Szabad Földműves, 1974. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1974-06-08 / 23. szám
1974. június Я, .SZABAD FÖLDMŰVES, .15 Az idősebb méhészek még emlékeznek arra, hogy régebben a mézet csepegtetéssel valamint sajtolással távolították el a lépekből. Amint azonban 1865-ben Hruschka első ízben bemutatta kezdetleges mézpergetőjét, feltalálása nyomán a pergetőgép gyorsan tökéletesedett s azzal a mézet a sejtekből el lehet távolítani anélkül, hogy a lépeket hasznavehetetlenné tennénk. A méhészeket, főleg a kezdőket az érdekli, mikor és honnan lehet pergetni a mézet. méter távolságban a keretbakra — vagy ha hordástelan időben rablási veszély fenyegetne — a rajszállító ládába, esetleg egy üres mézkamrába helyezzük a rajtuk levő méhekkel együtt. Amikor a pergetésre kiszemelt - kereteket kivesszük onnan, erős rázással lerázzuk, majd vízbe mártott lűdtollal lesöpörjük róluk — a kaptárba — a méheket. A ■ műveletet kezdjük azokkal a keretekkel, amelyeket először kivettünk a kaptárból. A méhek közben teleszívták magukat mézzel, s a keretek méhtelenítését így könnyen elvégezhetjük. A méhektől megtisztított lépeket üres mézkamrába vagy a rajszállító ládába tesszük, majd eljuttatjuk a pergetőhelyiségbe. A helyiség legyen zárható, hogy a méhek be ne juthassanak. A kereteket a tiszta pergetőbe helyezzük. Azok alját a dob forgásának az iráGyakorlati Elterjedt az a téves nézet, hogy a mézet akkor pergethetjük, amikor a lép fele részének a sejtjei be vannak fedve. Tény, hogy a fedett sejtek már érett mézet tartalmaznak. Gyakran előfordul azonban, hogy a hordás valamilyen okból szünetel, s a lép sejtjeinek a fele már be van fedve. Kedvező feltétel bekövetkeztével a méhek a hordást újra megkezdik és a lép másik felét is telehordják nektárral. Éretlen volta miatt a nektárt nem lehet még méznek tekinteni. Az ilyen lép semmiképpen sem alkalmas pergetésre, még akkor sem, ha félig érett mézet tartalmaz, hiszen a lép másik felének a sejtjei éretlen anyagot tartalmaznak. Ha többségben a kannába ilyen méz kerülne, az több vizet tartalmazna, mint ahogyan a szabvány engedi. Az ilyen méz idővel erjedni kezdene, s közvetlen fogyasztásra alkalmatlanná nyában olymódon helyezzük el, hogy a keretek fülei a keretek után haladjanak. Miután a méhek a sejteket nem vízszintes helyzetben építik, hanem szélükön kissé magasabban, mint tőben (így a beléjük hordott ritka nektár nem folyhat ki) a lépekből a leírt módon a pergetőbe akasztva a méz a centrifugális erő hatására könnyen távozik. A lépek természetesen így nem ürülnek ki teljesen, hanem megfordítjuk azokat és újra kezdjük a pergetés műveletét, mindaddig míg a keretek teljesen ki nem ürültek. Ezt követően a kereteket kivesszük a pergetőbői, megpermetezzük vízzel és a családokhoz újra beakasztjuk. A nedves keretek nem ingerük a méheket s nem ragadnak a sejtek falához. Pergetéskor a mézet megszűrjük. Ezzel eltávolítjuk belőle az idegen anyagokat (a viasztörmeléket, a méhek tanácsok válna. Persze a lép fedetlen sejtjeiből is pergethetjük a mézet, ha az a sejtekből nem fröccsen ki. Némelyek azt állítják, hogy csak a mézkamrák lépjeiből szabad mézet pergetni, mert ami a fészekben van, az a méheké. Előfordul azonban, hogy — főleg a kisméretű fészkeknél — a méhek a mézet kizárólagosan a mézkamrába hordják, mert a fészek lépleit fiasítás és virágpor foglalja el. Ilyenkor a méhcsaládot ha a mézkamrába levő mézet mind kipergetnénk, veszedelembe juttatnánk. Ha ezt követően hordástalan időszak következnék be, s a méhész nem gondozná a méhcsaládokat, akkor azok a nyár derekán éhen pusztulnának. A nagy terjedelmű fészeknél azonban — ha a hordás gyenge vagy közepes volt — a méhek a méz nagy menynyiségét a fészek lépjeibe hordták Ilyen esetben a fészekből bátran pergethetünk Azonban be kell tartani azt a szabályt, hogy a családok szükségletére legalább 5 kg mézet hagyunk. A pergetésnél az alábbiak szerint járjunk el. A pergetésre kerülő kereteket a méhekkel