Szabad Földműves, 1976. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)
1976-04-03 / 13. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 10 iít éve, két üzem egyesülése után, vezette már ezt a gyárat doktor Vay György; bonyolult szakterületének tárgyaiból az egyetemen is tartott előadásokat. Megbecsült, rendkívül elfoglalt ember volt. A maga által készített munkaterve előírta, hogy ma fél tizenegytől tizenegy tg a munkaügyi osztályra látogat. Méltóan a gyár nevéhez, precíz pontosággal felent meg az osztályon. Kozár Alajos fogadta. — Csak egészen rövid tájékoztatást kérek — mondta a vezetőnek —, nem akarlak zavarni benneteket a munkában. — Az igazgató, kérlek — főtt a válasz —, nem zavarhat bennünket. Mint tudod, legnagyobb problémánk a munkaerőhiány. — Itt fent az irodán, vagy lent a műhelyekben? — Természetesen a műhelyekben. — Ogy már valós. — Hirdetéseket tettünk fel újólag — mondta Kozár — nagybetűs hirdetéseink az elmúlt szombaton minden napilapban megjelentek. — És? — Eddig egyetlen levelet kaptunk. De az illető szinte a legnagyobb hiánnyal szenvedő részlegünkbe jelentkezik, szerszámlakatos. Levelében azt írja, hogy fna, fél tizenegyre jön. — Kint az előszobában várakozik egy ember — mondta az igazgató. — Lehet, hogy ő az? — Majd megnézem a látogatásod után. — Nem, nem. Nézzük meg közösen, ki az. Érdekel. — Hát, hívjam be? — Megérné látnom egy embert, aki a hirdetésünkre jelentkezik. Milyen összeget ígértetek? — Az ebben a szakmában alkalmazható legmagasabb órabért. — Nálunk mennyi az? — Huszonegy forint ötven fillér. Prémium és minden más juttatás ebbe nem számít bele. — Nálunk most mennyi a szerszdmlakatosok átlagos órabére? — Tizennyolc. — Az sem rossz pénz — mondta az Igazgató. — Hívd be azt az embert, ha 6 az, aki levelet írt. Kozár Alajos titkárnőjét megkerülve, mutogatván az igazgató előtt szolgálatkészségét, kiszólt az előszobába: — Kérem, nem ön véletlenül Drégely Mihály? — De, én vagyok. — Ön írt nekünk levelet? — Igen, én. — A portán simán beengedték? — Ö — mosolyodott el az ember nagyon is simán. — Helyes. Fáradjon be, kérem. Drégely Mihály bejött. — Nem zavarja — kérdezte Kozár Alajos, a munkaügyi osztály vezetője —, hogy a gyárunk igazgatójának jelenlétében tárgyalunk? — Sőt —- mondta az ember. — Nagyon örülök. Így mindjárt tisztább minden. Szavainak kissé palócos hangfekvése volt. Doktor Vay György, az igazgató hunyorított. Mintha látta volna már ezt az embert valahol, nem a mai napról beszélve, sokkal előbb. Valahol látta. Látnia kellett. Ez a palócos hangfekvés is gyanús. De hiába gondolkodott, hiába erőltette az agyát hirtelen, éreznie kellett, hogy sem rossz, sem jó emléke nem fűződik Drégely Mihályhoz. — Ahogy a leveléből érződik — mondta Kozár —, itt akar dolgozni nálunk. — Igen. — Hozta a munkakönyvét is? — Várjunk még azzal — emelte meg kissé az ujját Drégely Mihály az igazgatónak annyira tetsző hangfekvésben. — Beszélgessünk egy cseppet. — Természetesen. Ön valóban szerszámlakatos? — Íme, a szakmunkás-bizonyítványom — húzta elő az oklevelét a zsebéből Drégely. — Húsz éve szabadult. — Bizony. — Sok munkahelye volt eddig? — Nem. Egyetlen munkahelyem volt eddig. Tessék, a személyi igazolványom. Ugyanaz a munkahely, ugyanaz a rendes, kétszobás lakás. — Igen, de ez új személyi. — Nem új az, csak vigyázok rá. Tessék megnézni, mikor állították ki, és meddig érvényes. — Igen, igen — lapozgatott a könyvecskében Kozár. — így van ez — mondta az ember. — Egy munkahely húsz esztendeje, fó brigádban, stramm gyerekek között. Doktor Vay György megmozdult: — Ha