Szabad Földműves, 1972. január-június (23. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-08 / 1. szám

1 10 „SZABAD FÖLDMŰVES 1972. január t. Színjátszásunk negatívumai Az utóbbi időben a trebisovi járás­ban is nagyon visszaesett a falusi színjátszás. Ha figyelembe vesszük, hogy 4—5 évvel ezelőtt alig volt olyan község, ahol évenként legalább egy egészestét betöltő színdarabot ne rendeztek volna. Sajnos ez a ma­gas átlag napjainkban félelmetesen nagyot zuhant. Vajon mi ennek az oka? Hol keressük ennek a vissza­esésnek valós negatívumait? Sokan a televízió adásokra hivatkoznak. Állítólag ebben a „kényelmesen élvez­hető szobakultúrában“ mindenki ki­élheti magát kénye-kedve szerint. De vajon így igaz ez? Megkapja-e a kul­­tűrszomjas közönség mindazt a heti TV-adások szemlélése közben, amit a képernyő nyújt, vagy amire vágyik, amit elvár ezektől a rendszeres adá­soktól? Továbbá pótolhatja-e az élő színházi kapcsolatot az ebből a „meg­búvóit" készülékből áramló sokrétű műsor közvetítése? Efölött kell és érdemes is elgon­dolkoznunk, párhuzamot vonnunk. Vegyünk csak egy filmet, amit már a moziban is láttunk, viszont a TV is műsorára tűzött. A két vetítés kö­zötti hatásnál az előbbi, a moziban látott nyújt több élményt, nagyobb tetszést. A színházi közvetítésről meg nem is beszélve. Sokan a készüléket is elzárják, ha színházi közvetítés van műsoron. Ugyanakkor a művelődési ház színpadán szívesen megnézi an­nak a társulatnak a fellépését, mely­nek a vendégszereplése élményt nyújt számára. Fölösleges lenne most itt példák hosszú sorát felvonultatni, — egyet leszögezhetünk: Tény, hogy az élő színházi előadást nem pótolhatja a televízió! Visszatérve a falusi színjátszás jelenlegi helyzetére, a visszaesés má­sik okaként arra is hivatkoznak egyesek, hogy kevés a jó dráma, nem sok az, amiből választani lehet. Nos — ez csak részben van így, mert egy ügyes műkedvelő rendező mindig megtalálja a neki megfelelő és a cso­portnak is megfelelő darabot. A ki­adó (LITA Bratislava) pedig minden évben nyolc új színdarabos könyvet nyomtat ki és bocsájt az érdekeltek rendelkezésére. Ugyanitt a régebben megjelentek közül is sok a készlet — tehát bő a választék. Talán ott a baj, hogy községeink­ben, de városon is kevés az olyan vállalkozó személy, vagy ha úgy tet­szik szakember, aki létrehozzon egy­­egy ütőképes színjátszócsoportot, — színvonalasan rendezzen, s legalább három:négy évig összetartsa, „vigye“ ezt a kis községet. Sajnos, ott mutat­kozik a legnagyobb hiányosság — ez talán már járásunkon kívülre is ki­terjedt probléma —, hogy kevés a szakember. A CSEMADOK járási titkársága, de a népművelési intézet is évenként tart iskolázásokat színjátszó-rende­zők, énekkarvezetők és tánccsoportok vezetői részére. Időben megküldik a meghívókat, kissebb létszámmal meg is jelennek azon — de ezekről a tan­folyamokról hazatérve csak nagyon kevesen kapcsolódnak bele községük, városuk további kulturális tevékeny­ségébe. Hiányzik az elszánt hivatás­­tudat, az ügy szeretete és egy kicsit a felelősségérzet is. A visszaesésért részben okolni lehet a pedagógusok közül főleg azokat, akik értenek ehhez a munkához, még­sem vállalkoznak, mégsem kezdemé­nyeznek. De ha már nem próbálkoz­nak a tömegszervezetekkel — tennék legalább