Szabad Földműves, 1973. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1973-12-29 / 52. szám

■2 SZABAD FÖLDMŰVES 1973. december 29. A báró erdejét már isten tudja mióta vágták a pa­rasztok. Nem is vágták, csak lekopasztották esztendőről esz­tendőre a százados öreg fákról a gallyat, összenyalábolták és hazavitték. Ahogy másutt meg­van a borszüret, úgy itt fát szü­retelt a sok szegény falusi. Az öreg báró nem sokat törő­dött velük. Valami nagy politi­kus volt, miniszter is, fenn la­kott a fővárosban, s kisebb gondja is nagyobb volt, mint a tarbereki erdő. Esztendőről­­esztendőre hevertek asztalán a kasznárja levelei anélkül, hogy jóformán csak el is olvasta vol­na. Ahelyett nagy beszédeket mondott, amikről úgy emlékez­tek meg otthon az uradalom körül a kisbirtokos urak, hogy: a báró már megint verekedett. Ujjé, de hogy kiporolta az el­lenzék bundájátI Amikor az öreg báró meghalt, a fia követ­kezett a domíniumban. Ez az­után gazda volt, s egy percig sem tűrte szó nélkül a tarbe­reki erdőben a rablógazdálko­dást. Azt mondta, ő maga is el tudfa vágni a fáját, nem kér segítséget, s egy kopogósra fa­gyott novemberi hajnalban, ami­kor megint ktgyülekezett az er­dőszélre a sok taliga, puskás uraságl hajdúk fogadták a pa­rasztokat. — Akinek fa kell, menjen az udvarba. Az ispán úr cédulákat ad ki. Egy taliga ágnak egy­­egy pengő az ára. A sok paraszt összebámult. Sehogy se tudták megérteni a dolgot. Egy-egy kis kompániá­ba szedelőzködtek, megdöbben­ve tanácskoztak: — egy pengő a faágért... Azután megint csak rajba gomolyodott össze mind a férfi, az asszony, körül a taligákban sivalkodott a sok gyerek, fáztak, némelyik a ló elé feküdt, hogy az állat me­leg párát fújjon az arcába, s nem mozdult a sok emberből egy se. Délfelé kijött a bíró, s azt mondta, hogy tgazuk van. Ne hagyják magukat. Ha a báróé az erdő, hát övé, vigye ahová akarja, de az aprófa meg a száraz ág a falué. Vágják már harminc esztendeje. Délután pe­dig jött a zsandár, elvitte a bí­rót. Erősen összeszorították a csuklóit a lakatos lánccal, s úgy hajtották maguk előtt, meglök­­dösve egyszer-kétszer a puska agyával, mint a lovat. A pa­rasztok jajgatva indultak utá­nuk, de a káplár a bajonettet mutogatta, s azt mondta, hogy belevágja valakibe. Haza nem akart menni senkt. Most már eléggé megbeszélték a dolgot, hallgattak. A sok nagy csizma kopogott a zúzma­­rás, dermedt fűben, egymásra néztek, de mindegyikben egy­formán dolgozott az elkesere­dés dühe. Éhes pillantásuk 1öl­­falta az erdőt, most már a fáját is, az egészet. Sompolygó. té­továzó tehetetlenséggel bámul­ták pár lépésnyire maguk előtt ezt a beláthatatlan rengeteaet, s még mindig nem voltak elké­szülve arra, hogy mit csinálja­nak. Az egyik odamorgott a másik­nak: — Az asszony előtt restellt az ember. Ide bolondítottuk őket, aztán most meg olyanok vagyunk,'mint a tolvajok. Percről-percre sötétedett, s várandósabb lett a hangulat. Közelebb bújtak egymáshoz, mindegyik mondani akart vala­mit. Azért még csak sunyi talál­gatás volt az egész, egyik a má­sikból akarta kinézni, vajon mit gondol. Némelyikben már lihe­gett a düh, s egyszer aztán ne­kirontottak az erdőnek. Egy-két nektvadult ember ment elöl, ma­gasra emelve a fejszét, mint va­lami zászlót, s a többi utána. Most már ordítva szabadult ki belőlük mind a hang, amit ed­dig magukba fojtottak, rohan­tak előre a fák között, és megint övék volt az erdő. Mész­­szíré kihallatszott a fejszecsat­­togás, meg a hangos össze­vissza lárma, amivel nekiestek a nagyúri jószágnak. Ez már nem volt a csöndes tallózás, hanem a kiéhezett emberek dü­he, pusztítás, ostrom, a más tu­lajdona ellen. Mikor ilyenre fa­jult a