Szabad Földműves, 1972. július-december (23. évfolyam, 26-52. szám)

1972-09-30 / 39. szám

SZABAD FÖLDMŰVES 1372. szeptember SO. 10 Móricz Zsigniondiit Ж) eszJendö vei ezelőtt ragadta el a halál, mi­kor már csak karnyújtásnyira volt a szabadulás. Harminc esztendővel ezelőtt, azon az éjszakán, amikor először hullottak a bombák Buda­pestre. Temetéséről hiányzott min­den előkelőség, sírjánál parasztok, munkások, diákok, kisemberek és írók búcsúztak tőle: maga a nép. A nép, amelynek jövendőbeli útját kereste, s amelyet ő örökített meg legteljesebben epikájában. MÓRICZ ZS1GMOND: ÉLETEM REGÉNYÉHEZ Ami családunkban tökéletesen ki volt fejlődve a családi kommunizmusnak az az ősi forrná fa, hogy a meglevő anyagi java­kon a család összes tagja tökéle­tesen egyenlő arányban osztozott, vagy legalábbis kívánt osztozni. A nagyanyám kávéja azért volt olyan fájdalmas és sértő, mert egyedül élvezte. Anyám suttogva mondott nekem valami megjegyzést rá, hogy: „na, már ő ezt nem tudná megtenni“ — s éh ebből rájöttem a döntő igazságra, hogy ezt nem is szabad tenni. Oly erős volt ben­nem ez az érzés, hogy úgy sejtem ez volt az első bűn, amiről tudo­mást vettem. Elékszem, nagy­­anyácskám ott ült vékony meg­fonnyadt arcával, kicsi, szigorú homlokával, jödetlen fejjel, mert a fejét sohasem szokta bekötni, bar­na haja, amelyben ősz szál alig akadt, csak éppen egyre véko­nyabb fátyol lelt feje finom dom­borulatán. Ott ült egy kis székre lekuporodva, s az ölében volt a csésze kávé és lassan, nagyon las­san kiskanállal fogyasztotta, mint valami kiváló élvezetet, amelynek minél tovább kell tartania. En a távolból, a sarokból irigyen lestem, és nem helyeseltem, s a szemöldökömet összevontam, de világért sem merült fel bennem az, hogy a nagyanyám helytelen dol­got tesz, csak magamra gondol­tam, ahogy anyám mondta: „én nem tenném“. Ma is, amikor egyik szegény öcsém kisgyermeke eljön hozzám, és nem illeszkedik be a házi vidámságba, ielkiismeret jur­­dalást érzek, mint midenkor, ha­csak felvetődik is a gondolat, hogy a testvéreim, s' azoknak gyermekei nem részesülnek mindabban., ami­ben én, és családom belső tagjai, nálam ugyanezt az érzést érzem, hogy bűnös vagyok, mert egyedül kávézom: magam, külön a kis szé­ken fogyasztom el a nagyanyám által rámhagyott bögre kávét. S még milyen szép porceláncsészéi voltak neki ehhez az élvezethez. Ezeket a csészéket az anyámnak csak elmosoqatni volt szabad. Ki­dolgoztam én azt részletesen. Mert a mi családunkban ez a családi kommunizmus úgy fejlő­dött. hogy «■ közös tulajdon azt jelentette: ami a miénk, az az egész családé, minden rokoné, ae ami az övék, ahhoz nekünk sem­mi közünk. Söl. tovább lebet-még menni: nekünk, a családnak, mely állott apám, anyám, és a négy gye rekből, kötelessége volt gondos­kodni az összes többiek • minden igényének kielégítéséről. Mint va­lami rabszolga kolónia, úgy kellett, magunkat jeláldozni, éspedig min­dig vidáman, boldogan az általuk történt elfogadás boldogságában. Eqyetlen jutalmunk az volt, hogy ők megvannak elégedve. Apám, aki nagyon keveset foglalkozott feleségével és gyermekeivel, S csak éppen büszke volt rájuk, hogy vannak, és hogy egészségesek, okosak, verset tudnak, rneg jól vi­selik magukat, csúnya szavakat nem ejtenek ki. és jól vannak öl tözve, de saját figyelméből egy s más rendreutasító szón kívül ritkán volt ideje foglalkozni ve­lünk /a velőnkben ez anyám min­dig benne vanI — jár