az iskoláik keretén belül! Nagyon kevés járásunkban az olyan 9- vagy 12-éves iskola, ahol hosszabb lélegzetvételű ifjúsági színdarabokat, mesejátékokat rendeznének. Pedig a színjátszást már valahol itt kellene elkezdeni. Külön fejezetet érdemelnek azok a községek témánk kapcsán, ahol szinte hagyományszerűen, minden év­ben betanultak egy-két színdarabot — viszont két, sőt három éve nem hal­latnak magukról. De még több azok nak a községeknek a száma, ahol »le­ve elfelejtették a színjátszást. Pedig nem igaz, hogy a közönség nem igényli a színházi előadásokat, vagy nem érdekli őket a helyi csoport fel­lépése. Volt már példa rá, hogy egy hivatásos THÄLIA, vagy MATESZ fel­lépésén gyérebb volt az érdeklődési mint a hazai együttes előadásán. Kimutatott adatok alapján két éve nem lehetett járásunkban megrendez­ni a színjátszók fesztiválját, ugyanis a legminimálisabb három csoport sem állhat rendelkezésünkre, amelyből az­tán kiválaszthatnák a legjobbat. Szo­morú és elgondolkodtató statisztikai valóság ez, hogy ennyire közömbösek lettünk! Az éremnek van egy másik érzé­keny oldala is. Általában ezek az önkéntes műkedvelő rendezők — a „kultúra napszámosai“ — sokszor igényes, fárasztó munkájukért pusz­tán „köszönömöt“ kapnak, vagy még ennyit sem. Igaz, akik szívvel-lélek­­kel végzik ezt a munkát elsősorban is nem azért a csekély anyagi jutta­tásért teszik. Nagyobb érték számuk­ra, ha egy-egy drámát színpadra vi­hetnek — tehát, ha munkájuk megbe­csült eredményét láthatják. A kultúra aktív szóvivőit minden­kor tiszteletben és nagy megbecsü­lésben kell tartanunk. Ne sajnáljuk tőlük az anyagi juttatást sem, mert az, aki már dolgozott ezen a terüle­ten tudja csak igazán értékelni a kultúrmunka idegtépő fáradozásait. Persze akadnak visszaélések is egye­seknél. Sok helyen fizetett kultúrfele­­lösök is vannak, s ezek között olya­nokat is találunk, akik csak tessék­­lássék módon végzik munkájukat. Az ilyen esetekben szigorúbb mércével kellene az üzemeknél, ÄG-nál, terme­lő szövetkezeteknél számonkérni az érintettek egészévi tevékenységét. Meg kell javítanunk a színjátszó mozgalom szervezését, s a vállalkozó csoportoknak megadni a kellő támo­gatást, hogy a legközelebbi járási színjátszó fesztiválon több olyan cso­port is felléphessen, melyek közül egyet, a legjobbat felkészíthetjük az 1972-es Komárnói Jókai Napokra. KASSAI BÉLA, járási dramaturgiai bizottság elnöke ШЖ árosunk szomszédságában w álló falucska — Biskupice — Fülekpüspöki egyik agilis pol­gára azzal az óhajjal kopogtatott be hozzánk, hogy egy színvonalas tánccsoportot szeretnének létre­hozni. Kifejezte, hogy jelentkező van, próbákra alkalmas helyiség szintén lenne, s az anyagi segít­ség sem hiányzik. De valami, job­ban mondva „valaki“ mégis... Egy hozzáértő személy, aki a tán­cokat betanítaná. Mit tehettünk mást, ajánlottuk, hogy próbálkoz­zanak Luőenecen — hátha segíte­nek.