Szabad Földműves, 1974. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-09 / 10. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1974. mi retus 9 W: Dr. Zsiga büszkén lépegetett kijeié a főiskola aulájából, ahol éppen most avatták doktorrá. Nagy fekete tokban vitte a diplomát a hóna alatt, és fejében az állatorvosi tudományt. Kisportolt, jóképű fickó volt Zsiga, és kifogyhatatlan a diákstiklikben, mókákban. Szerették is őt a társai, kiktől most végleg el kellett búcsúznia. Hogy az elvtárs fájdalmát némileg enyhítsék, csaptak még utoljára olyan zrít a „Három kakasban“, hogy Őrlik úrnak, a vendéglősnek hajnaltájt csak nagynehezen sikerült kiverni a doktor urakat. Másnap, mámoros J ej jel és üres zsebbel röpítette Zsigát a gyorsvonat hazafelé, a nehezebb élet jelé. Most már saját lábán, saját erejéből kellett helytállnia az élet porondján, mert a harmincas években bizony nem nagyon kínálgatták az állami állásokat. Műszerei se igen voltak. Egy boncolókéssel, lázmérővel, fecskendővel, no meg egy fülhallgatóval, sztetoszkóppal kezdte a pályafutást. Azaz, hogy kezdte volna, ha hívják. De nem hívták. Lehangolt volt és unta már az egészet. „Unom ezt a doktorurazást is. Mi a fenének a titulus, ha nem hívnak, nem kereshetek. Es egyáltalán micsoda igazságtalanság, hogy a géplakatos barátommal másként beszélnek az emberek, másként néznek rá. Pedig ő már meg tudja javítani az elromlott varrógépet. De én ugyan mit kezdek majd az első páciensemmel? -így gondolkodott Zsiga a nagy tétlenségben, míg egy szép napon, orgonavirágzáskor kopognak az ajtaján. Egy kisfiú jött be, aki zavarában köszönteni is elfelejtett, és csak nagynehezen nyögte ki: — Te-te ... tessék eljönni, a Violka néni küldött, mert beteg a Morzsa.“ Zsiga szíve hevesen kezdett dobogni, és olyan lámpaláza lett, hogy a szívét a torkában érezte. Ügy jött az első páciens, mint a villámcsapás. Nagy izgalmában nem tudta, mihez fogjon, mihez kapjon. A fecskendőt fertőtlenítse-e, vagy azt a pár műszert pakolja-e be a nagy kopott börtáskába, melyet a padláson talált az ócska holmik között. Közben végiggondolta az összes kutyabetegséget, kezdve a szájpenésztől, egészen a végbélgyulladásig. Biztonság kedvéért még át is lapozta a belgyógyászatot. Azután, isten neki, fakereszt; elindult a nagy táskával... — Ahál Igen. Itt lakik Violka a magányos hivatalnoknő. Itt, ahol ez. a néhány fehér liliomszál illatozik — állapította meg. Zsiga ismerte, de csak látásból, a nagykeblü Violkát, aki álbéreltben lakott kedvencével, a Morzsa kutyával. Amikor ajtaján kopogott, a szobából vékony, nyeszlett, de vad kutyaugatás hallatszott. Zsiga belépett, és udvariasan köszönt. A tele kézimunkás, parfömös szobában Violka feltűnő kedvességgel fogadta, és mindjárt hellyel és ribizliborral kínálta. De Zsiga nem ült le és nem ivott, mert Őt most csak a Morzsa kutya érdekelte. Violka igen sokat beszélt mindenről, csak éppen a Morzsát nem említette. De annál többet beszélt, azaz morgott Morzsa, aki Violka lába mellett dekkolt a szék alatt. Azután csak úgy, mellesleg megemlítette, hogy a kétöklömnyt ölebje nem eszik, rossz az étvágya. — No végre — gondolta Zsiga — a lényegnél vagyunk — és most már a lányra nézett, aki egyszerre szimpatikusabb lett, és akin egy olyan kis feszes blúzocska volt, hogy a mellei éppen csak hogy ki nem buggyanták. Az anamnézts lekonzultálása közben a diagnózis már meg is született Zsiga fejében, pedig a kutyát még meg sem vizsgálta. Igen, igen, gondolta. Gasztritisz kattharális, gyomorhurut. Morzsát már Violka fenntartotta. „No nézzük csak meg a kis beteget“ szólt Zsiga, és sokáig vizsgálta, hallgatójával a Violka mellén rugózó Morzsát. „Hát igen“, mondta most már magabiztos hangon ,Gyomorhurut". „Kap szépen egy injekciót, és a kutyuli kigyógyul.