Szabad Földműves, 1973. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-09 / 23. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1973. Jűnlne í 10 BASKO IVKOV: Rongyosan, szurtosan és éhesen nagyon szerettük azokat a rózsaszín Ьбгй kislányokat, akiknek, úgy hittük, csillagokból vannak a pórusaik, olyanokból, mint a csodaszép hópthék. Ilyen pórusok a ml szikkadt bőrünkön sosem voltak, s ezért csak ábrándoztunk róluk. Bőrük pórusát miatt, a velük való találkozásokkor, mintegy a félelemtől, szembogarunk kitágult, fénylőn-zavarosan elhomályosult, s ettől safognt kezdett a látásunk és valami a homlokunk mögött. Hogy közben, véletlenül, megérintettük-e rugalmas lágyékukat vagy csak a bolondulásig és a fájdalomig sejtettük, nem tudom; de emlékszem, hogy meg mertünk volna esküdni a Tejútra — erre a jeltelen és semmilyen szépségre, amiben így, piszkosan és dühösen annyit gyönyörködtünk —, hogy a lágyékuk bódítóan illatozik, s csak látszatra hűvös, mert ha férfitenyér, a ml szurtos tenyerünk érintené, egyszerre és erőteljesen vér tódulna oda, még tán sötéten tajtékot is vetne. És ezek a lágyékok, ezek a rózsaszínű testek, ezek a sejtett, bár sohasem látott csillag-pórusok valamilyen nagy, titkos és illatos szobákban nőttek, olyan szobákban, ahová mi még csak be sem leshettünk. De hát mit szerettünk akkor valójában? Amikor valahol elhatározták, hogy bennünket, tetveseket, éheseket, gémnyakűakat, hóbortosán fényes szeműeket mégsem dugnak be a csavargók és otthontalanok szanatóriumába, ott találtuk magunkat az iskolában, a rózsaszín bőrű kislányok meg tiszta fiútestvéreik között. Talán a Biblia bölcsességéhez igazodva, az iskola igazgatósága nem különített el bennünket más osztályba, de még külön sorokba és padokba se ültetett a fehérre sikált gyerekektől. Ezért szüntelenül szenvedtünk, mivel állandóan a tisztára mosdatott gyerekekkel voltunk együtt, s egy pillanatra sem tudtuk elfelejteni koszosságunkat. Így hát gyorsan nőtt bennünk a szégyen és a gyűlölet. Szégyenünket többnyire a nyakunkon mászó bolha váltotta kt, amit azok a mástk, tiszta gyerekek irtózó tekintettel figyeltek. Ilyenkor satnya vállunk közé húztuk vékony nyakunkat, és még görnyedtebbek lettünk, mint egyébként. De ettől eltekintve, sohasem értettük meg egészen a fehérre sikált gyerekek undorodását a bolháktól. Persze, az igazság az, hogy mi s gyűlöltük a bolhákat, ami magától értetődő, hiszen csíptek, martak bennünket, mi pedig hangosan szitkozódtunk és elküldtük őket a bolhaanyjuk kínjába. Még az Istenüket is szidtuk, aki megteremtette őket. De ha egyedül maradtunk egy nagy, gömbölyded, vértől dagadt bolhával, hüvelyk- és mutatóujjunk közt morzsolgatva, szinte gyengéden, gyönyörködve néztük a barna, zsíros, kemény és valósággal selymes, bársonyos testüket. Es a bolhákban gyönyörködve értettük meg, hogy a ragyogó tiszta gyerekek nem tőlük, hanem tőlünk, koszosoktól iszonyodnak, akiket a bolhák még láthatóan meg is bélyegeznek. Később, amikor már nagyban benn jártunk a világban és az időben, elhitettük magunkkal, hogy a hátunk meggörbült az évektől. S amióta csak tudom, púposak voltunk. Talán már születésünktől kezdve. És ami Igaz, igaz, görnyedtünk is éppen eleget, az élettől éppúgy, mint a hitvány ruháktól. Mert színtelen és formátlan, ötödik-hatodik testről örökölt ruhánk mindig túl nagy volt, vagy túl kicsi. A lötyögő ruhákban elvesztünk; egészen aprókká zsugorodtunk, testben és lélekben is, az erőnk elszállt, a nadrágszárunkban pedig járás közben botladoztunk, úgyhogy csakhamar egészen zavartak lettünk, és lassanlassan, de egyre gyakrabban elkezdtünk dadogni. A feszes ruha meg szorította a kezünket, lábunkat, az