Szabad Földműves, 1975. január-június (26. évfolyam, 1-25. szám)
1975-02-15 / 7. szám
A l§75. február 11 " i .SZABAD FOLDMOVES. »■ «Г1« ec-ír ty'S Egy méhész olvasó észrevételei Ogy érzem nem volna helyes, ha a Szabad Földművesben Január 11-én megjelent „Ml a teendő költésrothadáskor?“ című cikket figyelmen kívül, válasz nélkül hagynánk. Annál la Inkább, mivel a méhészek kőiül többen olvasták, ezért fontos, hogy ebben a kérdésben tisztán lássanak. A szöbanforgé Írás legtöbbet a méhcsaládok lépkészletének újra építtetésével foglalkozott, érintve a beteg és az egészséges családokat. Szerintem ez helytelen, mert több méhész ha netalán méhesében találkozna az európai költésrothadással, esetleg megpróbálja családalt a leírt módon kezelni, ami nem Javasolható, mert hazánkban beteg méhcsaládokat kezelni nem szabad! Ha esetleg valamelyik méhész mégis találkozna ezzel a betegséggel, köteles a legközelebbi állategészségügyi központban előfordulását Jelenteni. Az állatorvos utasítására a beteg családot vagy családokat „el kell égetni“. Mindamellett figyelemre méltó a cikk azon része, amely a lépkészleteknek az egészséges családokból való felújítását tárgyalja, de mivel a betegséget legjobban a repülő méhek terjesztik, úgy a lépfelújítás csakis gyógyszeres kezeléssel egybekötve érvényes. Tudni kell persze azt Is, hogy a gyógyszeres kezelést csakis az állatorvos rendelheti el. Ha tehát valaki megkerüli az állatorvost és beteg méhcsaládalt maga „kezeli“, törvénybe ütköző cselekedetet követ el, amiért felelősségre vonják. Ugyanakkor a kezeléssel nem ér el semmit, mert nem tudhatja, hogy körzetében hány méhcsalád fertőzött s ezek terjesztői a ragályos európai költésrothadásnak. Ezért az állatorvos véleményét, Illetve utasítását minden esetben nagyon komolyan kell venni. Ha a betegséget valamelyik méhész eltitkolná, ami annyit Jelent, hogy létezéséről nem értesíti az állategészségügyi szerveket, az mindenképpen büntetést von maga után. Ezért azt tanácsolom, hogy a méhésztársak csak olyan Írást küldjenek közlésre, amely nem ad féreértésre okot, mert hiszen a méhészkedők közül többen olvasták azokat, és esetleg zavart kelthetnek. A helytelen próbálkozások ugyanis terjesztői lehetnek a nemkívánatos betegségeknek. Gondolom a méhésztársak és a szerkesztőség egyetért velem, hiszen amúgyis szűk ez a méhészeti rovat. Ezért szükséges, hogy ténylegesen olyan cikkeket közöljön, amelyek közhasznúak. Nagy Kálmán, Veľký Blh * Szerkesztőségünk örömmel fogadta Nagy Kálmán méhésznek a költésrothadásről közölt cikkre vonatkozó megjegyzéseit. Ténylegesen úgy igaz, a méhészrovat terjedelemre nézve meglehetősen kicsi. Ezért fontos, hogy valóban tanulságos, jő tapasztalatokat népszerűsítsen. Ehhez azonban az szükséges, hogy a gyakorlati úiöhészek Írjanak. Többen írjanak a saját tapasztalatukról, hogy lehessen válogatni a beküldött írásokban. Jelenleg sajnos, ennek az ellenkezője a valóság. Ami pedig a szóbanforgő cikket illeti, az esetleges félreértés kedvéért csak anynyit, hogy nem volt ellentétben a méhegészségügyi szabályokkal. Igaz, nem mondta ki, hogy mi a teendő olykor, amikor a méhész betegséget észlel. Erről a kötelességről azonban régebben már Irtunk. Ezért nem feltétlenül szükséges minden esetben figyelmeztetni az embereket a magától értetődő kötelességeikre. Végezetül talán még anynyit, hogy a méhészrovat sokoldalúbbá tétele céljából ismételten szükséges megemlíteni: legyen ez a kis rovat a gyakorlati méhészek tapasztalat-cseréjének a fortune. —hai— Mindent a maga idejében Február hónapban