Szabad Földműves, 1973. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-02 / 22. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1373. Jtfnius Ž. 10 HARSÄNYI ZOLTÄN: A menetszázad szó már napok óta ott röpködött körülöttem. A menetszázad így... a menetszázad úgy... Első emberi emlékezésem Ideje volt ez. Az az Idő, amikor a szavak és fogalmak még külön-külön jelennek meg bennünk, és önálló, szinte misztikus életet élnek. Ismeretlenek, Izgalmasak, aztán váratlanul, amikor értelmet nyernek, rendszerint kiderül, hogy semmi misztikum, semmi különös, semmi csodálatos nincs bennük. Nevetségesen közönségesek, mint ahogy nevetségesen közönségessé válik sok minden az életben, ha közelebbről megismerjük. így voltam én a menetszázad szóval, amelyik egy idő óta minden oldalról a fülembe dongott. Komolyan hangzott, törvényszerűen, de rendszerint bánátosan, sőt fájdalmasan. Legfájdalmasabban azonban az anyám ejtette ki ezt a szót. Olyan mély bánattal és lemondó sóhajjal, ami különös. rezdüléseket keltett bennem. Hiszen az én drága anyám fia voltam én is, ha még csak öklömnyi ts— Mert hát a menetszázadok kora járta akkor. 1914 őszén volt az idő. — János üzent a kaszárnyából. Holnap Indul 6 ts a menetszázaddal — mondta apám egy délben. , A keresztapámat hívták Jánosnak. Anyám gyönyörű koromfekete hajjal koronázott felét Ingatta. — Szegény János — sóhajtotta csendesen. — Hát őrá is rákerült a sor... Az apám nem válaszolt semmit. Debrecenben az Attila téren laktunk akkor, nem messze a 39-es közös gyalogezred székhelyéhez, a Pavillonlaktanyához. 1914 ősze volt. Hidegre hajló, de még derűs napfényt szitáló, fáradt mosolyú október. Bűven csörögtek a házunk előtti kopott téglajárdára azok a falevelek, amelyeknek hullásakor már régen véget kellett volna érni a háborúnak, ahogy azt a németek császára harsogta augusztusban ... En, természetesen, mindezekből a problémákból még nem érzékeltem semmit. Aprócska öntudatom olyan tejszerű ködben gomolygott, mint az ősmassza, mielőtt kiváltak volna belőle tűzben sisteregve az égitestek. Menetszázadok is vonultak szakadatlanul augusztus óta az ablakunk alatt. Eleinte nagy csinnadrattákkal, késrőbb már egyre halkabban. A rezesbanda azonban mindegyiknek kijárt. A Losonczy-induló, a Deutschmeister-mars, meg a többi. A szót azonban én csak most 'kezdtem meghallani, hogy olyan sokat szerepelt a családi beszélgetésekben, meg hogy a keresztapámmal volt valamilyen kap? csolatban. Nem tudtam, mit jelenthetett, nem azonosítottam való képzete? tekkel. De a dolgok és események egyre szilárdabb körvonalakkal bontakoznak ki emlékezetem megvilágosodó tejködéből. Hangok, mozdulatok, arcok derülnek fel előttem. Emlékszem a szomszéd kis szolgálóra, aki egy nap piros, lelkendező arccal rohant be a szobánkba. — Gizi néni, Gizi néni, elindultak! Most fordultak ki Pavilonyból. Az ablakba könyököltünk. Apró, földszintes házban laktunk. Olyan alacsony volt, hogyha valaki kihajolt az ablakon, a feje egy vonalba került a járdán menőkkel. ... Az ablakban könyököltünk anyámmal, azon az enyhe, szép októberi szüretet idéző délelőttön, a debrecent Attila téren, amelyik úgy áll most előttem, mintha az egész tegnap történt volna. A macskakövekre, a kikopott járdákra, ferdén hullottak a napsugarak, szelíden derengő mélabúval, a közeit elmúlás fényét árasztva. A Pavillon laktanya kapuján kilépett a tamburmajor hatalmas, botjával és nyomában a katonazenekar vérpezsdítő indulókat harsogtatva. Es szakadatlan menetben ömlöttek utána a menet századok. Jöttek, egyre jöttek a böszörményi, nánást, hadházi, téglási, szoboszlői fiúk, csukaszürkében, felpántlikázva, egyenesre húzva magukat a súlyos torntszter alatt, fehér és' piros őszirózsákkal a puskacsőben, meg a sapkarózsán. A gyerekek, feleségek, szeretők és édesanyák mellettük futottak, vagy egyvonalban siettek velük a járdán. Szép szál, életerős, pompás legények, hatalmas bajuszokkal, hetykén félrevágott csákóban. A menet azonban, alighogy megindult, a k. u. k. hadvezetés szabályai szerint néhány percen belül megtorlódott és megállt. A zenekar elhelyezkedett a Teleki utca sarkán, és a jó hangulat fenntartása érdekében vidám csinnadrattával szórta tovább a