Szabad Földműves, 1975. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1975-07-05 / 27. szám
KAMJÉN ISTVÁN: 10_______ Nem tudom, ki hogy van vele, de mindig nagyon szerettem a kanyargó országútokat, erdei ösvényeket. Szerettem télen, amikor vakító fehér a hótakarótól minden, tavasszal, amikor sarjad a fű, kipattannak a rügyek, a föld mintha lélegzene, nagyokat szívna a jriss levegőből, a napfényből, hogy új életet adjon a belé vetett magnak. — Szeretem nyáron, gyönyörködöm a sárgult gabonában, mely mint végtelen folyó hullámzik, és a kt-ktbukkanó vörös cserepes vagy nádfedeles tanyák kis hajókként ringanak a sárga folyón. — Szeretem, mikor megcsendül a kasza és úgy suhog az érett gabonában, mintha vásznat hasítana... Elnézem a hajladozó aratókat, akik minden lépésnél csapnak egyet a kaszával; a barna arcú lányokat, akik hajladozva gyűjtik ölükbe a drága kalászt és mikor felgyülemlik, letesztk egy előre elkészített gabonakötélre ... Magányosan bandukoltam az országúton, a tűző napon meg sem rezzent sem levél, sem fűszál. Nehéz és fojtó volt a levegő Egy kőkereszthez értem, melyet négy lombos fa fogott körül, jókora árnyékot vetve a földre. Leültem egy fatuskóra — amit néhány évvel ezelőtt fűrészelhettek le —, és bámultam a messzeségbe. Ekkor valaki hangosan rám köszönt: — Adj’ Isten ... Felemeltem tekintetem. Egy ember állt mögöttem. Két mankó a hóna alatt, bal lába alaposan befásltzva. Beesett, csontos, barna arca, nagy mandulavágású szeme, kicsit elöreugró állkapcsa volt sovány, eres kezeivel a mankóra nehézkedett. — Hűsül egy kicsit? — szólalt meg. — Igen, jó itt az árnyékban ... — Ёn is elfáradtam, leülök egy cseppet — azzal óvatosan előbb lekuporodott, majd lassan leült, bepólyázott lábát kinyújtotta. Egy darabig néztem, majd megkérdeztem mi baja a lábának. — A husnya csikója a múlt héten rátaposott csepp híja, hogy szét nem nyomta a lábam fejét. — Kocsis? — Az... — Hol? — A Szorgalom Tsz-ben. — Ilyen is van? — De van ám — nevette el magát. — Ёп adtam neki a nevet — verte mutatóujjával a mellét. Látszott, mennyire szereti a lovat, mert úgy beszélt róla, mintha családtag lenne. Tudtam, hogy a parasztember összenőtt az állattal, mégis feltűnt, ahogy a lováról beszélt. — Beszélhetnek nekem — folytatta —, hogy így a traktor, úgy a traktor ... A ló az mégis más, kérem ... — Na, na —- szóltam közbe —, a gép mégis csak gép ... — Az én lovaim olyanok, mint a táltosok. En csak dísznek tartom az ustort, soha meg sem legyintettem őket... — Gyalog jött? — Nem is autóvalI — nevette el magát. — Messziről? — A, fenéket, három kilométer az egész ... Bevittek volna kocsival, de nem akartam ilyen dologidőben elvonni a kocsit, evvel a mankóval elbicegtem oda, meg vissza... Autóbusz is jár, de a fene se szeret buszszál menni, megsül benne az ember, meg aztán szeretek gyalogolni... — No de ilyen lábbal...? — Hát aztán? — nézett rám fölényesen. Egy darabig csend ült közénk, hallgattunk, bámultunk a messzeségbe. Nem messze tőlünk traktor hasította a fekete földet és a föld illata körülfogott bennünket. — Nagyon szeretem a föld szagát — szólalt meg. — Ilyen különös szag csak ilyenkor van, a tarló és a szántás Illata összekeveredik... — Nézegette a feszületet, majd kisvártatva újra megszólalt: — Tudja, ez