szükséges, hogy az élő méhek közül, amelyek a meleg napos időben a szabadba merészkednek, családonként 20—30 darabot fogjunk meg s lekénezés után gyűjtsük össze és vizsgálat céljából küldjük el az állategészségügyi központba. Ez azért fontos, mert a télen át lehullott méhek nem nyújtanak kellő bizonyító eredményt a betegségek megállapítására. Természetesen a méhész annak őrül, amikor a vizsgálat eredménye azt bizonyítja, hogy méhcsaládai egészségesek. Persze olyan eset is előfordulhat, hogy az állategészségügy betegséget jelez. Ilyenkor a betegség fajtájától függően elrendelik mi legyen a meteg családokkal. A ragályos betegségben szenvedő méhcsaládok sorsát lekénezéssel pecsételik meg, s ezzel azt a célt követik, hogy meggátolják a fertőzés tovább terjedését. Ezért a méhésznek nem kell neheztelnie, mert ez az 6 érdekében történik! A tapasztalat azt mutatja, hogy idén rendkívül kedvező az Időjárás, így feltételezhető, hogy a méhanyák január vége felé, február elején megkezdték a petézést. Esetenként számolni lehet a tisztuló kirepüléssel is. A tisztulás könnyebbé tétele céljából tanácsos a kijárók bővítése. Ezzel egyidejűleg a méhek a lehullott hullákat is kihordják, ezért helyesen tesszük ha a röpdeszka alá papírlanokat helyezünk a hullák összegyűjtésére és megsemmisítésére. mielőtt még a madarak rá szoknának. Ugyanis a méhhuliák elfogyasztása otán a madarak az élő méhekre vetnék magukat. A kirepült, fázós méhek hazatérését a kijáró nyílások alá helyezett széles deszkalapokkal segíthetjük elő. !gy fázósan bár, mégis felmászhatnak a kantárba. Az is íratlan törvény, hogy a fiasítás sikeres fejlődését a méhész takarással segítheti elő. ha azonban a szokottnál jobban felmelegszik az idő, akkor kicserélheti a takarót, hogy a fészekben ne legyen túlságosan meleg. Az itatók vizébo 1 százaléknyi mennyiségben (1 liter vízhez 1 dkg só) tegyünk sót, de többet ne, mert káros lenne. A méhek ugyanis jobban kedvelik az enyhén sós vizet, mint a tisztát. —h — Használjuk ki a holt idényt Telik az idő. Vadászaink a vadállomány etetésén kívül — hogy kedvtelésüknek eleget tegyenek — ilyenkor nagy figyelmet fordítanak a vaddisznó lövésre. A vaddisznó hajtás nagyon kedvelt a vadászok körében. Társas vadászati mód ez. Persze nagyon fontos ehhez a vadászterület, de főleg a vaddisznók tartózkodási helyének és Járatának az ismerete. Jelentős tényező a szél, a hajtás iránya, a 16- állások helye stb. Fontos, hogy a vadászat kezdete előtt a vadászgazda „nyomozást“ tartson a hajtásra szánt területen. Friss nyomok keresése céljáből meg kell állapítania a vaddisznók tartózkodási helyét és létszámút. Mindezt nagyon óvatosan kell elvégeznie, nehogy megzavarja a vadat tartózkodási helyén. Ilyenkor megfelelő számú tapasztalt hajtót kell igénybe venni, akik megszívlelik a vadászgazda tanáosait és utasításait. A vadászoknak Ismerniük kell a hajtás Irányát, s azt, hogy a vaddisznón kívül még mi egyébre lőhetnek, (róka, vadmacska stb.), továbbá a szomszéd lőállást a hajtás kezdetének és végének jelzését és befejezés ntán a találkozás helyét stb. A hajtők fegyelmezettségétől és aktivitásától nagymértékben függ a hajtás eredménye. Hajtás közben nem kell sietni, be kell tartani az egymásközti távolságot, nem szabad zajt csapni. Jó, ha menetközben a fákat bokrokat megzörgetjük. Ezzel a szokott csapásokon megindítjuk a vadakat a 16- állások felé. A vadász feladata az elrendelt csend s a lövés Irányának a betartása, (nehogy a szomszéd lőállás felé lőjön). Ha csak sebeztük a vadat, kísérjük figyelemmel a menekülés irányát, de