“ Es miközben Zsiga a se hideg, se meleg vitamin-injekciót húzta be a fecskendőbe, Violka is izgatottabb lett, és felemelve az ölébe szorongatta, délelgette, simogatta szüntelen a kutyust. Nem bírta nézni a szúrást, ezért elfordította a fejét. Zsiga kezében kissé remegett a fecskendő. Két ujjával ráncba húzta Morzsa finom bőrét, és egy erélyesebb mozdulattal bebökte a tűt és nyomta a fecsendőt Violka mellei fölött. Erre mindketten egyszerre visítani kezdtek. Morzsa fájdalmában, Violka pedig azért, mert a tű a kutya bőrét két helyen bökte át, a sűrű injekció Violka két melle közé csurgóit. Dr. Izsót Zoltán XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX\XXXXXXXXXXXXXXXXXX\XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX\ „A szülőföld nem múlik el: velünk táplálkozik. Miután kenyerével és vizével felnevelt bennünket, a pillantását le nem veszi rólunk. Arcának eljövendő szemölcsei vagyunk. Tárgyilagosan szólva: sírhantjelöltjei.“ Sütő András „Az idő a lélek magánügye.“ Szerb Antal Karikás-puszta. Nyugatra tőle hatalmas cserfa-erdő, meg akácos északnyugatra. És egy óriási magános tölgy a szöcei hegytetőn, mindenünnnen látom, amerre járok, még innen, Bratislavától is. Nem tévedhetek el. Néha úgy tűnik, az egész világ egy óriási ledöntött biciklikerék, amelynek a tengelye Karikás. Másszóval, hogy Karikás a világ közepe. Holott nem is ott születtem. Hároméves voltam, amikor odaköltöztünk Szklabonyáról. Nem is emlékszem a költözködésre, egyszercsak ott voltam, mezítláb, bokáig süppedve az aranyszínű forró homokba, nagyszarvú magyar ökrök, prüszkölő lovak, visító disznók között, s jön az intéző úr s utánam vágja a kampósbotját: ha felakasztanak sem tudom, miért. Nem talált el persze, máskülönben apám a nagykalapácsával verte volna agyon. * Állok a kovácsműhely ajtajában és úgy pislogok, olyan szép ritmusra, hogy apám elneveti magát, s még jobban kicifrázza a kalapácsolást, kipkop, köp, két ütés a szikrázó patkóvasra, egy az ülőre, így kell ezt, a műhelyben annyi a szikra, mint tejúton a csillag. Apám arca kormos, s így az enyém is kormos, szinte egyfolytában, amíg csak ki nem viszik a mestert a frontra. De ez csak jóval később lesz, előbb még felépít Zsélyben egy házat, a gerendát a vállán hordja be éjjelente négy kilométernyi úton a karikási erdőből. Egyszer a kakastollasokkal is találkozik, nem tud már kitérni előlük, szerencsére nincs baj, mert azok úgy elámulnak a kis ember és nagy gerenda láttán, hogy a holdvilág majdcsak hogy be nem pottyanik a szájukba. * A kocsisok néha össze is verekedtek — csak azt tudnám, miért. Legtöbbször apám csinált köztük rendet, azzal, hogy az egyik kisebbik kalapáccsal kijött a műhelyből. „Jön a mester!“ — kiáltotta valamelyik bámészkodó gyerek,, és a kocsisok rögvest juhászokká változtak, vagyis hogy megjuhászkodtak. Mi volt még? Nagyszerű cséplések, alvás a szabad ég alatt, summások dalolása, „csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok“, pogány fürdés a kazán melletti olajos vizű hordókban, Göncölszekér felettünk, tücskök körülöttünk. Tízéves koromig éltem itt, hát csak azért is a Karikás a világ közepe — mert ez is a „lélek magánügye“, nemcsak az idő. Ügy övezi az én szülőföldem Karikást, mint a virág szirmai a porzókat. Jó nagyok ezek a szirmok, de gyalog is körbejárhatók — néhány nap alatt. Ilyen faluk bújnak meg a szirmok kék ege alatt: Szklabonya, ahol születtem, és ahol először akart agyontaposni az autóbusz. Az a szlovák parasztasszony, aki elrántott a kerekei alól, még él, és én még meg sem köszöntem neki „második születésem“. Dolná Strehová, ahol nemcsak a Tragédia, apám is született: Balassagyarmat, ahol először ültem vonatra és először és utoljára loptam (selyemcukrot egy piaci sátorból): Apátújfalu, Kóvár, Ipolykeszi, Ipolybalog, ahol szerintem a legszebben beszélnek magyarul: Malý és Veľký KrtíS, ahol legalább olyan szépen szlovákul; és természetesen Zsély, Zsély, Zsély, ahol először léptem át az iskola küszöbét, hogy Szlávik Margit tanító néni necsak a betűvetésre tanítson meg, hanem arra is, hogy „Szülőföldem szép határa, meglátlak-e valahára, ahol állok, ahol megyek, mindenütt csak feléd nézzek ...