adhat at lm volt, hogy „az anyámat“. tehát az anyósát, megkímélje minden ne­hézségtől. bajtól, gondtól, s meg­szerezzen neki minden örömet, mosolyt, s ugyanígy annak a fiai számára is. Ha megérkezett Laci bátyám, akkor olyan ételeket jöz tek, amit máskor sohp. Apám elő­teremtette a föld alól is a minden­napi húst, zsírt, s ami csuk egy jó ebédhez kellet'. Pedig a bá tyáim, ha megjöttek, rendszerint hetekig maradtak. Ezek a hetek jólétben folytak el. Apámnak meg­nőtt az energiája, rábeszélőképes­sége, munkakedve. A feladat foko­zásával a sikere. Mindig volt pén­ze. Kellett is hogy legyen, mert különösen Laci bátyám nem fo­gadta el a krumplilevést. Csak turkált benne, s alig kanalazta. De csirkepaprikásból nem győzött ele­get enni, s eleget dicsérni. Józsi bátyám más volt. Ő egy mindig kacagó, tréfálgató, ‘ hízel­kedő édes ember volt. Elnyomot­­tabbnak érezte magát. Suszter volt, s ezt egész életében szegyeil­­te. Folyton vándorolt, az ország legkülönbözőbb vidékein próbálko­zott, s ha valahol valami nagy baj érte, szépen hazajött, s meghúzta magát, A szerszámait eldugta, a világért elő nem vette volna, hogy meg ne tudja valaki a faluban, hogy ö suszter. Ha muszáj volt róla beszélni, körülírta: „iparos“. Az ipar nem szégyen. Az ipar nem­leli erő. Csak az iparos a tényező. Efféle szavakat rebegett, de azt, hogy milyen iparos: pszt... Egy­szer a szomszéd fia, Kovács Jóska ellopott egy cájgot, valami kis vas­­szerszámot, amit megtüzesítve ar­ra használnak, hogy a talp szélét fényesítsék vele. Ёп megláttam, s hazahoztam. Józsi bátyám na­gyon fellobbant, és a szomszédot számon kérte, az meg azt felelte: azé. a -madár-.- ciki elereszti, саКл .megfogja" -í Ézen sokat ňhveítek múlunk, de főiét bátyám az egészben csak azt szégyellte, hogy kisült a szégyenletes titok, hogy az suszterszerszám. Hát, ő ennek megfelelően viselte magút. Ö igen szerette a jó ételt, de a világért sem dicsérte, ellenkező­leg, akkor nyílt, meg a zsilip, ha puliszka volt. vagy köménymagcs leves. Mennyit tudott ezekről az ehetetlen ételekről tréfálni, hogy ez milyen jó, cuppogott hozzá, hogy milyen fajintos, meséket mondott, hogy elfeledtesse a sze­rény ételt. Ö mesélte akkor az adomát, hogy két mesterlegény vándorolt, s az egyik magyar volt, s a másik német. Közösen vettek egy sajtot, s ahogy vágták, a né­met nagyon neheztellte, hogy a magyar mindig vastag darabot vág, ő meg vékonyát. Hát egyszer is vág egy szelet sajtot, s annak li­kacsain átnéz, s azt mondja: „Lát­lak magyar“. Erre a magyar le­gény is vág egy jó vastagot, kifúr­ja a bicskával, s a lyukon átnéz: „Látlak német“. Hemperegtünk a kacagástól, és a magyar dicsőség javára vettük. Ez a magyar. Híj, micsoda kuruc , fiú az a mesterlegény. Józsi bátyám szegénységre el­ítélt ember volt, aki a legnagyobb lelkierővel vállalta ezt a szerepet, és tudva, hogy sohasem fog magán segíthetni. Örült a perceknek, ha bármint is jóllakott „még egyszer“. . Meg kell elégedni,- tanított ben­nünket: jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Hagyma lesz holnapra. /Hagyjma ...] Ki kicsi­vel be nem éri, a sokat meg nem. érdemli... S ahogy elütötte az ebédet, előírói kezdődött a neve lés, turbékolás és mese. Rettenetes sokat tudtunk kacag­ni neki. Egész színész volt, de hát odáig nem jutott fel, hogy egyul talán csak hírt is vett volna arról, hogy színészek is vannak a ví’á gon. Remekül tudta utázom azo­kat, akikkel valaha