így van, mért akarja otthagyni? Hiszen a gyára törzsgárdájához tartozik, nem? GALAMBOS LAJOS: Az ember megmozdította az ujját: — Várjunk csak, várjunk, várjunk. — Szóval mégsem annyira bizonyos benne, hogy nálunk akar dolgozni. — Felvennének akkor is, ha önkényesen lépnék ki? Kozár Alajos az igazgatóra nézett. Az igazgató alig észrevehetően pillantotta az igent, inkább az ujjával intette, amelyet eltakart az íróasztal. Annak is csak a sarka. — Föl. Fölvennénk akkor is — mondta Kozár. — Persze ilyen esetben vannak a béren kívüli juttatásoknál bizonyos korlátozások. — Tudom. — Mennyi most a gyárában az Órabére? — Tizenhét ötven. Doktor Vay György azt mondta: — Nem rossz. — Nem panaszként mondtam. — Mennyivel kezdett? — Húsz évvel ezelőtt, ifjúmunkásként már kilenc ötvenet kaptam. — Önnek akkor igen kiváló a képesítése. — Háromszor kaptam meg a kiváló dolgozó jelvényt. No nemcsak én, az egész brigád — mondta az ember. — Hát akkor mi panasza van a munkahelyére? Drégely Mihály megint megemelte a hüvelykujját: — Várjunk még ezzel. Mennyit adnának nekem, ha ilyen tiszta múlttal, ilyen képesítéssel én most az utcáról bejönnék? Kozár Alajos azt mondta: — Kérem, ha ismeri szakterületünket, ismerheti e kiemelten kezelt vállalatnál a bérkategória megengedett határait. — Hogyne ismerném. — Hát akkor mi az igénye? — Mit adnának? — kérdezte az ember. A munkaügyi osztály vezetője az igazgatóra nézett. Vay György nagyon elgondolkodott, nem érzékelte Kozár A Bolgár Kommunista Párt a közelmúlt napokban tartotta XI. kongresszusát. A párt vezetésével az elmaradott agrárország az utébbi évtizedekben óriásit lépett előre a szocializmus építésének útján s azóta a középületek sokaságát adták át rendeltetósének. Foto: —tt— 1978. áprltfe S. pillantását. Érezte, hogy látta ezt az embert valahol. Egy ilyen jó tartású embert nem lehet elfelejteni. Ritka szép emberpéldány. Magabiztos, öntudatos, megfontolt és egészen bizonyosan tiszta. Nincs egy ferde nézése, egyetlen elhanyagoló mozdulata. Nagy gyanú nőtt egyre benne. — Mennyit adnának? — Rátennénk a jelenlegi Órabérére egy forintot. Drégely hallgatott. — Egy ötvenet — mondta Kozár. — Igen, ez így nagyon pontos. Pontosan ennyi járna nekem. Ennyi járna a hattagú brigádomnak. Az igazgató ránézett. — Megsértődött a vállalatánál? — Kire, igazgató elvtárs? — fordult feléje Drégely. — Nálunk azokat a munkásokat, akik nem járnak fel az irodákra, nemigen ismerik. Akik csak dolgoznak, azokat nemigen ismerik. Megkaplak a besorolás után a pénzüket, és minden évben a nyereségrészesedést rendesen. Ám, ha külön jutalom van, kiszámítottuk, az körülbelül Bratislava egyik Jellemzője, az ősi vár is új „köntösbe'1 öltözött“ a felszabadulás után. így oszlik meg: negyven százalék a munkásoké, harminc százalék az alkalmazottaké, és a fentmaradö harminc a vezetőké. Már bocsánat, de a munkások nálunk a dolgozók összességét tekintve hetven százalékban vannak. Ö és a kitüntetéseknél nálunk mi a helyzet? Kiszámítottuk: negyede a munkásoké, negyede a vezetőké, fele az alkalmazottaké. Jó arány ez? Doktor Vay Györgynek gyöngyözni kezdett a homloka. Kellett ez nekem? — gondolta. Aztán azt gondolta: kellett ez nekem. — Ki figyel oda nálunk — folytatta az ember —, hogy a magasan képzett szakmunkás, de bárki, a változó gazdasági helyzetekben, milyen besorolást érdemel? Az ember hozzánő az üzeméhez, olyan az neki, mint a parasztnak a tág határ. De milyen család az, ahol a felnőttek nem figyelnek a gyermekekre? Milyen apa, aki nem tudja, mire van szüksége a felnőtt fiának, a felnőtt lányának? S ha sok