Szabad Földműves, 1973. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-03 / 44. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1973. november 3. 10. 'tudjuk, hogy október 25-én tör■ ténik meg a fordulat, éppen 25-én, sem korábban, sem későbben. A főharc Pityerben és Moszkvában lesz, csaknem minden ott dől el. Szükség lesz ott a segítségünkre; meg kell mondanunk neki, hogy készen állunk, hogy legjobb katonáinkat adhatjuk oda, hogy itt, minálunk győztünk. Majd ha egyik-másik, harmadik, tizedik, századik város jelenti, hogy 6 f is győzött, ő is kész segíteni, csak akkor lesz teljes a győzelem. A falu majd csak azután győz ... Tudjuk, hogy így lesz és lázasan készülünk a végzetes, döntő napokra. A munkásoknak októberben öt font szemét lisztet osztottak ki. Ezen felül semmit sem adhatunk, remény sincs közeli osztásra, szerezni nem lehet, venni pedig nincs honnan és miből. Siralmas helyzet. Kijárunk a gyűlésekre, a szövőmunkások sok ezer főnyi tömegeket mozgósító gyűléseire, amelyeket a maguk gyárudvarain tartanak. Odamegyünk, magunk ts az émelygésig éhesen, hogy az éhségről beszéljünk velük. — Munkások! Drága elvtársaink!... Magatok Is látjátok: Honnan vegyünk kenyeret? ... A jövő héten ne is várjátok, nem lesz ... De aztán ... aztán ... talán ... nem állíthatjuk biztosan, de remény van rá... Októberben mindössze öt fontot kaptatok: nehéz sor; de hát mit tegyünk, ha egyszer nincs, ha színét sem látjuk kenyérnek; mind kruplihéjat rágtunk ... — Még az sincs — sóhajt fel búsan a tömegben egy munkásnő, s a mellette álló komor, szigorú arcú öregasszony tompán visszhangozza: — Jaj, uramisten, mit is csináljuk ... — Hogy mit — sivít fel valahonnan egy női hang —, hát ezt: az én gyermekeim két nap óta egy falatot sem láttak!. .. Nézzék, micsoda szószátyárkodás jez már nekünk szól), mit nekem a szavak, kenyeret adj, kenyeret, különben... puha, köpök rád ... Úgy ám... Szegény, elkínzott munkásasszonyok, anyák így fakadnak ki, egyik a másik után; egymást fertőzve bánatukkal, éhező, síró gyermekeikre gondolva. egyszerre még keservesebben érzik a nélkülözés gyötrelmét, s fájdalmukban szitkozódnak, átkoznak — kit? ... Maguk sem tudják... fajveszékelnek, mint egy kedves halott koporsójánál ... Percek telnek el így, heves kifakadások panasz, esztelen tiltakozások és fenyegetések között. Majd elcsendesül a háborgó tenger, újra szóhoz lehet jutni, beszél nekik az ember, s ők hallgatják és hisznek és tudják, hogy valahonnan mégiscsak megjön majd a segítség. A szovjettől jön, ezektől az emberektől itt, akiknek ők maguk, a munkások választottak, akikre lépten-nyomon, minden pillanatban rázúdííthatják a gyötrelmek, az éhség, a betegség és a nélkülözések okozta minden keservüket: népi sértődnek meg, hiszen közülük valók. Majd szavak harsannak a tömeg felett: —. Árulás és hitszegés vesz körül. A kormány tehetetlen: folytatja a véres mészárlást. a gyárakat meghagyja a gyárosok kezén, nem ad földet a parasztoknak... Meddig tűrjük ezt még? Erősek vagyunk, mindent megtehetünk! D. A. FURMANOV: /efejf Keletien — Meg is teszünk... De csak akkor, ha átvesszük a hatalmat! — Ügy van, úgy van! — tör fel a helyeslés száz, ezer mellből. — Minden hatalmat a szovjetnek! Le a kapitalista miniszterekkel! Megfeledkeznek az éhségről, a nyomasztó szükségről, már öntudatosan állnak ott a munkások, harcra, önfeláldozásra készen, elhatározásukban megingathatatlanul. ★ %5-én esti hat órára tűzték ki a szovjet