a helyünket ne hagyjuk el. A hajtás befejezése után az elejtett vaddisznóhoz csak vadász menjen, az is lövésre kész fegyverrel. (I. B. b.) A fácán és a fogoly etetése A vadászok körében általában elterjedt az a régi közhiedelem, elavult felfogás, hogy az apró szárnyas vadat csak zord, kemény tél Idején kell gondozni és etetni Igaz, hogy legfontosabb a vadat akkor élelmezni, amikor a természetben nem talál elegendő táplálékot, de a tudományos kísérletek Is bizonyították állításunk ellenkezőjét. A fácán, de a fogoly is tekintet nélkül a tél zordságára, vagy enyheségére megkívánja a rendszeres etetést. Egyébként a táplálékban nemigen válogatósak, felszedik a különböző magféleségeket, tehát különféle hulladékmaggal táplálhatjuk ókét, de Jó ha nedvdús takarmányt, répát, csicsókát is Juttatunk nekik. Vigyázzunk azonban, hogy a szemestakarmány soha ne legyen penészes dohos. Az idei enyhe, szokatlan tél nem okoz gondot vadásztársainknak az etetésben, de fontos ha már most gondolunk a jövőre, a vadfőldek létesítésére. A vadföldekbe az ismert növényeket: kölest, zabot takarmányrépát, repcét, takarmánykáposztát és csicsókát vetünk. Minél több a fácán és a fogoly vadászterületünkön, annál nagyobb vadföldeket kell létesítenünk. A felsorolt növények egyébként aránylag igénytelenek, tehát elvethetjük erdők, csenderesek szélén, vagy akár mezei utak mentén Is. Egyes vidékeken elterjedt a csicsóka (Helianthus tuberosus) termesztése, de vannak helyek, ahol nem Ismerik. Szenteljünk néhány sort a csicsókának amit toplnanbur-nak Is neveznek. A csicsóka a fészkes vlrágúak családjába tartozó gumós, évelő növény. Gumói kevés keményítőt, de annál több Inzulint tartalmaznak. Az utóbbi édeskés ízt ad a növénynek. Szára és levelei a napraforgóéhoz hasonlítanak. Az állatok leveleit Is kedvelik. Szinte klpusztíthatatlan növény. Az első ültetésnél 6—8 cm-es mélységbe 80 cm sor- és 40 cm növénytávolságra rakjuk a gumókat. A gumók elérik a kisebb burgonya nagyságát, és október végére fejlődnek ki, azaz ehetők. Mivel a fagy lránt érzékenyek, azért télen át a földben hagyjuk, csak annyit bontunk ki, amennyit a fácánok, foglyok a legközelebbi etetésig elfogyaszthatnak. Hazánkban, főként Csehországban nagyobb mennyiségben termesztik, az erdőgazdaságoknál beszerezhető. Októbertől egészen áprilisig ültethető, azonban legtanácsosabb a tavaszi ültetés. A rendszeresen és Jól táplált vad nyugodtabb, s a tyúkénál nagyobb a tojáshozama, türelmesen viseli a kottás fáradalmait, s a szaporítás eredményes lesz. Motesíky Arpád Ilyen úszó - olyan úszó П. A GYANAKVÓ PONTY Vigyázzunk azonban, hogy az előbbi részben elmondottakból ne vonjunk le téves következtetéseket. A sörétes szerelék, bár későbben Jelez, nem rosszabb, sőt a maga helyén Jobb a felfektetősnél! Hogyan lehetséges ez? Ogy, hogy más dolog a Jelzés gyorsasága, Jól láthatósága és megint más a szerelék fogóssága. Gondoljuk csak meg: a felfektess (föltolós) készség úszója azonnal hírt ad a kapásról, de csak ha a hal az ólmot is felemelte. Ez pedig lényeges dolog még akkor is, ha a horgász mindent megtesz azért, hogy ez az ólom a lehető legkisebb legyen. Az ólom nagysága természetesen nem vonatkoztatható el a zsinór vastagságától, az úszó teherbírásától, a bedobás távolságától stb. A ponty azonban nem mindig egyformán éhes, viszont általában gyanakvó és óvatos. Igen gyakran csak szippant egyet a csali felé fordulva, s ha a kukoricaszem erre a szívásra nem „sétál be“ a szájába — mert például az ólom visszatartja —, máris fordul ás Indul tovább. Ebben az esetben a