Szabad Földműves, 1974. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-12 / 2. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1974. január 12. 6 Д vállalati szinten érvényesülő irányítási rendszernek kevés olyan láncszeme van, mely annyira mélyrehatóan befolyásolná a termelés színvonalát, eredményeit, a vezetők és a dolgozók viszonyát, valamint az egész üzemi légkört, mint a jutalmazás. Ha figyelembe vesszük, hogy a jutalmazás az a csatorna, melyen keresztül a dolgozó a termelésben és a gazdálkodásban elért eredményekből közvetlenül részesedik, akkor ez természetes is. Még inkább előtérbe kerül a jutalmazás termelés — és atmoszféraformáló szerepe azoknál az üzemformáknál és munkahelyeknél, melyeknél az elosztás kizárólag a saját termelési és gazdálkodási tevékenység eredményeinek az elosztására szorítkozik, s annak kötelező alsó határát a társadalom számlájára nem garantálják külön előírások. Ennek tipikus példái a szövetkezetek, melyek az alapszabályok értelmében maguk döntik el, hogy a létrehozott jövedelemből az össztársadalmi és az üzemi érdekek elsődleges figyelembevétele mellett mekkora összeget fordíthatnak a jövedelem létrehozásában kifejtett munka menynyiségének, minőségének és társadalmi jelentőségének a jutalmazására. Ahhoz, hogy a jutalmazási rendszer e funkcióját maradék nélkül teljesíthesse, összhangban kell lennie a termelőerők ádott fejlettségi fokával, az alkalmazott termelésmóddal és azokkal a fejlesztési célkitűzésekkel, melyek az efsz-ek tevékenységét mind rövid, mind pedig hosszá távon meghatározzák. Más szóval a jutalmazási rendszernek együtt kell fejlődnie az egész gazdálkodási rendszerrel, mivel annak elválaszthatatlan részét képezi. Az efsz-ek fejlődésében az elmúlt, hovatovább negyed évszázad folyamán, szinte elválaszthatatlan tartozékká vált a munkaegységen alapuló jutalmazás. Tartozékká vált és mélyen begyökerezett, mert egyszerű volt, könnyen érthető és logikusan fejezte ki a jutalom funkcióját s a munka szerinti elosztás elvét. Bevezetése annak idején nagy haladást jelentett a korábbi egyenlősdin alapuló jutalmazási formák és olyan bérezési módokkal szemben, melyeknél a döntő szempont a munkahelyen eltöltött idő mennyisége volt. Nyíltan meg kell mondani, hogy a munkaegység alapján történő jutalmazásnak a szövetkezetfejlesztés azon időszakában, amikor a termelés döntő tényezője a kézi és a fogatos munka volt, amikor az efsz-ek nagybani manufaktúrák voltak, fontos szerepe volt a jutalmazás szocialista elveinek érvényre juttatásában és a több, jobb, eredményesebb munka iránti anyagi érdekeltség biztosításában. A munkaegység-rendszer tipikusan ennek a termelési módnak és fejlődési szakasznak a jutalmazási rendszere, amiből logikusan következik, hogy amint a szövetkezetek e fejlődési szakaszt túlhaladták, e rendszer hiányosságai is fokozatosan előtérbe léptek. Az a követelmény, hogy a ledolgozott munkaegység tervezett értékének csak a felét fizették ki rendszeresen és a teljes érték nagysága csak az év végén tisztázódott, túl nagy időbeli távolságot okozott a munka elvégzése és jutalmazása között. Bizonytalanná tette a jutalom nagyságát és csökkentette a szövetkezeti dolgozók, főleg a fiatalok érdeklődését a szövetkezeti munka iránt. Bár ezt a helyzetet némileg módosította, hogy ez efsz-ek ökonómiai megerősödésével az előlegezés mértéke 80 százalékra emelkedett, szükséges volt, hogy az efsz-ek VI. kongresszusa