együtt élt, és kabinetalakokat csinált a figurák­ból, akiket megfigyelt. Gyula bátyám, megint egészen más volt. Komoly ember volt, de mindig tréfált. Tréfája magasabb szellemi torna volt, amit sokszor nem is értettünk. Nem lehetett rajta nevetni, néztem édesanyám arcát, ahogy fölényesen, megér­tőén és boldogan elmosolyodott szegény Gyula tréfáin. Gyulának mindegy voll, mi az étel az asztalon. A jót éppen olyan természetesen ette meg. külön- di­csőítés nélkül, mint a gyengét, s folyton hallottam: Ugyan Erzsi, ne verd magad adósságba. Már akkor ő volt a mintaképem. Gyula ebben az időben már az egyetemre járt, s ott csudálatos módon nagyon sok pénzt keresett. Mikor édesapám egy új gépet ve't, ö adta hozzá a pénzt. Erről a pénz­ről sohasem volt váltó, kötelez­vény, s sohasem jelentette azt, hogy meg is kell adni. Itt indult meg Gyulának az a sorsa, ami ez anyámé volt: ő lelt a családi kom­munizmus alapja bizonyos idő múlva. S hogy ebben az időben a tni házunk volt az „Otthon”, ahova hazajöttek a „fiúk”, a nagy­bátyák, úgy lett ő minden életnek, minden úi vállalatnak és jövedelmi forrásának alapja attól kezdve, bogy pénzt kezdett keresni. „Majd Gyula ad“. „Adjon Gyula. Majd kérek Gyulától”. Laci és ;Józsi annyira szégyell­tek azt, hogy ósak mesteremberek lettek, hogy mind a ketten kiván­doroltak a „nemes iparból, a nem­­zetfennntartó elemből“. Mikor Gyula kisújszállási igazgató lett, eqyszerre mind a két testvére el­érkezettnek látta az időt, hogy fel­szabaduljon a családi állapotok miatt rájuk szakadt szégyenből. Laci családostul otthagyta a nagy­­lövedelmi kovácsműhelyt, és oda­költözött Gyulához, aki hogy szép színt adjon a dolognak, házat vett neki kölcsönpénzen, s azt a Laci nevére íratta, s ő maga minden szabad idejében szorgalmasan ta­nította a negyvenéves testvérei, hogy négy osztályból levizsgázhas­son, s így hivatalba juthasson. A telekkönyvhöz tette be, s egy évig, míg semmi fizetést nem ’ kapott, egyedül tartotta el, a családjával. Józsinak meg vett Sárospatakon egy szőlőt, abba az apámmal há­zat építtetett s fix fizetést adott neki, hogy „ne legyen tovább vi­lágcsavargó“. A nagyanya és a két testvér úgy tekintette, hogy Gyula egy előre­tolt pionír, aki azzal, hogy kita­nult, a testvérbátyiáinak utat csi­nált az ígéret földjén: az úri rend­ben. 1884 szeptember végén vittek el Csecséről. Akkor ötéves és kéthó­napos voltam. Ennek mg J1936. jú­lius 19-én I kereken ötvenkét éve. Napfény és dal öntötte el azt a falut. Cigánymuzsikára nem em­lékszem, nem is valószínű, hogy egy ilyen parányi kis községben a cigányok hegedűvel megjelentek volna. A falunak nem kellett, a falu népe józan volt. Bor a határ­ban nem termeti. Egyetlen töke szőlő sem volt, hacsak a pap tor­nácára nem volt felfuttatva né­hány tőke, ami divat volt abban az időben. Pálinkát is csak nagy alkalmakkor ittak, nagy lakodal­makon. vagy aratáson, vagy téli disznótoron. A cséesiek csak dol­goztak és daloltak. Édesanyám sohasem szűnt men dicsőíteni ezt a népet, mely munkában szakaszl­­ja meg magát. Itt a férfiak korán hallak el, mert túldolgozták ma­gukat. Nyilas nagybátyánk is igen korán, negyvenéves kora előtt halt meg. Nem tudom mi volt a halál oka. Ö nem. dolgozott már rend­szeresen, ahhoz elég földje volt, hogy másokkal végeztesse a mun­kát, de virtuskodó ember volt, s nem lehetetlen, hogy erőfeszí­tése okozta a halálát. Minden anyagi elleniét mellett is ő