Szabad Földműves, 1972. július-december (23. évfolyam, 26-52. szám)
1972-10-07 / 40. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1972. október *7. Moszkva kíncsesh42ͧnékr is nevezhetnénk, mert látnivalóig melyeket tehetséges, zseniális 'művészemberek^ hoztak létre, közkincsévé váltak az emberiségnek. Egy-egy híres képtár méltán nevezhető hát kincsesháznak. A moszkvai Trétyakov Galériát 80 évvel ezelőtt (szeptember 27-én) alapították, és így nem tartozik a százados nagy képtárak közé, de annál inkább a nagyhírűek közé. A végtelen orosz lélek gazdag tárulkozása némítja meg itt a megilletődött nézőt. A Tretyakov eltéröleg a leningrádi nagynevű Ermitázzsal szemben nem -a nagyvilág képzőmvészeti remekeinek a tárháza, hanem csupán az orosz festők gazdag termőerejét, kimeríthetetlenségét bemutátó képtár. A nagy orosz klasszikusoktól az Időben visszafelé haladva az ősregi bizánci ikon-festészetig és előre haladva az orosz modernek legjobbjáig teljes átfogó képet kaphat a látogató az ország művészetének fejlődéséről. Az utolsó évtizedek anyaga a fent említettekből kifolyólag már nemcsak az orosz festők, grafikusok és néhány szobrász alkotásait öleli fel, hanem a Szovjetunióban élő valamennyi népét, akiknek ugyancsak gazdag nemzeti művészete megbecsült szerves része lett a Nagy Októberi Forradalom Idejéig inkább csak oroszokat számontartó képtárnak. Igaz, a múltban közelről sem támogatták olyan hathatóan századokra visszamenő, népművészetük alapjaira épülő és a különleges nemzeti jegyeket magukon viselő alkotásaik kibontakoztatását, mint a kommunizmus 50 éve alatt. Azóta a szovjetunióbeli kts*ebb-nagvobb nemzetek nem egy izmos tehetséggel gyarapították az egyetemes szovjet képzőművészetet. 86 éves a Tretyakov Galéria Napokat lehetne eltölteni a Tretyakovban, de sokkal jobb módszer viszsza-visszatérrii egy-egy kedves festőhöz, bensőséges viszonyba kerülni képeivel, művészetének különböző vonásaival, lassanként észrevenni a nüanszok minden finomságát, míg végülis sikerül teljesen birtokukba venni. De hát melyik turista engedheti meg ezt magának?! Én a következő módon igyekeztem a legtöbbet kapni a képtárból: egyik délután végigjártam a termeket, feljegyeztem, azokat a festőket, és képeket, akik és amelyek különösképpen megragadtak. Egy másik alkalommal már csak ezeket a kiválasztottakat kerestem fel és álldogáltam előttük szépségük befogadására szomjasan. Mindjárt a földszinten Csujkov Kékruhás kirgiz kislánya vár, s nem hiába, nem tudom megállni, hogy ne gyönyörködjem benne legalább egy teljes percig. Csodálatos indiai képei előtt sem lehet csak úgy tovább lépni. Szarjan szugesztív örmény arcai asszociációkat indítanak el bennem, a Musza Dág hőseinek arcát keresem bennük. Golubkina szoborportréi is megállítanak. Nemcsak a művész keze, de mélységes emberismerete is formálta okét olyanná, mint amilyenek. Lebegyev szürke szénrajzai, mesehangulatú világba ragadnak magukkal és Grabar csodálatos fáihoz, csendéleteihez utam során mégegyszer vissza kell térnem. Mikor Vrubel terméhez érek a szívem gyorsabban ver. Tudom, néhány lépés, és elém tárul képeinek sosem látott lilája és kékje, mellyel nem