a feszület emlékezetes nekem — mutatott rá. — Miért? — Hát... még legénykoromból... Mindjárt gondoltam, hogy valami esemény fűződik hozzá. Cigarettára gyújtott és engem is kínált. — Köszönöm, már régen nem dohányzóm •— mondtam. Nagyot szívott, bodor füstöt fújt. — A másik faluban — kezdte — majdnem minden vasárnap volt bál. Itt nálunk, akkor még csak egyszerkétszer egy esztendőben. Mi, legények, átjártunk oda. Igaz, majdnem mindig összeakaszkodtak velünk az odavalósiak, nem tetszett nekik, hogy oda járunk. De, tudja, milyen a fiatal — különösen még akkoriban, mert annak bizony több mint 40 esztendeje —, mi nem törődtünk vele. Akkor is felöltöztem takarosán, édesanyám körülnézett, rendben van-e rajtam a gúnya, aztán — Isten nyugosztalja — mindig avval engedett el: csak vigyázz magadra, Sándor ... Óvakodj, nehogy beléd kössenek ... Összetalálkoztunk a falu végén vagy négyen és sattyogtunk. Mondogattuk egymásnak, így meg úgy, majd jó tkítáncoljuk magunkat, aztán mi tagadás, azt is elmondtuk, melyikünknek melyik lány tetszik odaát... — A kocsmárosnak nagy táncterme volt, ott szokott lenni a bál. Persze, nemcsak a mi falunkból jártak oda, hanem még másik kettőből is. A rezesbanda javában szólt, mikor beértünk, a tánc is állt már. Rögvest felkértünk egy lányt. — Volt ott a faluban egy nagyon szép barna, fekete szemű lány, a Juliska. Nagy volt a keletje, mert olyan tüzes volt a nézése a lelkemnek, hogy mindenkit megtgézett. 'Alig kértem fel, еду-két forduló után, már tőlem is lekérték. De nékem nagyon tetszett a lelkem és nem hagyott nyugodni a vérem, rögvest mentem keresni, kutatni hogy lekérjem és bevallom, amikor már hetedszer, nyolcadszor elkérték tőlem, bizony ökölbe szorult a kezem, és a szívem úgy kalimpált, hogy azt hittem, kiüti a mellkasom. Azt hiszem, én is tetszettem neki, mert váltamra hajtotta a fejét és sugdosta: — Csak ne kérnének el magától, vagy ha lehet, kérjen vissza rögtön — nézett rám kedvesen. — Megyek is érted, kedves rögtön — vigasztaltam. Volt egy odavalósi, jól megtermett, izmos legény, aki verekedő hírében állt. En nem voltam csontos, izmos legény, de tudja, hogy van olyankor az ember, ha belehabarodik egy lányba — nem jutott eszembe, hogy abban kétszer annyi erő van, mint bennem. Nahát, őkelme már negyedszer kérte el tőlem Juliskámat. Persze, odaadtam, de még talán egy felet sem fordult vele. már újra kértem. Láttam, örül a lány, ragyog a szeme ... A legény rám mordult... — Mit akarsz, te pondró? ... — és ököllel mellbe vágott. — Elgázollak mindjárt... Igen ám, de Juliskám kitépte magát karjaiból és mintha repült volna, átölelt engem. Azonban még egy fél lépést sem tettünk, mikor a legény olyan pofont adott, hogy majdnem elestem. Ügy nézett rám mint egy oroszlán az áldozatára: — Hordd innen magad, még szépen mondom... Nem akartam én verekedni, vagy veszekedni, de láttam, hogy ököllel akar 'a képembe vágni, mire csak anyagit mondtam a lánynak: — Állj odébb, kedves ... Azzal már össze is akaszkodtunk, de ahogy mondom, olyan erő volt benne, mint egy bivalyban. Ogy meglódított, hogy két vagy három táncoló pár elesett. En is a padlóra huppantam, de gyorsan talpra ugrottam. Az erőm mintha megháromszorozódott volna, tudtam, hogy bírókkal nem győzök, hát úgy