“ Azóta sok minden történt, s ép­pen ezért hadd ismertessem az előbb idézett történet folytatá-t sát. Ez ügyben a CSEMADOK ha­tározott lépést tett, méghozzá oly módon, hogy tárgyalt Székely Ist­ván és Polaneczky Gizella nép­tánc-szakelőadókkal. A rádióból és televízióból is jól Ismert kettős örömmel állt a biskupiceiek ren­delkezésére. A próbák megkezdőd­tek,. s a mindkét félre jellemző lelkesedés kalásszá érett. Nem maradt el a siker, az elismerő — bíztató taps. Ez a néhány távirati stílusban megfogalmazott mondat korántsem fejezi ki azt az enciklopediális akaratot, lelkesedést, mellyel ezt az egész folyamatot jellemezhet­nénk. Az egyik táncegyüttestől a má­sikig „cirkáló“ szorgalmas nép­­táncszakelőadőkkal Fifakovón ta­lálkoztam. Készségesen feleitek kérdéseimre. Válaszaikból kitűnt, hogy nem szakmaként, hanem mint hivatást tisztelik a fogalmat — néptánc­szakelőadó. És ez nem mint szub­jektív egység kezelendő: egyenlő a valósággal. — Közismert, hogy 19B2-IÖ1 mű­ködnek együtt, végzik eredményes munkájukat. De beszéljenek ök. Székely I.: — A dátum — mely­­lyel megjelölte közös munkánk kezdetét — pontos. De hadd mond­jam el: a kezdetet egyáltalán nem ez jelentette. Mindkettőnk részé­ről több mint két évtizedes múlt áll a népi tánc fejlesztésének szolgálatában. A kezdetről csak ennyit: mint falujáró „tanítóképzősök“ igye­keztünk kultúrszomjat, életkedvet, helyes célirányt önteni a közpon­toktól elszakadt emberekre. Az igazi — már alappal rendelkező — munkakedv íi?-hen még inkább fo-A népi tánc apostolai kozódott. Ettől az időtől kezdve együttes erővel — szakosítva — szolgáljuk azt a célt, »amit kitűz­tünk magunk elé. Polaneczky G.: — Hogy az utol­só néhány év eseményeire térjek rá — a fő eseményekre, — el kell mondanom, hogy mi egyidőben több tánccsoporttal dolgozunk. A legemlítésre méltóbb a Nógrád megyer-i Vastömeg KTSZ tánc­csoportja, a Biskupicei Szőttes együttes, a Szécsényi 'Rákóczi-kul­­túrház tánccsoportja. A nógrádmegyeriek nagyon ér­dekes együttest képeznek: minden egyes tagjuk cigányszármazású. Már maga ez a puszta tény is egy nagyon izgalmas, érdekes, roman­tikus munkát jelent számunkra, annál Is inkább, mert az egyes „parkettpárosok“ egyben házas­társak is. — A magyar szakemberek véle­ménye szerint az elmúlt húsz év legszínvonalasabb cigány-együttese ei. Székely István, aki a műsor­­számaik koreográfiáját írja, ho­gyan vélekedik erről? Igen, kérdésében említett elis­merés nagyon jól esett. De mivel az elbizakodás a mi esetünkben luxus, beszélni illik az ide vezető útról, problémákról. Mikor a cso­port táncainak lépés-kombináció­ján dolgoztam, a folklórt csupán ötletként dobtam fel, megtartva a rapszódia nélkülözhetetlen jelle­gét is. Sokan törekszenek a putri-szel­lem pőre ábrázolására. Ez nem elég, nem teljes. Jóval tovább kell menni. Az én célom az, hogy a cigányok mai érzelmi életén ke­resztül vigyem a folyamatot, ami persze az eredetiség állomásán is keresztül vezet; de nem torpan meg. Polaneczky G. — „Van a táncok betanításánál egy plusz, ami nél­kül — lehet — itteni munkánk eredménytelen lenne: a cigány­származás. A helyes irányba való kibontakozást mi adjuk meg. Hi­szem, hogy ez a mágikus eröket­­tőzés szülte a véleményt; két év­tized legszebben táncoló cigány­együttese a miénk.