várakozás után olykor szól az ember, mivel osztják ki: tudod, elvtársam a béralapunk nem engedheti meg. Rendben, ha nem engedheti meg. Egy másik gyárból elcsábított munkás esetében megengedheti? Egy kicsi csend támadt. Doktor Vay György azt gondolta: uramisten. Kozár pedig azt mondta az embernek: — Nyugodjon meg, nálunk ez nincs így! Mikor hozza kérem, a munkakönyvét? Drégely Mihály felállt: — Nem hozom — mondta. — Itt van. Ott, Kozár elvtárs mögött, a D betűs fiókban. Aztán kiindult. Az ajtóból visszaköszönt. — Elnézést a beszélgetésért. Vár a munka. Hosszú csend maradt velük. Az igazgató is csak ült még, holott várt rá következő munkaprogramfa. Bartók Béla (1881-1945) Kilencvenöt évvel ezelőtt, 1881. március 25-én született BARTÖK BÉLA, a magyar zene és egyben a magyar kultúra kiemelkedő egyénisége, aki az újkeletű amerikai statisztika szerint népszerűségében a harmadik helyen áll a világon. Bartúk Béla gimnáziumi éveit Bratislavában töltötte. Zongorát és zeneszerzést a budapesti Zeneakadémián tanult, majd 1907-ben kinevezték a Zeneakadémia tanárává. Bartók népdalgyfijtőként is tevékenykedett. Ebben a munkájában kitűnő társra talált KODÁLY ZOLTÁN személyében. Bartók Béla gyakran ellátogatott Bratislavába, ahol özvegy édesanyja élt. Szoros barátság fűzte a város két ismert egyéniségéhez is: Albrecht Sándorhoz és Német Istvánhoz. A háborús idők mélyen megrendítik Bartók Bélát is. Magányos esztendők, az emigráció súlyos megpróbáltatásai álltak mögötte, amikor — elhagyatva — egy New York-i kórházban halt meg. Emberi és művészi példamutatása az embertelenség éveiben századunk maradandó tettei közé tartozik. Zenei öröksége ma már az általános embert kultúra féltett kincse. Bár Bartók zenéje — sokak számára még ma is nehezen érthető, de türelemmel, műveinek többszöri meghallgatása áfán a megértés szép jutalmában részesülhetünk. Bartók Béla . — ahogyan kortársa, Kodály Zoltán megállapította róla — azok közé a zsenik közé tartozott, akik másként hagyták maguk mögött a világot, mint ahogyan találták. A nagy forradalmár-mfivászek egyike volt, emberi ás zenei értelemben egyaránt. Életében azért is kellett annyi ellenséges vádaskodással és támadással megküzdenie. A kérlelhetetlen, kíméletlen igazság-kutatók közé tartozott. Lelkesítő, bátorító példája biztatás lehat számunkra, amikor örökségével sáfárkodunk. Bartók Béla ismertebb művel: ssonátái, zongoraversenyei, hegedűversenyei, vonósnégyesek, egyik fű műve a „Cantata profana“, legnépsserfibb müve az öttételes „Concerto“, világhírűek táncjátékai is: a „Fából faragott királyfi“, a „Csodálatos mandarin“ és egyetlen operája a „Kékszakállú herceg vára“. rp BECSÜLETES TOLVAJOK A meggazdagodásnak különböző módszerei vannak. Ezek formája változik egy-egy társadalomban. Valakinek a meggazdagodás egyetlen útja a becsületes munka, de vannak olyanok is, akik mások kizsákmányolásával tesznek szert vagyonra. A gyors meggazdagodás hívei viszont a betörést, lopást, vagy rablást tartják a csodálatos, gondtalan élet megalapozójának. Persze, ez csak egy töredéke a lehetőségeknek. A kis falu apró, pici megszokott pletykáit az utóbbi napokban egy nem mindennapi dolog tette változatossá. A hírek napról napra változtak, bővültek. Ki így, ki úgy mesélte. A hiteles adatokat jóval kibővítette az emberek fantáziája, feltételezése, esetleg a szenzáció-vágya. A nyugdíjas házaspár csendesen éldegélt egyetlen, harminc egynéhány éves fiukkal. Az apa, míg bírta, a szövetkezetben tevékenykedett. Felesége az utóbbi esztendőkben sokat gyengélkedett — így aztán otthon találta fel magát