volt anyám családjának szemében a tökéletes férfi. Törzsfőnök. A guggoló törzsfőnök. Ősidőkből maradt szokás volt, hogy az embe­rek nem ülve pihenték ki magu­kat, hanem ď két sarkukra ülve. édesanyám többször mesélte, hogy István bátyám vasárnap, délután kiguggolt a kapu elé, odagyültek elébe a gazdák és a szegények. A gazdák a közeibe, a szegények tá­volabb, s 6 mindenkinek leköpte a csizmáját. Ezt nevetve, mente­getve, de ügy mondta, mint vala­mi fejedelmi tettet. Amit rajta kí­vül senki sem tehetett volna a fa­luban. Még a nagyanyámra is so­kat emlékszem, hogy a gyomrával baja voll, de anélkül is, legjobban szeretett leguggolni, kivált eresz alatt a napon. Ezt az űrt guggo­lást gyermekkorban kell megta­nulni, én már nem tudok, mi már nem gyakoroltuk, mi gyerekek már széken nőttünk. Különben az apám sem tudott, hű de lenézte volna, ha valaki azt teszi fel róla, hogy guggolás ember. Az apámban semmi hajlam nem volt arra, hoay törzsjünök legyen. Ahhoz az kellett volna, hogy szer­be számba vegyen minden pilla­natban mindent, amije van, s min­denkit, aki hatalma alá tartozott. Ö egészen modern ember volt: ma­gára maradt eqyéniség. S mint ilyen, szembe szállott az egész vi­lággal, „az istentől se félj — mondta —, Móricz Bálint fia vagy“. Kellett valami okának s alapjá­nak lenni ennek a határtalan ön­érzetnek, s ez az volt, hogy kölyök kora óta magára volt maradva, s mindig helyt tudott állni magá­ért, Még annyi ideje sem volt, hogy az apai védelem alatt álljon, mint nekem ez a csécsi boldogság. Négyéves volt, mikor meghalt az apja. Négy és fél. En egy évvel öregebb voltam, amikor idegen kenyérre szorultam. Csak vissza­következtetek, hogy őt azonban nem törte meg az, ami bekövetke­zett. Anuai kézben volt, s helyzete nem változott. Biztos, hogy míg egész kicsi volt, az anyja biztatta fel, a moslohaapja ellen. Minden­esetre erősen kifejlődött benne az ellentmondás, ami a legszélsősé­gesebb formáig jutott. Arról nem tudok, hogy megverték volna egy­mást, de ha nem, az nem rajta múlt, hanem a Papón, aki okosabb­nak látta a két ellenséggel szem­ben mindig visszahúzódni a károm­kodás fedezékében. Lehet, hogy a falusiak, akik a Papót nem sze­rették, uszították a gyereket elle­ne — mindenesetre figyelemre méltó, hogy az apám mostoha­­öcese, soha egy illetlen szót nem mondott, szelíd és jó kis komoly ember volt. Semmi nem volt benne az apám egyéniségéből, Pedig ö benne is volt valami a Móricz-, vagy inkább Lengyel-vérből: ő is kiütött a faluból, a kiállítás évé­ben elköltözőt Amerikába. Ma is ott él, ha meg nem halt. Már har­minc éve nem tudok róla. Azt hal­lottam, ivó ember lett: erre az apámnak sohsem volt igazán ide­je, mert anélkül is állandóan má­morral volt tele a feje: üzlettel, és anyagi gondokkal, és remények­kel. Állandóan fehér izzásban volt a lelke, csodalatos volt, hogy soha meg nem szűnt vad munkaereje. Önérzete tehát teljesen magára volt építve. Ahogy pujakorban, su­hanó- és legénykorban állandó harcban, verekedésben, virtusos versengésben telt az élete, kifej­lődött benne egy fokozott rátarti­­ság. Már az maga, hogy olyan ki­csi ember volt, nem törpe, de min­denkinél kisebb, s mégis minden­kinél nagyobb akart lenni, elég volt rá, hogy úgy rendezkedjen be, hogy nem kellett neki semmi más ösztöke, csak az, hogy mindent elérjen, amire vágya támadt. idénynyitás a MAIESZ-ban Tliurzó Gábor kitűnő író. Regényeit, novelláit, széles körben