horgász legfeljebb az úszó enyhe billenősét, moccanását tapasztalja csupán, s ha ehhez nádmozgást Is észlel a közelben, ki Is okosodhatja, hogy a ponty többször Is megszippantja vagy Ideoda lökdösl a csalit, s eközben zavarja a csalival együtt mozgó ólomgolyó, s végül Is kiköpi a már felemelt és félig behörpölt kukoricát. Ilyenkor az úszó emelkedik, kicsit dől, majd a horgász nagy csalódására viszszaáll eredeti helyzetébe. Ml történik viszont, ha a sörétes felszerelés horgát szippantja meg a potíty? Ha a szerelék jól áll, s a 10—25 cm-es élőké nagyrésze a fenéken fekszik, s ráadásul a zsinór Is vékony (0,25—0,30-as), a hal kezdetben semmi ellenállást nem érez: a kukorica szépen megemelkedik szívására, s a lenyelt csalival Jelentős utat tehet meg, amíg a szerelők ellenállása söréiről sörétre fokozatosan érvényesülni kezd. Mire az úszó Is Indul és merül, a ponty az esetek többségében már mélyen lenyelte a horgot. MELYIKET MIKOR? Világos tehát a dolog, levonhatjuk a következtetést. A felfektetős készség előnye a gyors jelzés: a hal még el sem mozdult a kapás helyről, s máris dől az úszó. Erre a gyors Jelzésre Igen nagy szükség Is van, ha vízinövénnyel benőtt területen, hlnárosban, súlyommező tisztásán, nádöbölben vagy éppen nádtükörben horgászunk. Mert ha a jelzés lassúbb, mire bevághatnánk, a hal már beviszi a nádba a horgot. Ez az oka annak, hogy a nádi horgászok csaknem kivétel nélkül a íeltolós vagy felfektetős változatot kedvelik. Megjegyzem azonban, hogy nem szükséges minden esetben ehhez a szereléshez ragaszkodni. Ha olyan a horgászhely, hogy horgunk legalább egy méter távolságra lehet a nádtól, használjuk Inkább a fogősabb, sörétes összeállítást. Ekkora távolság ugyanis már általában elegendő, hogy a hal nádba futása előtt bevághassunk. Az osztottsúlyú felszerelés tehát elsősorban nyílt, akadálytalan vízterületen előnyös, ahol halunk baj nélkül viheti a csalit. Fogóssága ilyen körülmények között kiválóan érvényesül. Mindenesetre finom szerszám és Jó beállítása, különösen mély vízben és szeles Időben, bizony nem kis üggyel-bajjal jár. De az eredmény megéri a fáradságot, a mélységmérést és a szél vagy a lassú folyás miatti gyakori helyváltoztatást. A SZERELÉK MECHANIZMUSA 1. Az osztottsúlyú szerelék 3—8 sörétje nem képes víz alá meríteni az úszót. Az úszó a sörétes zslnórrészt függőlegesen tartja a vízben, s helyes beállítás esetén csupán az élőké felekétharmada fekszik a talajon. Maga az úszó lehet olyan, amelyet ha vízre dobunk, fekvő helyzetben marad, de lehet olyan Is, amely függőlegesen áll, tehát súlypontja az úszótest alsó részén van. 2. A felfektetős készség úszója ezzel szemben nem képes vízközt tartani az egyetlen szem ólmot, vagy ha mégis, csak úgy, hogy csupán az antenna vége marad a víz szintje fölött. Ennél a felszerelésnél van szükség a legteljesebb harmóniára a szerelék részel között, s különösen az úszó teherbírásának, egyensúlyi, jellemzőinek pontos megválasztása elengedhetetlen. Csak olyan úszót használhatunk, amelyet ha minden terhelés nélkül vízre dobunk, feltétlenül vízszintes helyzetben marad. Ellenkező esetben kapáskor sem képes felfeküdni, s Ilyenformán egyáltalán nem Jelez. Súlypontja azonban legyen elég mély, s mint már említettük, borsónyl ólom Is képes legyen víz alá, vagy majdnem teljesen víz alá húzni. A felfektetős úszót úgy kell beállítani, hogy ha a fenéken levő ólmot a hal megemeli, azonnal dőlni kezdjen (3. ábra). A rajz a jó és a hibás beállítást mutatja. (Folytatjuk) 3 f / ■■ ■ • -w аЦ~чи' ■ *• ^ • -...-i — a ■■■■ • b —— ta 0‘ ✓