hasbarúgtam, hogy összegöcsörödött. Juliska könyörgött: — Menjen innen, a Jóisten áldja meg — tette össze kezét —, mert ez a vadállat széttépi... Olyan verekedés támadt, hogy a következő pillanatban már az udvaron csépeltük egymást. Ki székkel, ki asztallábbal. Eszembe jutott Jultska figyelmeztetése, és én is arra gondoltam: jó lesz innen kereket oldani, csak az keserített el, hogy ebben a SZABAD FötDMÜVES zűrzavarban elköszönni sem tudtam. Sötét volt, mert a lámpákat leverték. Mindegy, gondoltam, el kell hagyni ezt a helyet, Juliskával majd találkozom. Bevallom, még szaladtam is, de a birkózásban kimelegedtem, aztán fel is izgattam magam, alig kaptam levegőt, mikor ehhez a feszülethez értem. Borús éjszaka volt, csak néha villant elő egy pillanatra a hold ezüst sarlója. Leültem egy kicsit, hogy kifújjam magam, gondoltam, átszelem ott azt a kis erdőt, megrövidül az utam, aztán, ha véletlenül utánam jönne őkelme — nem talál. Lihegtem, pihegtem ültömben, láttam, hogy a kabátom két helyen végtghasadt. No — gondoltam — jól nézek ki... Egyszer csak távolról trappolás hallatszott... Az Istenfáját, most mit csináljak? Talán ő az — villant át rajtam. De hátha mégis tévedek... Nem Jól hallom, hisz a fejem is zakatol ... Hátha képzelődöm ... Viszszafojtottam lélegzetemet, de annál jobban kalimpált a szívem, meg agyamban a vér. Azt hihette, szaladok, mert olyan húsz lépés távolságról kiabált. — Állj meg, te bitang... Felismertem a hangját, de nem volt már időm továbbszaladni, sem elbújni, akar, nem akarva vállalnom kellett a következményeket. Rögtön felfedezett, hiszen itt álltam, ennél a fánál, aminek a tőkéjén maga most ült. Akkor még nem volt ilyen vastag, olyan lehetett csak, mint a lábam szára. Mikor odaért, vicsorgatta, csikorgatta a fogát, két markát úgy tartotta, mintha meg akarna fojtani. Tudja isten, mintha akkor egy cseppet sem féltem volna ... Még az sem vilalnt át rajtam, hogyan védekezzem evvel a bikaerejü legénnyel szemben. Tudja, én csak a mesében hallottam gyerekkoromban, az öregektől, hogy az óriások elkapják az embert és elhajítják több méter távolságra. 0 is elkapta a derekam és eldobott két-három méterre. Szerencsémre, nem történt semmi bajom, talpra ugrottam. A hold egy cseppet megvilágította az arcát, és ekkor láttam, megvillant a markában a kés... Eszembe sem futott akkor, hogy csak egy döfés, és már nem is vagyok... Magam sem tudom, hogy történt, megrágtam a csuklóját, rögtön kihullott belőle a kés. Abban a minutábgn felkaptam. De ő sem maradt tétlen, kirántott a csizmaszárából egy másik kést. Hadonásztunk. Egyszer vagy kétszer össze is ért a két kés pengéje halkan megcsendült. Azóta sem tüdőm, így volt-e, vagy képzelődtem. Ereztem, kétszer-háromszor is, hogy eltalált a késsel, mert végig folyt rajtam a meleg vér. Lihegtünk, káromkodott, és azt hajtogatta: úgysem maradsz élve, te görcs... te pondró... Nem tudom, meddig folyhatott köztünk a késpárbaj, csak éreztem, fotjy az erőm és dülöngélve vágtam egyszer felé. A következő pillanatban elterült a földön. Mellé huppantam. Arra emlékszem még, hogy hörgött, és arra is, hogy próbáltam feltápászkodni, de mintha minden erő kiszállt volna belőlem , visszarogytam. Aztán csak arra emlékeztem, múlón, hogy szekérre tesznek, még a hangot is