együtt kiemeljük a mézkamrából vagy a fészekből betartva a szabályokat. A kereteket egymástól két-három centihulladékait stb.j s aztán töltjük a tiszta kannákba. A szűréshez két szűrőt használunk. Legfelül egy nagyobb szemű szitát, amelyik felfogja a nagy szennyeződést, alatta pedig finomabb szitát helyezünk el, s ennek következtében teljesen tiszta mézet nyerünk. A mézzel telt kannákat mérsékelten meleg helyiségben tárolhatjuk. Amint a mézbe jutott virágporszemcsék felülre kerülnek, azt távolítsuk el. A pergetőt kétszer egymás után sződaoldattal és tiszta vízzel mossuk ki. Ezt a műveletet mind a használat előtt, mind pedig utána el kell végeznünk. Ezt követően a pergetőt tiszta rongygyal szárazra töröljük. Amint már említettem a kipergetett kereteket viszsza kell akaáztani a családokba, hogy a méhek a sejteket kitisztítsák. Ha netalán közben hordástalan időszak következnék be, a kereteket csak este adjuk be a családokhoz; így elkerülhetjük a rablást. A lépeknek a kitisztíttatása azért fontos, mert különben a visszamaradt méz megkristályosodna, s a következő pergetésnél a mézkristályok a tiszta mézbe kerülnének, s ezzel előidéznénk a méz idő előtti megkristályosodását. Svannzer Lajos a pergetésrűl Teendők A múltban Szlovákia délkeleti részében évente mintegy 427 ezer B36 fogoly került terítékre. Ez azt bizonyítja, hogy nálunk megfelelő feltételek vannak tenyésztésére, illetve elterjesztésére. Fogoly-állományunkban — a kegyetlen téli hidegek végett — a háború alatt és után következett be lényeges csökkenés. Természetesen a nagyüzemi gazdálkodás térhódítása, illetve az ezzel összefüggő mezsgyék és a bozótos területek megszüntetése is hozzájárult a fogolyáliomány csökkenéséhez. A fogoly ugyanis nagyon kedveli a különféle gyommagvakat és rovarokat. Nehezen szokta és szokja meg az ugyanazon növényekkel bevetett nagytáblás kultúrákat és újabban a monokultúrát, amelyben kedvezőtlenek és nehezebbek a feltételek a számára fontos gyomok és rovarok szaporodásához, főleg a fogolycsibék kelésének az időszakában. Az állományban olyan visszaesés következett be. hogy például az 1949—1961-es években mindössze B3 ezer 848 fogoly kerülhetett évente terítékre, s az 1954—1957-es években pedig le kellett állítani a fogoly vadászatát és azóta is több tilalomra került sor. A türelmes kivárás meg is hozta áz eredményt, mert az eltelt húsz esztendőben éppen az 1973-as év adta a legjobb tosságáról, ám e téren alig történik valami. Ennek a realizálása nemcsak a vadászoknak és a foglyoknak, hanem az egész társadalomnak kedvezne. Már többször szóba került, hogy Szlovákiában legalább egyetlen szakosított farmot kellene létesíteni a foglyok mesterséges tenyésztésére. Nos, az elképzelés máig sem valósult meg. Annak ellenére sem, hogy ilyen farm létesítése Nitrán az Állattenyésztési Kutatóintézet védnöksége alatt lehetséges. Talán a szükséges pénzt is elő lehetne rá teremteni. Ezért érthetetlen a realizálás elodázása, hiszen egy ilyen farmon a kutatók tapasztalatokat szerezhetnének a foglyok mesterséges keresztezésében a világ más mesterséges tenyészeteiből beszerzett foglyok igénybevételével. Későbben persze célszerű lenne a szaporító farmok hálózatának a kiépítése is körzetenként, s a fogolyállomány elszaporítása kapcsán nagyobb lehetőségek nyílnának a növényi kultúrák célszerű biológiai védelmére is. Ugyanakkor a mesterségesen tenyésztett foglyokat télen megfelelő szólásokra szoktathatnánk, ahol póttakarmányozással védhetnénk a zord időjárás viszontagságai ellen. A fogoly életciklusában évente két válságos időszakot ismerünk. A telet és a fészekrakást, továbbá a csibenevelés időszaa fogolyállomány terítékmennyiséget foglyokból. Ebből arra következtethetünk, hogy fogolyállományunk szaporodás tekintetében átvészelte a háború utáni évek krízisét és fokozatosan alkalmazkodik a belterjes, korszerű mezőgazdálkodás feltételeihez. Ám kétségtelen, hogy a növénytermesztés korszerű gépesítése és kemizálása továbbra