foglalkozzék a jutalmazási rendszer módosításával és javasolja a szilárd pénzjutalmazás bevezetését, előre meghatározva az Időszerű követelmény az ésszerű jutalmazás bevezetése 1. teljesitménynormára jutó pénzjutalom összegét. Egyidejűleg változást eszközölt a végzett munka értékelésének és besorolásának területén is. Mint emlékszünk, a munkaegység rendszernél a munkák nehézségük, szakképzettségi igényük és társadalmi jelentőségük szerint 7. nehézségi osztályba voltak sorolva. Ahol a közepes, tehát a 3. nehézségi osztályba tartozó munkákból az 1. norma 1 munkaegységgel volt egyenlő. Az ennél magasabbra vagy alacsonyabbra értékelt munkák normájának munkaegységre való átszámítása 0,25 munkaegységnyi különbözettél történt, vagyis az emelkedés az egyes nehézségi osztályok között egyenletesen (lineárisan) 0,25 munkaegység volt. A műszaki haladás igen gyorsan megmutatta, hogy az ilyen egyenletes lépcsőzés nem teszi lehetővé a nagyobb szakképzettséget igénylő munkák helyes értékelését. Ezért a szövetkezetek VI. kongresszusa a szilárd pénzjutalmazás bevezetésével egyidejűleg azt javasolta az efsz-eknek, hogy á 7. nehézségi osztály helyett 6. minőségi osztályt alkalmazzanak azzal, hogy az 1. minőségi osztályokban a teljesítménynormát emelkedő (progresszív) szorzószám segítségével számítsák át az 1. minősítési osztályba tartozó alapnormára. A két rendszer közti különbséget jól érzékelhetjük, ha egymás mellé állítjuk őket: Az eredeti ME-rendszernél A teljesítménynorma-rendszernél nehézségi osztály minősítési osztály 1 2 3 4 5 6 7 1, 2 3 4 5 6 1 Norma = 0,5 0,75 1 1,25 1,50 1,75 2 ME 1 1,10 1,25 1,45 1,70 2 Emelkedés: minden osztályban 0,25 0,10 0,15 0,20 0,25 0,30 lineáris progresszív Hogy a munkaegység-rendszer mennyire mélyen begyökerezett a szövetkezeti dolgozók tudatába, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az új rendszer teljesítménynormáját a szövetkezeti tagság egyszerűen továbbra is munkaegységnek nevezte, s a tagság tudatában a norma és a nehézségi, illetve a minősítési osztály teljesen jelentőségét vesztette, s az egyes munkák díjszabása munkaegységben kifejezve alakult ki. Konkrét példán szemléltetve: például a szövetkezeti dolgozót nem az érdekelte, hogy egy hektár cukorrépa egyelésének mennyi az időnormája, avagy egy műszak alatt ebből menynyit kell elvégezni, sem pedig az, hogy ez a munka melyik nehézségi, illetve minősítési osztályba tartozik, hanem az, hogy egy hektár cukorrépa egyeléséért hány munkaegység jár. Ez alapjában véve nem is lett volna baj, ha ez a munkaegységben kifejezett tarifanormák és a minősítési osztály alapján született volna, nem pedig alkudozás, vagy legjobb esetben becslés eredményeképpen jött volna létre. A valóságban persze ez utóbbi eset volt az általános, ami egyértelmüleg a munkajutalmazás szocialista elveinek a háttérbe szorulásához vezetett, minek folytán gyengült a jutalmazás mozgósító szerepe. Az ilyen jelenséget természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni, bárhol jelentkezzék is. A Dunajská Streda-i (dunaszerdahelyi) járás szövetkezeteiben ez a felismerés már két évvel ezelőtt a munkaegység rendszer teljes felszámolását és az állami mezőgazdasági üzemek bérezési rendszerének a bevezetését eredményezte. Miről is volt szó? Arról, hogy az egyes munkák, illetve termelési volumenek munkaegységben kifejezett jutalomtarifái helyett az efsz-ek közvetlen pénz díjszabást alkalmaznak, melyet