ülést. Hogy milyen kérdéseket tárgyaltunk, nem emlékszem, de azon az estén rendkívül élénk hangulat uralkodott: különös hévvel, dühösen vitatkoztak a legjelentéktelenebb kérdésekről is, hamar indulatba jöttek, mindenre szinte betegen reagáltak, minduntalan fullánkos megjegyzések röpködtek, mint buborékok a víz színén, buzognak, buzognak, aztán eltűnnek... Azután mások.,. Es látnivaló volt, hogy mindezek a megvitatásra kerülő kérdések nem a legfontosabbak, hogy csak ezekben öntik ki azt a valamit, ami belül forr, azt a legtöbbet, amiről úgy vágynak beszélni, amit nem győznek várni az egybegyűlt küldöttek... Hiszen 15-e van. Talán reggel... Talán az éjszaka folyamán ... De az is meglehet, hogy most is, ezekben a percekben dörögnek ott az ágyúk, kattognak a gépfegyverek, oszlopokban menetelnek a munkások és Omlik, ömlik, ömlik a testvért vér.. . Hej, csak minél előbb megtudnánk! Mindjárt könnyebb volna minden! Háromszor próbáltam meg telefonon összeköttetésbe lépni Moszkvával — nem sikerült. Végre kapcsolták az Izvesztyija szerkesztőségét, és onnan közölték a felejthetetlen erejű szavakat: „Az ideiglenes kormányt megdöntöttük!" Magamon kívül rohantam a terembe, félbeszakítottam a beszélőket. Halálos csend állt be, és én tisztán skandálva a szavakat, bedobtam a küldöttek tömegébe: — Elvtársak, az ideiglenes kormányt megdöntötték! A térem egyszerre fellélegzett, „az. emberek egymás kezét rázták, felugráltak a padokra, egyesek tapsoltak, lábukkal doboltak, botokkal verték a faoadokat. harsoaó hangon kiabáltok: .,Elvtársak!. . . elvtársak!.... elvtársakl. . . Egy heves vérű lakatos felkapott egy nehéz széket és meglendítve, csaknem a tömeg közé dobta. Kiáltások, zaj, elkezdett dalok — mtnden hanqos, összefüggéstelen morajjá olvadt ... Valaki felkiáltott: — Az lnternacionálét! A hangzavarból egyszerre megszülettek, s egyre nagyobb erőre kapva szárnyaltak a szent himnusz hangjai... Énekeltük ezt, a mi himnuszunkat azelőtt is, később is sok százszor, de nem emlékszem rá, hogy valamikor is úgy énekeltük volna, mint itt: olyan kitörő belső erővel, olyan forró, mámorító lelkesedéssel, qlyan igaz, mély hittel minden egyes szavában. Nemcsak énekeltünk, valósággal láttuk magunk előtt, mint emelkednek fel, hogyan mennek, lendülnek előre a munkáshadak ebben az élethalálharcban; már halljuk is a\ harcos, dörgő kiáltásokat, a kemény vezényszavakat, a rövid, pattogó, szigorú parancsokat, halljuk hogyan csattognak, ropognak a fegyverek ... Igen, felkeltek a munkáshadak. ★ A tomboló öröm első percei elmúlnak, de az izgalom, a sürgés-forgás még sokáig nem szűnt. Eszünkbe jutott, hogy két hónappal ezelőtt, a „kornyilovi napokban" ugyanígy ültünk ezeken a padokon és sietve igyekeztünk eldönteni: mii tegyünk? Igen, tehát mit is tegyünk, hol kezdjük? Hiszen eddig mindössze annyit tudtunk meg, hogy nincs többé „IV. Alekszandr“ — így nevezték tréfásan nálunk Kerenszkijt a katonák. De azután? Folyik-e még a harc vagy véget ért — volt-e egyáltalán? A telefonbeszélgetés mindjárt az elején megszakadt, talán szándékosan szakították félbe, hogy ne tudjunk meg mindent, ami történt. Minthogy Moszkváról és Pityerről nem tudtunk részleteket, úgy határoztunk: meg fogjuk szerezni őket, addig pedig vaktában semmit sem teszünk. Ez az első. Másodszor: megszervezzük a város védelmét. Ne feledjük, hogy Ivanovo-Voznyeszenszk, ha nem is hivatalosan, hatalmas ipari vidék elismert központja, amelyet el kell