Szabad Földműves, 1974. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1974-08-17 / 33. szám

1974. augusztus 17.

.SZABAD FÖLDMŰVES.

15

Nyár

a méheskertben

A kezdőméhészek mikor nyáron a kaptárt bogárral telve találják, úgy hiszik, hogy a méhcsalád igen erős. A tapasztalt méhész ettől azonban nincs elragadtatva. Ebben az Időszakban ugyanis a méhek elfoglaltság hiányában a szokottnál hoszszabb Ideig élnek s így a család sok bogárral rendelkezik. Ezért szükséges a méhcsaládot serkentő etetéssel a Hasításra ösztönözni, hogy hordási .ösztöne élénkebb legyen. Kell, hogy a méhcsaládokban a Hasítás erőteljes legyen, mert az ápolt Hasításból a következő hónapban már méhek keletkeznek. Minél több ily méhhel rendelkezik a család ősszel, annál alkalmasabb a következő tavaszi felerősödés. A kaptárokat jelenleg bőven ellepő munkásméhek fokozatosan elpusztulnak. Akkor győződhetünk meg róla milyen megtévesztő volt a családok „erőssége“ a hordástalan júliusban.

Hogyan serkentsük a családokat, hogy Hasítási ösztönük el ne lankadjon?

Ezelőtt 45 évvel, méhészkedésem kezdetén azt a tanácsot kaptam és a szaklapokban Is olvastam, hogy a méhcsaládoknak minden este 2 dl cukorszörpöt adjak 1:1 arányban. Ennek módosítását ajánlották a szakértők, miszerint minden második napon 3 dl ugyanolyan sűrűségű szörpöt adjak a méhcsaládoknak. Miután az eljárás sok időt vett igénybe (méheímhez kerékpáron egy őrán belül Jutottam el) s nagy volt e rablás veszélye, ezért Inkább nem serkentettem. Ma már rendelkezünk olyan tapasztalatokkal, amelyek szerint hozzáférhetőbb eljárással érhetünk célba.

A legelterjedtebb módszer á cukorlepénnyel való serkentés. Az egy kg-os adagnyi cukorlepényt laposra gyúrjuk, a mézkamra és a fészek közötti részben helyezzük el. A méhek lassan feloldják a mézet és a cukrot, majd az oldatot tovább adják a fiatal méheknek. Azok a felvett anyag fogyasztása közben pempőt termelnek. Az anyát bővebben etetik pempővel. így ez anya fokozza a napi petelerakást s ez az eljárás a tulajdonképpeni cél. Nem kell tartanunk a rablástól. A cukorlepényt a napnak bármely szakában — tehát nemcsak este — adhatjuk a méheknek. Ott ahol nincs virágporhodás, vagy csak szórványos, ajánlatos a cukorlepénybe 10 % fölözött tejport, vagy élesztőt keverni, hogy a család fehérjeanyaggal Is el legyen látva. Egy kilogramm cukorlepényt egy erős család egy héten belül feldolgoz.

A nyári Hasítási hanyatlást úgy Is sikeresen megelőzhetjük, hogy hordástalan Időben kristálycukorral etetjük a családokat. Az üres keret egyik oldalát műanyag lemezzel teljesen elzárjuk, másik oldalát pedig csak kétharmadig. így egy vályú formájú edényt nyerünk, melybe (a két lemez közé) kristálycukrot szórunk. Az első adagnál ajánlatos a cukor tetejére cukorlepényt vagy vékony rétegen mézoldatot helyezni, hogy a méhek minél hamarább fogyaszsák a táplálékot. Az így elkészített „etetőkeretet“ a fészekbe 'akasszuk, lehetőleg közvetlenül a fiasításos keret melletti keret mögé. A méhek lassan feloldják a kristályokat s az említett módon értékesítik. Egy erős család naponta kb. 15 dkg cukrot old fel és helyez el a fészekben. Ha nincs virágporhordás a kristálycukorba is keverhetünk 10 százaléknyi fölözött tejport.

Gyakran panaszok hangzanak el a kristálycukor etetésével kapcsolatban. Hibák csak ott keletkezhetnek, ahol a méhész nem tartja be a szükséges eljárást. Ugyanis a méhek nem fogyasztják a kristálycukrot ha:

О a családnak már nincs készlete;

# a családban a Hasítás már teljesen szünetel;

• az etetőt a fészekben, vagy azon kívül alkalmatlan helyre, tehát nem a Hasítás közelébe tettük.