az állami teljesítménynormák és órabértarifák alapján számítanak ki. Például: egy hektár mélyszántás Z—8011-es traktorral és 4 PN—30-as ekével 2,2 óra. Ez a munka a VI. minősítési osztályba tartozik, melyben az órabér 7,7 Kčs, vagyis az egy hektár mélyszántásért járó díj 7,7 X 2,2 = 16,94 Kös. Hasonló példát vehetnénk az állattenyésztésből is: az évi 3500 liter tejhozamú tehén különböző ápolási és fejési munkái napi 25,86 percet tesznek ki. Ha a szövetkezeti tag 19 tehenet gondoz, ez napi 491 34 perc, amihez még a felkészülés és az egyéb személyes higiénia címén további 24,22 percet kell hozzászámítani, ami összesen 515, 52 percet, vagyis 8,59 órát tesz ki. Mivel ez a munka is a VI. osztályba tartozik, melyben az órabér 7,7 Kčs, a napi keresmény 66,14 Kčs lesz. Mivel a 3500 liter évi tejhozam napi 9,58 liter/db fejősnek felel meg, ami 19 tehénnél 182 liter tejjel egyenlő, úgy is kifejezhetjük, hogy a 68,14 Kčs 182 liter tej kitermelésének a jutalma, ez pedig literenként 36 fillérrel egyenlő. Természetesen, amíg az egyes szövetkezetek között gazdálkodásuk és jövedelmezőségi szintjük tekintetében akkora eltérések vannak, mint jelenleg, addig ugyanazon munka vagy termelés mennyiségének a jutalma is eltérő lesz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyes munkák normájának is különbözőnek kell lennie. Az ugyanazon munka elvégzéséhez szükséges munkaidő szempontjából csak az alkalmazott munkaeszköz és munkamód különbözősége okozhat különbséget, nem pedig az efsz-ek ökonómiai színvonala. Ebből az elvből kiindulva, járásunk szövetkezetei az állami normákból csak a műszaki feltételek különbözőségének mértékéig átlag 15 százalékig térnek el, viszont az állami órabértarifákat az egyes minősítési osztályokban jövedelmezőségi szintjüknek megfelelően 10, 20, 30 százalékos módosítással alkalmazzák. Ezzel elkerülik, hogy az efsz-ek gazdasági színvonalában mutatkozó különbségek a jutalmazás területén kizárólag az évvégi nyereségrészesedésben halmozódjanak fel, és túlságosan nagy eltéréseket okozzanak az egyes üzemek között az évvégi részesedések nagyságát illetően. Ez ugyanis oda vezetne, hogy a gyengébb szövetkezetek is erejüket meghaladó mértékben igyekeznének a nyereségrészesedés kifizetésére, s ezzel csökkentenék az alapokba juttatható összegeket. Az elmúlt két év tapasztalata világosan bizonyította, hogy az eltérő gazdálkodási színvonalnak már az alapjutalmazás színvonalában is viszsza kell tükröződnie azzal, hogy az efsz az állami normák alkalmazására tér át, még önmagában nem nő az elosztható tiszta jövedelem, s még nem biztos hogy elegendő pénzeszköz képződik a ledolgozott normák állami bértarifa szintjén való jutalmazására. Azt, hogy az egy teljesítménynormának és ennek alapján az egyes munkaműveleteknek mennyi lehet a jutalma, az üzem tiszta jövedelmének tervezett és valóságos szintje dönti el. Magának az állami normának a bevezetése csupán az elvégzett munka mennyiségének helyes értékelését biztosítja, a pénzbeli értékelés már a jövedelemképződés függvénye még azokban az üzemekben is, melyek jelentős tartalékokkal rendelkeznek. Szövetkezeteink nagy várakozással tekintenek a Mezőgazdasági- és Élelmezésügyi Minisztérium által előkészített egységes jutalmazási szabályzat bevezetése elé. Ennek lényege az állami teljesítménynormák alkalmazása, a munkaminősítési osztály érvényesítése, az egyes osztályokban előírt bértarifák mellett, főleg