőzöm, értek egy kicsit hozzá. Megláthatod legalább, milyen szakács vagyok. Madarunkat megkopasztva, jól megmosva, hideg vízben fölteszem majd főzni. Bezöldségelem, sárgarépával, petrezselyemgyökérrel, karalábéval, pár szem krumplival, de ha úgy szereted, egy kis borsot, szárított gombát is tehetek belé. Fölséges leves lesz belőle... Az elképzelt ízekre számban máris összefut a nyál, de sok tűnődésre nincs idő. A fácánt nylonzacskóba, csomagtartóba tesszük, és mennénk is tovább, amikor egy idős néni kíván számunkra jó napot. — Elvinnének-e a faluba..., a patikáig? Mert az én lábaim már igencsak megérzik a hosszabb gyaloglást! — mondja tisztelettudóan. — Természetesen, mama! Elvisszük, már hogyne vinnénk, hiszen van helyünk a kocsiban — válaszol barátom. — Tudják — jegyzi meg az ülésen elhelyezkedve a néni —• az emberem szegény megbetegedett... Megfázott a télen, nem feküdte ki az influenzát és most megint visszaesett... Neki kell az orvosság, amit a doktor úr reggel felírt a számára. Most ágyban fekszik az öregem, levette lábáról a láz. Legénykorában például volt cseléd a papnál, kirúgták, mert káromkodott, mint egy kocsis. Utána kocsis is volt a jöldesúrnál, onnan meg azért küldték el, mert egyszer fekete fuvart csinált. Egy ' magafaftán, egy háborús rokkanton segített. Mindig jó szívű volt és igazságos. Ezért is szerettem bele, a szüleim akarata ellenére, már több, mint ötven éve. A visszapillantó tükörből csendben lopva figyeljük a nénit, amint kitárulkozik és kéretlenül is felidézi a régmúlt időket. Fejkendője alól őszesen előbukkanó, most is dús haja és pudert sosemlátott tiszta arca, arról tanúskodik, hogy valaha szemrevaló, szép lány s menyecske lehetett. — Az elején — folytatja a beszédet amikor a párommal összekerültünk, semmink sem volt a rajtunk lévőn kívül. A nincstelenségünk, a szegénységünk miatt néha mi is öszszezörrentünk, de ha nappal össze is vesztünk, éjjel mint általában a szerelmes fiatalok, mindig kibékültünk. Két szép gyermekünk van, már mindegyik családos. Messze laknak tőlünk, a városba köti őket a szakmájuk, a hivatásuk, de az öt unokával gyakran meglátogatnak bennünket. Szülőszerető, tisztelettudó, segíteni kész, jó gyerekek mindannyian. Soha nem jönnek üres kézzel, mindig hoznak valami ajándékot. Mondtuk is nekik, most húsvétkor is, hogy ne költekezzetek ti ránk, megvan nekünk mindenünk, ami két idős embernek kell. A szövetkezet után mindegyikünk kap nyugdíjat, ami a parasztembernek a régi világban sose volt. Ősszel mindig hizlalunk két disznót, tyúkot. Tegnap is csirkepaprikást főztem. Az emberemnek nem is nagyon tetszett. „Már megint csirkehús — dörmögte —, vénségemre, jhetvennégy múlt a télenj — egészen elkényeztetsz, te aszszony. Tudod, mit ennék meg most leginkább? — kérdezte. — „Fácánpecsenyét7* — Nocsak! — mondom erre én. — Mit nem kívánsz te bolondos ember?! Aztán, honnan hozzak én neked fácánt, apjuk? Majd, ha a faluban járok, szólok az elnökünknek, az vadász és jó ember, biztosan segít rajtad. A beszéd ennél a pontnál kényszerűen félbeszakadt, mivel — bár a megszokottnál lassabban haladtunk — megérkeztünk az új, falusi gyógyszertárhoz. Barátommal egyre gondolva, előbb összenéztünk, majd miután helyeslőleg bólintottam és kisegítette a nénit az autóból, a csomagtartóhoz ment. Kivette a fácánt és a csomagot a meglepődött néni kezébe adta. — Fogyassza el a bácsi egészséggel és gyógyuljon meg mielőbb — szóltunk szinte egyszerre s kissé zavartan hárítottunk el minden hálálkodást. — El is készítem, amint a déli busszal hazaérek. Hej, de lesz az emberemnek meglepetés?! — sóhajtotta a mama kissé homályosodó szemmel. ' — Elhihetitek nekem — tette hozzá kisvártatva — igaza van a páromnak. Megértem a vágyát, a kívánságát, a fácán igazán pecsenyének jó. A fácánpecsenye felséges, káprázatos. Az ételek királya. Vörösboros káposztával. Elhiszik nekem? Elhittük! KANIZSA ISTVÁN KALITA GABOR: ■«ЫН*- Annámról A múlt még égető parazsai között kutatok. Egy