Szabad Földműves, 1975. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1975-10-25 / 43. szám
Az állatvilágot a nemiség, az Ivar szempontjából a hímnösek és váltivarúak csoportjába oszthatjuk. A- előbbi csoportba tartozók nevét kettős ivarjellegük adta, amely azt jelenti, hogy a himnős állatok mindegyike képes a testében jelenlevő him és női nemiszervezetben him, illetve női jellegű ivarsejtek képzésére. A váltivarúak csoportjában, minden állatfajon belül megkülönböztethetők a csak hím ivarszervvel és a kizárólag női ivarszervvel rendelkező példányok, melyeknek neve a különböző nyelvekben egy egy fajhoz kapcsolódóan változik. Így a mi nyelvünkben az ivart lónál mén és kanca, sertésnél kan és koca, baromfinál kakas és tyúk, a mi kedvenceinknél, a galamboknál hím és tojó névvel jelölik, hogy csak néhány példát ragadjak ki a könnyebb megértés biztosítására. Az egyik vagy a másik ivarhoz tartozást legtöbbször jól látható, szembetűnő jegyek mutatják már a legegyszerűbb váltivarú állatfajok esetében is, de nem ritka az olyan eset sem, amikor az ivar a külső jellemzők alapján csak nehezen, bizonytalanul vagy egyáltalán nem határozható meg. Az előbbieknél kifejezett az ivari kétalakúság, az utóbbiaknál ez alig mutatkozik vagy egyáltalán nincs is meg. A madárvilág fajainak túlnyomó többségére a kifejezett ivari kétalakúság jellemző, a hímek és a tojók általában jól megkülönböztethetők már a tollazat színe, jellegzetes szerkezete, a csőr alakulása, vagy egyéb jellemző képződmények jelenléte, illetve hiánya alapján. Gondoljunk csak rá, hogy mekkora különbségek vannak pl. a vadonélő kapirgálók (fácán, fogoly, fürj, fájd) kakasai és tyúkjai vagy az énekes madarak (pinty, süvöltő, sármány, kenderike, csíz stb.) hímjei és tojói között. De az ellentéttel is találkozunk, hiszen senki sent tudná külső bélyegek alapján megkülönböztetni a vetésivagy a tarka varjú, a szarka, de még a házunkon fészkelő fecske vagy gólya hím és tojó példányait sem. A különböző állatok, közöttük a madarak egy-egy fajon belüli ivari különbségei a fajok keletkezése során minden emberi beavatkozás nélkül jöttek létre, s azok az öröklődés eredményeként, szigorú törvények szerint maradtak meg. Az ősi típusú háziállatok ivari különbségei a vad ősnek megfelelően erősebben vagy enyhébben kihangsúlyozottak. A tenyésztési munkával kialakított fajták többségének esetében, a legkülönbözőbb háziállat fajra vonatkozóan követelmény maradt a nemek közötti jellegzetes különbség, melyet a tenyészállatok kiválogatásánál és bírálatánál elsőrendű szempontként vesznek figyelembe. A különböző nemek közötti külső bélyegekben megnyilvánuló e'térésekre még a fajtaleírásokban is kitérnek. Így áll ez. pl. a baromfifajtákra vonatkozóan, amelyeknél ugyanazon fajta kakasait merőben más jegyek alapján kell bírálni, mint a tyúkokat. Milyen szerepet tölt be az ivar kérdése a galambfajták esetében? Kitér e a fajtaleírás a galamb hím vagy tojó jellegének különbségeire, s ha ilyen előfordul, hogyan minősül az a bírálat során? A kérdésekre általánosságban azzal kezdhetjük a választ, hogy a vadon élő galamb és gerle fajok hím és tojó egyedei csak jelentéktelen külső jegyek alapján különböznek, vagy különbséget egyáltalán nem mutatnak. A házigalamb őse, a Szirti galamb esetében szemmel könnyen felismerhető ivari bélyegekről nem beszélhetünk. Ugyanez áll a Szirti galambból szelídített közönséges házigalambra, melyet a mi általános szóhasználatunk szerint „parlagi“ névvel szoktunk jelölni. Vonatkozik ez nemcsak az őssel megegyező kékszínü példányokra, hanem a háziasítás során belőlük kialakult tarkára vagy bármilyen, az eredetitől eltérő színre is. A parlagiakhoz legközelebb álló fajtacsoportra az ún. mezei vagy színes galambokra nagyjából ugyanez érvényes. Az az igazság, hogy a csoportba tartozó legtöbb fajta esetében nehéz probléma előtt áll még a szakavatott bíráló is,, ha a ketrecfüggvényen nem közlik a kiállított galamb nemét. Ha ilyen nagymértékű a hímek és a tojók közötti hasonlóság, természetesnek tűnik az is, hogy a standard a követelményeket a nemekre vonatkozó külön kikötések, megjelölések nélkül, egységesen adja meg. A mezei vagy színes galambok a ma ismert fajtáknak csak igen kis részét teszik ki, s rajtuk kívül nincs még egy csoport, sőt fajta is csak igen kevés számban akad, amelynél az ivarok közötti különbségek olyan nagy fokban elmosódnának, mint náluk. Ezzel szemben az egyéb fajtacsoportok, s azokon belül a fajták között nagyon sok olyan akad, melyeknél az igen szembetűnő ivari bélyegek jellemzők. Ilyen esetben méltán felmerül a kérdés: hogyan lehet a küllemükben különböző hímeket és tojókat azonos mértékkel értékelni, mivel a standard követelmények e fajták esetében sem térnek ki a hím vagy a tojó jelleg között mutatkozó eltérésekre. Általában nehéz választ adni, de a valóság az, hogy a standardokat mindig a karakterisztikusabb jegyekkel, bíró ivar alapján fektették le. Ebből természetes, hogy ha a fajtaleírásba a hím jellegzetességei, külső jegyei kerültek be, akkor a továbbtenyésztésben alkalmazott szelekció, folyamatosan a hím jellegű tojókat részesítette előnyben, fordított esetben pedig a tojó küllemű hímek kerültek kiválasztásra. E tenyésztői munka eredményeként az eltérő nemek küilemi bélyegei közeledtek egymáshoz. A kiegyenlítődés mértéke függ az egységesítésre fordított időtől, no meg természetesen attól, hogy a nemiséghez kapcsolódó küilemi jegyek milyen szorosan kötődnek az örökletes alaphoz. Az azonban biztos, hogy ilyen fajták esetében az elsőként megemlített mezei vagy színes galambok csoportjában tapasztalható kiegyenlítődés foka úgyszólván sohasem érhető el. A probléma könnyebb megértése céljából talán jobb lesz e kérdést fajtacsoportokhoz, vagy fajtákhoz kötve boncolnom. Az ivar és a hozzátartozó küllem vonatkozásában jellegzetesen eltérő galambok közül elsőként a hegyeseket hozom fel példának. A csoport néhány tagjától eltekintve, komoly múlttal bíró fajtákkal állunk szemben, s mégis azt kell mondanunk, hogy viszonylag kevés egyedi kivételtől eltekintve ma is fennállnak a nemhez kötött különbségek a hímek és a tojók között. Ha ugyanezeket a fajtákat történeti fejlődésükben is kiértékeljük, kivétel nélkül azt találjuk, hogy 40—50 évvel ezelőtt még óriási különbségek mutatkoztak a hím és a tojó példányok vonatkozásában. A hegyes fajták esetében a nemek közötti legkirívóbb eltérés a fajtacsoport nevét adó tulajdonságban mutatkozott meg. Ennek egyértelmű magyarázata az, hogy a fúvás — a levegőnek a begybe nyelése — a hímek turbékolásával, a párzást megelőző nászjátékával kapcsolatban jelentkezett legelőször bizonyára csak egyes példányoknál. A megfigyelt tulajdonság örökletessé válása adta meg a lehetőséget a mai, sok fajtát számláló csoport — a hegyesek — kialakítására, melynek példányai közül nagyon hosszú ideig csak a hímek fúj tak. Mivel továbbtenyésztésre csak jól, majd fokozatosan mindig jobban fúvó hímektől származó tojókat hagytak meg, véglegesen rögzítődött a begyfúvás nemhez kötött jellegzetessége. Ez a tulajdonság a tojókban sokkal később és jóval kisebb mértékben mutatkozott, de jelezte annak lehetőségét, hogy a fajta egyelőre csak hímpéldányokhoz kötött jellegzetessége a tojókra is kiterjeszthető. A verseny így egy pályáról két pályára helyeződött át, de abban a tojók sohasem érhetik utol a jóval korábban indult hímeket, melyeknél a fúvás az ivarhoz örökletesen kötődötten, mindig intenzívebb marad. A tojók fúvásának jelentkezésétől a tenyésztés során a fúvó, tehát a hím jellegű női ivarú állatokat válogatták ki, s ma már ott tartunk, hogy leg-Az ivarjelteg a standard nézőpontjából magasabban a legintenzívebben hím jellegű tojókat minősítjük. A begyesekhez hasonló a helyzet az orrdudoros galambok csoportjában is, ahol a jellegzetes csőrképződmény a tojókon sokkal későbben jelentkezett, vált szilárdan örökletessé, és az egyedi fejlődés során ma is jóval idősebb korban éri el legkedvezőbb nagyságát, mint a hímeknél. Az sem ritka eset viszont, hogy igen jó vérvonalból származó és a tenyésztésben jól használható Karrier, vagy Bagdetta tojó — éppen a fejlődésben visszamaradt orrdudora miatt — sohasem lesz kiállítási galamb. Ahogy a hegyeseknél a fúvás, úgy a dudoros fajtáknál a csőr és az orrdudor képezik a minőség súlypontját. Érthető hát, hogy ennél a csoportnál is a hímekhez viszonyítják a standard vonatkozó követelményeit, s így a tojók csak hím jelleggel állíthatók jó eredmény reményében a versenybe. A tojók hím jellege kedvező a minősítés szempontjából az említetteken kívül minden nehéztestű fajtában, mert azoknál a hím örökletesen nagyobb testtömegét kívánják átültetni az örökletesen vékonyabb csonto zatú finomabb izomzatú, kevésbé robusztus testfelépítésű tojókba. Igen sok olyan középes testnagyságú vagy aprótermetű galambfajtánk is van viszont, melyeknél a kiemelkedő, a kívánatos fajtabélyeg valamely testrész — legtöbbször a fej —« markánsságában jelentkezik. A markánsság ismét a hímivarúsághoz kötött bélyeg. Így ezeknél a fajtáknál is a hím jellegű tojók lehetnek a versenyben nagyobb eséllyel indulók. Ellentétes példaként azok a fajták szerepelhetnek, melyeknél a standard követelmények a kecsességben, a törékenységben vagy a vékonyságban nyilvánulnak meg. Szemléltetésül hivatkozom itt a közepes- vagy kistestű, hosszú csőrű keringő fajtákra. Az ideális szépségű, megfelelően vékony csőrű és „száraz“ fejű Berlini hosszúcsőrű vagy Stralsundi keringőt, de az egykor híres, hosszú csőrű Bécsi keringő különböző fajtáit, illetve fajtaváltozatait kiváló minőségben mind a mai napig nagyobb számú tojó képviseli. Ezekben a fajtákban és még számos más hasonló jelle gű fajtákban csak a tojó típusú hímek tehetnek versenyképesek. összegezésül azt mondhatjuk, hogy a kultúrfajták nagy többségének standardja nem vonatkozhat egyértelműen a hím- és a nőivarú példányokra. A problémák akkor jelentkeznek, amikor valamelyik kiemelt, tehát tenyésztői célként kívánatos fajtabélyeg ivarhoz kötötten öröklődik, mert ilyenkor a tenyésztőnek a természet törvényeivel ellentétesen kell szelektálnia, melynek eredményeként a fokozottabb mértékben hím jellegű tojók vagy a tojó jellegű hímek szerepelhetnek eredményesen a minőségi versenyben. (Rohringer István, Galambjaink 6/75, Magyarország] 6 A fiatalok és az idősebb generáció egyaránt nagy érdeklődést tanúsított a kiállítás iránt. Á CSEMADOK šamoríni helyi szervezete — a mlieünoi Kék Duna Efsz-szel és a Gyümölcsészek és Kiskertészkedők Szlovákiai Szövetségének šamoríni városi szervezetével együttműködve — szeptemberben rendezte meg az immár hagyományossá vált szüreti ünnepséget. Üjj József a kvetoslavovi alapszervezet alapító tagjai közé tartozik. Kiskertjében főleg gyümölcsöt (almát, körtét) termel, de zöldségfélékben sem szenved hiányt a család. Golden delicious almája ezüstérmet, Eszterházi diója pedig bronzérmet nyert