dolog, siránkozni kezdtek az asszonyok. — Elvitte a zsandár a bírót. Vágjad! A tied! — Baj lesz belőle... A hajdúk futva mentek visz­­sza a faluba. A báró minden­felé telegrafált, zsandárt, kato­nát kért. Mi, fővárosi újságírók akkor mentünk ki, amikor már három nap óta dúlták az erdőt a parasztok, s azt kiabálták: minden a miénk! Előbb csak bíztatták egymást ezzel, azután már annyiszor mondták, hogy elhitték, meggyőződésük lett. — Az apám is vágta, meg a nagyapám isi A mi vonatunkkal fél század katona is érkezett egy főhad­naggyal, s a sok városi úr, meg a csöndes katonaság, együtt ment ki az erdőbe. A parasztok összefutottak, a­­mikor közéjük ment a tiszt. Za­varosan, összevissza kiabáltak, s most már az asszonyok lár­máztak a leghangosabban. — Mit akarnak? ... A mienk minden a mienk ... hagyják békében a szegény embert, ha dolgozik... THÜRY ZOLTÁN: előtt elment volna, még egyszer visszafordult. — Emberek, mi­nek mondanék maguknak mást, mint ami igaz. Higgyék el ne­kem, baj lesz, ha nem enged­nek. Mi nem vagyunk zsandá­­ток, aki bekíséri ezt vagy azt, hanem aki velünk jön össze, az itt is marad a gyepen. A parasztok lármázni kezd­tek. — No, no, talán nem olyan hangosan. — Hangosabb is lesz még, ha a puska kezd beszélni. A tiszthelyettes leheveredett a köpenyegre a katonák előtt. Sápadt volt, s izgatottan beszélt a főhadnagy fülébe, de csak halkan, hogy ne hallják meg a aktonák. — Nem katona kell ide. Há­ború ez? Ilyen népség ellen indítanak minket. — A főhadnagy rászólt: — Hallgass. Az asszonyok nekimentek a katonáknak is, akik hosszú sor­ban a puskára támaszkodva jámboran egymásra bámultak, s nemigen tudták, miről van szó. — Menjetek innen, hagyjatok nekünk békétI Egy szőke, hosszú gyerek csendesen, kicsit reszkető han­gon szólt rá egy idős, kövér asszonyra, aki a puskáját akar­ta kirángatni a kezéből. — Tovább, néném, tovább in­nen, ne bajoskodjék... — Ak­kor már, mintha sejtette volna, hogy mi lesz a dolog vége, kér­ni kezdte! — Menjen haza, men­jenek haza mind ... Egy káplár arra jött, s dur­ván továbblökdöste az asszonyt. Azalatt szóhoz jutott a főhad­nagy. — Emberek, a maguk javára beszélek. Menjenek haza, baj lesz. Azért jöttünk ide, hogy magukat kizavarjuk az erdőből, mert az az uraságé. írás van róla. Ha nem mennek szépsze­rével, másként beszélek. A ka­tona nem tréfál. Lássák, meny­nyi van itt. — Mink se vagyunk kevesen. — Azok szúrnak, lőnek. — Itt a fejsze. Ezt egy ember mondta, de amint belekongott hangja a csöndbe, egyszerre kiabálni kezdett mind. — Nem megyünk, minden a mienk! Körülvették őket az asszo­nyok, s most már összevissza, a dühbe belesápadva kiabálták: — Nem megyünk! Menjenek maguk, mi dolguk van ittI Egy gyerek rögöt hajított bele a tömegbe. A kemény sár a tiszt lába előtt puffant szét. Még nagyobb lett a lárma, re­kedt, vad ordítás töltötte be a iszta, hideg reggelt. A tiszt várt. Mikor észrevették, hogy nem veszíti el a fejét, csöndeseb­bek lettek, csak akik hátrább állottak, a tájékozatlanok ki­abáltak még, egyenként hall­gatva el, amint észrevették, hogy mindig kevesebben és ke­vesebben vannak. Végre szóhoz futott a főhad­nagy. Körülnézett, keresett egy értelmes arcot, s amikor meg­találta, magához intette az öre­ges, komoly képű parasztot. — Magyarázza meg a bará­tainak is, amit mondok. Mos­tantól számított két óra hosz­­száig várok. Azalatt kitakarod­hatnak az erdőből. Ha akkor még ember lesz itt, másként diskurálunk. Értette? — Igen, tiszt úr, de nem me­gyünk ám ... Előbb hozzák vissza a bírót. — Az a zsandár dolga. — Mi-Odaát szervezkedni kezdett a másik tábor. Egyre fenyegetőbb lett a hangjuk s nemhogy fogy­tak volna, de mindig tömörebb és