napszöke kisfiú gondnélkiili léptei kopognak a legmélyén, amott egy kutató, kereső arc. Már zavart a tekintet, mely utak millió felé fordulva nedves szemekkel tapogatédzik. S ott, cinóberszínben izzó emlék. Egy lánykéz, kedves szavak, gyönyörű arc. Emitt már a fátyol, kiűző haláltánc. A kéz, a szó az arc a koporsócsipke fodraiba rejtőztek el. DÉNES GYÖRGY: Még most is látom őt, ahogy a szennyeseket mossa, a fürge gőz, sziszegve bőg és fölszivárgó könnye hull a szappanhabokba. Mosott, vasalt, éj éjbe hullt, álmait eltemette a bús robot, tört fényt dobott csapzott hajára hallgatag, csillagterhes este. En láttam őt, én jól tudom, szemén a néma bánat alkonya nőtt s a gyenge nőt befonta, mint szőlőn a kacs a termékeny ágat. Látom kezét, hogy elpihent fáradt ölébe esve, a kéz nekem az életem táplálta, óvta — titkon is kedvemet keresve. Beszőtte tiszta homlokát a gondok sötét árka, fényes szemét sok súlyos év, mint mély tavat az alkonyat, szürke homályba zárta. Ügy fáj nekem e drága arc, úgy fáj a múltak átka, a bús robot s az elhullott, mélyből forrott, panasztalan könnyek óceánja. „ZENGJ, SZÁRNYALJ LEGSZEBB DALUNK...“ Jubilált a ZOBOR népművészeti együttes „Ne feledjétek, hogy örömötök csak úgy lesz teljes, ha ifjúságtok gyönyörű emlékeit továbbadjátok az új nemzedéknek, mely majd titeket követ." Az első sorok ezek az együttes krónikájában, melyeket Ián Krizán, az akkori szakszervezeti elnök jegyzett be. Ez volt a kezdet — 1956 májusa. Húsz év telt el azóta, hogy megalakult a Nyitrai Mezőgazdasági Főiskola ZOBOR népművészeti együttese. Miként is kezdődött tulajdonképpen? Az 1953-as évben lelkes főiskolai hallgatók kis csoportja megkezdte a népviseletek, öltözékek, népi hangszerek gyűjtését. Ebben a színes öszsze-visszaságban született meg az első komoly előrelépés. Kik voltak az alapítótagok? Pacák, Tomáš, Gálik, Jarčušková, Paška ... Megkezdődött a munka. A szorgalom, ötletesség csakhamar visszhangra talál. Ez a lázas tevékenység nem kerülhette el Viktor S i d o v mérnök, a košicei (kassai) főiskolai együttes egykori vezetőjének figyelmét. Szó szót követett, végül is a szakszervezet felkarolta ezt a cselekvésvággyaľ fűtött „művészeti törekvést“ és elkészítette az együttes számára a szervezési-, valamint munkatervet. 1956 tavaszán megtörtént az első hivatalos összpontosítás. Egy év múltán, május 16-án nagy ünnepséget rendeztek. A nap fénypontja — az együttes ünnepélyesen felvette a ZOBOR nevet. Névadója a Nyitra fölött húzódó ősi hegy volt, ahol a tőke nedűje, a jó bor terem, mely dalra, táncra, vidámságra pezsditi a szíveket. Az együttes művészi értéke már a kezdetnél megmutatkozott. Ezt bizonyítják az 1956—59-es Időszakban megrendezett járási és kerületi művészeti versenyek eredményei. A legszebb élmény? A trutnovi bányászok vastapsa. És utána? Sikerek láncolata: Brno, Tatranská Lomnica, Strážnice és sok szövetkezet, állami gazdaság kultúrterme. Feltárult nemzeti hagyományaink gyöngyszeme, a dal, a tánc utat tört az emberek szívéhez. Az évek múltak. Jöttek nehéz napok is, ilyen volt az I960—65-ös időszak válsága. 1971-től az együttes szerves része a főiskolának, tartós helyet foglal el a politikai nevelőmunkában. Minden részen (tánc, ének, népi zene) látható minőségi fejlődés mutatkozik. Az együttes műsora hatásos és magas színvonalúvá válik. Fellépések következnek a Csehszlovák Televízióban, rádióban, a népművészeti fesztiválokon. A CSKP 50. évfordulója tiszteletére 1971. májusában az együttes egész estét betöltő műsort állít össze. Egyre több lehetőség nyílik a szlovák folklór megismertetésére külföldön is. A ZOBOR együttes sok országban sikerrel képviselte szocialista hazánkat, Nitra városát, a mezőgazdasági főiskolát. A barátság, testvériség és a kulturális kapcsolatok keretében vendégszerepeit Magyarországon, a Szovjetunióban, Lengyelországban, a Német Demokratikus Köztársaságban, Hollandiába, Jugoszláviában, Ausztriában, Svájcban, Belgiumban. Húsz év eltelt. Két évtizedes