“ — És a Szécsénýiek? Székely I.: — Már több éve él bennem a Zorba-tánc. Négyszer te­kintettem meg a vele kapcsolatos filmet, négyszer kellett végigélnem ezt a csodálatos lépés-kombiná­ciót. A szécsényiek részére írt „Szir­­taki“ azt szeretné kifejezésre jut­tatni, hogy minden emberi érze­lem, kell hogy a szabadságra együvé tartozásra építsen. Az ér­dekesség itt az a kifejezés, hogy a szirtaki szólistája — a vezér — mozdulataival annyira a zenére támaszkodik, hogy fokozatosan az egész tánckart magával ragadja, bele viszi, vezeti abba a most már együttes erővel müveit produkció­ba, amely a békés együttélés ösz­­szeroppanthatatlan erejét rajzolja elénk. — Hogyan jutottak el arra az elhatározásra, hogy országuk ha­tárain túlra is kiterjesztik tevé­kenységüket? Milyen kapcsolat fűzi önöket a Biskupicei „Szőttes“ együtteshez? Polaneczky Gizella: — Mint már említettük, nálunk Magyarorszá­gon sok táncegyüttessel lenne és van módunk együttműködni. De eljutott hozzánk egy segélykiáltás, aminek nem lehetett ellenállni. Ha egy hazánkon kívülálló támogatá­sért szól át hozzánk egy közös ügy érdekében — ez esetben a szívonalas néptánc megvédése ér­dekében — erőnkhöz mérten segí­tünk. Lehet, „nagysaavaknak“ hangzik ez, de valami ilyesmi ve­zetett, hozott el Püspökire. Már régen nem találkoztam ilyen lel­kes és nagyon fiatal gárdával, mint a „Szőttes“. Rövid ideje dol­gozunk együtt, de már most el­mondhatjuk, hogy a színvonal itt sem tabu, a siker is már megérett. Egy 70-ben lezajlott folklór-felvo­nuláson nyertük el a „Legszebb tánc“ díját, ami számunkra óriási örömöt és erőt adagolt. Néptánc-szakelőadó: Igen Itt a szó, ami a legtökéletesebben pró­bálja kifejezni a konkrétum fog­lalkozásszerű űzését — amelyre nemcsak Magyarországon — ná­lunk is nagy szükség van. Szám­talan falu és város van még, ahol a lelkes és táncolni akaró fiatalok mindössze eddig a pontig jutottak és juthatnak el; „Segélykiáltás“ — a válasz, sajnos elmaradt. KALITA GÁBOR Kijev történelmi emlékei világhírűek, s télen-nyáron egyaránt turisták etrei csodálják meg azokat. A BAJOD EMBEiK MUDr. Feldmár Zoltán a galantai járás higiénikus főorvosa, 6в éves korában, november 29-én elhűnyt. Amikor a komárnói gimnazisták kö­zött hajdanában a bátorságra terelő­dött a szó, Zoli gyerek mindig hall­gatott. Halkszavú, csendes, de nem meghúzódó, a közepesnél jobb, de a vastag betűig nem kapaszkodó tanuló volt. Sohasem süllyedt, sohasem emel­kedett, sohasem lármázott, sohasem sunyiskodott. Szürke fickó volt. Olyan, akiket két marokkal szórt a sorserre a hepehupás világra és akiknek az volt a legfontosabb tulajdonságuk, hogy ha valahol ott voltak, hát egy­­gyel több volt belőlük. Mi, akik pár évvel idősebbek vol­tunk nála — talán éppen ezért észre se vettük. Vagy talán még azt se. Pe­dig volt rá módunk, hiszen Nové Zámky-ig (Érsekújvár] minden vaká­­cőira együtt utaztunk. Ott mi keletre tértünk, ők nyugatra csavarodtak. Később — igaz, hogy több szájon át — többet hallottam felöle. Elvé­gezte az iskoláit. Orvos lett. Meghá­zasodott. Gyerekei lettek és valahol ott dolgozik a szülőfaluja mellett. Munkája pergett, mint órán á homok, néha-néha belekapaszkodott az idő szele, de bátorsága tovább is zsebé­ben maradt, mert talán nem is volt különösebb szüksége rá, hiszen még a váratlant is kiegyensúlyozta az adott helyzet ereje. Ki ám, hiszen még a falvak is átkiáltották egymás­nak, ha valami baj adódott. — Türelem! Megy már a Földmér! — másként még a gyerekek se hítták. A második világháború végén újra összehozott,— mondhatnám összelán­colt — bennünket a sors. Össze bi­zony. S nem szóval, nem is a nyelvi kifejezés érdekes