A vérbeli méhész észreveszi, hogy a serkentett méhcsaládok egyiks-másika nem fogyasztja a cukorlepényt vagy a kristálycukrot, esetleg csak igen vontatottan hordja el. Az ilyen családot meg kell vizsgálni: győződjék meg arról van-e anya a családban vagy az esetleg elöregedettsége végett nem petézik kellően. Itt eszembe Jutott Büdel mqndása: A silány anya már életének első évében öreg, ezért ki kell cserélni, A jó méhanya azonban még három éves korában sem öreg! Az ilyen anyát ajánlatos osztott rajjal tartalékolni, hogy a Jövő évben fiatal anyákat nevelhessünk tőle.

Nagy gondot fordítsunk a kirajzott családokra és a ra-' Jókra. Ha a rajzás után még három hétre sem petézne az anya, úgy nyílt fiasításos lép beakasztásával győződjünk meg arról, vajon van-e a családban anya. A tapasztalt méhész már a méhek viselkedéséből megállapíthatja az anyátlanságot. Ilyenkor a méhek lebegtetik szárnyaikat s széjjel szóródva tartózkodnak a fészekben. Ha a beakasztott nyílt fiasításos lépen a következő napon anyabölcsőkezdéseket találunk (ha sötét fiasításos lépet akasztottunk be, úgy két nap után) úgy egészen biztosak lehetünk' abban, hogy a kirajzott család vagy a raj anyja elveszett. Ha nincs tartalékanyánk, amellyel az anyátlan családot anyásíthetnánk, úgy legcélszerűbb a családot (rajt) egyesíteni a szomszéd családokkal.

A méheskertben ne tűrjünk' anyátlan családot!

Svanczer hajós

Vándortanya a fenyvesek tövében. Foto: nki

i

Okosan

selejtezzünk!

Valóban itt az ideje, hogy mi is letérjünk a „klasszikus selejtezés“ alapelveiről, mert ez sehová sem vezet, ezzel még soha sehol nem sikerült valamely őzállomány minőségi feljavítása! Erre már rájöttek sokan, legfőképpen azok, akik évtizedeken át a „tenyészkiválasztásban“ és a „fajrontó egyedek kiküszöbölésében“ látták az agancsminőség feljavításának legfőbb módját.

A túlzott válogatás, túlságosan lelkiismeretes, selejtezés“ mellett észrevétlenül túlszaporodott az állomány — ami sokkal nagyobb hiba, mint az, ha néhány hibásagancsú bak is életben marad.

A harmincas években kezdődött el a „selejtezés“ divatja — addig senki sem hallott róla. Söréttel is lőtték az özet és a csekély állományokban igen sok kapitális bak akadt, arányban bizonyára nem kevesebb, mint most. A selejtezést felkapták, tudományos precizitással kimunkálták. Ékes példái ennek a Vadászati Világkiállításon az NSZK-pavillonban kiállított gyenge trófeák. Köztudott dolog, hogy genetikus tudósaink sem mernek a kényes témához tudományos megalapozottsággal hozzányúlni. Hogyan örökítik szarvasféléink az egyes agancsfejlődési tulajdonságokat és ismérveiket? Mi a szerepe az örökítésben az anyaállatnak? E téren a genetika tudományában csak megalapozatlan hipotézisek, feltevések vannak — vagy talán még azok sincsenek! Ml, vadászok pedig saját használatunkra felállítunk genetikai alapfeltételeket, arra felépítjük állománykezelési rendszerünket, selejtezési utasításokat dolgozunk ki, ezeket a gyakorlatban szinte végrehajthatatlan elveket próbáljuk vadászainknak besulykolnl és azt hisszük, hogy ezzel megtettük a legfontosabb lépést őzállományunk feljavítása érdekében.

A természet gnndoskodik maga tenyészkiválasztásáról. A jó fizikumú, testben és agancsban erősebb, egészséges egyedek maradnak fenn inkább és viszik tovább a fajt, — akkor is, ha esetleg ághiányosak a bakok, vagy korona nélküliek a bikák. Sőt ezek az agancsok esetenként még talán jobb, célravezetőbb fegyverei a kiválasztásnak, mint az emberi szemmel „esztétikusnak“ minősített agancsok. Csak megerőszakoljuk a természetet, ha „kívánatos'1 trófeát viselő vaddal túlszaporítjuk a területeket és azt hisszük, hogy rosszul selejteztünk, ,„rossz példányok örökítettek“, ha minduntalan rossz testű és agancsminőségű, selejtes utódokat látunk.

Bizonyára nem járunk rossz úton, ha trófeás csülkösvadunkat az alábbi, a természettől vett szempontok szerint kezeljük:

0 igyekszünk a vadnak minél kedvezőbb álét- és táplálkozási körülményeket teremteni;

0 az állományt a terület természetes vadeltartó képességéhez igazítva szűkre korlátozzuk (jó táplálék, stresszhatás elkerülése, élósdiektől, betegségektől való mentesség céljából);

0 az ivararányt a természetes l:l-re igyekszünk beállítani;

0 az egészséges, erőstestű, erőteljes agancsú hím és a nagytestű nőivarú egyedeket pedig hagyjuk megöregedni.