tevékenység. Ezen idő alatt mintegy négyszáz főiskolai hallgató kapcsolódott be az együttes munkájába; a fellépések száma túlhaladja a nyolcszázat. A műsorok művészi irányzatát az Alsó- és Felső- Nyitra vidék népzenéje, folklórja határozza meg. Az együttes vezetője Doc. Ing. Ivan P á š к a CSc. Nehéz, de szép feladat hárul reá. 0 a mozgatóereje és támasza az egész együttesnek. A népi együttes követi a szlovák IskoIaUgyi Minisztérium utasításait, része a főiskolások kommunista nevelésének. Figyelemmel kíséri a tudományos világnézet kialakulását, mélyen rámutat a szocialista tulajdon megbecsülésére, a proletár-nemzetköziség, a munka, az esztétikai és erkölcsi nevelés fontosságára. ... és ropják a táncot, zeng, szárnyal a dal. Folyik az arcokon a verejték patakja; de a szíveket a Jól végzett munka öröme lelkesíti. Köszöntjük a Nitrai Mezőgazdasági Főiskola ZOBOR népművészeti együttesét, megalakulásának 20. évfordulója alkalmából. Csak így további Daloljatok, táncoljatok; terjesszétek a szocialista kultúrát! Tamási Áron Erdélyben született, szegény, székely parasztcsaládból. Korán megismerkedett a hegyi gazdálkodás kemény, olykor félelmetes problémáival. A kolozsvári egyetemen jogot tanul, majd később átlép a kereskedelmi akadémiára és bankhivatalnok lesz. Lelke azonban más szellemi tájak felé kívánkozik, író akar lenni. „Szász Tamás, a pogány“ című első novellája 1922-ben pályadíjat nyert. Ez a novella már egy felkészült és tudatos műgonddal dolgozó íróról hoz hírt. Tamási azonban később menekülni próbált az íróság elől, mert első novellájának írása után, tudomásul kellett vennie, hogy az alkotás fokozott emberi szenvedést is jelent. Látszólag könnyen írt, leült az írógéphez, és folyamatosan kopogta a végső szöveget. 1923-ban Amerikába ment, «hol két évet töltött New York-ban. Amerikában írt novelláit hazaküldte, amelyek azután 1925 tavaszán „Lélekindulás“ címen jelentek meg. Legsikerültebb művét, az Abel-regénytrilögiát is az Amerikában szerzett élményei ihlették. További művei a Bölcső és bagoly r Tamási Áron c. regénye, a Szűzmáriás királyfi, a Czímeresek, a Jégtörő Mátyás stb. Utolsó művei közé tartozik a Szirom és boly c. műve is, amely a szocialista falu ábrázolásának kísérlete. Színdarabokat is írt, utolsó befejezett háromfelvonásos színjátéka a „Boldog nyárfalevél“. Műveiben főleg az erdélyi szegénység életét, küzdelmét az urakkal és a természettel a megélhetésért, a székelyek ügyességét és furfangos észjárását ábrázolta. Ennek a hatalmas hegyóriások közé zárt néprésznek világát ő idézi fel leginkább. Emberei a sok küzdelem ellenére vidámak, széprejóra-nemesre törők, a függetlenséget, bátorságot becsülik. Tamási Áron a magyar Irodalom egyik legigényesebb novellistája, aki sokkal komolyabban vette ezt a műfajt, mint a vérbeli regényírók, akik olykor mellékterméknek tekintették a novellát. Tamási azonban, amikor a csúcson állott, világot sűrített novelláiba, néha egész regény anyagát áldozta fel. Ezért nem volt, nem lehetett folyamatosan termékeny író: egyegy rangos elbeszélését néha hónapokig hordozta magában. Kortársai' közül senki sem merített annyit a tájnyelvből, mint Tamási Áron. Mégis a zeniten járó író mértéktartással, csupán fűszernek használta a tájszavakat, inkább a székely észjárást és beszédmodort hozta műveiben. Elbeszélő hangja egyedülálló a magyar szépprózában. Művet életének utolsó szakába sűrű egymásutánban, egyre növekvő példányszámban jelentek meg s fogytak el. Még életében bevonult népének szívébe. 1966 tavaszának végén indult utolsó útjára, a farkaslaki sírkertbe. Testvérei, rokonai, honfitársai, írótársai és olvasóinak ezrei búcsúztatták a Farkasréti temetőben, hűlt testét azután kívánsága szerint, Farkaslakára vitték. Tamási Áron két ízben is elnyerte a Baumgarten alapítvány nagy díját. 1943-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett és 1954-ben Kossuth-díjat kapott, 1963-ban pedig a Béketanács elnökségi tagjává választotta. rp.