lehet betelni. Szobrai sem maradnak el festményei mögött, az egész terem csodálatos, csodálatos... Itt aztán le kell ülni és el kell merülni a művész világában, meg kell fürödni kék és lila színeinek tengerében s csak sokára, szinte ittasan, bizonytalan lép-Véleményem szerint, talán még sohasem volt a fent leírt címnek a jelentősége olyan időszerű, mint napjainkban. Évekkel ezelőtt olvastam egy magyarországi újságíró cikkében azt az iróntkus megállapítást, hogy aki a szlovákiai magyarokkal magyarul akar beszélni, jól kell bírnia a szlovák nyelvet. Nos, ennek a megállapításnak az igazsága manapság érte el tetőfokát. Beszédünkben csak úgy hemzsegnek az idegen, főleg szlovák szavak. Ezt a „magyar“ beszédet használják nagy általánosságban hazánk összes magyarajkú lakosai, de leginkább a fiatal generáció, különösen a tanulóifjúság. Naponta halljuk az iskolába menő, iskolából jövő, avagy a kint játszadozó tanulóktól: máma „telovýchovánk“y lesz. Nekem „počtyból“ „dvojkám“ van, vagy én a „dejepist“ nem szeretem stb. játékuk menetét kísérő megjegyzéseket úgyszintén teletűzdelik szlovák szavakkal. A szlovákiai magyar nem a helyi nemzeti bizottságra megy, hanem az ,,MNV“-re. Nem a csendőrséget hívja, hanem az „SNB“-t. Az efsz munkása nem munkaegységet vagy jutalmazást kap munkájáért, ha-VIGYÁZZUNK NYELVÜNK TISZTASÁGÁRA nem „pracovná jednotkát“ vagy „odmenát“. Szerinte az efsz-nek nem elnöke, hanem „predsedája“ van. A bűnözőt nem az államügyész, hanem a „štátny prokurátor“ vádolja stb. Ki tudná felsorolni azt a rengeteg idegen szót, amely a szlováikai magyaraikú lakosság mai szótárát „ékesítt“. Hogy hazánkban a magyar nyelv ennyire elkorcsosodott, annak az oka kézzelfogható. Kisebbségi sorsban élő nép vagyunk, s ennek következtében nem csoda, ha anyanyelvűnknek a művelése, továbbfejlesztése — több objektív oknál fogva — másodrendűvé vált, háttérbe szorult. Ezt a jelenséget nem kerülheti el egy kisebbségi sorsban élő nemzet anyanyelve sem, még ha a legdemokratikusabb rendszerű államban él is. Mi azonban — szlovákiai magyarok — a második világháború utáni felszabadulás óta a Marx-teninl világnézeten megalapozott népidemokratikus állam polgárai vagyunk és jelszavunk- Világ proletárjai egyesüljetek! Tehát nemzetiségre való tekintet nélkül. A kommunizmus és halhatatlan vezére Lenin, soha nem volt ellensége annak, hogy az országban élő nemzetiségek anyanyelvűket szabadon gyakorolhassák. És így van ez ma is, mert hiszen minden egyes nemzet egy-egy pillére szocialista rendszerünknek. Ha tehát ilyen biztosítékaink vannak — nyelvünk használatát illetőleg — akkor szeressük, becsüljük meg és fejlesszük anyanyelvűnket. Tanuljuk szorgalmasan a szlovák nyelvet, államunk hivatalos nyelvét, hogy az életben boldogulhassunk és érdemes polgárai legyünk hazánknak, de anyanyelvűnket ne felejtsük el, inkább ápoljuk szeretettel és őrizzük meg tisztaságát és zamatját. Urbán K. tekkel folytathatom utam a termek során. A Vrubel-mámorból csak а XII. és а XV. század közötti ikon-festészet és mozaik művészet józanít ki, hogy a gyönyörűségnek egy egész más szíérájába emelje lelkemet. Szurkov, Rjepin és Verescsagin az orosz festészet