pedig olyan haladó üzemszervezési formák alkalmazása, amelyek mellett alkalmazhatók a Munkatörvénykönyv azon irányelvei, melyeknek bevezetésével, az előkészítés alatt lévő új szövetkezeti törvény számol. Egyelőre kísérleti jellegű jutalmazási formáról lévén szó, melyet járásonként valószínűleg egy-két efsz-ben próbálnak majd ki. Viszont azok az elvek, amelyekre a jutalmazási norma épül, már valamennyi szövetkezetben időszerűek. Vonatkozik ez elsősorban a műszakilag indokolt normák alkalmazására, a munkák helyes minőségi osztályokba való besorolására, az egyes minőségi osztályok órabér tarifáinak ökonómiailag indokolt lépcsőzésére, a bérpótlékok formáinak és arányainak az egységesítésére stb. Ezek az intézkedések azokban az efsz-ekben is bevezethetők, melyek a kísérleti üzemek körén kívül állnak. Nyíltan meg kell mondani, hogy egyik napról a másikra egyébként is nehéz új normákat és új bértarifa-rendszert bevezetni, s így az az időszak, míg az egységes jutalmazási rendszer általánosan bevezetésre kerül, igen alkalmas annak biztosítására, hogy az átmenet zökkenőmentes lehessen. Nem véletlenül foglakozott ezzel a kérdéssel a földművesszövetkezetek legutóbbi kongreszsusa és fordított rá megkülönböztetett figyelmet a CSKP XIV. kongresszusa, valamint központi bizottságának történelmi jelentőséggel bíró áprilisi plénuma, mely a Mezőgazdasági- és Élelmezésügyi Minisztérium feladatává tette az új, egységes jutalmazási rendszer kidolgozását. A feladat sikeres megoldásához a minisztérium munkája egymagában természetesen nem elég, ehhez, főleg az efsz-ek alkotó hozzáállása szükséges: a lényeg helyes megértése, a következetes, céltudatos és körültekintő előkészítés, mert bár a jutalmazási rendszer javítása egymagában nem csodaszer, de nélküle tartós és hatékony további mezőgazdaságfejlesztés -» ami pedig elengedhetetlen össztársadalmi elvárásként érvényesül — nem lenne biztosítható. Dr. CSÉFALVAY GÁBOR, a Dunajská Streda-i járás MI közgazdasági osztályának vezetője Hol termelnek több fehérjét? саасЕХЕЭз így képzelhető el a borjúnevelés korszerű tartástechnológiája a gyakorlatban. Amint látjuk, a nyaki lekötés és a zárt oldalak biztosítják, hogy a borjú sem önmagát, sem társait nem szophatja. Az ábrán látható egyedi ketreceknek a hátsó része nyitott s az ürülék a rácspadozaton keresztül vizsugárral történő öblítéssel jut az elvezető kanálisba. Tudom, nem mondok újat, ha azt állítom, kevés a fehérjedús takarmánykiegészítő. Mégpedig azért kevés, mert másutt sincs belőle elegendő. Ilyenformán világprobléma. Ezért hazánkban számos körzetben nagy erőfeszítések történnek e probléma megoldása érdekében. Az illetékesek, valamint a gyakorlati szakemberek eszmecseréi arra utalnak, hogy nálunk nagy tartalékok vannak többek közt a növényi fehérjeforrás felkutatásában. A SZABAD FÖLDMŰVES a jó példák közkinccsé tételével egyrészt szerkesztőségi cikkekkel, másrészt az illetékes szakemberek vitafórumában leközlendő írásokkal a legmesszebbmenőkig segíteni kívánja az országos feladat sikeres megoldását. A termeléséről jő hírnévnek örvendő okoči (ekecsi) szövetkezetben Ferenczi Vendel segédagronómus kimerítő tájékoztatót nyújtott arról, hogy gazdaságuk a fehérjeprogram valőraváltásában milyen komoly szerepet vállalt. Elmondta, hogy idén 440 hektáron termesztettek lucernát, s 330 hektár termését zöld állapotban lisztté őrölték. A szövetkezet a lucernatermesztéshez nagyon kedvező