Szabad Földműves, 1974. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-24 / 34. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 10 1974. augusztus 24. TÚŤH DEZSŐ: Elrendelték a Szlovák Nemzeti Felkelés bölcsőiének kiürítését. A partizánok, katonák, hazafiak összeszorított fogakkal vették tudomásul az elkerülhetetlent. Besztercebánya veszélyben forog — futott el a szomorú hír az ország legtávolibb zugába. A bratislavai rádió üdvrivalgására tehetetlenül szorultak ökölbe a kezek. Ezrek és ezrek szerettek volna odaröppenni a hősi városba, hogy foggal-körömmel védjenek minden talpalattnyi földet. ‘ Az elkeseredés azokon lett legjobban úrrá, akik régebben Szlovákia hegyeibe menekültek a náci-barbarizmus elől és néhány hétig a szabadság ózondús levegőjét szívhatták Besztercebányán és környékén. Internáló táborokból szökött kommunisták, munkaszolgálatosok, csehek, szlovákok, magyarok, s ki tudja hány nemzetiség üldözött fiai szedegették kétségbeesetten cókmókjukat. Hová, merre? Az aranyló októberi reggelen könnyes szemmel búcsúztak a kedves várostól. ★ A menekülök éjjelre kisebb csoportokba verődve a hegyekben húzódtak meg egy-egy tanyán. Vagy harmincon egy erősen barázdás arcú, hatvanon felüli gazda szérűjében kaptak szállást. Az öreg, akinek két fia partizánként harcolt, részvéttel nézte a sápadt embereket. Különösen egy tizenkétéves vézna, sápadt arcú leánykán esett meg a szíve. — Te hogy kerülsz közéjük? — simogatta meg a kócos haját. — Itt vannak a szüleim is — motyogta Vera bátortalanul. Martin bácsi görnyedthátá felesége megszánta a kis didergőt és gyorsan az ágyba dugta. Másnap reggel rossz hírek érkeztek. A németek megszállták a környékbeli falvakat. Ez a hír megdermesztette a menekülőidben a vért. — Most mi lesz velünk? — néztek össze a riadt szemek. — Maradjatok — sietett segítségükre Martin gazda. — líátha elkerülik a tanyámat azok a pribékek. Eltelt néhány nap. Az éhes szájak hamar végére jártak az öreg krumplitermésnek. A két tehénke sem győzte tejjel q nagy családot. Az egyik estefelé egy cigány meg egy kereskedőféle ember nekidurálták magukat és besettenkedtek a faluba. Meg is teltek a zsákok ezzel-azzal. Sietve indultak vissza a csillagfényes éjszakában, amikor oldalról felhangzott a rekedtes, rettegett „Haiti“ A zsindelytetős fészer alatt ezalatt Izgatottan reménykedtek, majd csak megjönnek. Álmatlanul, reszkető félelemben telt el az éjszaka. A ztmankős reggelen kétségbeesett szemek vártak bátorító, okos szóra. A bíztató szó helyett a tisztás szélén hat állig felfegyverzett, terepruhás SS kisérte a földre szegzett tekintetű élelmiszerbeszerzőket. Megbabonázva, földbe gyökerezett lábbal nézték a közeledőket. A szérűből kilépő Kleinné, amikor meglátta a fegyvereseket, szívéhez kapott és jajszó nélkül összeesett. Hirtelenében senki -sem törődött vele. Kulijai, a fővárosból származó kereskedő tért először magához a kellemetlen meglepetéstől és szalad ni kezdett a sokszínű erdő felé. — Halt haiti — kiabálták egymást túl a nácik. Mivel tovább futott, ropogni kezdtek , a géppisztolyok s felhukott a szerencsétlen A lövöldözésre valamennyien ijedten kászlálódtak ki a szénapajtából, — Aki mozdulni próbál, halál fia — ordította messziről tűrhető szlováksággal az egyik SS Mindenki