hallottam, de mintha valahonnan nagyon messziről jöt volna, azt mondta valaki: ez még tán él... de a másik halott... A kórházban tértem magamhoz egy hét múlva. Senkit nem engedtek be hozzám, csak néha jött be egy-egy csendőr, kérdezett ezt is, azt is, es mikor valamennyire talpra álltam, elvittek a megyei börtönbe. No meg a tárgyalásra emlékszem. A szerencsém — tudja — az volt, Igazolódott, hogy mind a két kés az övé volt, nálöim még csak bicskát sem találtak. De azért nyolc évet lenyomtam a börtönben ... Szabadulásom után tájékára sem jöttem ennek a vidéknek. Szabolcsba kerültem, ott is nősültem. Tizenöt éve vagyok itthon, hazahozott a honvágy ... Azt hittem, elfelejtik az emberek, de a hallgatás nem felejtés ... Azért mondom ezt, mert négy családom van és a múlt esztendőben a legkisebb fiam elment egyszer a kocsmába és iszogatás közben, nem tudom már mi miatt, összezördült egy másik legénnyel. Egyszer csak elébe állt az apja és haragosan rákiáltott a fiamra: — Tán te is gyilkos akarsz lentit, mint az apád? Szegénykém, mikor hazajött, majdnem sírva mondta el... Mintha valaki fejbe kólintott volna ... ök nem tudták a történteket, mert soha nem említettem ... Lehet, hogy rosszul tettem?... Nem tudom ... Azzal nehézkesen felállt és eltnindult... Néztem a lassan sántikálva távolpdót, és arra a báli éjszakára gondoltam, amelynek halálos párbaj lett I a vége... »3« «3« «$♦ «$♦ ♦$» «$♦ »j* «J« »;♦ »3* *3* «3» «3* *3* ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ '•* *3« «3* *3* «3* «3* *3« ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ *1* *1* *1* *1* *1* *«*« 1975. július Я. Mindenütt jó —, de a nyári hőségben legjobb a tengerparti üdülőhelyek selymes homokjában és a Fekete-tenger büs vizében. Szorgalmas munkával Izsa községben (komárnoi járás) az elmúlt év őszén ünnepelték a CSEMADOK helyi szervezetének tagjai a megalakulás negyedszázados évfordulóját. Az eltelt 25 év arról tanúskodik, hogy a kulturális tevékenység mindig jó irányítás alatt volt. Ezt tartva szem előtt, a helyi szervezet vezetősége jó munkatervet dolgozott kt erre az évre is. Hogy mit valósítottak meg belőle, arról a júniusban megtartott tagsági gyűlésen adtak számot. Az első félévben minden hónapban rendszeresen megtartották a vezetőségi gyűléseket. A helyi szervezet népművészeti csoportja ünnepélyek alkalmával négyszer lépett fel a helyi kultúrházban. A környező falvakban három helyen mutattak be műsort. Népdalénekeseik felléptek a körzeti és a járási népdal fesztiválon, valamint Kolárovon a „Szól a nóta“ esten. Mindenütt jól megállták a helyüket és sikeresen szerepeltek. Négy alkalommal politikai, pedagógiai, illetve történelmi előadást tartottak. Nagyon jól sikerült az áprilisban megrendezett író-olvasó találkozó I.ovicsek Béla íróval és Ozsvald Árpád költővel. Az eltelt időszak — az évzáró óta — alatt 31 új taggal gyarapították a helyi szervezet taglétszámát. Néhány hónapja a helyi szervezet vezetőinek legtöbb idejét a népművészeti csoport munkája kötötte le. A harmincöt tagú csoport új műsorral vett részt a zselízi népművészeti fesztiválon. A tánckompozícióban Kozári Péter, a helyi hagyományokat dolgozta fel eredeti népdalok (helyi) jellegűek) beiktatásával. A „Búzavirág“ táncegyüttes sikeresen