nyüzsgőbb lett az emberboly, amibe összegabalyogtak. A mu­tató pedig szaladt a nagy ezüst­árán, amit maga elé tett a fő­hadnagy a köpönyegre. Egy óra lehetett már, amikor újra felé­jük indult a főhadnagy. Most már vele ment a tiszthelyettes is, közelről akarta látni ezeket az embereket, s 6 is mondott valamit németül, amit nem ér­tett meg senki. Mikor látta, hogy hiába beszél, idegesen ha­donászott, mutatta a kardot meg a revolvert, s fölintett az égre. A parasztok komoran for­dultak el tőle. A főhadnagy megint elöke­­reszte a maga emberét. — Volt katona? —- Voltam. — Tud németül? — Nem. — Hát ki tud? — Senki. Erre elővett a zsebéből egy írást, csapkodni kezdte a kezé­vel a kiterített lapot, s most már ő is elvesztette a nyugal­mát. — Maguk bolondok, meg van­nak veszve. Ide nézzenek. Bele van írva a parancsba, ha nem mennek szépszerével, hát lö­vünk. — Kirántotta a kardját, s lökdösni kezdte azt a parasz­tot, aki legközelebb állt hozzá. — Nem megy? Takarodjon! Nem akarom a vesztüket, bo­londok. — Nem megyek. A mienk az erdő. Nem parancsol itt az úr. Az enyém, meg ezeké... — A király mindenütt paran­csol. —Itt még az se. Ez itt mind a paraszté. Apám meg nagy­apám is vágták. A főhadnagy elhallgatott, s in­tett a tiszthelyettesnek. — fér. Visszamentek, s újra végig­­heveredtek a köpönyegeken. A katonák mozogni kezdtek, meg­igazítottak magukon egy szíjat, némelyik a balonettot próbálta kihúzni a hüvelyéből, újra visz­­szacsapkodva, hogy vígan jár-e, az elfoglaltságukat akarták be­letakargatni a hiábavaló moz­golódásba, s odasandítottak a tisztek felé, a köpönyegre, ami­ről kifehérlett a nagy ezüstára. A mutató rohant előre a számok között. Elől az altisztek számít­­gatták a perceket, s minden na­gyobb numerusnál, amit áthá­gott az időszámító kis acélérc, érezték, hogy átszalad rajtuk a hideg. Túl pedig munkához láttak a parasztok. Ojra fölfogták a fej­szét, s nekimentek a fáknak. Olyan volt a munkájuk, mintha a halállal birkóznának. Szakadt rajtuk a verejték, a vénemberek ledobták magukról az ujjast, ki­abáltak: — Neki, hél Vágjad! — A gyöngébbek erőre kaptak a többi fanatizmusától, s biztatták magukat, nagyokat rikkantva: — Héjjél Ne félj, pajtás! — Szétszóródtak hosszú, ritka sor­ba, dongott fejszéjük alatt a sok korhadt nagy fa, amint be­lesuhintottak. Némelyik meg­reszketett, a taligák fölé pillan­tott a tisztásra, szeretett volna fölkapni egyre a sok közül és elnyargalni, de már nem volt ereje ahhoz sem, hogy szembe­szálljon a lázzal. Sunyin, re­megve, pillantottak az egymás­sal suttogó tisztek felé, s biztat­ták egymást. — Ne félj, nem lő. Nem mer. Ojra közéjük ment a főhad­nagy. Halvány volt, tétovázva beszélt, s nagyokat nyelt, amíg egymás mellé rakta a szavakat. — Nem mennek kendtek? — Nem. A maga erdejében úr a paraszt is. Az egyik fölemelte a fejszét, s a főhadnagy felé suhintott vele. A főhadnay is kardot rán­tott, s végigvágott a fejszés ember arcán. A tömeg még ma­gához sem tért, már náluk volt. Rekedten kiabált. — Kimennek az erdőből, vagy nem? — Nem, az istennek se. Egy életünk, egy halálunk... A tiszthelyettes egy fa mögé állott, s hozzátámaszkodott vas­tag derekához. Reszketett, hogy majd hanyatt nem bukott, mint egy tuskó. — Aki akar, menjen, amíg tud. A fa mögé ment a kadéthoz, valamit akart neki mondani, de amikor látta, hogy milyen álla­potban van, szó nélkül otthagy­ta. Megint a parasztok felé tar­tott s a dühtől reszketve ki­abálta: — Marhák, barmok! Ki innen! A parasztok egyszerre követ, rögöt, tüsköt, dobáltak feléje. Egy kemény rög a homlokán találta, s föltaszította jeje tete­jére a sapkát. Széles vörös sza­lagban indult meg homlokáról a vér, végig