elhitte. A bizonyíték ott feküdt nem messze, élettelenül. A nácik ötös sorba lökdösték a halálraítélteket — Huszonnyolc — jelentették az őrmesternek. — Hol a huszonkilencedik? — re psegte a szlovákul tudó parancsnok. Senki sem válaszolt. — Kutassátok át a szérűtI — hangzott a parancs. Martin bácsi és töpörödött felesége az ajtóból figyelték az eseményeket. — Nézzétek át a vityillót isi Ketten indultak, de az öreg útjukat állta. — Itt vagyunk valamennyien. Félrelökték az öreget. A kis Vera az igazak jóízű álmát aludta, amikor a durva kezek hajon fogva lerángatták az ágyról. A félig alvó leánykának torkába ugrott a szíve a „szörnyek“ láttán. — Los, lost — kiabálta a kígyószemű német. A leányka nem mozdult. A kegyetlen arcú jószál SS szöges csizmával ráhágott a mezítelen gyereklábra. Vera eszeveszett sikoltással kirohant a verőfényes reggelbe. Amikor az édesanyja meglátta a halálra rémült leányát, nem törődve a rámeredő géppisztolyokkal, rohant csemetéje elé. A tébolyig rémült lányka úgy kapaszkodott zokogó anyja nyakába, mint fuldokló a szalmaszálba. Az SS-ek ezalatt néhányat beledurrantottak az ágyakba, szekrénybe és mint akik dolgukat jól végezték, kiléptek a tornácra. A vörösebb arcú, az ajtónál álló, földbe gyökerezett lábú gazdát mellen ragadta. — Miért nem jelentetted, fe vén disznó! Az öreg rémült tekintettel még mindig a zokogó anyát és kis védencét nézte. — Nem felelsz? — vágott öklével a barázdás arcába. Martin bácsi a falnak tántorodott. Aztán hogy lélekzethez jutott, szó nélkül szemenköpte a halálfejest. Amaz csúnyán elkáromította magát, kirántotta pisztolyát és közvetlen közelről az öreg mellébe lőtt. A házigazda egy pillanatra farkasszemet nézett a gyilkossal, majd szótlanul elvágódott. Párja, élettársa eszeveszett sikoltással rogyott mellé. Martin bácsi vizenyős két szemét még egyszer ráemelte a zokogóra, s aztán utolsót hördült. — Los, los! — ordítozták az SS-ek. A halálrarémültek egymást lökdösve, taposva indultak a mutatott irányba. Jó két óra gyaloglás után értek a keskeny völgyben lévő falucskába. Az SS-ek a parancsnokság udvarába terelték a foglyokat. Amíg az őrmester a századossal tárgyalt, a többiek batyu és embervizitet tartottak és minden értékesebb dolgot halomra dobáltak. Kisvártatva a drótkerítésen keresztül kiváncsi gyermekfejek kukucskáltak, s így csakhamar híre futott a faluban, hogy egy mezítlábas lányka didereg a felnőttek között. Nemsokára sajnálkozó, szitkozódó asszonyok jelenlek meg a kerítésnél. Az egyikük lehúzta az ócska csizmát és az anyja ölében szipogó kislány felé dobta. Az SS-ek észrevették. Az egyik géppisztolysorozatot engedett a levegőbe. A kerítésen kívül bámészkodók szétrebbentek, mint a felriasztott madarak. Az őrmester nagy sebbel-lobbal rohant ki a lövés hallatára. — A verebeket riasztottuk el — nevetett gonoszul az egyik szőke óriás. — Rögtön megkapjuk a parancsot — mosolygott cinikusan, ördögien az őrmester. — Los, lost Elindultak. A faluban haladva az ökörszem nagyszágú ablakokon félrehúzódtak a függönyök, sajnálkozó, riadt tekintetek, figyelték a szomorú menetet. A falut elhagyva egyre keskenyebb lett a völgy, szűkült az út. A hangtalan menet úgy festett, mint egy gyászmenet. Az SS-ek a géppisztoly boldogabb végével küldték helyre a jélrelépőket