Szabad Földműves, 1973. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1973-04-21 / 16. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1973. április 21. 12 z öregember kézenfogva vezette a fiúcskát. A gyerek apró, meleg keze teli volt bizalommal. Sapkát nem viselt, haja sötét és göndör. Egy hosszú fogolyoszlop legelső sorában meneteltek. Otközben egyhelyütt rét mellett mentek el, állatok legelésztek, és a fiú élénk örömmel mutogatott rájuk: — Nagyapa, nézd, mennyi ló...! Az öreg elmosolyodott. — Nem lovak, fiacskám. Tehenek. A fiú nagyvárosban született, és hét esztendejét hideg, szürke kőfalak között élte le. Még sohasem látott tehenet. Az öreg hozzáfűzte: — Ezektói kapjuk a tejet. A fiú tudta ezt. Sokáig nézett a tehenek után, s mikor már nem látszottak, nyafogni kezdett. — Nagyapa ... szomjas vagyok. — Tudom, fiacskám — válaszolt az öreg. — Mindnyájan szomjasak vagyunk. Türelmesnek kell lenned. Lehet, hogy hamarosan pihenőt tartunk, és ihatunk. A gyerek erre egy kicsit megnyugodott. A levegő enyhe volt és párás. Igazi ősz. Éjszaka eseti, és az út, ahol mentek, még itt-ott nedvesen fénylett. Az öreg átsegítette a fiúcskát a tócsákon. Vékony és elhasznált gyerekcipője zsinórral volt a lábára kötözve. Az útszéli fákról sárga levelek peregtek. Néhol hervadt levélszőnyegen jártak. A fiúcskát elszórakoztatta, hogy így beletaposhatott a levelekbe és a bokáig érő levélkupacókat egy-egy rúgással felkavarhatta. De az öreg rászólt: járjon rendesen. Az ilyen játék koptatja a talpat, és a madzag, amely összetartja a cipőt, könnyen elszakadhat. — Aztán majd járhatsz mezítláb — tette hozzá. A gyerek megértette és abbahagyta a csoszogást. Egy ideig csönd volt, aztán megkérdezte: — Nagyapa, hol a papa? — Apádnak ott kellett maradnia. Dolgozni küldték. — Nem jöhet ide? — Nem. A fiú eze.n egy kicsit elgondolkozott, aztán nyűgösködve megkérdezte: — Miért kell nekünk itt mennünk, ha papa nem jön velünk? — Nem tudom, fiacskám. Es ne kérdezz annyit. A katonák nem szeretik, ha beszélgetünk. Tilos. Ha valamit mondani akarsz, halkabban beszélj. — Igen. — A fiú suttogva kérdezte: — Nagypapa, haragszanak ránk a katonák? Az öreg némán bólintott. — Miért haragszanak? ... Mi nem vétettünk nekik semmit! Megpróbáltam az egész idő alatt, hogy jó legyek. Az öreg fáradtan felelt. — Ez azért van mert mi foglyok vagyunk, is a katonáknak vigyázni kell ránk. A fiú egy kicsit eltöprengett mielőtt megkérdezte: — Gondolod, hogy majd apa is odajön, ahova mi megyünk? — Még nem. Talán majd később. Ne gondolj most erre. Biztosan találkozunk vele. Az öreg halkan, megnyugtató hangon beszélt. De a gyerek tovább nyöszörgőit: — Vissza akarok menni a papához... — Nem lehet, fiacskám. — De! — Nem! — az öreg sóhajtott. — Fogadj szót! Különben a katonák elvisznek tőlem ... — De nem akarom ... — De muszáj. Az öreg szorosabban fogta a kis kezet. A gyerek sírdog ált. — Anya hol van? — Az égben. A gyerek eltöprengett. Egy ideig semmit sem kérdezett. Aztán megfeledkezett az egészről. Az öreg azt gondolta: milyen boldog. Sok mindent nem is ért még. Talán azt sem érti, hogy mi a halál? Pedig könnyen lehet hogy nemsokára meghal. Napkelte óta meneteltek. Déltájban egy kis falun keresztül vitt útjuk, és egy folyóhoz értek. A falu kis péksége az út szélén volt, frissen sült kenyér illata felhózött feléjük. A fiú panaszkodott: — Nagyapa, éhes vagyok . .. — Maradj nyugton — válaszolta