Szabad Földműves, 1973. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1973-04-14 / 15. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1973. április 14. Irta: BERTALAN ISTVÁN Az apa a küszöbön ült. Foltos térdű, nyütt nadrágja szárából kikandikált mezítelen, csontos lábfeje. Bütykös nagyujja körmével kusza ábrákat karcolt az ajtó elé a száraz, keményre taposott földre. — Édesapám! — szólította meg a nagyobbik gyerek. — No? — Nem megyünk az erdőre gombát szedni? — Nem. — Hát eprezni? — Oda sem. Mogorván, foghegyről felelt a gyereknek. Semmihez sem érzett kedvet. Unta már az örökös tengést, lengést, a tétova tiblábolást, a tessék, lássék elfoglaltságot. Hiszen tél óta egyebet sem csinált. Februárban dolgozott utoljára. Tizenkét szekér tusköt termelt ki a káptalan erdőn, harmadában. Azóta egyre csak az aratást várta, hogy legalább az évi kenyeret megkeresse a családnak. Amikor aztán megsárgultak a kalászok a káptalan birtokán, aratni ment a környék megannyi nincstelenje. Az apa is jelentkezett a gazdatisztnél. Másnap kitették a szűrét, mert az intéző úr besúgója elárulta hogy kevesli az aratórészt. Most aztán mehet világgá, koldulni a gyerekekkel együtt: falat kenyér sem kerül asztalukra. Nehéz, felhős gondolatok hánykolódtak az apa sápadt homloka mögött. Szomorúan eltűnődve nézte fiait. A beesett mellű, fejletlen gyerekek látványa még jobban elkeserítette. „Miből, s hogyan nevelem fel őket?" — tűnődött. Újságpapírt húzott elő a zsebéből. Egy féltenyérnyit letépett belőle, a többit gondosan összehajtogatta és visszasüllyesztette a zsebébe. Azután a másik zsebébe nyúlt és kevéske kapadohánnyal feljavított száraz krupmlilevelet kotort elő. Rászórta a papírra, vigyázva, nehogy egy kicsit is elpocsékoljon a füstölni valóból, majd komótosan ujjnyi, otromba cigarettát sodort. Napszállta után megjött az anya. Messziről látszott, hogy valamit hoz a köténye alatt. — Tán egy kis pityókát kapott a mosásért a kántoréknál — reménykedtek a gyerekek. — Vagy egy kaska körtét a papkertből. Az anya eltörődött arca derűt sugárzott. Boldog mosollyal vette elő köténye alól a szakajtót és az asztalra tette. —- A kántorék... azoknak van ... ezzel fizettek. — Liszt — suttogta meglepetten, szinte áhítattal az apa. — Liszt! — Liszt! — újjongtak magasra szökdécselve a gyerekek. Sápadt arcuk kipirult, szemük ragyogott örömükben. — Reggel kenyeret sütök — mondta szelíden az anya. Az éhes szájakban összefutott a nyál. Este sokáig nem aludt el a két gyerek. A kemence mellett, rossz kabátokból és elnyüttt nagykendőkből tákolt fekhelyükön a másnapi kenyérevés gyönyörűségeiről suttogtak egymásnak. — Enyém lesz a gyürkéje — ábrándozott a kicsi. — Megkérem édesanyát, hogy kicsike cipót is süssön — suttogta a nagyobbik. Elképzelték az illatos, rapogós héjú, fehér bélű kiscipókat. Édesanya ezeket előbb kiveszi majd a kemencéből, mert hamarabb sülnek, mint a nagy, s ők boldogan majszolhatják a finom, forró kenyeret. „Ne egyétek olyan gyorsan, mert megfekszi a gyomrotokat!