Szabad Földműves, 1976. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1976-02-28 / 8. szám

SZABAD FÖLDMŰVES

1976. február 28.

10

Szöktem megint. Hívást éreztem. Szolnokon bóklásztam, készülendő munkámhoz anyagot gyűjtve, amikor egy hang azt mondta: menned kell. És akkor már pontosan tudtam, hová kell mennem. Nem rokonokhoz, dehogy, annak a földnek a levegőjére.

Nagy éjszaka volt. Esett az eső. Л Nyírség székvárosának fényét ömlő függönyökön át érkeztek hozzám.

— Nos, ha nem akarsz rokont és Ismerőst látni, mihez kezdel most? Nem lenne jobb mégts a nővéredhez menni, vagy ki a faluba, az elárvult házba?.

A nagy esőben az állomás előtt, mint általában Magyarországon, taxi nem vesztegelt. A villamost gyermekkorom könnyű-szép városában már régen megszüntették. A helyébe állított autóbuszokat az Ittlakó is még most is vadidegennek nézi. Néztem volna én ts, boldogan, de hol van Magyarországon éjfél után buszjárat?

A város Ismeretlenül tekintett ázófázó fiára. Minden megváltozott itt persze, jól tudom rég, minden; az eső, a tavaszt eső ts jobban illik a szép, új városhoz, mint hajdan a por a porfészekhez. De hát az ember Ilyenkor gyermek lesz, és a régi varázst keresi.

Az állomás épületétől kissé oldaltébb konflis állt az esőben. Mintha megismertem volna a lovat. Meg magát a nyírségi talyigát. Egyszer, talán tíz évvel ezelőtt Illyés Gyulával és Váci Mihállyal ültünk be egy ilyen talyigába. Játékból. Hisz nagy tavaszi napon történt ez, virágzó májusban, délelőtt, leomló napfényben. En megsejtett asszonyom első pillantásától értem ide épp; bolondoztunk, jól éreztük magunkat; a fényes napvilágon meggyújtottuk a konflis két lámpáját; úgy mentünk a hajdani Korona Szállóig. Felséges utazás volt, amelynek napja számomra szégyennel zárult.

Nővérem ugyanis még az állomáson meghívott bennünket ebédre, Honvéd utcát lakásába. Ezt a meghívást én délre elfeledtem. Illyés várt a kíséretemre, s minthogy idejében nem jelentkeztem, Gyula bácsi újra a konflisba ült, s azon Krúdy Gyula útjait járta be a várt ebéd helyett.

Soha nagyobb szégyent!

Nővérem, míg élt, soha nem bocsátotta meg ezt nekem.

Lehet, hogy Illyés Gyula elfeledte már ezt; én még azt se, soha, mit kaptam e vétkes mulasztásért Váci Mthálytól. ló öt évvel később megkíséreltem a kimagyarázkodást Tihanyban, Gyula bácsi előtt; oly finoman, elegáns vendéglátásban részesített azonban Ifjú feleségemmel együtt, hogy nyelvemet ama nyírségi szégyen teljesen megbénította. Maga készítette csigával s jóborral kínált. Az elfogyasztott csigák házalt azóta őrizzük. Am, jut eszembe, vajon ez a finom, diszkrét, nagyvonalú vendéglátás nem olyan válasz volt-e az én eléggé el nem ítélhető udvariatlanságomra, amílyet csak az intelligens paraszt tud adni?

Még súlyosabb gond: lehetséges, hogy vétségem közrejátszott abban, miszerint Illyés — Váci tudósítása alapján mondva — a nyírségi útján nem érezte jól magát?

★ ♦ ★

Az állomás épületétől kissé oldaltébb egy konflis állt az esőben ezen az éjszakán. A ló búsan hajtotta le fejét, engedte, hadd verje az eső. Vén ló volt. Látszott rajta. Sovány ló volt. Mindegynek tetszhetett számára: estk-e, vagy a nap süt. Mindegy volt neki már az élet. Mint nekem lényegében, rámszökött magányomban, hogy e tájon hová megyek? Odabandukoltam az esőben hozzá; megsimogattam bársonyorrát; 6 megemelte kissé a fejét és megérintette a kezemet. E pillanattól már nem volt kétséges: 6 volt az a 16. ö vitt bennünket ama májusban a hajdan volt Koronáig. Ám, biztonságból, minthogy emlékeztem a tulajdonos nevére, megnéztem még a talyiga tábláját. Gyebróczky Milos.

Semmi kétség.

Nem a bakon ült Gyebróczky, behúzódott a talyiga alá.

