Szabad Földműves, 1973. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-27 / 4. szám

Szabad földműves Az SZSZK Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumának hetilapja 1973. január 27. Ara 1.— К fis XXIV. évfolyam, 4. szám. Szakmelléklet Az illetékes érdekköri szövetségbe tömörült, aktív pihenést kedvelő dolgozók tájékoztatója és tanácsadója MEGTEREMTIK AZ ALAPFELTÉTELEKET Zárszámadó közgyűlésre készülődnek az efsz-ek. Valójában most kapnak tiszta képet az elmúlt év gazdálkodásáról. Az idén sok efsz-ben utoljára mérik fel az eredményeket, hiányosságokat s tartják meg a zárszámadó közgyűlést. Az évnyitó már valójában megtör­tént az egyesülési közgyűlésen, ahol az efsz-ek tagjai jóváhagyták a jövőre vonatkozó elképzeléseiket, megválasztották a központi vezetőséget és az ellenőrző bizottságot. Ez az esztendő komoly fordulópontot jelent a Szövet­kezetek életében, mert sokhelyütt valójában most rakták le a nagyüzemi mezőgazdaság alapjait. A LuCeneci (losonci) Járási Termelési Igazgatóságon Dora Barna mérnök a tervezési osztály vezetője ismertette a szövetkezet koncentrálásával kap­csolatos elképzeléseket és a szükségszerűségét. A lučennci járásban általában kis községek vannak, s a szövetkezetek kevés földterülettel alakultak. Ez eleinte nem okozott különösebb gondot. De hovatovább a kevés földterülettel gazdálkodó efsz-ek legtöbbje lassan­ként a fejlődés kerékkötőjévé vált. Ez abból adódott, hogy semmiféle­képpen nem tudták megoldani a szakosítást, megvásárolni a növény- és állattenyésztésben a korszerű gépeket, gépsorokat. Esetenként a munkaerő kihasználatlan maradt, s a fiatal szakemberek sem tudták képességeiket kibontakoztatni. Ezekből az okokból kifolyólag nagyon alacsony volt a munkatermelékenység. A fiatal dolgozók megnyerése szintén különös gon­dot okozott, mert a tennivalókat legtöbb helyen hagyományos módon vé­gezték. Így aztán a legnagyobb erőlködés mellett néhány szövetkezet év­­röl-évre veszteséggel zárt. Igaz, a múlt évben a rendkívüli időjárás is hoz­zájárult a gyenge gazdasági eredmények eléréséhez. Több efsz-ben a nö­vénytermesztés tervét csak 60—70 százalékra teljesítették. Természetesen ez kihatott az álattenyésztésre is, és így — a termelési igazgatóság átte­kintése szerint — tíz szövetkezet veszteséggel zár. A járásban ezelőtt két évvel még 59 szövetkezet tevékenykedett és átlag­ban 600 hektár körüli földterületen gazdálkodtak. Tavaly az egyesülés so­rán 29-re csökkent a számuk és a közelmúltban történt „házasságok“ után már csak 18 egyesült szövetkezet van a járásban, amelyek átlagban 1860 hektár földterülettel rendelkeznek. A 3—4 községből egyesült mezőgazdasági üzemekben már lehetőség nyí­lik a szakosítás és a nagyteljesítményű gépek jobb kihasználására. Mivel a szarvasmarha-istállók többhelyütt elhasználódtak, már nagy befogadó­képességűeket terveznek, ahol bevezetik majd a két műszakot és fgy a fia­talokat is sikerül majd megnyerni, hogy az állattenyésztésben dolgozzanak. A borjúnevelést három, az üszőnevelést pedig négy szövetkezetben kíván­ják megvalósítani. Különös gondot fordítanak az anyakocák gondozására, az istállók korszerűsítésére, mivel a malacelválasztás