“ — szól majd rájuk édesapa, de ők csak falják tovább mohón kacarászva. ínycsiklandozó, csábítóan piros cipókról álmodtak... Pirkadatkor talpon volt a család. Az anya a lepattogzott zománcú, csorba vájlingba beleszitálta a lisztet. Az apa íziket hordott a konyhába, befűteni a kemencébe. A gyerekek ott sürögtek-forogtak anyjuk szoknyája körül. — Édesanyám, ugye kicsike cipókat is süt nekünk! — Sütök, sütök, csak ne ténferegjetek folyton a szoknyám körül! Kicsit félre húzódtak, s onnan nézték, hogyan dagasztja anyjuk a tésztát, amelynek illata annyira csiklandozta az orrukat, hogy legszívesebben elmajszoltak volna belőle egy-egy maroknyit. Szaporán mozgott az anya inas karja: könyökig ragacsos tésztával lett tele. A kemencében fellobbant a láng, ropogva égett a száraz ízik. Az anya befejezte a kenyérdagasztást. A nagykés fokával lekaparta a karjáról, kezéről, ujjairól a tésztát, hogy cseppnyi se vesszen kárba.- Lisztezett kézzel kenyérformát ügyesített a tésztából és a fehér vászonkendővel bélelt ugyancsak lisztezett szakajtóba helyezte. Két kis cipót is formált. Aztán elsietett egy vászonkendőt keríteni, nehogy megfázzon a tészta kelés közben. A gyerekek, kihasználva anyjuk távollétét, pipiskéivé kandikáltak a szakajtóba. — Ez lesz az enyém — bökött ujjúval a kisebbik az egyik cipócskára, amelyet nagyobbnak vélt a másiknál, majd mohón lenyalta ujjúról a rátapadt, parányi lisztet. — Ez lesz az enyém! — Még mit nem! — lökte félre a bátyja és megfogta a szakajtó fesledező szélét, hogy szemügyre vegye a cipókat. Öccse sem hagyta magát. Ö is belemarkolt a szakajtó peremébe és maga felé húzta. Zizegve kiszakadt belőle egy lógó szalmafonat. Ekkor a nagyobbik hirtelen visszarántotta és a tészta nyomban kiborult. Egynesen bele az asztal mellett álló mosóteknőbe, a szappanos vízben ázó szennyes közé. A gyerekek kétségbesetten kaptak a tészta után, de az menthetetlenül szétfolyt a vízben, rátapadt az ázott ruhákra. — Mit csináltatok? — ugrott fel a kemenceajtó előtti guggoltából az apa. — Tönkretették! Tönkretették! — futott elő kezét tördelve az anya. Kirobbant belőlük a keserűség. Fülön ragadták és alaposan elpáholták csemetéiket. A gyerekek fájdalmasan, szívszaggatóan zokogtak. Nem annyira szüleik szapora suhintása, hanem inkább az odaveszett kenyér miatt szakadozott elő belőlük a sírás. Majd sírvaríva menekültek szüleik haragja elöl. Kétségbeesett anyjuk késő éjszakáig kereste, szólítgatta őket el-elcsukló hangon, könnyezve, a folyóparton és a káptalan földjeinek learatott, dús keresztjei között. A gyerekek csak éjféltájban settenkedtek haza. Anyjuk sirató kétségbeesése addigra pofonná sűrűsödött, apjuk nem is szólt hozzájuk. Elég volt viselnie tehetetlenségének súlyos terheit. Lassan elvackolódtak. Még sokáig sóhajok keveredtek a szülők ágya-szalmájának zizzenésével, s az éhes gyomrok korgásávál. Aztán elaludt az apa és az anya, majd a két fiú is. Arcukon felszáradtak a könnyek, s a sivár szegénységből az álom szárnyán magasra röppent a lélek. Álmukban kiscipókkal volt körülrakva a világ, s barnáspiros mosolyával míndenik csak nekik illatozott. Halálkerék Izgatottan bontotta fel a borítékot. A levél tartalma egy pillanatra mégis megnyugtatta. „Holnap délután két órakor érkezem hozzátok. Vár] az állomáson!“ A fiú minden idegszálával a holnapra gondolt. Valami kimondhatatlant érzett... Alig várta az estét... De álom nem jött a szemére. Agyában egy név rótta a kilométereket. Reggelre nagyon leverten ébredt. Cigarettáról cigarettára gyújtott. Ez sem nyugtatta meg. Ebéd után kisétált a legelőre, ahol délutánonként egykoron az ürgéket öntötték kettesben Persze a menekülő elázott állatot egyikük sem akarta megfogni. Észre sem vették, s egymás kezét szorongatták. A fiú úgy érezte meg is csókolhatná a lányt. Mégsem tette. Félt. Hátha ellenkezne, s elveszítené. Az állomás kihalt volt, amikor a vonat közel kétórai késéssel bedöcögött. Egyedül állt a sínpár mellett. Tekintetében valamilyen türelmetlen szomorúság uralkodott. Alig vette észre a leszállókat. Csak őt várta. Tudta — érezte a lelkét. A vonatról hazafelé sietők egymásnak mondogatták: az a szerencsétlen leány. Legalább ne került volna a kerekek alá. ŰVÁRY PÉTER Szívügyünk az öntevékeny kulturális tevékenység MOZAIK EGY JÁRÁSBÓL Eléggé általános az a vélemény, *” liogy a nagyobb városok közelében levő falvakban nagyon nehéz megszervezni az öntevékeny kulturális életet. Hiszen a város szinte tálcán kínálja a kultúrát százféle formában. Annál nagyobb volt az örömöm, amikor arról értesültem, hogy Kelet- Szlovákia metropolisa, Košice (Kassa) környékén élénk öntevékeny kulturális élet folyik. Az idei tél ugyan nem volt télies, de a Košice-vidék járás falvainak kultúrát kedvelő lakosai nem az időjáráshoz igazodtak, hanem a hagyományhoz. Ahhoz, hogy az öntevékeny kulturális munka végzéséhez mégiscsak a téli időszak a legalkalmasabb. Mi mindent tettek ezen a télen? Hát az egyik faluban többet, a másikban kevesebbet — de aránylag eleget. Hogy ebből a kulturális tevékenységből melyik szervezet milyen mértékben vette ki a részét, azt is nehéz lenne százalékarányban kimutatni, mert amikor öntevékeny kulturális munkáról van sző, akkor nem a szervezetek megoszlása, hanem az összefogása dominál. Annyi azonban mégis igaz, hogy a szervezésben az oroszlánrészt a CSEMADOK járási bizottsága, illetve a helyi szervezetek vezetői vállalták. De a SZISZ, a Nőszövetség és a többi tömegszervezet is bekapcsolódott a kulturális tevékenységbe. A járás egyik legnagyobb, s a nagy magyar költő Arany jános jóvoltából talán legismertebb községében, Vefká Idán (Nagyida) az irodalmi színpad adja a legtöbb programot. Almássy Mária szerint Suba Emil és Horkay András mindent megtesznek a siker érdekében, bár versmondókban nem nagy a választék. De menet közben is tanulnak az emberek. A színjátszók a Kaviár és lencse című vígjátékkal készülnek a járási versenyre. Cečejovcén (Csúcsén) a járás másik nagyobb falujában szintén mozgalmas a kulturális élet. A szovjet dráma fesztiváljára az „Apák“ című színművel készültek, s ezt jónéhányszor már elő is adták. A járási versenyen Sipos Ernő darabjával, a Tülekedők-kel lépnek fel. A Petőfi évforduló alkalmából egész estét betöltő műsort adtak. De hadd említsem meg azt is, hogy nagyon jól sikerült a Szovjetunió képekben című kiállítás is, ezt sokan megtekintették. Az öntevékeny kulturális munka sok-sok örömmel jár, de mi tagadás, esetenként komoly gondot is jelent. Így voltak a host'ovceiek (bódvavendégiek) is. Arra még csak futotta az erejükből, tudásukból, hogy Heltai Jenő „A néma levente“ című drámáját betanulják, de a kosztümök beszerzését már csak a Thália, illetve a MATESZ segítségével tudták megoldani. Egyébként náluk is, mint a járás több községében, nagyon jól sikerült a Petőfi-est. Drienovec (Somodi) a kultúra területén mégis központi helyet foglal el. Eszményi környezetben létesített szabadtéri színpada alkalmassá teszi arra, hogy itt bonyolítsák le a nyári kulturális rendezvényeket. Ezt a Moldava n/Bodvou (Szepsi) szomszédságában levő falu mindig szívesen vállalja. S mint Horváth Ferenc elmondotta, ők nem csupán szemlélői, hanem mindig