formájával, hanem vassal kötött össze. Ügy ahogy le­írom: bilinccsel. Láncbilinccsel, ami­vel 1945 februárjában a nyilas szá­­monkérő csendőrök összevasaltak bennünket. A fasiszta jenevad már dögledezett, de akit még elért, abba belemart. Nahát minkét elért. Elért, elkapott és besuvasztott a győri ügyészség bör­tönébe, oda az állomás és városháza tájára, ahova legsűrűbben hullották a bombák. Ott hallgattuk a távoli ágyú­dörgést, ott lestük a repülőgépzaka­tolást, ott vártuk a felszabadító csa­patokat és óit rettegtünk egymás éle­téért, meg — persze — a magun­kéért is. ... és ott indítottak útnak Sopron­kőhida felé. A tavasz utolért bennünket. Nagypéntekre virradó éjszaka volt. A szomorú halálbrigád és fekete egyenruhás kísérői Horvátjárjalu egyik házánál pihentek. A nyilasok Január 13-án mu­tatja be Kassán a Tliália Színház N. A. Osztrovszkij VI­HAR című drámá­ját, amelyet Веке Sándor rendez. Felvételünkön Kö­­vesdi Szabó Mária (Katyerina) a da­rab főszereplője és Tóth Erzsébet, a színház új tagja látható, aki Oszt­rovszkij drámájá­ban mutatkozik be először közönség­nek. -gs­bent a szobában. A. politikai foglyok pedig kint a pajtának is beillő csűr­ben. Pihentek? Hát pihenés az, ami­kor valaki a mindennapos gyalog kálváriájának a szomorú befejezését várja? Es ekkor — a reménytelenség csúcsán — ekkor történt valami. Keleten már pirkadt. Ott kint pa­rancsszó harsant és a zöldinges őrsé­get felváltották. Ódivatú puskával el­látott helybeli parasztember állt a közeli puskaropogás miatt berezelt nyilasok helyére. Futott a horda, de a parasztőrség felett a kakastoll még ott libegett. Mi tevők legyünk? Valakinek el kell terelni az őr figyelmét, amíg a többi észrevétlenül kisurran a pajta olda­lán „kiharapott* lyukon... Es akkor... akkor jelentkezett a Zoltán! Zoltán, a szürke, a hétköz­napi. Zoltán, az ember... Zoltán, a bátor! Ott kucorogtunk a dohos, büdös szalmán és lestük a perceket. A szí­vünk a torkunkban dobogott. Most vagy.soha! Talán az élet üzen! Talán mégis... hazakerülhetünk, ha lesz va­laki, aki lefoglalja az őrt és... Zoltán suttogott A hangja fakó volt, mintha a föld alól jönne. Az arca — a gyufafénynél — olyan volt, mint az ólom. A szája széle remegett, amikor megszólalt: — Menjetek! Induljatok már! En ... maradok. Ti ha elkapnak, tagad­hattok ... én nem! Menjetek!... — Aztán a pajtaajtóig merészkedett: — Kérem ... kérem szépen!... Mi pedig kimásztunk a lyukon és jutottunk a patak irányában a sza­badság felé. A templomtoronyban hajnalra kere­pelt a harangozó. * Mi hamarosan hazavergődtünk, de Zoltán csak hőnapok múlva került haza. De akkor hazajött. Most meg hallom, elment. ... ás én nem voltam ott a végtisz­tességén. Vajon miért? Időre lekötött feladatom volt? Lehet. De az is lehet, hogy nem mertem elmenni. Nem akartam mégegyszer megfogni kollé­gám, barátom, börtöntársam kezét, mert nem akartam mégegyszer végig­élni az akkori szörnyűségeket. Hiába! Öreg vagyok és bátortalan. Annyira bátortalan, hogy Zoltánnak, a bátor­nak még most se mertem megköszön­ni az életünket. Nem mertem! De ezt a pár sort, az igazság bizonyítékát mint egy sza­vakból kötött • koszorút odateszem a salai (vágsellyei) temetőnek új sír­hantjára. Dr. 'Buga László Fotó: Sárközi

Next

/
Thumbnails
Contents