látni, meg kell szervezni, össze kell forrasztani és előkészíteni, a komoly perc minden váratlan eshetőségére. Harmadszor: külön harcos szervet kell létrehozni, amelyre a legforróbb időszakban az egész harc ügyét rábízzuk. Ezt a szervet létre ts hoztuk és Forradalmi Vezérkarnak“ neveztük el. Ötünket választották meg és kiadták az általános irányelvet: — Keményen tartsátok magatokat, és legyetek éberek! A vezérkar elvonult, hogy a legsürgősebb intézkedések tervét kidolgozza. A szovjet ülése tovább folyt, de láthatóan zökkenőkkel, akadozva. Ilyen percekben nem is lehetett ülésezni, a küldöttek azonban nem akartak elmenni. Kisvártatva városszerte őrségeket állítunk fel; a fontos helyekre, a vasútállomásra, a posta- és távíróhivatalba, a telefonközpontba, mindenüvé munkásellenőröket küldtünk: intézkedtünk, hogy a város és környéke értesüljön az eseményekről; szoros kapcsolatba léptünk az egész kerülettel; a megbízhatatlan elemeket felügyelet alá vesszük, túszokat jelölünk ki, satöbbi, satöbbi... napok A telefon szünet nélkül szólt, percenként hívtak: Rodnyiki, Tejkovo, Suja, Vicsuga, Ksztroma, valamennyi nagy munkásközpont. Nem hagytak nyugtot nekünk, mint ahogy mi sem Moszkvának: amit megtudtunk, azonnal továbbadtuk, ilyenformán az egész kiterjedt terület csaknem egy időben tudta meg a legújabb híreket... A szó szoros értelmében csüngtek a telefonon; sorrendet kellett megállapítani, minden egyes munkaközpontnak kijelölni a maga óráját. Munkatársaink elragadtatással fogadták a fordulat hírét; hatalmas tömegek gyülekeztek a gyárakban, meghallgatták a szovjet küldötteket, mohón lesték a híreket, hírnököket küldtek értük, énekelve, zászlókat lobogtatva, minduntalan ott keringtek a szovjet körül. A vasutasok küldöttségek útján tolmácsolták esküjüket, hogy együtt dolgozzanak velünk, s kijelentették, hogy készek akár meghalni is a szovjethatalomért. A városban állomásozó ezred, teljes hadifelszerelésben, szuronyerdöt csillogtatva, többször is elvonult ablakaink előtt. ★ Elmúlt az első éjszaka. Délután három órára ülést hirdetett a szovjet. Értesültünk róla, hogy a posta- és távíróhivatalban baj van; az alkalmazottak csoportokban összebújnak, tárgyalnak valamit, az ellenőröket kutyába se veszik, mindenképpen félreállítják, alkalomadtán gúnyolják és minduntalan veszekedést provokálnak. Több távirat ment máris Moszkvába a kontroll megkerülésével. Nyilvánvaló, hogy itt rosszban sántikálnak. De hogyan, miképpen tapintsunk rá minderre? Honnan szerezzünk szakértőket? Ki segít? Bármelyikünket a legkisebb fáradság nélkül be tudják csapni. Tisztában vagyunk vele, hogy az ellenőrünk „éppen csak hogy van“, s hogy ha nem játsszák ki, áz nem a felügyeletnek köszönhető, hanem csakis annak, hogy a „specialisták“ félnek a mi kemény megtorlásunktól. Tizenkét órakor a postai távíróhivatal alkalmazottai tiltakozást jelentettek be a szovjetnél az ellenőrzés ellen, „követelték“, hogy szüntessük meg, s azzal fenyegetőztek, hogy ellenkező esetben abbahagyják a munkát. Arra hivatkoztak, hogy az egész intézkedés, mármint gz ellenőrök odaállttdsa, szükségtelen és törvényellenes; az ellenőrzés csak megnehezíti az ügyek technikai lebonyolítását, és tökéletesen lehetetlenné teszi a további munkát, satöbbi, satöbbi. Végighallgattuk ezt az üres fecsegést. Megértettük, hogy az üres szavak mögött a legnyilvánvalóbb, percig sem kétséges ok rejtőzik: nincs ínyükre a rňunkáshatalom, ők az ideiglenes — 6 jaj, már