több mezőgazdasági üzemben jóval az országos átlag alatt van. A kooperációs kapcsolatok is kialakulóban vannak. Eučenecen egy 105 vagonos sertéshizlaldát építenek a szövetkezetek. Egy agrokémiai üzem létrehozását is tervezik, ahol mészport állítanak elő. Zárszámadásra készülnek a luöeneci járás szövetkezetei, de már minde­nütt lerakták az új, magasabb szintű gazdálkodás alapjait, s ez biztosíték arra, hogy a jövőben eredményesebben gazdálkodnak a felsö-ipolymenti mezőgazdasági üzemekben is. TÓTH DEZSŐ A szövetkezeti dolgozók figyelmesen nézik a „Haladó tapasztalatok iskolája* tévé adást Agarammsnti egyesített szövet­kezet elnöke gondolataiba mé­­lyedve ül az íróasztalnál. Előtte szét­szórt kimutatások, elemzések, meg­annyi számadattal teleírt papírlap halmaza. Gondolatban visszapergeti az utóbbi három év fontosabb esemé­nyeit. Talán maga sem tudja immár hányadszor teszi ugyanezt, s mindig eredménytelenül. Mégsem hagy fel a reménnyel, hogy egyszer, egyszer rá­jön a dolgok nyitjára. Lassú mozdu­lattal elnyomja a hamuval, cigaretta­végekkel púpozott hamutálca szélén a körmére égett cigarettát. — Nézzük csak még egyszer szép sorjában — sóhajt egy mélyet s kiha­lássza az iratok tömkelegé alól a mindentudó könyvecskéjét. — Igen, — lapoz bele a jegyzetekbe — a belüze­­mi szakosítás után felépítettük az új sertésistállőt, majd ezen a részlegen áttértünk a szaporításra, a malacne­velésre. Szükség volt erre az intéz­kedésre, mert az egy anyára jutó ma­lacelválasztás mindössze tizenhat­tizenhét között mozgott. A szakosítás­tól, a modern istállóktól vártuk az eredmények javulását. Mi lett a ter­vekből, célkitűzésekből? Minden re­ményünk szétfoszlott, semmivé lett. Az új istállóban az első évben csak tizennégy malacot választottunk el kocánként. A zootechnikus arra hivat­kozott, hogy mindez az ezerkilenc­­százhetvenben elhatalmasodott fertő­ző orrgyulladás miatt lecserélt, majd később az aujeszky-féle betegség ál­tal megkínzott állománynak tudható be. Sokat tapasztalt, jó gyakorlati szakember volt. Hittünk a szavában. A múlt évben tovább romlott a helyzet. Már-már úgy álltak a dolgok, hogy a tízes átlagot sem érjük el. A legfeltűnőbb az volt az egészben, hogy a zootechnikus alig mutatott ki elhul­lást. Az állatokban, a takarmányozási technikában vagy a tenyészmunkában van a hiba? Nem tudtunk zöld ágra vergődni a kérdések megválaszolásá­ban. A helyzet egyre kritikusabbá vált, a zootechnikus pedig csak fújta a maga érveit. Végül is a legkénye­sebb, de számunkra egyetlen lehetsé­ges megoldást választottuk: a gya­korlati tapasztalatokkal rendelkező vezető helyére szakképzett fiatalem­­mert állítottunk. S az eredmény? A­mikor az új zootechnikus letette asz­talomra az első héten összegyűlt napi jelentéseket, megfordult velem a he­lyiség. Az újonnan született malacok­nál közel negyven százalékos volt az elhullás! Hogyan lehetséges mindez?! Hiszen korábban alig érte el a tíz százalékot. zután jött az újabb kiértékelés. A Novemberben összesen 368 születést jegyeztek fel. Az elhullást jelző rovatban 128 volt feltüntetve. Szinte lehetetlennek tűnt, mégis igaz volt. Decemberben némi javulás állt be, de az évet így is csak 12,8-as