— Szabad, kérem?

— Már csak tisztességből vagyok itt — dünnyögte a hatalmas testű ember. — Nekünk is van munkaidőnk. A szakszervezet szerint e héten éjszakás vagyok. Messzire akar menni? Jobb szeretném ezt a Táltost hazavezérelni. Nagyon bús. Nem tetszik nekem.

Kikászálódott a nagy hájlonköpenyében a nyírségi talyiga nagy eresze alól, és meggyújtotta a két első lámpát. A hátsó égett.

— Minek a fény? Nem kértem.

— A közrendészet. Nekem még eddig ugyan se emberrel, se hatalommal összeütközésem nem volt. Egyszer szólítottak meg, nappal, vagy tíz éve, hogy ég a két első lámpás. Kinevettek.

Ez volt az a ló, gondoltam. Ez volt az az ember. Semmi kétség. De mtért is lenne kétséges? Valamiért, bármiért, valami hangulatért; csak kell

legyen oka egyébként értelmetlen Ide való szökésemnek?

— Hát hová? — kérdezte Gyebróczky.

Bolond ötletem főtt:

— Ismeri a régi posta utat?

— Amelyik innen egész Patakig vitt?

— Azt.

Rákóczi útját mindenki ismeri.

— Menjünk azon.

— Meddig?

— Majd szólok.

— Messzi van. Féltem a Táltost ebben az időben. Különben stncs jól. Látszik rajta. Nem ette meg az abrakot egész nap. A három adagjából legalább másfél megmaradt. Mi lesz velünk, ha kidől, nem tudom. Mehetek rakodómunkásnak. Vagy nyugdíjba, mert az is van nekünk. De abból megélni nem lehet.

GALAMBOS LAJOS:

Nagyon megnézett engem Gyebróczky Milos.

— Hát tényleg oda akar menni? A posta útra?

— Oda. Hátha nyitva még a Szarvas Csárda.

— Nem hinném, uram, ilyen Időben.

— Akkor elmegyünk a Bujdosótanyáig.

— Es onnan?

— Onnan a reggeli vonathoz, víszsza.

— Nem akar maga megölni engem?

— Olyannak néz engem?

— A mai világban nem tud belelátni az ember a másik emberbe. Van annyi pénze, hogy kifizesse a fuvart?

— Itt van egy százas, előre. Ha nem lesz elég, pótoljuk.

Csóválta a fejét. Gyebróczky Milos.

Nagyon csóválta. — Ne üljön a bakra — mondtam neki. — Üljön ide, az eresz alá, ha elég hosszú a gyeplője.

— Az olyan hosszú, amilyet az ember akar.

így elhelyezkedtünk és megindultunk.

Igen lassan ment a táltos.

— Villamos nincs.

— Nincsen már az — mondta Gyebróczky.

Busz sincs.

— Van autó, annyi, mint a csillag.

— Magának is át kellett volna váltani, régen taxtra. Ismerek az ország más tájain olyanokat, akik átmentek taxira.

— Hát igen. De megszoktam a Táltossal. Jó tíz éve még volt vele egy kétszáz forintos fuvarom. Egy fuvar. Nem egész napi fuvar, uram. Amikor három férfi, nappal, meggyújtatta velem a két első lámpát.

— Emlékszem — mondtam. — Emlékszem, Gyebróczky bácsi. A volt Koronáig mentünk. Az egyik utasa azóta már nem él.

Csak nézett rám a vén fuvaros:

Ostorával oda akart csapni a Táltosnak.

— Ne kérem, ne, ne bántsa .

— Hadd szaladjunk, uram, egy kicsit.

Csak a gyeplő rántásával, szalajtotta meg szegényt!

Aki pedig megállt a Szarvas Csárdánál.

— Megszokott állni, ha erre jövünk

— mondta Gyebróczky.

— Mikor járt erre utoljára?

— Vagy öt éve, uram. KI jön ilyen messzire konflissal? Inkább csak a kórházba, bíróságra, Hyen helyekre. Ide, ki, ugyant

— Csak azért kérdem — mondtam

— mert itt már nincs is csárda. Oj épület van. Bisztró.

— Hát igen — simogatta bajszát az öreg. — Az ts hely. Ha nyitva van.

— Hát akkor a Bujdosó-tanyáig? — kérdezte az öreg.

— Csak addig. Mire visszaérünk, lesz vonatom.

— De már nem tanya van ott. Körzeti kollégium. Több mint öt éve már. Valamiféle emberek írták az újságokban, hogy kell ide ilyesmi. Meg is csinálták. Menjünk azért?

— Menjünk.

— Ezeken a malomköveken nagyon nehéz a Táltosnak.

Bizony, nehéz lett szegénynek. Épp csak megpillantottuk az eső függönyén át a tanyai kollégium épületét, a Táltos letérdelt.

Kiugrottunk a talyiga eresze alól.

ö megérintette bársonyorrával a kezünket, és maga alá húzta két hátsó lábát ts. Még a szeme nyitva volt. De, minthogy esett az eső, lehunyta szemét.

A kollégiumból telefonáltunk а коcsimentÖ:szolgálatra.

Velkf Krtíšon (Nagykürtösön) több mint 17 millió koronába került a művelődési otthon, amelyben sor kerül a különböző vetélkedők megrendezésére is. Foto: —tt-Az olvasás nem csupán hobby,

kedvtelés, de szenvedély. Az irodalom formál, tisztít, nevel.

Alig nyolcévesen olvastam, Móricz Zslgmond: „Légy

jó mindhalálig“ című regényét. Hogy milyen hatással

volt rám, már nem tudom, de emlékszem, akkor tettem esküt a könyvnek, attól kezdve vált hűséges baráttá, tanítómmá.

K1 jjc ^

— Szolgálólány' voltam akkortájt. Fiatal — majd kicsattantam az életkedvtől —, s egyben elfoglalt. A mindennapi munka taposómalmát gyúrtam.

Volt a gazdasszonyék padlásán egy katonaláda. Ahogy a kimosott ruhát teregettem, gyakran szemembe ötlött a kopottas ládikó, majd kifúrta az oldalamat a kíváncsiság: mit rejthet magában? Gyakran eszembe Jutott esténként is. Ilyenkor kelekótya álmokat szőve szenderedtem el, töménytelen ékszer, meseszép nyakékek, karkötők mosolyogtak hívogatón a titokzatos ládikó mélyéről.

Jó sokáig hitegettem így magamat, mígnem — ki tudja hányad ízben „élveztük“ már egymás társaságát — elhatároztam, hogy megfejtem a titkot. Percekig törölgettem róla szégyenlősen, félénken, némi bűntudattal a port — gondolván ha az isten kegyes, csak megbocsátja bűnömet. De nem szaporítom tovább a szót, elég az hozzá, hogy megrántva az apró, rozsdás lakatot, felpattant a vén „titok őrző“ teteje, s jól becsípte a kisujjamat. Az iménti, az egyik kellemetlen érzés volt, a másik a csalódás. Nem volt biz’ ott egy fia nyakék, karkötő, de még egy árva fillér sem. Könyvek szorultak egymás hegyén-háttán porlepetten a ládában.

Kincses kalendárium — olvastam

Szeresd a

szőtagolva a legvaskosabb címét. Szótagolva, hisz nem tanultam én a betűvetést, sem az olvasást az Iskolában. Anyám tanítgatott téli estéken a pislákoló petróleumlámpa fényénél. így, lassacskán olvasgattam a romantikus, kalandos történeteket. Attól kezdve aztán minden lehető alkalommal a „ládába jártam“. A poros, fakó könyvek vezettek el az aranyásók közé, régmúlt idők királyairól meséltek, Indiába, Egyiptomba jutottam el. Lassanként megismertem a világot.

Mégis csak kincsre találtam a láda mélyén. Akkor talán nem is tudtam ezt, csak éreztem, úgy vonzanak a könyvek, mint a mágnespatkó gazdasszonyom „varróskatulyájában“ a

Felhívás

A CSEMADOK Központi Bizottsága — társrendezőkkel karöltve —, A CSKP megalakulásának 55. évfordulója és XV. kongresszusa tiszteletére „A NÉPPEL TÜZÖN-VlZEN AT“ elnevezéssel országos vetélkedőt hirdet. A vetélkedőben részt vehet minden csehszlovák állampolgár, aki az e célra kiadott jelentkezési lapot kitöltve beküldi a CSEMADOK illetékes Járási bizottságára. Jelentkezési lapok beszerezhetők a CSEMADOK járási bizottságain, gimnáziumok és szakközépiskolák igazgatóságain.