friss dallamokat. — Vajon hol van szegény János? — sóhajtott anyám leheletszerűen, és éjsötét szemét befúrta a sorok közé. De jó lenne, ha még beszélhetnék vele. Nem ismerik H. szakaszvezetőt? — fogatta a közelállókat, miközben marokszámra kínálta őket cigarettával. Néhányon ismerni vélték. — Az a jó tartású, derék ember a nyolcadik századból — mondogatták. De keresztapám — előre látva a k. u. k. Rückivertskonzentrierungot —, sietve jött is már, hogy még egy szót válthasson velünk. Széles, nyugodt, biztonságot sugárzó alakja megállt az ablak előtt. Valóban jó tartású, derék szál ember volt. Kerek koponyájú, puha, szökés bajuszú, lábszártekercsébe szorított, vaskosan kidudorodó lábikrákkal. Egészében olyan, amilyeneknek a debrecent cíviseket ábrázolni szokták a könyvek. Kiemelt az ablakból, a karjára ültetett, megcsókolt. Én széles mellkasának támaszkodtam és azonnal mesterlövész-bojtjaival kezdtem játszani. Nagyon szerettem, és nagyon örültem mindig, ha láthattam. — Mikor jönnek vissza, János? — kérdezte alig hallhatóan az anyám. — Remélem, Giziké, hamarosan — válaszolta a keresztapám, és széles, pirosas, barátságos arcán valami kis sötéttel árnyalt mosoly futott át. — Keresztapámmal szeretnék menni — mondtam olyan bölcsen, ahogy csak tudtam. Később sokat emlegették ebből az Időből való bölcsességeimet. A keresztapám minderre csak udvariasan mosolygott. Mosolya fölött azonban ott ült az a sötét felhő, amt mindig megjelent nyílt, kerek, becsületes arcán, ha valamit rejtegetni akart, vagy valami nem tetszett neki. Kedveskedve mondta, az arcomat megpaskolva, de nem túlságosan jókedvűen. — Addig tán csak nem tart ez a háború. Rátok azért már ne kerüljön sor. Elég, ha mi elmegyünk. — Nem is adlak oda — mosolygott rám gondterhelt aggódással az anyám. Vagy te itthagynád anyukádat? En azonban belemerültem a csodálatos lövészbojtok érdekességeibe, és nem válaszoltam, hiába nógattak. Mert sok csodálnlvaló is volt egy ilyen ékes katonai bojírendszeren. A zenekar kimerültén elhallgatott, és a bombardonosok, a vadászkürtösök, a mindenféle plkuldsok a mundstikkeket a földnek fordítva, bőségesen csorgatták nyálukat a hangszerekből. Á nagydobos abrakostarisznyát akasztott a pónt nyakába és az vígan kezdte ropogtatni a jó zabocskát. — Legkésőbb karácsonyra visszavárjuk, János — mondta az anyám, és fekete szeme olyan melegen csillogott, ahogy csak az ő szeme tudott csillogni. Különös élességgel maradt meg bennem ez a jelenet. Tisztán látom magam előtt az anyám arcát, közel ötven esztendő távolából, ahogy szélesen, tömötten keretezi sűrű, koromfekete haja. A szerény, kedves kis tanítónőt, akinek egész finom, gyöngéd lénye tele volt szépségekkel, melegséggel, emberséggel... Es a keresztapám alakja is kitörölhetetlenül él bennem, amint a kis, alacsony ablakü ház előtt álldogál, csukaszürkén, felbojtozva, lábszárvédősen, szétvetett, kissé tksz-lábakkal, a maga vaskosságában. Két ember, akiket végtelenül szerettem. Nemsokára vezényszavakat ordítoztak, a sorok rendeződtek, a zenekar sietve előre indult, hogy az állomáson fogadja majd a bevagonírozó századokat, szép katonamuzsikával. A keresztapám megcsókolt és visszaemelt az ablakon. Kezet nyújtott az anyámnak, aztán megfordult, és sietve beleolvadt a csukaszürke négyes sorok feszesre léniázott tömegébe. Az anyám szeméből ekkor buggyant ki az első könnycsepp. Amikor a menet befordult a széles torkú Teleki utcába, belevágott az eleje. Hatalmasan: Mikor megyek Galícia felé, Még a fák is sírnak ... Azonnal teljes erővel kapta fel az egész század a nótát. Aztán a következő századok, ameddig csak a hang elért. Már fújták valamennyien a harmadik sort: Gyenge ágaikról a levelek hullnak... Ekkor már keservesen zokogott az én anyám. Vonultak az úton a virágos, daloló menet századok. Integettek a kis ablakban álló szép fekete fiatalasszonynak, akinek patakzott a könynye. Csak úgy roppantak a házfalak, amint bánatukat, hetyke férfiassággal beledalolták a frissen született háborús katonanótába: Hulljatok levelek, rejtsetek el engem, Mert az én galambom sírva keres engem... Az anyám megsemmisülve nézte őket. Keresztapámnak már a széles háta sem hullámzott a távolodó tömegben. .. * Egyikük