az arcán, le a zub­bonyra. A parasztok veszettül ordítottak, most már közelebb jöttek s kopogni kezdett a sok kő és keményre fagyott sár a katonák fején. — Neki! Üsd agyonI Verd a kutyát! — ki­abálták a túlsó oldalról. A fő­hadnagy zsebkendőjével a vért törülgette le szeméről, hogy lásson. Mikor visszanézett a le­gényekre, látta, hogy azok is véresek, kettőt közülük puská­ra fektetve vonszol hátra a töb­bi. Lihegett, levegő után kap­kodott, s még egyszer átkiabált a parasztokhoz. — Kt az erdőbőlI Ki! Mikor újra kőzápor repült el a feje fölött, félreugrott a ka­tonái elöl és vezényelt: — Tűzi Egyszerre dördült el vala­mennyi puska, s azután nagy csend lett. Iszonyú füst takarta el a világot, nem lebegve ma­gasabban, mint az ember sze­me, s azután hallatszott, hogy dübörög a föld a sok csizma do­bogása alatt, amint rohantak el a másik oldalon. A taligákban nyerítettek a lovak, azután egy­más után összeakadva, egymás­ba gábalyodva rohant végig a mezőn mind, a gazdátlanokat magával vitte haza a ló őrült vágtatással. A fák között pedig halottak és sebesültek feküdtek sorjában, nyögve, jajgatva, né­melyiknek utolsó sóhajtását fogta föl az, aki éppen ráhajolt, egy öreg paraszt pedig a kö­nyökére támaszkodva siránko­zott, míg mindig gyöngébb és gyöngébb lett a hangja: — Mert egy kis fát gyűjtött az ember télire, egy kis forgá­csért, amit összeszedtünk... Népdalcsokor a javából A csehszlovákiai magyar népművészeti együttes, az Ifjúi Szívek gazdag évet zárt. Nemcsak a hazai földön szerepelt eredményesen, hanem a „csizma“-országban is öregbítette hírnevét. Az olaszországi körút felejthetetlen marad az együt­tes tagjainak részére s a nézők is sokáig emlegetik őket. Érdemes volt, mondogatják a művészeti vezetők és az együt­tes tagjai is. A sok fáradságos munka meghozta gyümölcsét, s eljutottak oda, amiről sok fiatal csak álmodozhat. A művészeti vezetők e napokban már a holnapra gondolnak. Az Ifjú Szívek 1975-ben ünnepli fennállásának 20. évfordulóját. A jelentős esemény alkalmából olyan műsorral szeretnének kirukkolni, amely hűen igazolja hírnevüket. Három kompozí­cióval is készülnek, amelyek minden bizonnyal felülmúlják még az eddig látottak színvonalát is. De ne csak a holnapról, hanem a máról Is mondjunk valami újat, érdekeset. A nagyközönség valami tartósat is kap az együttes műsorából. Ha jól tudom, az Opus hanglemezt ad ki az együttes szólistáinak legszebb számaiból. Ezelőtt tíz esztendővel Sárosi Bálint és Vargyos Lajos ma­gyarországi gyűjtők eredményes munkát végeztek a hepehupás Gömörben. Az általuk feldolgozott számokból énekelt Kovács Balogh Margit és Németh Imre, s ezt vették fel lemezre. A le­mezt mindenki megveheti az Opus elárusító üzletekben, avagy megrendelheti az Opus lemezárusítás központjában, Bratislava, Leningródska 11. Aki a népdalt szereti, minden bizonnyal meg­vásárolja a lemezt, amellyel nemcsak magának, hanem ismerő­seinek Is kellemes meglepetést szerez. Kántorok és poharak Néhány évtizeddel ezelőtt élt Nitrán egy egyházi kántor, ki mestere volt a művészi orgo­najátéknak. Ehhez a térmészet még hozzájárult azzal, hogy gyönyörű bassz-bariton hanggal ajándékozta őt meg. Hivatott vendége volt az es­küvőknek, keresztelőknek, s a végső tiszteletadásnak. Jó — egészséges humorú ember volt, a társadalom megbecsült tagja. Igen ám, de volt egy emberileg érthető rossz szokása: szeretett a pohár fenekére nézni. Ahhoz pedig, hogy valaki hódolni tud­jon e szenvedélyének, anya­giakra van szüksége. Pedig — ismeretes — az egyház már abban az időben is nagyon vé­kony szeleteket vágott a jólét kenyeréből. Ehhez járult még az Is, hogy a gólya minden év­ben meglátogatta a kántor