a bemutatón. Ez sorrendben már a negyedik ilyen rendezvény volt, s a látogatottság fokozódó érdeklődésről tanúskodik. A Gyümölcsészek és Kiskertészkedők Szlovákiai Szövetsége helyi szervezetének vezetői feltették a kérdést: milyen visszhangra találna, ha a kellemeset összekötnék a hasznossal? Ügy gondolták, semmit sem vonna le a szüreti rendezvény értékéből, ha vele párhuzamosan a város és környéke — pontosabban Felső-Csallóköz — kiskertészkedől és mezőgazdasági nagyüzemei is bemutatnák gyümölcs-, zöldség- és szőlőtermesztési eredményeiket. A gondolatot tett követte, s így a šamoríni Béke parkba érkező ünneplő közönség egygyel több ajándékot kapott. Jó volt látni, hogy a fáradozás sikert hozott, s hogy a szüreti ünnepségre érkezők — fiatalok és idősebbek egyaránt a szebbnél szebb gyümölcsöket, zöldségféléket és szőlőfajtákat bemutató kiállítás felé veszik első útjukat. A szervező bizottmelők, ebből a kiskertészkedők 120 exponáttal képviseltették magukat. Közülük legtöbb terméket a kvetoslavovi Varsányi Gábor mérnök és Varsányi Péter, a macovi Vojáček mérnök, Machurek elvtárs Hviezdoslavovból, Széllé Elek és Széllé Vince Dobrohošťról, Lengyel Imréné Šamorínból stb. állított ki. A bemutatott termékeket szakbizottság értékelte, s végül volna. Nem bírálni, — segíteni szeretnénk. Talán még vonzóbb és érdekesebb volna egy Ilyen bemutató, ha a rengeteg gyümölcs mellett sok-sok virág pompázna, legyen az vágott, vagy cserepes. Sőt a kiállítás nevét is úgy kellene módosítani, hogy mindent magába foglaljon, amivel a kiskertészke-Czucz József 1958-ban iratkozott fel a tevékeny šamoríni kiskertészkedők névsorába. Kertjében gyümölcsön kívül zöldséget és virágot is termeszt. Idős kora ellenére (Józsi bácsi 67 éves) is a városi szervezet legaktívabbjai közé tartozik. Starking almájával bronzérmet nyert a kiállításon. Kádek Gábor felvételei dók érdemben foglalkoznak szabad idejükben. Egyébként a kiskertészkedők járási bizottságának figyelmébe ajánljuk ezt a nagy érdeklődést kiváltott hasznos kezdeményezést, mert valóban megérdemelné a helyi szervezet a tervei valóraváltását segítő sokoldalú támogatást! Reméljük, egy év múlva még színvonalasabb és sikeresebb — így kívánja a fejlődés — bemutatóra látogathatunk el a szüreti ünnepély alkalmával a šamoríni Béke parkbal Pongrácz Gábor Kádek Gábor bemutatón gyümölcsből — főleg almából — volt a legib, de az érdeklődők néhány zöldségfélét is megtekinthettek. EGY HASZNOS KEZDEMÉNYEZÉS MARGÓJÁRA MEGÉRTE A FMOEÍST Ság tagjai örömmel forgolódtak az érdeklőlők körül. Volt is miért, mert bizony sokan kértek felvilágosítást, hogyan hasznosíthatnák legcélszerűbben a rendelkezésükre álló kiskertet, milyen fajtákat ültessenek, mikor és mivel permetezzenek egyes betegségek és kártevők ellen stb. Egyszóval hasznosnak bizonyult a kezdeményezési Annál is inkább, mert a szüreti üíinepség után még két napon át bárki megtekinthette a kiállítást a kultúrház épületében. Az I. Felső-Csallóközi Körzeti Gyümölcskiállításon több mint másfélszáz különféle terméket mutattak be a kis- és nagyterhat aranyérmet, ugyanannyi ezüst- és bronzérmet ítéltek oda a legszebb termékekért. A legeredményesebb kiállító Varsányi Gábor mérnök, valamint a Kék Duna Efsz volt. A kiállítás teljesítette küldetését: érdekesebbé, vonzóbbá tette a tömegek számára a szüreti ünnepélyt, bővítette ismereteiket és sokuknak talán a kiskert jobb kihasználásában is segített valamit, főleg ha nem szégyelték és kérdeztek. A jogos dicsérő szó mellett azonban engedtessék meg, hogy néhány észrevételt is rögzítsünk a szemlélő jogán. Szép volt, jó volt, de talán jobb is lehetett