és azzal bíztatták a lemaradókat. fgy valamennyien a menet közepe felé törtettek. S ettől rohanva hullámzott a menet. Az ormótlan csizmákban botorkált a vézna, sápadt Vera, akit szülét testükkel védtek az ütlegtől. Csetledézve-botladozva haladtak egyre mélyebben az erdőbe. Talán egyikük sem vett tudomást a napsütésben színpompás erdőköpenyről. A Iák zöld köntösét jelváltotta a világossárga, vöröses barna sokszínű őszi öltözet. Itt-ott már foszlott az őszi köntös, s a levelek lágy nesszel hullottak a menet élők közé, meg-megsimogatva egy sápadt, meggyötört arcot, s talán azt zizegték, „én már elbúcsúztam az élettől.“ Pihenőt rendelt el az őrmester. A halálra fáradt, éhségtől lézengő emberek lerogytak a földre. Az SS-ek kissé távolabb cigarettára gyújtottak és egykedvűen fújták a füstkarikákat. Vagy öt percig tarthatott a csodálatosan kényelmes földpárnán a nyújtózkodás, amikor a parancsnok -a foglyok közé lőtt. Halálsikoly volt a válasz... A csoportból néhányon felugrottak. De akkor már öt géppisztoly ontotta a tüzet, amelyet túllicitáltak a halálordítások. Néhány perc telt el és a kerékvágásokban folydogálni kezdett a piros, emberi vér. A hóhérok már géppisztollyal dolgoztak, egykedvűen osztották a vívódóknak a „kegyelemlövéseket“. Alig telt el röpke fél óra, s az örült eszme vérebet indultak vissza, hogy büszkén jelentsék: a parancsot végrehajtottuk! A völgyben sírt csend honolt. A fák hulldogáló leveleinek lágy nesze, a természet gyászzenéje zizegve szemfödélként hullott a boldogtalanokra. ★ A deres hétfő reggelen ketten törtettek előre a levéllel borított kocsiúton. A hátukon keresztbe akasztott fűrész villogott a be-bekukucskáló napfényben. — Az utóbbi napokban jól megkopaszodtak a fák — szólalt meg Pavel, a magasabbik. — Legalább levélszőnyegen járhatunk, másra úgysem futja —, kesereg a hajlott hátú, cserzett arcú Jozó. — A fene egye meg a szőnyeget, csak ennek az átkozott háborúnak lenne már vége. — Maholnap rongy nélkül leszünk, a gyerekek már ki sem mehetnek az utcára — sóhajt Joió. — Ne is emlegesd — legyint boszszúsan a másik —. Ráadásul meg az a bolond asszony lehúzta fankó fiam csizmáját és odaadta valami mezítlábas lánynak, akit a németek hajtottak. Most Markával felváltva hordják a másik párt,, míg le nem szakad. Amikor korholtam érte, egyre azt hajtogata: „úgy megesett a szívem a kis ártatlanon“. — Állítólag zsidók voltak. Ki tudja hová hajtották őket. — Még szerencse, hogy az SS-eket is elvitte az ördög a faluból — köpött egyet Pavel. — Legalább fát készíthetünk. — Pavel! Nézd, micsoda levélrakást hordott össze a szél! — Holnap szekérrel jövünk. Elviszszűk alomnak... foió, nézd csak, mintha síbakancs lenne a lombhálom tetején. — Nézzük csak ... Egymást megelőzve siettek a levélhalomra. De alig tettek néhány lépést a lombtakarőn, valami keményre léptek. Szétrugdalták a harasztot. — Uramisten... — kiáltott fel Pavel. — Emberek ... — Halottak ... — Mit tegyünk? — vetett keresztet. Most már kézzel kaparták a színes csörgő takarót. Sorra kerültek elő az eltorzult, vérbefagyott arcú, ruhájú emberek. — Te, foió ... — No... — A Jankóm csizmája. Egy átlőtt fejű asszony félig testével takarta a csizma viselőjét. Félrefordították a boldogtalant. Sápadt, vézna lányka feküdt ott mozdulatlanul. A