Ezek az örökérvényű természetes alapelvek, ezeknek a segítségével, nem pedig a selejtezés bonyolult szabályaival, kifinomftásával és az örökítés feltételezésével tudjuk a jövőben állományaink minőségét fenntartani. Eddig is ezzel — és nem a „selejtezéssel“ értük el a kiváló minőségeti

Fel kell hagynunk a „selejtesek“ merev kategorizálásával. Miért lenne „selejtes“ a szűkállású, vagy ághiányos bak, ha egyébként erőteljes testalkatú, agancsa vastag és erős már négyéves korára. Hét-nyolc éves korában kapitális, — joggal aranyérmes is — lehet. Ki tudja, utódaira milyen módon öröklődik az a „rossz tulajdonság“? Valószínű, hogy az erőteljes bak hasonló sutával párosodik, erőteljes jó agancsú utódot hoz létre. Ha ez az utód kedvező körülmények között és nem túltelített állományban fejlődik, meglepetést is hozhat! Ha a bakgidából ághiányos, vagy szükállású, de ötszáz grammos, aranyérmes bak válik, elértük célunkat. De az is lehet, hogy az örökítő baknak csak az ükunokája lesz ismét szükállású.

Oregapámtől tanultam, mi a „gyilkos“ agancs. A „gyilkos“ kategória is idejét múlt abban az alakjában, amely kevéságú, dárdás agancsot jelez. A hároméves nyársas őzbak még nem gyilkos, ugyanígy nem az az öreg ághiányos bak sem, csak azért, mert agancsa sima! De gyilkos lehet az a verekedő természetű bak, amelynek hosszú, dárdaszerű és élesre fent a szemága, mert a szemág az őzbaknak és a szarvasbikának egyaránt valódi veszedelmes szúrófegyvere.

Hát akkor hogyan „selejtezzünk“, mit lőjünk? Egyszerűsítsük a dolgot: lőjünk mindent, ami gyenge, beteg, sérült, mindent, ami korához képest nem éri el az átlagot, akár testben, akár agancsban.

A bakokkal, bikákkal általában nagyon csínján, óvatosan bánjunk, minden megmaradt darab javítja az Ivararányt. amelyet fenntartani amúgy sem könnyű, helyreálítani meg még nehezebb.

A gyakorlatból mondom, melyik vadásztársam mer arra mérget venni a lövés előtt az eleven bakot saccolgatya, hogy a 3 vagy 4, sőt 3 vagy 5 éves-e és hogy agancsa már nem lesz jobb? Tegyük a kezünket a szívünkre, szálljunk magunkba: az „örökös közepes“ bak vagy bika megbírálása a gyakorlatban szinte lehetetlen!

Azt kellene tennünk, amit a gyakorlatban még szinte alig teszünk: a gidák és borjak közül a gombnyársast, a rosszat, a rövid, hegyesre fent nyársukat, a kétévesek közül a rossz villásokat, a bikáknál a gyenge hatosokat, a legfiatalabb korosztályokból kell erőteljesen gyomlálni! —stula—

Először a nappali horgászat esetéről beszélünk, utána az éjszakairól.

1. Nappal sokszor előfordulhatnak olyan fényviszonyok, hogy az úszó gyengén látszik. Ezen a bajon könyábrával kapcsolatban leírt módon erősíthetjük fel az úszóra. Sajnos, ehhez a fényvisszaverő laphoz Jelenleg még igen nehezen lehet hozzájutni, de már most kell gondolnunk a jövőre is, amikor — reméljük — a beszerzési nehézségek csökkennek.

Ugyanilyen fényvisszaverő lap látható piros és fehér színben az útvonalakat szegélyező oszlopokon is. E fényvisszaverő lap tulajdonságait — anélkül, hogy hozzányúlnánk — ezeken is tanulmányozhatjuk:

