Szabad Földműves, 1971. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1971-12-25 / 51. szám
I 10 SZABAD FÖLDMŰVES 1971. december 25. Mit mesélnek a megsárgult lapok Heves hóviharok dtiltak 1612 karácsonyán Komáromban. Az emberek csak végszükség esetén hagyták el hajlékaikat, s merészkedtek ki az utcára, mert attól tartottak, hogy elsodorja őket a heves szél. Az utcákat vastagon befedte a hótakaró. így érkezett el a karácsonyest, a béke és a szeretet ünnepe. A harangok templomba hívó szava csak elmosódottan jutott el a hívő emberek otthonába, hogy hirdesse a béke, a szeretet ünnepének érkezését. A Bikaól utcába is eljutott a harangok hívő szava, ahol Nagy Márton nádfedeles háza állott. Nagy Márton nemes csizmadia, a céh mestere volt. Istenfélő, jámbor ember lévén, a harang hívó szavára buzgó áhítattal készült Ifjú nejével és Miska inasával az éjféli misére. Szándékában még a hóvihar sem tudta megakadályozni vagy visszarettenteni: Amikor kiléptek az utcára, a heves szél arcukba vágta a - frissen esett havat, mely kis patakocskákban folydogált le arcukról. Nagy uram a kapukulcsot a zárba illesztette, hogy ráfordítsa a zárat, amikor egy gyönge, nyöszörgő hangra lett figyelmes. Először azt gondolta, hogy hallucinál, de amikor ismét hallotta a nyöszörgő hangot, jobban körülnézett. Csak hosszabb vizsgálódás után jött rá, hogy egy takaróba bugyolált valami van a kapu egyik sarkában, és ettől származik a cérna-vékony hangocska, amelyet el-elnyomott az erős szél Zúgása. Egy pillanatig dermedten meredt a takaróba, burkolt csomagra, majd hirtelen fölemelte és a házba vitte. A meleg szobában reszkető kézzel bpototta ki a szegényes takarót és abból egy újszülött leányka reszkető testecskéje került elő. Mindhárman megrökönyödve szemlélték a kis csöppséget, de. meg is örültek^ mert bár Nagy Márton már ötödik éve élt boldog házasságban nejével, a gyermekáldást nélkülözték. így a kis jövevényt az ég különös ajándékának tekintették. A különös esetet jelentették a magisztrátusnak is és kérték, hogy a kisleányt hagyja meg nekik. A magisztrátus beleegyezett, a kisgyermeket náluk hagyta, meghagyván, hogy a gyenmeket erkölcsös, vallásos nevelésben részesítsék. Nagyék öröme leírhatatlan volt. Különösen nemzetes Nagyné asszony öröme volt határtalan, aki gondos anyai szeretettel nevelte a kis csöppséget. Amikor a leányka beszélni és járni kezdett, el halmozta minden jóval, szép ruhákkal és csecsebecsékkel. Még a saját gyermekét sem szerethette volna jobban. Teltek, múltak az évek. A kislányból gyönyörű, sudár termetű leányzó lett. Bizony sokan megfordultak utána. Amíg gyermek volt, Miska inas volt a játszótársa, védelmezője, oltalmazója. Együtt tölöttték a rohanó éveket, és együt érte őket a serdülő kor is. Miska tanulói évei is leteltek, és mint kislegény vándorútra indult, hogy eddigi tudását gyarapítsa, tapasztalatokkal gazdagítsa. Több országot bejárt, sokat tapasztalt, de jó gazdájáról, annak angyali feleségéről és a sudár termetű leányzóról egy percre sem feledkezett meg. Nem volt a napnak órája, amikor gondolatban újra meg újra Komáromban ne járt volna. Alig várta, hogy ismét láthassa őket. Ha nehezen is, de végre elérkezett az a nap, amikor a kislegényböl nagylegény lett, és Viszszatérhetett azokhoz, akiket a világon mindennél jobban szeretett. A mestermű sikeres elkészítése után gazdája elé állt és annak rendje-módja szerint bevallotta, hogy szerelem fakadt szívükben, szeretik egymást, tehát szeretnének házasságra lépni. Nemzetes Nagy uramékat nem érte váratlanul a kérés. Mór régen sejtették, hogy a fiatalok vonzódnak egymáshoz. Különben is titkos • óhajuk beteljesülését látták megvalósulni a két fiatal egybekelésében, mert Miskát is úgy szerették, mint saját gyermeküket. Nevelt leányuknak pedig jobb férjet nem is kívánhattak volna. Miska boldog volt. A boldogság mintha megkétszerezte volna erejét. Szprgalmasan dolgozott, s mivel kiváló csizmadia lett belőle, a műhely kilincsét egymásnak adták a megrendelők. Ez pedig azt jelentette, (hogy nem kellett sokáig várni az egybekelésre. Az esküvőt