a legjobban. A „gyerek“ ma is a szövetkezetben dolgozik. Szorgalmas, jó munkás, becsületes és megbízható. Igazán kár, hogy csak a munkában találja fel magát. Gyengébb szellemi képessége, lelki fogyatékossága miatt nem sok fantáziát Iát az életben. Nem érdekli semmi, nincsenek tervei. Csak dolgozik, eszik és alszik. (Csek megjegyzem, hogy „finoman“ így tudtam megírni azt, hogy a gyerek nem teljesen normális, hanem együgyű.) Aki dolgozik, az jól keres. így van ez a gyerekkel is. Kétezren felül keres. Elkölteni viszont nemigen tudja a pénzt. Nem tudni pontosan, de bizonyára a mama kezelte, és rakta félre éveken keresztül. De nemcsak a gyerekét, hanem a párjáét is, aki néhány évvel ezelőtt még szintén kereső volt. Most viszont a nyugdíj élvezője. Egyszóval a pénz rendszeresen jön a házhoz. Szerény házikóban élnek. Talán olyan öreg, mint a tulajdonos. Nem sokat költöttek rá. A lakberendezésre sem. A család az öltözésre sem pazarolta a pénzt. Kosztra pedig falun nem sok kell. Náluk sem, mert az élelem nagyobbik részét maguk állították elő. Rendkívüli zsugoriságuk szinte érthetetlen. Dolgoztak, de a pénzüket nem tudták az élet követelmnéyeihez mérten elkölteni. Nem, mert nem is akarták. KI tudja, mire spóroltak. Talán maguk sem tudják. Ha a férfiak netán benéztek a vendéglőbe egy sörre, vagy esetleg egy-két féldecire, az anyjuk utánuk ment és „hazaráncigálta“ őket. Pedig nem lehet rájuk mondani, hogy talán iszákosak lettek volna, jgy aztán nem csoda, hogy az szépen szaporodott. De egy szép napon eltűnt. A gazdasszony már hosszabb ideje betegeskedett. Megmeg látogatták a szomszédok, hozzátartozók. A házaspár legnagyobb meglepetésére egy szép napon nem találták a pénzt, amit otthon rejtegettek éveken keresztül. Mintha a föld nyelte volna el. Napokig nem szóltak senkinek. Talán azt várták, hqgy valaki majd visszaviszi. De csodák ma már nem történnek. Legalábbis ilyenek nem. Mit tehettek, értesítették a közbiztonsági szerveket. Azok kijöttek, körülnéztek. Megkérdezték, hol szokták tartani a pénzt. A ruhaszekrényben. Hát ott kezdték a keresést és ... és néhány perc mjilva egy furcsán kitömött harisnyát húztak elő. A háziak szóhoz sem tudtak jutni. Előkerült a pénz. Senki sem lopta el. Igaz, ők nem is gyanúsítottak senkit, csupán nem találták a pénzt. A szekrény másik oldalában volt, ahova minden bizonnyal ők tették, de megfeledkeztek róla. S amikor keresésnél elsőre nem találták meg, az ijedség következtében nem tudtak semmit se tenni. A harisnyából előkerülő pénzcsomók már erősen dohosak voltak. Ki tudja, hány éve a forgalmon kívül. A háziak nyolcvan ezernek tudták, de ettől jövel többet számoltak a megbízottak. Vajon mire tartogatták? Talán nem akarták tudatni a „.világgal“, hogy mennyi pénzük van? Mert a betétkönyvön is ötjegyű szám volt az utolsó összeg. Még csak nem is kicsi. Ugyan gondoltak-e arra, hogy ezzel milyen kárt okoznak az államnak? Annyi pénzt kivonni a forgalomból, melynek úgy értéki, mint formai értéke veszélyben forgott? Hisz az egerek csupa szórakozásból tönkre tehették volna ókét. Vegyük azonban figyelembe azt is, hogy a munkájukhoz viszonyítva nem éltek úgy, ahogy azt megérdemelték volna. Sajnálták maguktól mindazt, amit a mai élet megkövetel. Becsületesen dolgoztak és meglopták saját magukat. Kárt okoztak azzal, hogy kivonták a pénzt a forgalomból, mely azóta már jelentősen bővült volna a kamattal is. Egyszóval, ilyen összeget otthon tartani nem tanácsos. A pénz a takarékpénztárba került a többihez, ahol biztonságban van és mégcsak az sem baj, hogy tud róla a „világ“. —N6—