megdöntött — kormányért harcolnak... ★ Másnap reggel — hyszonhetedikén — azonban a posta- és távíróhivatal alkalmaiottai sztrájkba léptek és abbahagyták a munkát. A vasutak Ígértek ugyan egy két telefonost és távirászt, de hát mire megyünk ilyen kevés emberrel? Nyomban hivatta a szovjet a munkásokat, összeválogattak egy csoportot az úgy-ahogy hozzáértőkből, s azokat küldték a sztrájkolók helyébe. Ezen az éjszakán és az egész következő napon nem kis gondot okozott nekünk a telefon és távíró. Mai napig emlékszem, milyen nehezen kaptam meg telefonon a 88-as számot, milyen kétségbeejtően kóválygott a fejem ettől az egész munkától. Látva, milyen nehéz „idegenekkel" dolgozni, azon melegiben elhatároztuk, hogy szövőmunkásokból szervezzük meg a magunk postás, telefonos és távirász hadseregét, s e célból a legközelebbi napokban külön tanfolyamokat indítottunk a számukra. A dolog azonban másképpen alakult: semmiféle tanfolyamra nem volt szükség. Másnap, vagyis 28-án, ezt az egész sztrájkoló társaságot — kétszáz embert — letartóztattuk és bekísértük a Kuvajev-gyár étkezdéjébe, egy hideg, barátságtalan, sötét helyiségbe. A szovjet ülésén elhatároztuk, hogy a jelenlevők közül nyomban kiválasztunk húsz embert, kidolgoztuk a letartóztatottaknak felteendő kérdéseket és még az éjszaka folyamán megkezdjük az étkezdében a kihallgatásukat. Négyünkre bízták a politikai felderítést. A felderítés sikerült, s a mi győzelmünkkel végződött... — Kik azok a postások és távirászok? — kérdeztük magunktól. — Vajon egységes tömeget képviselnek, egységes érdekekkel? — Persze, hogy nem. — Valamennyien ellenségeink? — Nem. ■—■ Akkor hát nem lehet ez alkalommal szétválasztani őket? — Világos, hogy lehet. Hozzáláttunk hát a szétválasztásukhoz. Főleg a postásokhoz,, a takarító személyzethez, kishivatalnokokhoz fordultunk, rámutattunk, megmagyaráztuk nekik, kinek mi az érdeke, ajánlottuk, hogy függetlenítsék magukat a „magas“ hivatalnokoktól és semmitől sem tartva, nyíltan mondják meg nekünk a véleményüket. Az eredmény csodálatos volt: kétórás veszekedés, vita, beszélgetés, tiltakozások és ultimátumok után elértük, hogy a fogoly „tábornokok“ siralmas kisebbségben maradtak. Az egész tömeg elhatározta, hogy felhagy a sztrájkkal és már másnap reggel munkába áll, meghagyja nekünk az ellenőrzést s a technikai bonyodalmak elkerülése végett kiegészíti ezt a maga embereivel. Kitűnő; elfogadtuk. Ezzel be is fejeződött az „incidens“. Ideges napok voltak azok, mi is idegeskedtünk: még tulajdon harci szervünket, a forradalmi szervezet vezérkarát sem engedtük szét, két eqész hétig... Ha most visszapillant az ember, a lélegzete is eláll attól a nagyszerű úttól, amelyet a felejthetetlen októberi napok nyitottak meg. NYIKOLAJ ASZEJEV: Oövés az.űurora Aurorának a hajnalt nevezték; S azt a hajót is —, létünk reggelén. mikor roppant korholó ereszték, s Október fénye Olyan volt az, szállt e földtokén, mint hajnal hasadása —, emlékeinkben mindig úgy marad, mint röppenő rakéta ragyogása, mellyel köszönt az első virradat ... £s a lövés, mely eldördült dübörgőn akkor —, hirdette át időn-teren, hogy új, igazi rend született a földön, és új ember, és győztes küzdelem, A föld örömben gazdag, fényesebb lett, és felujjongtak mind az emberek —, mikor a hajó ágyúja a csendet a Néva fölött zúgva törte meg. Most minden évben. naptárról és fáról mikor ősz sodorja a levelet. Emlékezünk rád, fénylő „Aurora“, a hajnalunk kezdődött meg veled!