három óriásának monumentalitását klasszikus tökélyét megcsodálom, amint illik, mégsem érintenek meg bennem mélyebben érzékenyebben rezonáló húrt, mint például Zárdáján lánya a réten, kit olyan csodás világításban festett meg, hogy attól tartok, az a csodálatos fény minden pillanatban eltűnhet, hiszen a napnak és a levegőnek ez a játéka nem tarthat tovább. Szalahov megrendítő zeneszerző portréja, Manizev csodálatos egyszerűségű Katerinája, Szokolov Prágája, Kramszkoj szívbemarkoló Krisztus a pusztában című festménye, Zsirskin feledhetetlen tájképei... Igen, a Tretyakovban megfeledkezik róla az ember, hogy estére jegye van a Nagy Színházba, ahol Pliszeckája várja, hogy már átöltözésre is alig marad ideje. Arra is csak utólag döbben rá, hogy nem egyedül volt része az élvezetben, de a termeket száz és száz ember járta rajta kívül, százan és százan osztoznak minden nap abban a nemes, felemelő élményben, amelyet az igazi művészet élvezete nyújt. . A kijáratnál véletlenül — kicsi a világ — egy ismerősbe botlottam, akiről tudtam, hogy nemrég járt Párizsban. — Te a Louvre-ban is jártál, ugye? — kérdeztem. — Képzelem, ott milyen tömeg rendez búcsújárást naponta ... — Tévedsz — felelte. — Igen, mindig akad néhány külföldi turista, főként nyaralási időben, de olykor még a Mona Liza előtt is elácsoroghatsz hosszú percekig egyedül. Válasza meglepett. A Tretyakovban nemcsak a külföldiek nyüzsögnek, de a Szovjetunió minden tájáról sereglenek a szépre szomjas emberek, akik megtanulták értékelni a művészi alkotást és büszkék mindarra, amivel az a 80 éves képtár az egyetemes kultúra világát gazdagítja. PAVEL HOROV: ИШ£РШЁ$ ORDÖDY KATALIN Duna-parti alkony. Drága Icám! Ne tégy . szemrehányást eddigi mulasztásomért. Inkább velem együtt sajnálkozz a tökéletes emberek sorsán. Hisz az igazán tökéletesek már nem tökéletesedhetnek tovább, en azonban, — no de majd elválik. Első levelemet azzal kezdtem, hogy már tisztességesen „lakom“. A háziasszonyom, áldott jó teremtés, bronz-, ba kellene öntenem a jóságáért. Mindennel ellát. Állítólag ellátja majd a bajomat is. Van egy szigora kikötése, azt kívánja, hogy tartózkodjam egész nap otthon. Azzal biztat, ha elcsavarognék, bíz isten befűt nekem... mármint nálad. Máskülönbén 1 Igazán angyali néni. Ha például ki sem mozdulok hazulról, akkor egyáltalán nem füt be — még a szobámban sem. Véleménye szerint az ember saját erejéből alkalmazkodjék a természethez. De az alkalmazkodásra képtelen, esendő lelkek számára is van egy bevált receptje: „Kutyaharapást a szőrével kell gyógyítani.“ Influenza esetén például ki kellene feküdnöm a hóra s rövidesen megszabadulnék a betegségemtől — örökre. Lám: a csuka sem kap náthát, holott egész télen a jég alatt úszkál. Vagy: szíves figyelmembe ajánlotta a „mélyhütöttt“ gyümölcsöt — s kegyes jóindulatból engem is tartósítanak ehhez hasonlóan. Személyemben legalább bemutathatná legújabb találmányát a modern világnak; az elromolhatatlan mélyhűtött fiatalembert. Ha azonban erre nincs merszem, akkor azt ajánlja a meghűlés ellen, hogy reszkessek. Hiszen ez jóval olcsóbb, mint a tüzelőanyag. Vacog a fog, vonaglik a test minden porciká/a — S eközben