részesei Is a rendezvényeknek. Általában pezsgő a kulturális élet a faluban is, az iskolában is. Az idén a szovjet dráma fesztiváljára a Hazatérés című színművet tanulták be, melyet többször is előadtak. A járási versenyre Lovicsek Béla Ezüstlakodalom című színművével készültek fel. Nagyon szeretnének sikeresen szerepelni. Az iskolák közül a legnagyobb létszámmal a szepsi gimnázium rendelkezik s talán nem túlzás, hogy ezzel arányos a kulturális tevékenységük is. Pruszák Zoltánné és mások szerint is jó úton halad a szavalókórus s csak dicséret illetheti az iskola diákjait, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 55., illetve a Szovjetunió megalakulásának 50. évfordulóját nemcsak saját berkeikben ünnepelték meg, hanem szerepeltek néhány közeli faluban is. És nagyok, komolyak a terveik, mindenekelőtt a nagy évfordulókkal kapcsolatosan. Petőfi, Madách és Csokonain kívül a stószi Fábry Zoltán hagyatéka is tettekre serkenti. A Fábry-napok egy külön színfoltot jelentenek a járás kulturális életében, melyeknek megtartására március utolsó, illetve április első napjaiban kerül sor. Több falu kulturális életéről kellene még szólnom, hiszen csupán a színjátszók járási versenyébe nyolc község csoportja jelentkezett. De a felsorolás helyett inkább arról számolok be, ami egy kissé már az öntevékeny kulturális élet jövőjét vetíti elénk. Megkérdeztem Szanyi József mérnököt, a CSEMADOK járási bizottság elnökét, igaz-e az, hogy a mai fiatalok szívesebben veszik meg pénzért a kultúrát, minthogy maguk is tevékeny részesei lennének a kulturális élet fejlesztésének. — Semmiképpen sem igaz, hogy csupán a pénzért vásárolt kultúráért lelkesednek a mai fiatalok. Ha így lenne, akkor most nem számolhatnánk be annyi rendezvényről. Magától értetődő, hogy a fiatalok szívesen fogadják ezen a téren a bíztatást, a segítséget, de mi is így voltunk ezzel annakidején. A fiatalok nagyobbik része pedig ilyenféleképpen vélekedik az öntevékeny kulturális munkáról: — Az igaz, hogy szívesen nézzük a TV jó műsorait, a rádiót is szeretjük, a „magnót“ meg a lemezeket is, de mégiscsak különlegesen jó érzés az, ha annak tapsol a közönség, amit mi produkálunk. És emellett még a tanulás izgalma, no meg az, hogy sok fiatal együtt van és hasznosan tölti az időt. Jó az ilyen véleményeket hallgatni. Azt érezni, hogy az öntevékeny kulturális munka sok falu fiataljainak többségénél az életük tartozéka. S ezt a CSEMADOK járási bizottságának elnöksége is látja, tudja. Amint Boda Ferenccel és Gazdag józseffel az öntevékeny kulturális élet további fellendülésének lehetőségeiről beszélgettünk, egy kissé kirajzolódott előttem a jövő. Ugyanis a Februári Győzelem 25. évfordulójának tiszteletére nagy járási versenyt szerveztek. Ebbe a versenybe minden CSEMADOK helyi szervezet bekapcsolódhat. A verseny pontozásos, magától értetődő, hogy a pontszámok arányától függ. A legtöbb pont azért jár, ha a szervezet még mindig nem levő kulturális csoportot alakít (színjátszócsoport, énekkar vagy éneklőcsoport stb.) és természetesen az betanul vagy bemutat valamit. Többszöri szerepléséért újabb pontok járnak. De értékes pontokat szerezhetnek a szervezetek a népművelési előadásokkal és egyéb kulturális tevékenységgel is. Mindent egybevetve, jó szervezőmunkával az eddig is mozgalmas öntevékeny kulturális élet a košicei járásban még tovább fokozódik. HARASZTI GYULA TAVASZODIK