ereinket, megnehezítette a lélegzésünket, olyannyira, hogy állandóan görcs és erő feszült bennünk, olyan erő, amely szét akarta repeszteni a varratokat, és kt akart törni. Ez a görcs és erő hajszolt bennünket arra is, hogy bolond, megvalósíthatatlan, nyaktörő mutatványokba kezdjünk, amiből aztán törött nyakkal, lábbal vagy kézzel kecmeregtünk ki. Amíg a túl nagy ruhákban meglazultak és széttertyedtek a csuklóink, a túl szűk ruhákban idő előtt megcsontosodtak, elvesztették a nyiroknedvüket, s így hát saját csontjaink is törtek bennünket. Ezek a ruhák nyáron és télen is, bármilyenek voltak, bár legtöbbször semmilyenek, mindig húzták a vállunkat. Az ápolt, finom és tiszta ruhába öltöztetett gyerekek megvető tekintete folyton a mi ruhánkon járt, amit a megkopott és áttetsző szövetek mindig magukba is szippantottak. Ügyannyira, hogy ezeknek a tekinteteknek a rétege egyre vastagabb és vastagabb lett, s ezt keskeny vállunk már alig bírta elviselni. A legkínosabb mégis az volt, amikor elrongyolódott a ruhánk. A lyuk pedig sehol másutt — a fenekünkön tátongott. A rongyokból elővillanó fenekünket Iszonyúan szégyelltük, akkor is, ha ültünk, és egyetlenegy tekintet se fürkészett bennünket, még a kutyáé sem. Egy idő múltán meztelen és vörös jenekünk lassacskán megkérgesedett, vagy pedig megdagadt, és gyógyíthatatlan kelések ütöttek ki rajta, amit egész életünkben hurcoltunk. A kelésekkel együtt haltunk is meg, vagy még előbb, mert ezek a nyavalyák még akkor is nőttek, amikor pedig már bennünket néhány hete két méterrel a föld alá fektettek. Igaz, nekünk is voltak szép pillanataink. Nyáron például egész istenadta nap a büdös, békanyálas pocsolyák partján ődöngtünk, meztelenül. Ilyenkor a tűző napon megkaptuk szokásos vlszketegségünket, a pörkök gyorsan leszáradtak és lepattogzottak rólunk zsenge, vöröses bőrünkre meg rárakódott a békanyál. De mindez mégsem gátolt meg bennünket abban, hogy csenevész testünket ne érje a levegő, a nap és a friss víz. Ezeken a nagy napokon közülünk mindenki úgy érezte, hogy a mellében, közvetlenül a torka alatt valami plazmaszerű, meleg és kerek valami van, olyasmi, mint a fehérre sikált gyerekek léggömbje. Magunk közt ezt a meleg és plazmaszerű léggömböt léleknek neveztük. Es ilyenkor, amikor meztelenül heuerésztünk a füvűn, gyönyörű szép meséket találtunk ki a rózsaszín bőrű kislányokról, a távolt világról, ahová egyszer mindenképpen eljutunk; ilyenkor meleg, kerek, hatalmasra nőtt lelkünk szétpattant, mint valami fehér tüzijátékbóbtta, és pillanatok alatt, akár a sok-sok nyüzsgő hangya, a vérereken át szétfutott testünkön, amitől enyhe és édes borzongás kerített bennünket hatalmába, s ez bőrünk égnek eredő szőrszálain ts meglátszott. De ha ebben a pillanatban valaki megkérdezi tőlünk, hogy melyik gyerekeket püföljük el leggyakrabban és leghevesebben, akkor valamennyien egyszerre azt feleljük „Azokat a finoman fehérre sikáltakatľ Természetesen ez csak a fiúkra vonatkozott. A rózsaszín bőrű kislányokért, az ő csillag-pórusaikért mindent megtettünk volna. Ha akarták volna, még a háztetőről is leugrottunk volna a téglával kirakott udvarra, egyetlen szó és nyikkanás nélkül. Ha akarták volna, felgyújtottuk volna a falu északi sarkán magasodó legnagyobb szalmakazalt, ledöntöttük volna a haranglábakat, vagy... Ö, ha akarták volna... De nem akartak ők tőlünk semmit. Még azt is kerülték, hogy szóba elegyedjenek velünk, és ceruzát, törlőgumit sem kölcsönöztek szívesen, ha pedig mégis adtak, mihelyt visszakapták, rohantak kezet mosni az tskola kerekeskútjához. Máskora ceruzákat és a törlőgumikat vissza sem adtuk, hanem írás és törlés helyett bevarrtuk ruhánkba, s