át­ngos „jö estét“-tel nyitott be az elletóbe. A gondozók az egyik közeli sertés-fekvőhely előtt csoportosultak. Hozzájuk lépett, ke­zet szorított mindegyikkel. — Ellés? — Igen. Már tizenegy kicsiny rug­­dalódzik körülötte, de úgy látszik még viaskodik — felelte az egyik gondozó, feje búbjára tolva a sapkát. — Ez már igen, — szűrte a szót az elnök — de ha ebből is elhullik öt­hat ... Már megint ez az elhullás, villant az agyába. Akármiről beszélek, bár­annyit írt be, ahány kismalac meg­maradt. — És maguk ezt két évig tűrték? Emberek! Hogy az a ... Szinte ész nélkül rohant ki az istál­lóból. Ügy vágta be maga mögött az ajtót, hogy visszhangzott tőle a gaz­dasági udvar. Az éjjeliőr sosem sze­rette a haragvó embereket, az elnök haragjától meg kiváltképp rettegett. Ha az megharagudot valamiért, vil­lámokat szórt a tekintete. Nem cso­da tehát, hogy hétrét görnyedve igye­kezett kikerülni az elnök látóköréből, de az utána kiáltott. EGY IGAZ TÖRTÉNET MÄS0K OKULÁSÁRA laggal zártuk. Érthetetlen. Hogyan le< hét az, hogy korábban alig volt elhul­lás, most meg tömegesen pusztulnak a szopósok? S ha az elhullás növe­kedett, miért nem csökkent a válasz­tott malacok száma? Itt valami nincs rendjén — gyűlt hirtelen világosság az elnök fejében. S mi okozta az ered­ményjavulást decemberben? Miért volt ismét kevesebb az elhullás, több az elválasztás? miokát ráncolva lépett az ab­lakhoz. — Valahol itt, ebben a gondolatmenetben kell keresni a megoldást, a választ — szaladt ki száján mondattá formálódva a gondo­lat. Összerezzent. Megijedt a saját hangjától. A sok cigarettafüsttől meg­kínzott hangszálak durván, reszelősen reszkető hangokat bocsájtottak ki. Megköszörülte a torkát és az órájára pillantott. Hat óra múlt. Gyors elha­tározással vállára kanyarította bá­ránybéléses kabátját, s kilépett az udvarra. Léptei akaratlanul is a ser­­tésistállők felé vitték. A fagyos ja­nuári szél arcába vágta a havat, fel­borzolta a haját. Nem bánta, nem bújt a védelmet kínáló prémgallér mögé. Prüszkölve, el-elakadő lélegzettel rót­­ta az utat. Itt valami nem klappol, hajtogatta magában. Ez a rejtély az elválasztások, az elhullások körül,.. merre indulok, el az általam felállí­tott elmélet láncolatán, mindig itt lyukadok ki. De mi van akkor, ha... — Emberek. Azelőtt mennyi volt az elhullás? — Azt magának jobban kellene tud­ni, elnök elvtársi — Tudom. Megkaptam a jelentése­ket. Valamit mégsem értek. A múlt évbpn, no meg az azelőttiben alig mu­tattunk ki veszteséget, most meg... — Nem mutattunk ki veszteséget? — vágott az elnök szavába az egyik gondozó. — Már megbocsásson elnök elvtárs, de most sem hullik el sem kevesebb, se több, mint régebben. Az anyák most is éppúgy összegyúrják a szopósok egy részét, mint tavaly, vagy tavalyelőtt, csak ... most fel is vannak írva a ... ' — Micsoda? Ezt hogy értsem? — kérdezte szinte kővé meredve az el­nök. Az előbb még beszédes ember most összerezzent. Későn vette észre, töb­bet mondott, mint amennyit akart. Egy pillanatig még töprengett, majd kibökte. — Mi nem szólhattunk, a zootech­nikus megtiltotta. Amikor megszület­tek a malacok, nem lett bejelentve. Csak három-négy nappal később adta be az ellésről