az öreg. — Hiszen kaptunk enni amikor elindultunk a táborból. — De az már olyan régen volt... és olyan keveset kaptam. — Nemsokára megint kapunk. Próbálj valami másra gondolni, akkor nem érzed az éhséget. — Nem tudok, nagypapa. Fáj a gyomrom... — Majd elmúlik ... A falucska lakót csoportokba verődve nézték a menetet. Szegény parasztok voltak, néma volt a tekintetük. Az egyik keresztutcánál két kislány játszott. Nagy négyszögeket rajzoltak a homokba, és egylábon ugráltak a vonalak között, közben pedig egy kis piros cserépdarabot próbáltak továbbrugóosni. Mialatt a csoportokban álló emberek között mentek, a fiú az öreg mellé bújt. a kislányok játéka odacsalta tekintetét. Nem volt felnőtt a közelben, és a kislányok, vele egykorüak, folytatták játékukat, nem zavartatták magukat. A piros cserép most az útra esett, éppen oda, ahol a foglyok menete elvonult. A fiúcska hirtelen lehajolt és felszedte и cserepet. De az öreg rémülten szólt rá: — Dobd el azt a követ! — Nem — felelte a fiú. — Kell nekem. Olyan szép... — Nem tarthatod meg. Tilos bármit is felvenni az útról. Es ez a kövecske a kislányoké. Nem tarthatod meg. — En találtam — mondta a fiú dacosan —, az enyém! — Azonnal dobd eV Ha a katonák látták, hogy valami! felemeltél, lehet, hogy le is lőnek. De a kisfiú még keményebben szorította kis öklében a követ. Az út dél felé kanyarodott és tovább követte az újra felbukkanó folyót Széles, bővizű folyó volt, észak felé igyekezett. Elmaradtak a fák Az út és a folyó két oldalán tágas rétek és szántóföldek következtek. Aranysárgán, éretten állott a gabona, hajladozott a szélben. Látták a parasztokat. amint dolgoznak a földeken, aratnak. A fiúcska egy kis időre elfelejtette bánatát; a lovakat nézte, és a zümmögő cséplő és kévekötőqépekel. Azután újra nyöszörgőtI egy kiesd, meri egyre éhesebb lett, és a lába is fájni kezdett. Cipője tele volt porral és kaviccsal. A madzag meglazul! és a cipőtalpak félrecsúsztak. Az öreg nem mert megállni, hogy segítsen a fiúnak. A katonák kemény tekintettel figyeltek mindenre, és nem tűrtek semmiféle szabálytalanságot. Fekete géppisztolycsövek meredtek az oszlop felé. Es az öreg tudta, hogy ez a fenyegetés nem tréfa. Megkísérelte vigasztalni a gyereket. — Hamarosan odaérünk — mondta —, és akkor pihenhetünk majd. A fiú elpityeredett. És úgy látszott, a vigasztaló szavak nem segítenek. De az öregnél valami kézzelfoghatóbb dolog is volt tartalékban. így szólt: — Ha igazán olyan éhes vagy, kaphatsz valamit enni. Van a zsebemben egy darab kenyér. Száraz és kemény, de a te fogad megbirkózik vele. Abbamaradt a sírás és az öreg elmosolyodott. — Törjek le belőle egy darabot? Adjam a kezedbe? — Igen, nagyapó... — A fiú kérlelni kezdte. — Sok van neked? Megkaphatom egyedül az egészet? — Megkaphatod. De előbb töröld meg a szemed. Es vigyázva egyél, hogy senki se lássa. Különben elveszik tőled a katonák. A fiú bólintott, és apró, maszatos öklével letörölte könnyeit. Az öreg a zsebébe nyúlt, letört egy darabot a száraz LEIF ARNOLD HOLMA: kenyérből, a gyerek gyorsan a szájába dugta. Nem tartott sokáig. A kenyérszelet kicsi volt és vékony. A gyerek éhes. Amikor már semmi sem maradt, az öreg kiszedegette a morzsákat is a zsebéből és ujjahegyével a maga szája felé vitte. De a fiú kinyújtotta a kezét és az öreg szíve meglágyult. A morzsákat is neki adta. Mindez kevés segítség volt. A kenyér egy ideig eljelentette a fájó lábat. De az éhség alig csillapodott, és amikor a morzsák is eltűntek a fiú könyörögve kérdezte: — Van még, nagyapó? — Nem, nincs több. A folyó simán, szelíd hullámokkal folyt az út mentén. Némelyik helyen az út szorosan a parthoz ért. Az öreg ismerte az utat és> a folyót, s elmondta a gyereknek, hogy néhány óra múlva egy nagy hídhoz érnek. Dé a fiú kenyérért rimánkodott. Az öreg vigasztalta: — Ha a hídhoz érünk, bizonyosan megállunk, és ott enni is kapunk. A part mentén magas fű nőtt. Egy helyütt egy csapat vadkacsa úszkált a vizen. A nagy madarak felkeltették a fiú figyelmét, és az öregnek meg kellett magyaráznia, hogyan tudnak lábukkal evezni a madarak, és hogy közben-közben élelemért a víz alá buknak. Miközben tovább mentek, az öreg elmesélte g kis vadkacsa történetét aki eltévedt, elszakadt édesanyjától, és egyedül kóborolt a világban. Egy egész nyáron át csaл vargott, furcsa, érdekes tájakra vetődött, és csodálatos kalandokat élt át. De a mese szomorúan végződött. A kiskacsa végül egy nagy-nagy, sötét erdőbe került, ahol azután felfalta egy róka. A fiúcskának nem tetszett a mese, mást akart hallani. — Mesélj nekem Jakabról, a törpérőlI — kérte. Az öreg elnevette magát: — De hiszen az nem igazi mese, fiacskám — mondta. — Jakab törpét csak a te nagyapád fundálta ki, és bemeséltp neked, amikor még kicsi voltál, és a térdén ültél. De most már nagy vagy, már nem érdekelhet az ilyesmi. Ne meséljek inkább valami mást? — Nem. A Jakab törpét akarom hallani... A fiú ezt olyan makacsul követelte, hogy az öreg fölnevetett. — Még emlékszel rá? Arra a kis mesére? Hiszen jónéhány éve, hogy utoljára hallottad. — Persze, hogy emlékszem rá, és megint hallani akarom. Hallani akarom Jakab törpét, meg azt, hogy mi volt az erdőben, mit csinált az a sok-sok állat. — Jól van hát. De mégis emlékeztess csak rá, hogyan is kezdődik. Tudod, annyira megöregedtem, hogy baj van a memóriámmal. A fiú nevetett. — Arra sem emlékszel, hogy hol lakott Jakab, a törpe? — Arra igen. Az erdőben lakott. — A kis piros házban — mondta a gyerek. — Hát persze. Egy kis piros házban. — És az erdőben sok-sok állat élt. Az öreg bólintott. — Igen. Tigrisek voltak, meg elefántok és oroszlánok és medvék és majmok, mindenféle állat, ami csak létezik. Nem így volt? — Így bizony, nagyapa. De nem minden állat szerepelt a mesében. Csak a teknősbéka és az oroszlán, meg az elefánt és az őzike. — Persze... persze, valahogy így volt. — El tudod most mondani, nagyapa? — Megpróbálom. Mielőtt beszélni kezdett, körülnézett. Aztán rákezdett a mesére a kis törpéről, aki elcsavargott az erdőben, epret és virágot szedett, és elbeszélgetett mindegyik állattal, amelyikkel csak találkozott. A gyerek kuncogott, amikor az öreg elmondta a teknősbékával való találkozást, és azt, hogy hogyan csoszogott szegény béka, mert fájt az egyik lába. De elkomolyodott, amikor azt hallotta, hogy a törpe az őzikével találkozott, a hátára ült, és az erdőn keresztül vitte Jakabot, ahol az lakott. Amikor az öreg a mese végére ért, a fiú azt mondta: — Ha találkozom egy őzikével, akkor én is a hátára ülhetek? — Persze, miért ne ülhetnél? — Sok állat él az erdőben, nagyapa? — Persze, hogy sok, rengeteg. A fiúcska bánatosan mondta: — Még' egyet se láttam ... — Nem, hát még nem... — Azf szeretném, ha oroszlán volnék, és széttéphetném ezeket a katonákat, akik őriznek ... mindet, egytőlegyig ... — Ugyan, ugyan, fiacskám! Nem szabad így