úgy hordtuk őket, akár a kegytárgyakat vagy trófeákat. „Lopók, topók, lopóki' — sipították ilyenkor a kislányok, de hiába pislogtak a fehérre sikált fiúkra, ők ugyan nem mertek semmit sem tenni. És mit ts tehettek volna? Amikor — és erről meg voltunk győződve —, semmi férfiasság nem volt bennük. Mert amikor nekünk már szőrtől feketéllett a pattanásos arcunk, és a nadrágunk (amire nagy büszkék voltunk), az ő arcukon még mindig apró, selymes, alig látható pihék fénylettek. és tudni véltük azt ts, hogy férfiasságuk elszállt a finom szappanillattal, a naponkénti mosdás közben. A leglényegesebb különbség az 6 és a mi bőrünk között mégSem abban volt, hogy ők valamilyen fehéren Izzó, mi pedig valamilyen foltosán pislogó csillag alatt születtünk, hanem abban, hogy ők fehér, hófehér kenyeret ettek, reggelente tejeskávét ittak, éjszaka viszont fehér lepedőkön, fehér párnákon aludtak. Ám a fitos orrú, duzzadt ajkú, csillag-pórusú kislányok egészen mások voltakI Szikrázó testük, lenge ruhájuk, színes szalagokkal átkötött hajuk, maga volt a gyönyörűségI És ki tudja, rhilyenek lehettek azok a nagy, szórt fénnyel megvilágított, kínai vázákkal és virágokkal díszített szobák, ahol csipkés párnák közt aludtak, és nőttek, nőttek, a saját testük illatábanI Es ezt, ezt akartuk ml bennük elérni, ezt kívántuk magunkhoz ölelni. Ha akarták volna, megtehettük volna — 6 mennyire, de mennyire szerettük, öleltük és szorítottuk volna őket. Egészen a fájdalomig, a gyűlöletig. A fájdalomtól. A gyűlölettől. |#alná nad Hronomban (Garamkőinán) a falu központjában lövő művelődési otthon egyik oldalra nyúló szárnyában működik a népkönyvtár. A három ízlésesen berendezett helyiség egyikében, az olvasóteremben találom Gálfy Mónikát. Örömmel újságolta, hogy a könyvtárak közt folyó szocialista munkaverseny keretében elnyerte a „Példás könyvtár" kitüntetést. A könyvtárosnö hat éve végzi ezt a szép foglalkozást, s bebizonyította, hogy aránylag ily rövid idő alatt is célravezető, odaadó munkával, szép eredményeket lehet elérni. Bizonyítja ezt az is, hogy az elmúlt év elején az 1800 lelket számláló falu lakóinak 16,4 százaléka volt a könyvtár olvasója, az év végére ez a szám viszont már 18 százalékra emelkedett. így a könyvtárnak jelenleg 320 rendszeres olvasója van, de az év végéig még további 25 tagot kívánnak megnyerni az olvasók táborába. A könyvtárosnő az egyre több olvasó megnyerését azért tartja fontosnak, mert a szocialista társadalomban a könyvtáraknak mindjobban hozzá kell járulni a lakosság művelődéséhez. így olyan munkát kell végezni, hogy a lakosság minden rétege olvasóvá váljon, ugyanakkor a könyvállományt is ehhez megfelelő sokrétű tematikájú kötettel kell berendezni. Egyik fő célja a könyvtárnak a könyveken keresztül az Ifjúság nevelése. Ennek megvalósítását Gálfy Mónika nemcsak a helyi népkönyvtárban végzi, hanem a kaiban is, ahol az iskolai könyvtár vezetését önként elvállalta. Magasra kell értékelni a könyvtár propagációs tevékenységét, hisz minden formát felhasználnak a lakossággal való szóró-Példás könyvtár sabb együttműködésre. Ez visszatükröződik a kölcsönzések számának emelkedésénél, hisz az elmúlt esztendőben több mint 7000 volt a kikölcsönzött kötetek száma. Tavaly különös figyelmet szentelt a könyvtárosnő a politikai és a mezőgazdasági szakirodalom skálájának bővítésére, 4600 kötet között — melyből 1500 a magyar nyelvű, 800 politikai és 280 mezőgazdasági mű áll az olvasók rendelkezésére. Az utóbbit főleg azért fontos még jobban propagálni, mert a falu lakosságának jelentős része szövetkezeti dolgozó. Az elmúlt év folyamán a könyvtár egész sor kiemelkedő akciót rendezett: író-olvasó