szóló jelentést, s csak — Ne meneküljön előlem jóémber, inkább szaladjon be a faluba és moz­gósítsa a vezetőségi tagokat. Fontos ügyben kell döntenünk. ŕrtályóra múlva megtelt embe­rekkel az elnöki iroda. Együtt volt az egész vezetőség. A helyiség felbolydult méhkassá változott, ami­kor az elnök beszámolt a tényállás­ról. Öklök emelkedtek a levegőbe, az emberek az asztalt verték, káromkod­tak. Az elnök leintette őket. — Emberek. Nem azért jöttünk ösz­­sze éjnek idején, hogy valakit szidal­mazzunk. Az ő ügyét majd máskor tárgyaljuk meg. Most az a kérdés, ho­gyan tovább. Nem elég megállapítani a tényeket, a probléma megoldásához vezető utat is meg kell találni. Há­romszáznyolcvan kocánk van. Ha csak négy-öt elhullott malacot számítunk is anyánként, könnyen megállapíthat­juk, milyen jelentős, de szerintem el­kerülhető károsodás érte két év alatt szövetkezetünket, amiért természete­sen ml is felelősek vagyunk. Rég elnémultak a kakasok, amikor hazafelé ballagtak az emberek. A ta­nácskozás sikerrel járt. A kimutatá­sok összegezése, s két év tapasztala­tainak felelevenítése során rájöttek, hogy a téli hónapok kivételével egész évben nagy volt az elhullás. Ezekután a fiatal szakember segítsé­gével nem volt nehéz rájönni, hogy az elhullást a megfázás okozta has­menés és az elfekvés, vagyis a tiprás idézte elő. Az új istállóban ugyanis a szopósok számára az anyák fekhelyé­ből elkerített védett rész beton pado­zatú volt, ami bizony nyáron is hideg. A kismalacok fáztak ezen feküdni, s az anyjukhoz bújva igyekeztek fel­melegedni. Az anyák fekvőhelye tég­lával volt kirakva, s a tégla köztudo­másúlag melegebb, mint a beton. Így már érthető, hogy a kicsinyek szíve­sebben tartózkodtak az anyjuk körül, annak ellenére, hogy itt-ott rájuk lé­pett, vagy rájuk dőlt. A többit már nem nehéz elképzelni. Az elhullási veszteség az első napokban volt a legnagyobb, amikor .a kicsinyek még nem voltak elég fürgék ahhoz, hogy elmeneküljenek, lefekvéshez, készülő anyjuk közeléből. Télen viszon-azért csökkent az elhullás, mert alulról fű­tötték. a szopósok fekhelyét, s így a malacok nem ólálkodtak az anyjuk körül,. mivel nem fáztak. A rejtély tehát megoldódott, amire korábban is sor kerülhetett volna, ha a régi zootechnikus kötelességének megfeleően jár el s a felmerülő prob­lémák eltitkolásával nem járul hozzá a nehézségeket kiváltó okok felderí­tésének elodázásához. elnök gondterhelt arccal ül * * íróasztala mellett. Sikerült ugyan kibogozni a gordiuszi csomót de a hogyan tovább kérdése még min­dig megválaszolatlan. Most az a leg­fontosabb feladat, hogy Bodit fedő­anyagot szerezzenek, bevonhassák a kismalacok fekhelyét, mert csak Így tudják megelőzni a további vesztesé­geket. — Vajon megértik-e a problémáin­kat, segítségünkre sietnek-e a fel­sőbb szervek, ha erre lehetőségük van? — teszi fel rettegve önmagának a kérdést A telefonhallgatót bal ke­zébe véve mélyet sóhajt, azután tár­csázni kezd. Az égen tornyosuló szürke felhők mögül előbukkanó játékos kedvű ja­nuári napsugár egy pillanatra karjai­ba zárja a telefonáló kissé hajlott alakját. Az elnök homlokán lassan kisimulnak a gondszántotta redők. KÁDEK GÁBOR

Next

/
Thumbnails
Contents