feltételekkel rendelkezik, hiszen száraz időjárás esetén öntözheti a növényt, tehát ilyenkor sem kell tartania hozamkieséstől. Köztudomású, hogy idén a szövetkezet körzetében kegyetlen szárazság uralkodott. Azonban amint mondani szokás, minden rossz felhasználható valami jóra. A természetes csapadékhíjas időszakban eredményesen üzemeltették az öntözőreendszert, s bebizonyosodott, hogy annak felbecsülhetetlen közgazdasági értéke van, hiszen 1973-ban négyszer kaszálták a lucernát. Természetesen a lekaszált terület hektárjára esetenként 1—1 mázsa — 15 százalékos — mészsalétromot szórtak, s azt középnehéz fogassal keverték a lucerna tarlójába, és ezt a műveletet követte az öntözés. Egy kaszálás után 40— 50 mm mesterséges csapadékot kapott a lucerna, s a kaszálásra a negyedik ötödik hét elteltével került sor. Egy hektár átlagában a négy kaszálás zöldtömegéből mintegy 120 mázsa lucernalísztet készítettek. Ez pedig nagyon kiváló eredmény. A megfigyelés szerint az első és a második kaszálás adta a legnagyobb zöldtömeget, s az utána következő kettő kisebb mennyiséget termett, de a minőség egyformán jó volt. A szövetkezet két lucernaliszt „gyára“ több mint 300 da vagon őrleményt készített. Ebből a mennyiségből 100 vagonnyit 180 koronás mázsánkénti átlagárban a takarmánykeverő üzemnek adtak át, s annak fejében ugyanannyi teljes tápértékű takarmánykeveréket vásárolhattak. Az általuk készített lucernaliszt kiváló minőségéről tanúskodik annak 17—18 százalékos nyersfehérje tartalma. Ez Is amellett szól, hogy a lucernaliszt gyártása több mint kifizetődő. Ugyanis a lucernaliszttel dúsított takarmánykeverék az állatok táplálásában sokkalta többet ér, mintha a lucernát szénaként juttatnák az állatoknak, s nem beszélve arról, hogy ezzel megoldódik a nagy probléma, több fehérje jut az állatoknak mint régebben. A kifizetődőség mellett szól az is, hogy a hektáronként elért 110—120 mázsa őrlemény egy részének értékesítésével a gazdaság nagyon tekintélyes bevételhez jutott és a leadott lucernatiszttel azonos mennyiségű keveréket kapott vissza az érvényben lévő áron. Ugyanakkor több mint 200 vagon lucernalisztet tarthatott meg a maga számára az állatok ellátására. Jól lehet a lucernaliszt gyártása nem éppen olcsó művelet, mégis azt mondhatjuk, hogy a mázsánkénti 100 korona költség ráfordítással is kifizetődő a termelése. Ha azonban a szárító berendezéseket az idényben maximálisan kihasználják — a kukorica és más növények szárítására is — úgy a beruházott összeg hamarbsan visszatérül. A szövetkezet 1973-bfhn ugyanis 722 hektáron termesztett szemeskukoricát és májusi morzsoltban számolva 70 mázsás hektárhozamot ért el. Ilyen mennyiségű kukorica eredményes termesztése megfelelő járulékos beruházások nélkül szinte megoldhatatlan. A kombájnnal történd betakarításnál manapság szinte elsőrendű követelménynek tartjuk a szárítókapacitás bővítését. Anélkül a kukorica kombájnos betakarításának kevés értelme lenne. , A szövetkezet a lucernatermesztéssel azt a célt követi, togy a termőterületet három évenként cseréli, évente tehát üjabb és újabb területeket vetnek be lucernával, a régieket pedig kiszántják és ezzel jó előveteményt biztosítanak más növények számára. Az 1973-as évben például 200 hektárt vetettek be új lucernával. Ezzel elérik azt, hogy évenként a lehető legtöbb lisztet készítsék egy hektár átlagában. Ezzel nagyon hozzájárulnak a fehérje program megvalósításához. —hai—