Viszonylag gyenge fény-Az úszók láthatóságának fokozása

nyen segíthetünk, ha sikerül olyan narancssárga színű, külsőleg a közönséges tapétához hasonló lapot beszerezni, amilyent pl. a városok utcaseprői, mint mellényt viselnek. De már reklámtáblákon is találkozunk velük. Különleges tulajdonsága, hogy más lapok színeihez viszonyítva feltűnően ragyogó, igen erős narancssárga színt ad. Ugyanis anyaga ún. fluoreszcens anyag, melynek az a tulajdonsága, hogy. a napfényben levő különböző színű sugarak egy részét sárga színűre transzformálja, alakítja át, tehát sárga színe erősebbé válik, mint a közönséges sárga színű testeké. Utóbbiak csak egyszerűen visszaverik a napfény sárga színhatást keltő sugarait, a többit elnyelik. Közöttük azt is, melyet a mi anyagunk sárga színhatásúvá alakít át. Vásárlásánál ügyeljünk a ragyogó fényhatásra, mert előfordul, hogy az eladó nincs tisztában e lap különleges tulajdonságával, és más színű, vagy sárga, de közönséges tulajdonságú lapot akar nekünk eladni. Még egy megjegyzést: e lap fluoreszcens tulajdonsága nem tévesztendő össze az éjszakai úszók zöldes fényt adó, foszforeszkáló festékének tulajdonságával, mely a megvilágítás után hosszabb Ideig is látszik a sötétben, fokozatosan csökkenő gyenge fényt sugározva. Az előbbinek nincs

forrással megvilágítva 20— 30 mm-ről, ugyanebből a távolságból is igen jól látható. Láthatóság szempontjából a fehér fényű Jobb, mint a piros. Egy tnásik érdekes tulajdonságát a 2. ábrával kapcsolatban beszéljük meg.

Bármilyen irányítású is

legyen egy bizonyos (kb. 50 —60°-os) szögön belül az A fényvisszaverő lap а В lámpához képest, a lapra eső fénynyaláb (D) nagyjából a beesés Irányában vetődik vissza. (E—E). Tehát nem úgy, mint a közönséges síktükörről. Ha a fejünk, (szemünk) a visszavert fény E—

ilyen utóvilágítása, de nappali alkalmazása ezt nem is kívánja meg.

Ebből a lapból vágjunk le az úszó méreteihez igazodóan kb. 8—15 mm széles, 50—70 mm hosszú darabot. Néhány órai áztatásra tegyük tiszta vízbe. Ez után hátlapjáról a papír bevonat életlen késsel (a kés fokával) lehúzható. Ekkor csak a vízben változatlan műanyag lap marad meg, mely a sárga floureszcens festékanyagot is tartalmazza.

Ezt a lapot ragasszuk az úszó antennájára (1. ábra). Meglepő, hogy milyen remekül látszik az így felszerelt úszó a nappal bármely, nem túl sötét szakaszában. Alkonyaikor és szürkületben a közönséges fehér lap jobban megfelel helyette.

2. Éjszaka is igen jól láthatóvá tehetjük az úszót egy különleges, nem foszforeszkáló és floureszkáló fényvisszaverő lappal. Ezt az 1.

E nyalábjában van (C), akkor fénylőén látjuk az A lapot, ha azonban a nyalábon kívül van (pl. F-ben), sötétben nem látjuk. Tehát a fényforrás a fejünket a lappal összekötő egyenestől nem lehet néhány tized méternél távolabb. Ilyen tulajdonsága van a gépjármüvek, kerékpárok fényvisszaverő prizmájának „macskaszemének“, de még a Holdra juttatott lézertükörnek is. E tulajdonságuk a fényvisszaverő prizmák, lapok hátső felületének sajátos geometriai-optikai kiképzéséből ered.

Az éjszakai horgászathoz e fényvisszaverő lappal felszerelt úszó Jől használható. Külön kényelmetlen az, hogy lámpát, még hozzá nem is túl gyengét kell magunkkal vinni. Ha azonban csónakról horgászunk, a csónakot úgyis fényjelzéssel kell ellátni és ebben az esetben a fényforrás, lámpa szállítása nem jelent külön terhet.

(mh)

Halálos mérget termelő halak

Endean érdekes cikket írt az Ausztrália északi részén fekvő Nagy-korallgát egyik veszedelmes haláról, a tüskés bűvészhalról (Synanceichthys trachynis). A mindössze 25—30 cm nagyságú hal rendszerint a tenger homokjába ássa magát, s onnan figyeli zsákmányát: apró halakat, rákokat, házatlan csigákat. Ha netán véletlenül rálép valaki egy ilyen halra, akkor annak hátúsző tüskéi belefúródnak az ember talpába, s ezzel egyidőben halálos méreg jut a mélyen szúrt sebbe. A szúrás után égető fájdalmat érez az ember, utána erős lüktetés a seb körül, nem sokkal később a légzés szabálytalanná válik, a láb megbénul, a vérnyomás csökken, végül beáll a halál. Ausztrál halászok meleg ecettel dörzsölik be a szúrt sebet, mely semlegesíti a mérget. Dr. S. Wiener nemrég felfedezte a veszedelmes hal mérgének ellenszerét, s az már gyógy« szertárakban mint szérum beszerezhető. (h)