A vetélkedő négy fordulós, 1976. március 1-el kezdődik és 1976 novemberében a csehszlovák—szovjet barátság hónapjában ér véget. Az országos elődöntőkbe és döntőbe csak azok kerülhetnek, akik részt vettek a helyi és járási versenyeken. Egyegy helyi, vagy körzeti versenyen legkevesebb 5 és legtöbb 10 (maximálisan 3 tagú) csoport, vagy egyéni versenyző vehet részt. A legtöbb pontszámot elért egy, vagy két csoport, vagy egyéni versenyző jut tovább a járási fordulóba. A járási versenyek győztesei, járásonként két-két csoport, vagy egyéni versenyző — kerületenként összesen 10 csoport, vagy egyéni versenyzó — jut tovább a Kassán, Losoncon és Érsekújvárban

tűket. A mai napig is — pedig már lassan nyolcvan felé járok — megmaradt ez a vonzódás. Szeretem a könyvet, a könyv az én világom. Mosolyra fakaszt, ha búslakodom, elgondolkoztat, nevel... »

★ ♦ ★

A fenti „mese“, vallomás a képzelet szüleménye, de tudom, nem kéne sokáig kutatni, hogy Ilyen emberre találjunk. Mennyi nagymama, nagyapa mesél így unokáinak a könyvről...

Efféle gondolatok foglalkoztattak,

könyvet!

amikor Strekovon (Kürtön) a község könyvtárosához, Kovács Ilonához igyekeztem.

Ilona néni — mert így Ismerik őt a faluban — otthonában fogadott, ugyanis éppen szabad napja volt.

— A község 3120 lélekszámú, és évente egy lakosra átlagosan három könyv Jut — mondta mosolyogva, mikor „olvasótábora“ felől érdeklődtem.

— Milyen arányban látogatják a könyvtárat a szövetkezeti tagok?

— Tavaly 342 állandó látogatóm volt. Ebből mintegy húsz százalékot tesz ki a szövetkezeti dolgozók száma. Különösen a mezőgazdasági szakirodalom iránt érdeklődnek. Leginmegrendezésra kerülő országot elődöntőkbe. A bratislavai döntőbe az elődöntők 3—3 győztes csoportja, vagy egyéni versenyzője kerül.

A versenyzőknek egy-egy fordulóban négy kérdésre kell válaszolniuk, amelyre a bírálóbizottság 0—5 pontot adhat. így a versenyzők egy-egy fordulóban maximálisan 20 pontot érhetnek el. Egyenlő pontszám esetében a zsűri pótkérdés feladatával dönti el az elsőbbséget. A versenyzők minden fordulóban 0 ponttal kezdenek.

A vetélkedő kérdéseit a következő témakörökből dolgozzuk ki:

— a párt megalakulásának körülményei, előzményei;

— harc a burzsoázia ellen as I. Csehszlovák Köztársaságban;

— harc az ellenállásban, a 2. világháborúban, kidomborítva a párt szervező munkáját;

— a 2. világhárorú utáni időszak, az újjáépítés időszaka; a februári események, a szocializmus építésének korszaka.

A vetélkedő egyes fordulói előtt a CSEMADOK KB hetilapjában, а НЁТ- ben ismertetést teszünk közzé, amelyben nagyvonalakban vázoljuk a kidolgozott kérdések alapanyagát.

A vetélkedő döntőjének győzteseit értékes díjakkal jutalmazzuk.

A CSEMADOK Központi Bizottsága népművelési osztálya

kább a Szövetkezeti Munkaiskola hallgatói.

— És a fiatalok?

— Jaj, nagyon aranyosak, sokan járnak a könyvtárba — csillant fel Ilonka néni szeme.

Volt már olyan is, hogy bejött egy húsz év körüli kislány, hogy ő még egyetlen könyvet sem olvasott el, az Iskolai kötelező olvasmányokon kívül, valahogy nem köti le figyelmét a könyv. Mivel tudtam, hogy a fiatalok körében legolvasottabbak Berkesi, Szilvási valamint Fejes Endre művei, hát kezébe nyomtam Szilvási Lajos „Apassionátáját“. Azóta a kislány rendszeres látogatója a könyvtárnak.

Ilonka néni különben 4600 kötet „birtokosa“, ebből 1300 szépirodalmi mű, a többi szakkönyv, politikai tanulmány.

Évente mintegy tizenhárom ezer koronát kap könyv-vásárlásra. Olvashatnak tehát a község lakói kedvükre, ízlésük szerint.

Lám, ma már mindenki hozzájuthat a „legjobb baráthoz“. Jóformán az ország valamennyi községében van népkönyvtár, jobb híján kisebb könyvkölcsönző.

Nap mint nap hangoztatjuk; egyre jobban elmosódik a falu és q. város közti különbség, egyre jobban tágul az emberek látóköre, aktívan művelődik a „falusi“ nép is. És elsősorban a könyv mutat utat. Hiszen „a Könyv a kultúra fénye, a gondolat igaza“.

Barak László