há­zát. Így történt, hogy a család évről-évre gyarapodott és ezzel nőttek a megélhetési gondok is. A kántor hovatovább nagyobb szaharai szárazságot érzett a torkában. Törte a fejét, hogyan Juthatna egy kis itókához, de semmi okosat sem tudott kisüt­ni. Egy napon aztán ... Nitrán a temető a város szé­lén volt. Bizony, hosszú utat kellett megtennie a gyászoló menetnek, míg a temetőhöz ér­kezett. Az út a város főutcáján vezetett, ahol sok volt a bolt, a gyógyszertárak is itt foglaltak helyet. A boltok tulajdonosai le­húzták a redőnyöket, hogy ez­zel is tanújelét adják részvéte­lüknek. A patikusok fehér köpenyben álltak a gyógyszertárak előtt, a gyászoló menet pedig lassan, kígyózva haladt az utcán. Váratlan dolog történt. Mikor a gyászmenet a patika elé ért, felharsant a kántor érces hangja: — Halál ellen nincs orvos­ság... A tömeg persze jámbor birka­nyáj módjára utána zengte: — Halál ellen nincs orvos­ság ... i Ez, az igazságot magába záró csatakiáltás mindannyiszor fel­harsant, mikor a legközelebbi gyógyszertár feltűnt a láthatá­­hon. így persze az emberek hite nagyon megrendült a gyógyszerek csodatévő erejé­ben, a patikusok pedig szomo­rúan vették tudomásul a nap­­ról-napra csökkenő bevételt. Konzíliumot tartottak és úgy határoztak, hogy felváltva kül­denek egy-egy demizson bort a furfangos kántornak. Ennek a figyelemnek meg is lett az eredménye: a kártor csatakiál­tása csak akkor hangzott fel, ha a gyógyszerészek megfeled­keztek szokásos küldeményeik­ről: — „Halál ellen nincs orvos­­sági“ S kérdezzük: van? * # * Csermány hegyközség Nitra közigazgatási hálózatához tar­tozott, és csupán néhány kilo­méterre feküdt a várostól. Volt valami, ami a kis „hegyközsé­get“ híressé tette: a jóízű bora. A nedű savanykás ízű volt, ét­vágygerjesztő, a gyomorbajo­sok kedvelt itala. Régebben a helységet csak néhány polgár lakta, kevés volt a lakóház, de annál több a pince. Az esketési, születési, halálo­zási ceremóniák a nyitrai plé­bániai hivatal hatáskörébe tar­toztak. A néhány kilométeres útat a papnak, kántornak чг pedes apostolorum“ saját laoáň kellett megtennie. A hegyköz­ségnek volt egy kis kápolnája, itt zajlottak le a különféle szertartások. A kántor értette a módját annak, hogy temetés alkalmá­val megríkassa a gyászoló kö­zönséget. Nagy volt a slrás­­rívás. Persze minél hosszabb és tartalmasabb volt a búcsúztató, annál magasabbra hágott a vég­­tisztességadás aktusának ösz­­szege. A temetés után a már el­maradhatatlan halotti tor kö­vetkezett. Ilyenkor folyt a jó csermányi bor, melynek jóté­kony ereje feledtette a bánatot, szomorúságot. A közeli város tornyaira szür­kület ereszkedett, mikor kánto­runk imbolygó léptekkel, rózsás hangulatban megindult hazafe­lé. Mikor hazaért, szobájában rádobta magát ütött-kopott ka­napéjára és elaludt. Az abla­­kok tárva-nyitva, melyeken be­szűrődött az üdítő levegő. Akkoriban szokás volt, hogy ablakosok járták a várost, há­tukon a jellegzetes — foglalko­zásukat meghatározó szerel­vénnyel. Minden ház udvarában, a nyitott ablakon keresztül be­kiabálták mesterségük „mottó­ját“. Most is így történt. Egy arra vetődött ablakos, azon a nyitott ablakon keresztül, mely mögött a kántor aludta az iga­zak álmát — dallamos, begya­korolt hangon belezengte: —Ablakot csinálni.........ab­lakot ... Az alvó a dallamos hangra felriadt és megdörzsölte sze­­meit persze abban a hiszem­­ben, hogy elszundikált az orgo­­na mellett. Ez nála gyakran előfordult, s teljes meggyőző­déssel rávágta: — „Äámeen ...“ Mint aki jól végezte a dolgát, a fal felé fordult, s elégedet­ten hortyogott tovább. Andrej Rišňovskjj

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents