Szabad Földműves, 1973. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1973-04-28 / 17. szám

A vadat nemcsak U, de nevelni is kell

Még a téli vadászidényben résztvettem a „Hármas határ“ vadásztársaság egyik nagy vadászatán. A nimródokat ugyancsak hajtotta a láz, a lelkesedés, mert előző nap gazdag zsákmányuk volt, a sazdicei (százdi) vadászterületen sok vaddisznót ejtettek. Azonban ahogy múltak a percek, az órák, csökkent a lelkesedés, múlott a kedv, már csak néha-néha szólaltak meg a fegyverek, és mindössze néhány elárvult fácánkakas került puskavégre. Találkoztunk ugyan egy-egy népes őzcsordával, de azokra nem lőttünk, mert kíméltük őket. Olykor-olykor ráérős tempóban átügetett az erdők közötti tisztásokon néhány magányos tapdául hozattak és kiengedtek 70 nyulat, de a szó szoros értelmében' nyomuk veszett. Egy-két vadász úgy véli, hogy talán meg sem érkeztek azok a nyulak. Mások viszont azt hangoztatják, hogy jórészük a tilalom ellenére is puskavégre került. Az egyik tapasztalt vadász látta, amint a vasárnapi nyúlpecsenye érdekében még a vemhes nyulat is elejtették.

A probléma azóta is foglalkoztatott, ezért meglátogattam Jozef Dvoršliakot, a SZVSZ levicei (lévai) járási bizottságának titkárát, hogy tájékoztatást kérjek főleg a vadállomány fejlesztésének kérdéseiről.

Mint tapasztalt vadász és főerdész szólt a problémákhoz.

sifüles, de hiába voltak lőtávolságban, a tilalom miatt hallgattak a fegyverek.

Ismerem ezt a vadászterületet s emlékszem, hogy valamikor az apró- és a csülkösvad eldorádója volt. A szünetben hoszszan elbeszélgettem Kossuth Lajossal, a vadásztársaság elnökével, Szabó László vadászgazdával és Tóth Ferenc kultúrfelelőssel. Mindhárman — és természetesen a többi vadász is — fájlalta a helyzetet és megemlítettek néhány olyan intézkedést, amivel elő akarják segíteni a vad szaporodását. Az első az, hogy egyesült a Vyškovce nad Iplom-i (ipolyviski), a sazdicei (százdi) és a Horné Semerovce-i (felsőszemerédi) vadásztársaság és ilymódon, közösen eredményesebben tudnak dolgozni. özállományuk kitűnő, olykor szarvas is látható a körzetben, ezeket rendszeresen etetik és természetesen mindent megtesznek védelmük érdekében. Azonban megcsappant a fácánok meg a foglyok száma, és az utóbbi időben főleg a nyulaké. A fogolyállományt tervszerűen, belátható időn belül a kívánt szintre tudják emelni, s a fácánszaporftás sem okoz különösebb gondot, azonban a nyúlállományt néhány intézkedés ellenére sem sikerült bővíteni. Vérfrissítés céljából pélMegtudtam tőle, hogy a rendszeres és tervszerű vadnevelési program végrehajtása következtében eléggé gazdag vadállományuk van. A kvetnái (kétyi) és a Tekovské Lužany-i (nagysallói) vadászterületen például még 1948-ban 8—10 túzok tanyázott, napjainkban viszont már több mint 40 tartózkodik ott. A fácánállomány megháromszorozódott, úgyhogy a múlt évi vadászidényben már 4000-et ejtettek el. A Zeliezovcei (Zselízi) Erdőgazdaság hrblei (gereblyei) részlegén, valamint a Zeliezovcei Állami Gazdaság Veiké Dvory-i (nagypusztai) keltetőjében évente 4000—5000 fácáncsibét keltetnek. Ezenkívül a levicei és más vadásztársaságok tagjai további 400— 500 fácáncsibét keltetnek kotlőstyúk alatt. A járásban a kritikus időszakokban a fácánokat is etetik. A fogolyállomány ragadozó madaraktól védett helyeken juthat eleséghez. Az őzek számára mintegy 250 etetőt helyeztek ki az erdőkbe. Eddig a mezőgazdasági üzemektől kaptak abrak- és szálastakarmányt a vadásztársaságok, de idén már 6—7 hektáron maguk Is termelnek kukoricát és más szemesfélét a vad számára. Sok ehhez hasonló olyan dolgot tudtam meg, amelyek azt bizonyítják, hogy komolyan veszik a vadnevelést. Például a

szarvasokat és őzeket sóra öntött orvossággal gyógyítják. Ugyanakkor az apróvadakat védik a ragadozóktól. A rókákat rókairtó fáklyákkal, a varjakat mérgezett tojással irtják. Nehezíti viszont a helyzetet, hogy a törvény bizonyos ragadozó madarakat is véd, mert kevés van belőlük. Lőni jelenleg csak az északi kányákat lehet.

A járási bizottság új vadat igyekszik meghonosítani. Bohunice környékén például már 40—50 dámvadjuk van és 1950- ben 10 muflont is hoztak, amelyek nagyon Ígéretesen szaporodnak, mert ma már megközelítőleg 100—150 darab van belőlük a járás északi részén. Dicséretet érdemelnek a járás nimródjai, mert gazdagabbá, szebbé teszik a mezőt, az erdőt.

Amikor a nyúlállomány fejlesztési tervére tereljük a szót, a titkár elvtárs arca kissé elkomorodik. A Garam mentén gazdag nyúlállományuk van. 1971-ben még 700 élő nyulat is fogtak és értékesítettek. A Šahy i (ipolysági) vadászterületen viszont évről-évre kevesebb a nyúl. Az ottani vadászok betegségre hivatkoznak, meg azt állítják, hogy a gépek nagyon sok nyulat pusztítanak el. Természetesen jelentős a veszteség, ha a gépekre nem tesznek riasztóberendezést. A Garam mentén lényegesen magasabb szintű a gépesítés, nagyobb mértékben használnak vegyszetek. Reméli, hogyha egyesítik a három vadásztársaságot, közös erővel változtatnak majd a helyzeten.

A járási titkár elsősorban szervezési intézkedésekkel gondolja megoldani a vadállomány fejlesztésének problémáját. Eddig 95 vadásztársaságuk volt, de számukat 43-ra csökkentették, tehát olyan nagy társaságokat hoztak létre, amelyek háromnégy falut Is felölelnek. Ilymédon egyrészt jobb szakkáderek kerülnek a vezetőségekbe, másrészt nagyobb a kölcsönös ellenőrzés lehetősége. Ahol kevés a nyúl, továbbra is tiltják vadászatát. A Salai (vágsellyei) gyűjtőközpontból további 1000 nyulat hoznak vérfelfrissítés és állományszaporítás céljából. A SZVSZ járási bizottságának főellenőrei meglepetésszerűen megvizsgálják, hogy az etetőkben van- e elég szálas- vagy abraktakarmány. Ugyanis az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy télen az etetők többnyire kongtak az ürességtől, s a vadállomány éhezett. De ezen kívül számos olyan intézkedést tesznek, amely elősegíti, hogy a lehetőségekhez mérten minden vadászterületen megfelelő számú vad legyen. Az előadássorozatokban hangsúlyozzák, hogy a vadat nemcsak lőni, de nevelni is kell, mert a vadgazdálkodás fő célja nem az, hogy húst biztosítson a társaságok tagjainak, hanem elsősorban az,

Kossuth Lajos megdicséri a négyéves magyar vizslát, amely percek alatt hozzá vitte az elejtett zsákmányt.

reket, mégis sok a nyúl. A hibát tehát másutt kell keresni. Beszélgettük Gáfrik Istvánnal, a šahyi (ipolysági) „Olvar“ vadásztársaság elnökével is, aki elmondotta, hogy tularémia tizedelte a nyulakat, azért ritkult meg az álomány. Szétengedtek ugyan 40—50 nyulat, de eltűnhogy naponta gyönyörködhessünk a szebbnél-szebb apró-, szárnyas- és csülkös vadban, és a vadászok sportszerűen, egyegy élménnyel gazdagodva ejtsék el a terven felüli állomány legszebb példányait.

BÁLLÁ JÖZSEF

■findig is voltak a Dunában nagy halak, most is vannak. Csak tán kevesebb. Aki a múlt évben megtekintette a Dunamenti Múzeumban a Komáromi Halászati Kiállítást, az is láthatott félelmetes halkoponyákat. Tizenkét kilós süllőt, tíz kilós csukát, hatvan kilós harcsafejet. De az a bizonyos „harcsakirály" amelyikről szólni akarok, az mindet lepipálta.

Az úgy kezdődött, hogy a Malmosi kifolyásnál, ott ahol most a körtvélyesi vendéglő áll, van egy igen nagy forgó. Vagy száz métert keringél ott a víz és csúnya mélyen kikotorta a medret az örvény. Persze az „öreg“ Duna a maga sebes vizével nem nagyon engedi kifolyni az ágvizet és visszanyomva azt, örvénylésre kényszeríti. Az ilyen örvényes hely, pláne annak „langy“ része ideális hely a rablóhalaknak. Ott szoknak lesben állni.

Észrevették az asszonyok, hogy tünedeznek a kacsák, meg nagy loccsanások is hallatszottak, különösen éjjel, akkorák mintha egy-egy vén fűzfa dőlt volna a vízbe, de az igazi riadalom akkor keletkezett, amikor a „halász-búvár“ elmesélte, hogy látta a nagy harcsát.

Szokás szerint egy őszi napon a búvár kiment a nagy forgóhoz, hogy márnákra halásszon. Ez abból állt, hogy felvette a gumiruháját, sisakját és egy nagy ladikról a társa vízbe engedte őt. Lement öt-hat méter mélyre

A HARCSAKIRAlY

is és ot hálóba igazgatta a halakat, akik tudvalévőén a víz alatti lénytől nem félnek, s így kis ügyességgel meg lehet őket fogni. Egyszer aztán a búvár jelez nagyon, — szól a madzagra kötött csengő, — hogy veszélyt észlelt. Társa, aki fent a ladikban a levegőt szokta neki pumpálni, először azt gondolta, hogy a szokásos hiba esett meg, hogy ugyanis kilyukadt a gumiruhája, valami ágban és azért akar feljönni.

Fel is húzta egyből, de amikor lesegítette a fejéről a sisakot, akor látta, hogy a búvár olyan sápadt, mint a lepedő. Mi érhette, talán rosszul lett? Az a bizonyos „keszonbetegség“ fogta el, ami víz alatt megesik? Amikor a búvár magához tért, elmesélte, hogy mit látott. Ahogy térül-fordul ott a nagy örvény szélén, egyszer csak észrevesz egy fekvő tárgyat, amit azelőtt nem látott ott. Gondolta valami víz alatti „pudvás“ csők, amit odahozott a Duna s elmenve mellette belerúgott. Akkor fagyott meg ereiben a vér, amikor egyszeriben megmozdult a csők, méteres bajszát égnek meresztette és akkorára tátotta pokoli száját, mint egy mosogató vajling. A halálra rémült búvár akkor látta csak, hogy a csők helyett egy jó három méter hosszú harcsát rúgott jól oldalba. Amilyen gyorsan csak bírt hátracurukkolt és társának vészt jelzett. Ijedtében még egy fél zsák halat is lentfelejtett a víz alatt.

Ahogy később mesélte, becslése szerint lehetett a hal olyan két mázsás. Nohát ekkora halat már rég nem fogtak a Dunában, talán kétszáz éve húzták ki az utolsó mázsás vizákat a doborgazi halászok.

Lett is olyan híre a harcsának, hogy ahány halász csak volt, mind a harcsát mesélte. S ahogy lenni szokott, hossza meg a súlya egyre nőtt s lett belőle: „harcsakirály“.

Persze szerették volna megfogni a bestiát, s mivel tudták, hogy nagyon szereti a kacsapecsenyét, hát így vetettek neki csapdát. Egy olyan 50 méteres, erős, sodrott kötél végére kovácsolt vas-horog került. A horgot meg alá kötötték egy anyányi kacsa szárnya alá. Ott úszkált napokig a szegény áldozat a vízen, de csak nem harapott rá a harcsa. Pedig lesték állandóan a partról.

Míg egyszer csak, hogy mesélik a szemtanúk, izgatottan kezdett ide-oda úszkálni a kacsa és a nagy forgó közepéről valami mélyvízi hullám indult meg a Malmosi ágba. Aztán már a dolog pillanatok alatt lejátszódott. Egy akkora test jelent meg a víz színén, mint egy csónak, egy sűrű fogakkal tűzdelt hatalmas száj nyílt meg, egy csobbanás és már feszült is a zsinór. De nem soká, mert sivítva feszült csak egyre, még a végén derékbatört az a fiatal fűzfa, minek nekikötötték a horogzsinór végét, arra gondolva, hogy az elég fiatalos, tehát rugalmas és fárasztja a „dögöt“. Mint a gyufaszálat, úgy törte el a harcsa és már csak a víz gyűrűzése jelezte, hogy hol bukott le. Egy-két toll is libegett a vízen, mutatva a kacsatragédia színhelyét.

Soha se látták többet a harcsakirályt. Lehet, hogy pofájában a horoggal nyomorultúl elpusztult, de az is lehet, hogy a zsinór idővel elrohadt s a horog meg kilazult a pofájából s kiesett. Vagy betokosodott. De bizonyára rossz néven vehette az esetet, mert más, nyugodtabb helyre költözött. Ennek van már vagy harminc éve, s lehet, hogy már nem is él a Dunában. De él az emberek emlékezetében mint a Körtvélyesi Harcsakirály ...

SIPOSS ERNŐ,

Komárno (Komárom)

A horgász meg a kakas

Gyermekkoromban udvarunkon annyi volt a baromfi, mint a rosta lika. Anyukám ritka szenvedéllyel tenyésztette az egyik tarkabarka tollazatú, fajtát. Különösen a nemes olasz fogolyfajtájú tyúkfélét kedvelte.

Hazánk fővárosában évenként rendezett baromfi-kiállításon anyukám tyúkjai keltették a látogatók körében a legnagyobb érdeklődést. Egyik évben Beppó, az olasz kakas, és négy jércéből álló háreme vitte el a kiállítás pálmáját. Az arany érmet.

Beppó a beképzelt és hosszanívelt farktollal kérkedő ficsűr volt szemétdombunk rettegett pasája. Nem tűrt a maga körében vetélytársat. Heves támadást intézett minden tarajos legény ellen, aki udvarlási szándékkal szivárgott be „pasalikjába“. Azonnal kitört az ádáz küzdelem, melyben a jött-ment látogató lett vesztes! A póruljárt szerelmi hős bepityizált kocsmalátogató módjára tántorgó, ingadozó mozdulatokkal hagyta el a csatateret.

Anyukám rodajlendjel, plimutjai, orpingtonjai és tudja isten micsodái nem motoszkálhattak Beppó areáljában szabadon, nehogy elfattyúskodjék a baromfi legnemesebb fajtája. Anyukám féitve őrizte a fajok tisztaságát! Nem tűrte a félvért! Ennek tulajdonítható hogy kakasaink között sose törhetett ki háború. Az olasz Beppó és háreme kivételével Mamennyi tyúkfajta különálló drótketrecben lakott.

Cáfolhatatlan tény, hogy az internált kakasok irigy szemmel nézték Beppó szabad mozgását és tyúkcsábító kapargálásait. Karrierhajhászónak, pocsék elemnek minősítették, persze, csak a védelmet-nyújtó dróthálós volierfal mögül.

A provokáló internált kakasoknak Beppó sem maradt adósa. Visszavágó kifejezéseiben nem volt válogatós, de mert drótfalat csőrrel vagdosni kimondott esztelenség „az okosabb enged‘ népbölcsesség elve alapján odébb állott és ment a maga útján.

Beppó büszkén kidülledt begyén és hosszú tarkóján csillogott a tollazat. Három jóképű olasz jércéje biztosan elnyerte volna a „tyúkfehérnép“ szépségversenyét...

E díszes baromfi tollazatára szomszédunk fente a fogát.

7 Szenvedélyes horgász létére nem törődött sem a ponttyal, sem a csukával, sem a harcsával, hanem a pisztráng, pénzes pér, és más lazacféle ingerelte érdeklődését. Csakis ezekre horgászott. Műlégycsalira fogdosta a legízletesebb és legnemesebb halfajtákat.

Angol gyártmányú műlégy a legtökéletesebb és legkeresettebb sportcikk kerek e világon. Nem képez olcsó importált árut. Sporthorgászaink túlnyomó része nemigen juthat hozzá. Szomszédunk pénztelen zsebe is kongott mint az üres hordó, s ez okból csakis sajátkezűleg gyártott műcsalira szorítkozott ...

A műlégy otthoni készítése nem könnyű feladat. Anyagi és technikai tekintetben pedig sok mindent követel gyakorlójától.

Szomszédunk nap mint nap késő estig a folyóparton várta be a nyári szürkületeket. Tanulmányozta a szabad természetet. Mohón leste, milyen légyre ugrik a sebes pisztráng. Szorgalmasan gyűjtögette a víz tükrére hulló legyeket és kémlelte a pénzes pér étvágyát.

A nem hétköznapi „képzőművészet" nemcsak ügyes kezet, és ép elmét, hanem megfelelő nyersanyagot is igényelt. A tarka madár- és tyúktoll az adott helyzetben igen fontos kellék. Ezt kereste a szomszédunk sokszor reggeltől estig. Kihullott vagy kitépett madártollat keresett. Átkutatta a helyeket, ahol a baromfi tollászkodik. Ha nem akadt megjelelő leletre, kiment az utcára, és a kakasviadalok színhelyén kutatott a nélkülözhetetlen nyersanyag után. Ha igyekvését nem koronázta siker, Beppót, a ficsúrt vette célba. Vágtatva üldözte a menekülő kakast, s ha kezébe került, erőszakkal fosztotta meg díszes tarkótollaitól. Beppó Ilyenkor irtózatosan jajveszéke’t, visított, mintha nyúzták volna, bár nem ts bőréről, hanem csak néhány tollacskájáról volt szó ... I

Az olasz jércék már messziről ismerték a tollrablót. Ha megjelent az udvaron keserves tapasztalataik alapján tudták, hogy ismét rosszban töri a fejét. Beppó ilyenkor riadót fújt, mint toronyőr, ha tüzet Jog a falu valamelyik háza. Erre kezdetét veszi a fülsiketítő baromfi-koncert: jércék és tyúkok jajongaU va kotkodácsóinak, a kacsák rekedten sápognak, a libák mennydörgésszerűén gágognák, mint a régmúltban Camillus római hadvezér libái, amelyek éktelen gágogásukkal leleplezték a Capitólium ellen intézett gall-támadást.

Feldolgozta: SELMEC ADOLF

T 6 t h Feri bácsi a „Hármas határ*

vadásztársaság kultúrfelelöse, az egyik legszerencsésebb vadász. A nagy vadászaton is ő ejtette »1 az első , fácánkakast.