sem érte meg a háború végét. Ugyanabban az esztendőben, 1917-ben haltak meg mind a ketten. Az idén is, a szovjet népművészeti együttesek egész sora lép fel hazánk különböző városéiban ás falvaiban. A tejesköcsög még néhány évvel ezelőtt is a legfontosabb használati edények közé tartozott. Napjainkban viszont már mázeumi értékként láthatjuk azokat. *i* *i* *i* *i* *i* *i* *i* »i* ♦> *i* ♦♦♦ *i* *i* ♦$* ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ *♦* ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ Nem csupán csallóközieknek Közel másfél évtizedes gondos tudományos-kutatómunka elűzte meg annak a nem mindennapi könyvnek a kiadását, amely nemrég került ki a Nitrai Pedagógiai Könyvkiadó nyomdájából. Olyan könyv, amely ugyan nem idegeket borzoló krimi, hanem minden szakember számára olyan olvasmány, amely érdekfeszftö adatokat,gondolatokat tár fel a Csallóköz néhány évezredes múltjáról, jelenéről, s ezekkel összefüggésben már a jövővel kapcsolatosan Is távlatot mutat. Szabadi jánosnak, a Csallóköz szülöttének és alapos ismerőjének gazdag tartalmú értekezése méltán számíthat nagy érdeklődésre. „A Csallóköz természeti képe“ című könyv a régmúltból indult s jut el a máig. A földtani alakulásoknak olyan példájával találkozunk itt, amilyen egész Európában nincs még egy. Többszáz forrásmunkára támaszkodik a szerző értekezése. A földtani alapanyagokat az ebben a térségben végzett mélyfúrások adják. Ezzel kapcsolatosan rávilágít a könyv arra, megközelítőleg hány ezer évig alakult ki ez a Kánaán, hogyan lett az egykori tengerfenékből a még alig két évszázaddal korábbi mocsaras-ingoványos hordalék földből gazdagon termő róna. Geológiai vonatkozásban ezt a nagy átalakulást könnyen elkönyvelhetnénk a földrajzi viszonyok természetes folyamatának, Szabadi János könyve azonban nem egyszerűsíti le ennyire a dolgokat, hanem a csallóközi ember természettel vívott örökös harcát, természetátalakító erejét is bemutatja. Szól a ma már szinte mesébe illő csallóközi, elsősorban Komárom környéki földrengések-földmozgásokról, az éghajlatp viszonyok pozitív és negatív befolyásairól, s mindezek mellett a legrészletesebben a sajátos tájegység vízrajzi viszonyait jellemzi. Nem véletlenül, hiszen ezen a vidéken jót és rosszat — úgyszólván mindent a víz határoz meg. A könyvben számos rajz, grafikon és kimutatás kapott helyet a Csallóköz talajának helyzetéről, vízkészletéről, éghajlatáról, a régi Duna és egyéb belső vizek történelem-földrajzi adatairól, térképek egész sora magyarázza a változásokat. Sok kép örökíti meg az 19BS-ös gátszakadást, a nagy árvizet. Röviden szólva az olvasó nem egyszeri olvasmányt kap a kezébe, hanem olyan gazdag anyagot a Csallóközről és részben az egész Kárpát-medencéről, hogy azt bizonyára gyakran veszi majd kezébe. (—ti) Újra Itt járok go köztetek 2S örökké zöldellő _Sc fenyvesek , -tűlevelű fák со j= Nyugalmat keresek со oo a csendnek túl zajos * ez a világ Lenyelem a sóhajtásom • МММ GO megölöm СЭ oo a fájdalmat as nem vitatkozom ha akarod iá öledbe Ш s* teszem 'Cd a lelkem X ed s a szememben újból < > megcsillan О a reménysugár Egy kutya monológja Kutya vagyok — nem tagadom. Állandóan ugatok, ezt sem tagadom. Utálom a meghunyászkodó, farkukat csóváló, megalázkodó kutyákat, no meg a kis beképzelt ebeket. A kutya arra született, hogy ugasson, és nem arra, hogy nyüszítsen, vagy meg sem vakkanfon. Van Ut a szomszédomban egy kutya. Java kenyerét már megette, de soha az életében egy strófát el nem ugatott. Ha igazságtalanul jártak el vele szemben, sajgó szívvel tűrte, ha viszont megsimogatták. becézték, határtalanul boldog volt, En bezzeg az első velem szemben elkövetett igazságtalanságnál kikapartam az ipse szemét és egy jél délután ugattam egyfolytában. No, ne értsenek félre, ugatok én akkor Is, ha másokkal szemben járnak el igazságtalanul. En az Igazság hive vagyok, meg aztán azért lög a nyelvem a számban, hogy necsak az ételfajtákat kóstolgassam vele. hanem ha kell, ugassak is. Én a végsőkig kitartok életszemléletem mellett: az igazság harcos híve vagyok, mindig bátran ugatok, mert ha nem ugatnék, még majomnak néznének. Utóvégre is a kutyabecsületemről van szól BODZSÄR GYULA