“ Zsély: eleven s halott rokonaink faluja. Nagyanyáimmal, öcsémmel a temetőben és egy szürke házzal a Kis patak mellett. A házban ök, akiknek első Születésem s valamennyi újjászületésem köszönhetem. S akiknek még nem köszöntem meg semmit. Apám és anyám. Zs. Nagy Lajos VIERA MARKOVIČOVÄ-ZÄTURECKÄ: A BÉKE HADSEREGE Asszonyok, édesanyák, nővéreim, társaim, köszöntőm felétek száll, suhan dalnak szárnyain, városok utcáiba, távoli faluvégre, a gyárakba, földekre, minden asszony szívébe! Jöjjetek mind ide, már mosolyog a reggel, egységben menetelünk, lobogó, bontott hajjal, ajkunkon énekkel, szép diadalmas dallal, méhekkel versenyt szálunk, mi emberi méhek, hogy az egész kaptárnak gyűjtsünk szorgosan mézet. öszhajú édesanyám, ó hol vagy te most, merre, ki a kuckóban ültél könnyeidet elrejtve, a végzettől görnyedten, dagasztva alázatból, ajkadon sóhajjal: „Csak asszony vagyok, asszony, kinek rendeltetése, hogy tűrjön szótlanul.“ Az idő felitatta, jó anyám, szavaidat. Van már más választásunk, előttünk már új utak, Nem vagyunk már azok, kiknek szava sem lehet, megmozdultunk, megyünk már, mi harcos ezredek, kik szabaddá, boldoggá, egyenjogúvá téve leszámolunk Évának keserű végzetével, mi, kik csak azért szültünk, hogy véres háborúk áldozata legyen, ágyútöltelék, fiunk, megyünk, s erő van bennünk, bár kezünk fegyvertelen, a béke hadserege, mely harcol a harc ellen. Jöjjetek mind ide, már mosolyog a reggel, egységben menetelünk, a béke hadserege, egységben menetelünk, lobogó, bontott hajjal, ajkunkon énekkel, szép diadalmas dallal, méhekkel versenyt széliünk mi emberi méhek, hogy az egész kaptárnak gyűjtsünk szorgosan mézet. \ ■ '.».-v- j.' ,-i • , ."v>v Emlékezés Mátyúsföld forradalmi költőjének, Czuczor Gergelynek verssorait pillantottam meg a nyáron a soknemzetiségű Mecsek fővárosában, Pécsett, Hunyadi János szobra talapzatán: „Acélt ragad, lovára kap, , Csatáz, vív, izzad éj és nap, S míg nem győz, nincs nyugalma“ Végül is győzött a törökverő hős utódainak serege és a hajdani törökdúlásra már csak olyan emlék emlékezte«, mint a templommá szelídült mecset. Amott pedig mintha a mérhetetlen vérontásért magára venné az utókor elmarasztalását, az emeletes lakóházak gyűrűjéből néma tanúként csak alig emelkedik a város látképe fölé a karcsú minaret. Gábris József Kilátó kávéház a Duna fölött Lipéák Iván, a kettes vendéglátóipar igazgatója, válaszol az „első vendégeknek“, az újságíróknak a kérdéseire. Bratislavában az impozáns Szlovák Nemzeti Felkelés nevet viselő Dnnahidat, már több mint másfél évvel ezelőtt átadták rendeltesésének. A kiváló tervezés kivitelezésénél azonban hiányzott valami: a kilátó vendéglátó üzem megnyitása. A várva-várt különlegességet a Februári Győzelem 28. évfordulója alkalmából nyitották meg a nagyközönség számára. A hidat tartó pilon tetején lévő gömbölyű vendéglátó 85 méter magasságban van, a tovasiető vén folyó vize fölött. Lentről föltekintve kevesen gondolnák, hogy a kávéház átmérője 22 méter, és egyszerre 110-en foglalhatnak helyet, a kényelmes bőrüléseken és tizennyolcán a bárpult előtt lévő kerek ülőhelyeken. A reprezentális vendéglátó délelőtt 10-től este 22 óráig tart nyitva. A „szédítő“ magasságban a különleges gyorsfelvonó fél perc alatt „röpíti“ föl az utasokat. Sajnos, nem ingyen. A felnőttek három, a tíz éven aluli gyerekek pedig egy koronát fizetnek a lift használatáért. A „Bystrica“ nevű kávéházban nagy a választék étel- és italkülönlegességekben. A felszolgáló személyzet nagyon szolgálatkész és minden óhaját gyorsan teljesíti a vendégnek. Az első napokban főleg a főváros kíváncsi közönsége látogatott el a hidat tartó pilon tetején lévő hatalmas „madárfészekbe“. De a jövőben bizonyára sok kíváncsi kül- és belföldi tölt majd egy-két órát a kellemes környezetben. Minden bizonnyal, ha a szövetkezeteink hazai kirándulást, tanulmányutat szerveznek Bratislava környékére, ne mulasszák el a Bystrica meglátogatását. Különben az utazási irodák a jövőben úgy szervezik a turista-kirándulásokat Bratislavában, hogy beiktatják a „vendéglőcsoda“ megtekintését. A Bystrica kávéház üvegén keresztül pazar kilátás nyílik a fővárosra. De mégjobban lehet gyönyörködni a vendéglátó feletti szabad kilátó részről és lencsével is megörökíteni a Dunát átszelő új hidat s Bratislava egészét. -tt-