mutatkozott be Želiezovcén Zselízen) és kellemes színfoltja volt az említett fesztiválnak. A szép igazi népviseletet ápolók minden dicséretet megérdemelnek szorgalmas és lelkes munkájukért népi zenekarukkal együtt, hiszen sok-sok próba előzte meg az említett bemutatkozást. Nem kis gondot okozott főleg a menyecskék számára biztosítani az eredeti népviseletet, ugyanis nagyon kevés van már belőle. A tíz évvel ezelőtti nagy árvíz is sokat megsemmisített, így egyre jobban meg kell őrizni a még fellelhetőt. Az első félév eredményeihez tartozik még az a néhányszáz óra Is, amelyet a CSEMADOK tagjai a faluszépítési akcióban végeztek hazánk felszabadulásának 30. évfordulója tiszteletére. Az eddig elmondottak arról tanúskodnak, hogy a helyi szervezet az elkészített tervet valóra is váltotta. Bízunk benne, hogy a második félévre tervezett feladatokat is megvalósítják. A vezetőség és a tagság összmunkájának így meg lesz majd az eredménye. Kurucz Lujza Sokszínű rendezvény Kassa-vidéki járás dal- és táncünnepély megrendezésére június 15-én került sor Drienovcén (Somogyiban)'. Éppen akkor, amikor a nyárra készülő természet öltözetét a völgyben a hársvirág kellemes szaga illatosította. A délelőtti órákban vidáman daloló, táncoló és játszadozó gyermekek birtoka volt a szabadtéri színpad és környéke. Öröm volt nézni a zsarnói gyermekek „Ernyőstánc“ című műsorát, a színaiak „Törpetáncát“, de legalább annyira élvezetes volt a buzitál, nagyidat, jánoki és tornai magyar tanítási nyelvű iskolák tanulóinak, valamint a Krána nad Hornádom-i szlovák és a svldníki járásból érkezett haburai ukrán nemzetiségű gyermekek fellépése is. Sajnálatos tény, hogy műsorszámaikat aránylag kevés felnőtt látta. A színpad körül folyt a készülődés a délutáni műsorra s közben a rendezőkben és vendégekben egyaránt gyanút keltett a felhők mögé vonuló Nap, a fülledt meleg és a falevelek mozdulatlansága. A délutáni több mint háromórás népművészeti műsor tartalmi szempontból nézve igen változatos és gazdag volt. A szereplők, így a szesztal és alsólánci éneklőcsoportok, a nagyidai, Ilosvay, a košicei (kassai) Oj Nemzedék és Regős tánccsportok, valamint a vendégként fellépő prešov! TORYSA és a Kiváló együttes cipimel kétszeresen kitüntetett miskolci AVAS népi együttesek felsorakoztatták a különböző hazai magyar és szlovák, magyarországi és erdélyi tájegységek dalait, táncait, népviseleteit és népszokásait. Bemutatkozásuk nagy közönségsikerrel járt, mit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a hívatlan vendég, a már hagyományos eső — mely ezúttal beérte egy rövid bemutatkazással — nem bontotta meg a rendezvény menetét, s az ötezres tömeg végig kitartott. A pergő és színvonalas műsor hivatásos szinten Mák Ildikó és Csendes László, a MATESZ Thália színpadának művészei konferálták és vezették. A 21. járási dal- és táncünnepély sikeres volt. A rendezők, vagyis a Jnb kultúrügyi osztálya, a CSEMADOK járási bizottsága, a járási művelődési központ, a hnb és helyi tömegszervezetek, valamint a bodollól egyesített Efsz egy kellemes hétvégi szórakozást biztosított minden kultúrát kedvelő és igénylő érdeklődőnek. Gazdag József Rendszerint szlovák tánccsnportok is szerepelnek a CSEMADOK által rendezett nyári dal- és tánnünnepélyeken. Foto: —tt—