alaposan kimelegszik a páciens. Bizony végtelen hálával tartozom a sorsnak Drágicám, hogy fedél van a fejem felett. Lakom! Fővárosunkban ugyanis mindenkinek van már lakása. — De képzeld csak el, mi történne, ha nem lennék ilyen szerencsés? — Beülnék talán a vasútállomás várótermébe s a forgalmisták furcsa kérdésekkel zaklatnának. Megkérdeznék, hogy hova utazom, honnan jöttem? Esetleg kérdőre vonnának, hogyha éppen nem utazom, akkor mit keresek ott? Igaz, megszállhatnék valamelyik olcsó szállodában is. Persze ez ugyancsak bizonytalan dolog. Ha például valamilyen nemzetközi sporteseményre készülnének nálunk, máris nem volna hova lehajtani búsuló fejem.. Mondjuk: egy skót labdarúgömérkőzés alkalmával a skót szurkolók valamennyien az olcsó szállodákba húzódnának be. Brr... Rossz rágondolni. Csak látnád Drágicám, hogy most milyen lakályosan lakom. Sajnos, nem látogathatsz meg, mert jóságos háziasszonyom megrögzött nőgyűlölő. Nem hozhatok fel a szobámba sem feleséget, sem kolléganőt, sem nagymamát. És nemcsak azt foglaltuk bele a házirendbe, hogy Nőt egyáltalán nem hozhatok fel, hanem azt is, hogy a nők a maguk lábán sem lőhetnek hozzám. — De ugye, nem neheztelsz rám emiatt? Hidd el, számomra is megfejthetetlen ez az engesztelhetetlen nógyülölet. Legközelebbi levelemig üdvözöllek. —ov — Ünnepélyes verssel dicsérlek, mint lengő zászlót, alacsony ég alatt, mikor földig érnek a felhők, és mindent bevon az eső, egyre öntve szennyes, véres, szörnyű áradatot: De te ez árból kiemelkedsz s vakító délbe magasodsz. Cselédlány voltál, a sarokba rúgtak, mint a rühes kutyát, melyet korbácsra, szidalomra Szoktatnak. „Feküdj ott le, rágd a csontokat — adta parancsát a grófi nép — de nem szabad érte kúsznod, csak ha urad már kiüríti a poharat.“ Ereidből ömlött örökké a vér, voltál hasadt edény. Hiába zokogott Nióbé könnye szemedből, elért á halál s öledből kitépte gyermekeid, és magvadat szűzfelé vetette a mélybe: sír mellett csupán sír maradt. Mint pelikáné volt az élted, amely a régi hit szerint húsát a melléből kitépte s úgy etette gyermekeit: végső lehelletedből itták a csábító élet borát, gyilkos mérgének drága titkát hitték, meglelték — Szaturnusz korát. Pajzsa voltál régi toronynak, amit a gótika emelt s áhítattal felhők bevonnak. Litániáktól súlyos tenyerek kinyúltak, keresve menekülésük, űzte őket pokol, iszony — de mily ajándék hullt beléjük? Csúfondáros madárpiszok. Vak asszony voltál és koldus-zsolozsmád a templom keskeny küszöbén rágott rózsafüzér-szalmát s nem értette meg a tevet s a tű fokát, melyet szegénység ezernyi fekélye borít. Ám istent soha el nem érték imát rebegő szavaid. És zord időkben Don Quijote kedvese voltál. Szélmalomharcát — szent vagy fura volt-e, mindegy — csak tisztelni tudom, bár az élet tovasodorta s mint hullt a levél, semmibe tűnt, de szerelme, amely bilincsbe fonta, az igazság hitét adta nekünk. HÓrdák csúfolták meg a tested, rád vágytak, de névtelenül akartak táncolni feletted, de szemükbe rémület ült, hogy a sátáni ravatalról feltámadtál és ránk tekintsz, s fájdalom-korbácsait a arcod parázslik, lángol — él megint! HAJNAL GÄBOR fordítása. A fény és az árny jatéka.