is gátolhatja vagy legalábbis kedvezőtlen irányban befolyásolhatja az állomány további szaporodását. Ez viszont azt eredményezheti, hogy mennyiségi szempontból nehezebben érjük el azt a szintet, mint a századforduló első felében. Az 1949—B9. években Szlovákiában átlagosan 44 ezer 148 fogoly került terítékre. Ezzel szemben Szlovákiában belátható időn belül legalább félmillióra kell szaporítani a törzsállományt, s ez a mennyiség a háború előttinek kb. 80 százaléka. A távlati terv persze számol — a szaporítás kapcsán — a mezőgazdasági termelés szükségszerű belterjesítésével, mely bizonyos mértékben kedvezőtlenül hat az állomány szaporítására. Tehát igényessége mellett a szaporítást célzó célkitűzés nagyon is reális. Vitathatatlan, hogy a fogolyállomány elszaporításában nálunk Dél-Szlovákiában nagy konkurrencia az alkalmazkodóbb fácán, mely a teríték minősége valamint tetszetősége szempontjából vadászatra sokszorta vonzóbb a fogolynál. A fácán ugyanis aránylag rövid időn belül rászokott az egyoldalú táplálkozásra, megszokta a nagytáblás mezőgazdálkodást stb. Sokkal élénkebb, mozgékonyabb a fogolynál. Ennél fogva csibéi a ritkább rovarkészlet ellenére is könnyűszerrel megtalálják a számukra szükséges táplálékot. Ugyanekkor a fácánnak nagyobb szüksége van az erdősávokra, a remízekre stb. mint a fogolynak. Ezért mindent el kell követnünk elszaporítása érdekében. Nagy kár persze az is, hogy mindeddig nem tudatosítottuk a fogoly hasznosságát a biológiai növényvédelem szempontjából, a gyomok és a káros rovarok irtásában. Ellenben sok szó esik a természet védelméről az egyes vegyszerek emberi ártalmáról a biológiai növényvédelem kiterjesztésének a főnkét. amikor a foglyok különös gondosságot igényelnek az embertől. Télen a foglyok jó póttakarmányt és ideális' meleg búvóhelyet igényelnek. Nemcsak abrakot fogyasztanak, hanem tömegtakarmányokat is. Nagyon kedvelik a torekes, szalmás, homokos száraz helyeket, ahol szívesen elidőznekelbogarásznak. A szaporodás idején a foglyokról komplex módon kell gondoskodni. Egyrészt a fészekrakáskor szükséges ideális területet kialakítanunk, főleg az őszivetések végében, (5—В méter) kézzel sűrűn bevetett bükkönnyel, vagy a mezőgazdasági termelés szempontjából hasznavehetetlen területeken, bokrok és fák ültetésével, ahol a füvet egész éven át nem bolygatjuk. Ezeken a területeken a fészkeléshez gödröcskéket is készíthetünk, s azokba két-három porcellánból készült — fogolytojásra emlékeztető — „tojást“ helyezhetünk a foglyok odaszoktatására. A herések végére sztaniolból készített riasztókat kell elhelyeznünk közvetlenül a fészekrakás előtt. Kaszáláskor pedig a gépekre lánc- vagy egyéb riasztókat szerelünk, hogy kárt ne tegyünk a vadállományban. Ha esetleg a lekaszált földeken fogolytojásokat találnánk, azokat gyűjtsük össze és megfelelő helyen keltessük ki. A tojásokból hamarosan kikelnek a fogolycsibék, amelyeket szelídített fogolykakassal a keléstől számított kéthárom napon belül nyugodtan szabadon engedhetünk. Végezetül talán még annyit, hogy Szlovákia egyes tájain főleg a Rimavská Sobota-i a luőeneci, а V Krtlš-i, valamint a Košice—Moldava-i térségben nem kielégítő a fogolyáliomány. Napjainkban ezeken a területeken főleg a fácán és a nyíllak betelepítése van soron, azonban szükséges lenne a fogolyállomány elszaporítása is. —hai— elszaporításában Az úszós horgászkészség használata Folyó- és állóvízben egyaránt használhatjuk úszós felszerelésünket, s a legkisebb keszegektől kezdve horgászhatunk vele kárászra, compóra, pontyra, sügérre, csukára stb. Igen ám, de minden halra másként kell felszerelésünket összeállítanunk. Apró keszegekhez, ha közel tudjuk őket csalni horgászhelyünkhöz, rendszerint a középhosszúságú vagy egészen rövid bot Is elegendő, melyre egészen vékony (0,10 mm-es) műanyag szálat, parányi úszót és apró horgot szerelünk. Ilyenkor a zsinór külön súlyozása nem Is fontos, de szükség esetén egy parányi söréttel is megterhelhetjük. Az