találkozók, vitaestek, könyvismertetések formájában. Érdemes megemlíteni, hogy egyformán látogatják ezeket az akciókat az idősebb és a fiatalabb korosztály tagjai. A legidősebb olvasójuk, a hetvenéves Venéczi Gyula, a legfiatalabb pedig a hatéves Dobó István. Leggyakrabban pedig Ágh Mária és Milan Nájovský látogatják a könyvtárat. Főleg a szépirodalmi kötetek iránt nagy az érdeklődés, de az utóbbi időben az egyes szakkönyvek is gyakrabban váltanak ideiglenes otthont. Az iskolás gyerekek idegen nyelvű ismereteik bővítése érdekében megszerették az orosz nyelvű könyveket is, melyből hatvan kötet található itt. A könyvtár nemrég kezdett együttműködni a helyi SZISZ szervezettel, így az elkövetkező időszakban közös rendezvények megszervezését is célul tűzték ki, valamint a könyvtárba az idén több ifjúság részére írt nevelő és művelő hatású könyvet kívánnak vásárolni. Erre mód is nyílik, hogy a jnb az idén is hétezer korona támogatást ad könyvek vásárlására, így a kötetek száma most is 340—360-nal fog emelkedni. Bő a választék az újságokban és a folyóiratokban is, hisz csaknem tizenötféle sajtótermékre fizet elő a könyvtár. A leírtakból látni, hogy a könyvtár teljesíti nemes küldetését és Gálfy Mónika könyvtárosnő odaadó munkája révén viselője a Példás Népkönyvtár kitüntetésnek. Benyák József Élenjáró kiállítás A Komárno! Duna-menti Múzeum sokoldalú tevékenysége már jól ismert. Legutóbb — az országban elsőként — rendezték meg a járás mezőgazdasági fejlődésének negyedszázados útjának kiállítását. Bár a bemutatott anyagot egy járásból gyűjtötték össze, mégis jellemző az a szocializmust építő országunk egész mezőgazdaságára. Honnan indultunk és hová értünk? A sokszínű kiállításon a látogatók többek között megszemlélhetik a napjainkban már valóban múzeumi értéknek számítható — hajdanában használt — termelési eszközöket, szerszámokat. A nagy változást a mezőgazdaság szocialista átszervezését is hűen érzékelteti a jubileumi bemutató. Azt láthatjuk, hogy a termelőeszközök fejlettsége akkoriban nem igen felelt meg a kollektív gazdálkodás feltételének. Lényegében a közösben — gépek hiányában — hasonlóan, mint annakelőtte, a földet lovasfogatokkal dolgozták meg és csatasorba álltak a kézi kaszások. Pártunk, amely IX. kongresszusán kiadta a jelszót a mezőgazdaság szocialista átszervezésére, hamarosan megtette az intézkedést a legszükségesebb mezőgazdasági gépek gyártására. A kiállítás sokoldalúan mutatja be az efsz-ekben használt első gépeket. Az elsőként alakult szövetkezetek bemutatásán keresztül pontos képet kapunk arról a gyorsütemű fejlődésről, amely igazolja az igazi nagyüzemi termelés kibontakozását. Azt is láthatjuk, hogy nemcsak a termelőeszközök fejlődtek, hanem a termelést és a gépeket irányitó emberek is minőségi változáson mentek keresztül. ízelítőt kapunk abból, hogy a mezőgazdasági műszaki középiskolában és a szaktanintézetekben milyen sokoldalú szakembereket, illetve szakmunkásokat képeznek. Természetesen ott láthatjuk a kollektív gazdálkodás úttörőinek a fényképeit, azokét, akik lelkesedésükkel, fáradhatatlan munkásságukkal tettek hitet az újszerű gazdálkodás mellett. Az eltelt huszonöt év alatt nemcsak a mezőgazdaság lépett nagyot előre, hanem a falu arculata is megváltozott. Korszerű lakások ezrei épültek és a középületek sokaságát láthatjuk a Duna-menti falvakban. Talán a kiállítás még úgy lehetett volna gazdagabb, ha ott láthatnánk a legkorszerűbb gépeket és berendezéseket is. Ennek ellenére bátran állíthatjuk, hogy a mezőgazdaságunk fejlődésének sikeres bemutatója a komáromi, és más járások is rendezhetnének hasonlókat. —tt— шФя* HdMr f НШ-■ •• m f ш ¥ mm t m m m m m m m p. ~ w w W»