beszélni. A fiú hallgatott. De egy fiatalember, aki mellettük ment, és egész feje pólyába volt kötve, föléjük fordult: — Mit félsz annyira, te öreg...? Nem sok van hátra, és nekünk, valamennyiünknek így is, úgy is végünk lesz . . . Az öreg rászólt: — Ne beszélj így a gyerek előtt. — Annyi baj legyen, egy-kettőre meglátja 6 is. Olyan rossz a füled, hogy nem hallod a lövéseket ott mögöttünk? Azokat intézik el, akik már nem tudnak lépést tartani. Minden teketória nélkül lelövik őket. Az öreg mérgesen ripakodott rá: — Nagyon jól hallom, és tudom, mi történik. De nem muszáj megrémítened a gyereket! Egy ideig hallgatagon mentek, aztán az öreg a fiúhoz fordult: — Nézz csak az égre, milyen szép, amikor a nap áttör a felhőkön. A fiú felnézett. Az öreg megpróbálta elterelni a figyelmét, de nem sikerült. A kisfiú nyöszörgőit: — Nagyon éhes vagyok, és olyan szomjas! Es szúr a lábam. Az öreg felsóhajtott. — Próbálj meg könnyebben lépni. Majd megigazítom a cipődet, mihelyt a hídhoz érünk és ott egy kicsit megpihenünk. Ott majd enni is kapunk, meg inni is. A nap lassan nyugatra vándorolt. Késő délután volt, a felhők eloszlottak. Az út szárazabb és keményebb lett. A menetoszlop körül porfelhő szállongott. Az öreget derékig szürke por borította. De a sokkal kisebb termetű fiúnak az arcát is belepte a por. Most már állandóan sírdogált, de nem beszélt többé, mert a por orrát és száját belepte, és ha szólni próbált, a torkába is behatolt. Már a sírást is abbahagyta. Am könnyeinek nyoma meglátszott szürke kis arcán, térképet rajzolt rá, még a szeme is megtelt porral. Az öreg lenézett a fiúcskára de nem láthatta az arcát, mivel az lehajtotta Jejét, és úgy bandukolt mellette. Az út tovább is párhuzamosan haladt a folyóval. A folyó most már keskenyebb volt, és gyorsabb folyású. Viharosan rohant sziklák, zátonyok között. Megint áthaladtak egy falun. De a kisfiú már nem is vette észre. A por ellepte szemét és fülét. Semmit sem látott és arra sem figyelt, hogy az út szélén kíváncsiak állnak és bámulják őket. Amikor ezt a falut is elhagyták és még vagy egy óráig mentek, az öreg megtörte a csendet és azt mondta: — Már látom a hidat, kisfiam. Nemsokára odaérünk. A gyermek nem válaszolt, és az öreg egy kicsit hangosabban megismételte: — Hamarosan ott vagyunk a hídnál. Már látom. Pár perc, és odaérünk. És odaát nagyon szép legelő van, ott majd megpihenünk. Nem hallod, fiacskám . . .? Nem kapott választ. Az öreg keze vitte még valamelyest a fiút. De már nem jártak a menetoszlop elején. A lövések, amelyek nemrég még messze mögöttük hallatszottak, egyre közeledtek. A fiút még felvitte a lába az utolsó kis emelkedésen, de aztán nem bírta tovább. A nagyapa még egyszer megkísérelte, hogy kedves szavakkal bíztassa. De a fiúcska nem is hallotta. Ekkor az öreg karjára emelte, és átvitte a hídon. A porfelhő mind sűrűbb lett. Végigkísérte őket az úton, amely megint délfelé kanyarodott, a folyó mentén. Az öreg karjában vitte a kisgyermeket, fáradt, m,erev léptekkel ért a zöld, vadvirágokkal telehintett mezőre. Hallotta a durva katonacsizmák lépteit, de nem fordult meg, hogy szembenézzen az örökkel. A fiúcska nem hallotta a sortüzet, és fájdalmat sem érzett, amikor a nehéz ólomgolyók gyönge mellébe fúródtak. Egy pillanattal azelőtt, hogy az öreg a földre roskadt, kinyílt a kisfiú pici, tnaszatos ökle, és a kis piros cserépdarab kipottyant belőle a fűre. NÄDAS JÓZSEF fordítása