ilyen készséggel éppen hogy csak a viz felszíne alatt horgászunk, és gyakran szórunk be szertefoszló zamatanyagot a halraj helyben tartására. Ha a víz mélyebb részein vagy éppen fenekén horgászunk, akkor már hosszabb botot alkalmazunk, ilyenkor orsó Is kell, és a súlyozás problémája is jelentkezik. Hosszú (néha 6 méteres) botot is használunk az akadályokkal teli folyó- vagy állóvízben, Ilyenkor a zsinór nem hosszabb sokkal a botnál, de egyszerű forgódobú orsón tartalékolunk még zsinórt egy-egy nagyobb hal fárasztásához. A mélyen járó jász, paduc, márna vagy süllő horgászatához, de a hinármezős terepeken Is nagyon jól jön a hosszú bot. Ilyen horgászatkor osztott súlyozás kerül zsinórunkra, mely több sörétszem különböző elosztásával süllyed kellő mélységbe. Az úszót Is ehhez a súlyozáshoz kell méretezni. Az osztott súlyozás esetében a hal nem érez oly nagy ellenállást a horog felemelésekor, mint ha egy mogyorónyi súly volna horgunk közelében. Csónakból horgászva, vagy partról is, ha horgunkat nagyobb távolságra dobjuk, jobban megfelel a rövldebb dobóbot, de állódobú pergetőorsó használata Is célszerű. A 10—20 méterre kidobott horog magával vonja a zsinór problémáját: az úszótól a botig húzódó zsinór lesüllyed, „tőggyel“ és ez megnehezíti a bevágást. Ilyen esetben a zsinórt zsíros rongyocskával húzzuk át néhányszor, és zsinórunk úszni fog a víz tetején. Az ilyen horgászás persze csak állóvízben jön számításba. Ha már a zsinórnál tartunk, tudnunk kell, hogy annak vastagsága összhangban kell hogv legyen a bot merevségével, a terep adottságaival, (akadós vagy tiszta), a várható hal nagyságával, az orsóval stb. Üszós készségre (kivéve a nagy csukákra horgászókat) rendszerint vékony (0,ioо.30 mm-es) zsinórt használunk. Akadékos, köves, nádas helyen, süllőre vagy nagy pontyokra horgászva, használjunk csak valamivel vastagabbat. Az úszó külön tanulmány kérdése. Merev úszóval, vagy mozgó úszóval horgászhatunk. Mozgó, csúszó úszóra kis gumiütközőt használunk, mely a zsinóron, a bemért viz mélységéhez igazítható, az úszó a kidobás és behúzás alkalmával az ólomsúlyokig csúszik le. Az úszók legyenek mindig nagyon érzékenyek. Érzékenységük pedig elsősorban a helyesen beállított súlyozástól, vagyis az úszó megterhelésétől függ. Lehet kis úszó Is érzéketlen és a nagy is lehet érzékeny, ha nagy része víz alatt van, és csak egy antenna emelkedik belőle a víz színe fölé. Ezzel elérkeztünk a súlyozás kérdéséhez. Ha úszós készségünket az úgynevezett páternoszteres módra használjuk, akkor nagyobb súlyt kötünk a zsinór végére, horgunkat pedig a súly és az úszó közötti zsinórszakaszon rögzítjük. Ha horog van a zsinór végén, akkor jobb az osztott súlyozás. Állóvízben arányosan oszthatjuk el a sőréteket, folyóvízen azonban már a vízfolyás sodrásával számolva, többnyire hol az alsó részén lesz a súlyozás sűrűbb, hol az úszóhoz közelebbi zsinórdarabon. A végsúly alakja Is döntő lehet köves, akadékos terepen, mert ilyenkbr rúd alakú vagy drótkalitkás súlyt használunk. G. Törődnek a fiatalokkal A Horgászok Szlovákiai Szövetségének határozaia érteim»ben az elkövetkező időszakban az eddigiknél sokkal nagyobb gondot kell fordítani az ifjúság, a fiatal horgászok nevelésére. A galántai alapszervezetben sohasem tévesztették szem elől ezt az irányelvet. Az alapszervezetnek jelenleg több, mint száz fiatal horgász tagja van. Azonos színvonalon mozng a tekintetben a Dunajská Streda-i (dunaszerdahelyi) alapszervezet is. A fiatal horgászok egyike a felvételen látható Krajcsovics Jaroslav is, aki most 11 éves. Szavaiból kivettem, tudja, hogy az érvényben levő határozatok értelmében nem horgászhat csukára, sem egyéb ragadozóra, sőt pontyra sem dobhatja be a horgot. Mint mondja, a mült év eredményes volt számára. Összesen több, mint száz dévérkeszeget, szélhajtó küszt, fejes domolykőt, piros szemű kelét és dürbincset fogott. Véletlenül egy „túlbuzgó“ csuka is rákapott a horogra, de azt visszaengedte a patakba. —kf—