olvassák Ma­gyarországon. De filmíróként is jó nevet szerzett magánok: Rokonok. Erkel. Budapesti tavasz című filmjei nálunk is ismertek. Érthető tehát, hogy a Magyar Területi Színház ép­pen Tliurzó Gábor kétrészes színjáté­két, a Zárórát tűzte ki idénynyitó be­mutatójául. Es az a választás annál is inkább a közönség iránti kedves­kedésének tűnhetett, mert idénynyitó előadásával egy nem mindennapi évad nak indult a MATESZ. Az 1972/73-as színházi szezonban ünnepli ugyanis fennállásának 20. évfordulóját. Sajnos, a beindulás nem a legjob­ban sikerült. A nézőtér eléggé foghí­jas volt, s a darab sem aratott osztat­lan sikert. Tliurzó alkotása bukott meg talán? Szerény véleményem sze­rint, inkább a rendezés. Meg is mon­dom, hogy miért. A darab egy harmincéves érettségi találkozóval kezdődik. Tíz ember mu­lat itt, tíz különböző egzisztencia, akik a leiszabadulás utáni évtizede­ket és a találkozóra el nem jött kel társuk — köztük Tormos Gusztáv egyetemi tanár — életútját idézik. A jelenet keretjáték, állandóan ismét­lődik a darabban, s arra szolgál csak, hogy az itteniek visszaemlékezésén keresztül rajzolódjon ki előttünk a gerinctelen és a csak maga pozíció­ját védő professzor története. Tormos a felszabadulás után meggyőződés és hit nélkül lép be a pártba, a Rákosi rendszerben gerincteíenségévei el­árulja öreg professzorát, az ellenfur­­radalomban a „tisztulás“ szükséges­ségének a híve, az ellenforradalom leverése után pedig ismét „lelkes kö­vetője“ a pártnak. Sikerül is újból visszanyerni professzori katedráját, csupán legnagyobb kincsét, felesége szerelmét veszíti el. Amint látjuk, ha ma már nem is teljesen időszerű ez a Thurzó-darab, magasra szított íeszültségável, kitűnő jellemábrázolásával és nem utolsó sorban a ma is megtalálható gerinc­telenek pőrére vetkoztetésével ku­­moly sikert is arathatott vulna. An­nál is inkább, mart a siker érdekében kifejtett színészi munkát nagyra ér­tékeljük. Különösen a Tormos pro­fesszort alakító Turner Zsigmond ját­szott kitűnően. Turner nemcsak mon­danivalóival, de tökéletes mimikájá­val, nüanszszerű gesztusaival, egy-egy hangsúlyával megdöbbentően érzékel­tette figurája lelki negatívumait. Ugyancsak tetszett a Bors professzort alakító Bugár Béla, a Steingruber há­zaspárt megjátszó Tóth László és Le rincz Margit játéka is. Német Ica szintén jól formálta meg Tormos fe­leségének nehéz szerepét, azonban kár, hogy sokszor túl halkan beszél. Az érthetetlenné váló suttogás nem a legszerencsésebb tolmácsolása az ér­zelem kifejezésének. jó lett volna tehát a darab, jól ját­szottak a színészek is, miért kifogá­solhatjuk ennek ellenére a rendezni munkát? Azért, mert Konrád József­nek nem lett vulna szabad olyanná tennie a keretjátékot, mint amilyen­nek rendezte, igaz, hogy Thurzó Gá­bor eredeti szövegkönyvében szintén ilyenféle megbontásokkal folyik a cselekmény, amit azonban a Záróra komárnói bemutatóján észleltünk, az valósággal buktatója volt a színda­rabnak. A kocsmai danoiások, a bal­lagást szimbolizáló gyertyavívók sö­tétben való végigvonulása, a diáknú­­tát követő újabb kocsmai dalok — nemcsak kiszakították a nézőt a cse­lekmény feszültségéből, de kissé íz­lésünket is bántotta. Ha ezt a „túl­­galoppirozást“ enyhíteni akarja a máskülönben kitűnő rendezu, és a keretjáték vonalvezetését egy síkba hozza, akkor több sikert jósolunk a Záróra további előadásainak. NEUMANN JÁNOS

Next

/
Thumbnails
Contents