bal karján seb éktelenkedett. — A disznók, mind lekaszabolták. — Ártatlan gyerek — sóhajtott Pavel, s már megbocsátott feleségének. — Milyen sovány a keze — emelte a leányka mellére a lehullott kezet. — foió! — kiáltott izgatottan. — Mt bajod? — Hajlik a keze... — Képzelődsz. — De azért letérdelt, kigombolta a gyerek kabátiát és fejét annak szíve tájára szorította. — Dobog? — Talán. — Mintha verne az ütőere . . — Eli,,. Eli — rebegte foió. — Most mit csináljunk? — Nézzük végig, hátha mások is életben maradtak. Végignézték a borzalom mezejét, több dobogó szívet nem találtak. Öszszetákoltak hát egy hordágy-félét, s azon vitték az élettelent. A községházán sikerült életre kelteni a kislányt. Vera azonban anynyira el volt gyöngülve, hogy újból mély álomba zuhant. — Mi legyen a kis árvával? — vetette fel Pavel. A szomszédban lakó, pirospozsgás arcú menyecske vállalta, hogy magához veszi a leánykát. Teltek a napok,' múltak a hetek. Vera gondos kezelés mellett megerősödött, gömbölyödött az orcája. Csak fekete-gombszeme volt mindig bánatos, s mosolyt nehezen varázsoltak az arcára. Tavaszodott, amikor újból dörögtek az ágyúk, kerepeltek a gépfegyverek. Vera rémült szemekkel, reszketve bújt nevelőanyjához, a borzalmat felidéző lövések hallatára. Szerencsére nem tartott sokáig. A gyűlölt halálfejesek eltűntek, mint a napsugár és a tavaszi szél nyaldosta hótakaró. Vörös csillagos katonák űzték a fenevadat, hogy soha többé ne tehesse lábát a véráztatta földre. ★ Már az ibolya szerény virága is hirdette az igazi tavaszt, amikor az egyik reggelen sovány, magas fiatalember kopogtatott a domboldalon levő házikóba. — Vera bátyja vagyok — mutatkozott be a szakállas partizán. — Alszik a bogaram ... — szipogta el magát Zelinülrté. \ A nehéz harcok hőse nézte, az uszszonyt, majd elhomályosították szemét a könnyek és zokogva csókolta a dolgos kezet. A fájdalom, öröm, a megtalálás és elválást sejtő könnyek sűrűn folytak a. szemekből. Vera felébredt a sírásra. Ijedten ugrott ki az ágyból, azt sejtve, valami baj érte jótevőit. — Ki lehet? — gondolta ijedten a bőrkabátos láttán. A könnyes szemű férfi a leányka felé fordult: — Károly, édes' bátyám! — ismerte fel Vera, s halk sikollyal borult a könnyein keresztül mosolygó férfi keblére. ANDREJ PLÄVKA: Banská Bystrica Drágák a városok, ahol a hegyek fiai tü^et gyújtanak szabad életük jegyében, s a szikra, mint a szabad tekintet, elkezd szállani, s az ós-rosszat elűzi a bátorság hitével Itt edződött acélossá szívünk, a puhácska, mely minden érintésre remegett gyöngéden, a szlovák kovács-tűz forrósága, lángja emelte dicsővé s naggyá a szavunk: Nemi Vad napok sorjáztak — a vérünk s a könnyünk jó áldomásként csordult a gyilkos edényébe... falni csak gyorsan, mfg megkínzott lelkünk szorította a barbár bilincs kénye, melyből kovácsoltak feneketlen csöbröt saját árulóink a kiömlött vérnek, hogy a maskarádén, gúnyoros röhej közt ezt kenje föl, mint vörös arcfestéket a Kremnička fölött dőzsölő kannibál. Ki csontot tetovál sebhelyes arcára s párduc bőrében szelíd galambként sétál, békéről turbékol a véres mulatságban. De a bál véget ér — a szörny hajnalt se lát. dagadt fejét szegi Oroszhon hős fia! A Felkelés füzéhez térsz meg, te nagy család dicsőség övezten élni fogsz, Bystrica!