fényes külsőségek között tartották meg. .Nemzetes Nagy uram kitett magáért. Azt akarta, hogy a fiatalok örökké emlékezzenek e boldog napra. A boldogság körül nem lett volna semmi baj, •mert a fiatalok igaz szerelemmel szerették egymást. Boldogságuk beragyogta Nagy uramék szegényes, de becsületes portáját. A fiatalok boldogan éltek. Sejtelmük sem volt arról, hogy életük egén vészterhes fellegek gyülekeznek, amelyek a Vörösökör utca egyik háza felől húzódnak sorsdöntő csapással feléjük. Az említett utca egyik házában egy szegény asszony haldoklóit, aki gyötrelmek között, sírva vallotta mejg a körülállóknak, hogy özvegyi állapotában sZélgyen érte, melynek élő bizonyítékát karácsony szent ünnepének estéjén dobt el magától. jelenlevők nem‘ értették az asszony vallomását, mert azt összefüggéstelenül adta elő. A halál azonban kérlelhetetlenül követelte a magáét, s így az özvegy minden erejét összeszedve, bizonygatta vallomása igazát. Elmondotta, hogy az újszülött gyermeket, nemzetes Nagy Márton kapuja elé tette le, azzal a gondolattal, hogy a hites házasságból született Miska fia úgyis Nagy uraméknál szolgál, kerüljön egy helyre a két testvér. A dolog kitudódott és bonyolult, nagy per lett belőle. A per iratai hosszú időn keresztül a komáromi városi levéltár polcain sárgállottak, porosodtak, hogy végül a hóhér keze zárja le annak utolsó lapjait. Amikor a magisztrátus tudomást szerzett a dologról, vizsgálatot rendelt el, melynek során kihallgatták mindazokat, akik tudtak valamit erről a dologról. Kihallgatták Nagy Márton uramékat is, akinek vallomása minden kétséget kizáróan beigazolta a házastársak testvéri viszonyát, s vérszerinti kapcsolatát. A tanúvallomások alapján az egyház házasságukat semmisnek, együttélésüket pedig paráznaságnak mondotta ki, a fiatalokat romlásban élőknek, házasságukat a sátán munkájának tudta be. Csak testüket találta bűnbeesettnek, lelkűket, mivel egymáshoz való vonzalmukat szívükben támadt tiszta érzelem hozta létre, a bűntől felmentette, s azt Isten különös kegyelmébe ajánlotta. A magisztrátus, a közerkölcsök hűséges őrzője nem így vélekedett. Vérfertőzést, paráznaságot, züllést és a fennálló erkölcsi törvények súlyos megsértését látta veszélyeztetni, és ezért a fiatalokat börtönbe záratta. Mivel azonban a fiatalok végtelenül szerették egymást, s hogy szabadságukat visszanyerjék, szökést kíséreltek meg a bötrönből. De ezzel csak súlyosbították helyzetüket, mert a magisztrátus a vádlottak közös szökésében a bűnös életközösség továbbfenntartását vélte látni, s ezáltal azt súlyosbítani akarták. A szégyenpadra állíttatta őket, ahol két napot töltöttek. A két nap letelte után testüket megkorbácsoltatta, lelkűket Istennek ajánlván máglyahalálra ítélte őket. Az ítéletet a városi hóhér hajtotta végre, aki a nemes magisztrátus jelenlétében égette el testüket és hamvaikat a hozott ítélet értelmében a városi bitófa tövében ásta el. Íme, egy karácsony szomorú története, Anno Domini 1612. A. J. / Hát te pásztor... Talán öt-liatéves pöttömnyi kis teremtés lehettem azon a régi-régi karácsonyon, amelyet el nem felejtek soha. Drága jó anyám nagybetegen nyomta az ágyat, s engem magához vett falura nagynéném, Jolán néni, Nyolc testvérem közül haláláig én voltam a kedvence. Talán azért, mert az ö kívánságára kaptam a keresztvíz alatt a Jolán nevet. Nagynéném családja is népes volt, akárcsak a miénk. Hat gyerek sorakozott náluk, mint az orgonasíp. Mai eszemmel tudom csak felfogni, mit jelent egy otthonban ennyi gyerek! Hat öltözet ruha, hat kábát, hal pár cipő és hat éhesen követelőző száj! S én voltam a hetedik kenyérpusztító. A nyolcadik meg a semmire sem használható, nagybeteg János bácsi, aki az első világháborúból nehéz szívbajjal tért haza. Es ez a nagy család, a munkában megtöpörödött, vékonyka asszonykától várta reménykedve a karácsonyi csodát... * Kinn nagy pelyhekben hullott a hó. Csend, békesség honolt mindenütt: a házakban, családokban, szívekben. Egy estére ki-ki elfelejtette gondját, baját. Jolán néni fehér abroszt terített az asztalra. Hamarosan ott párolgóit a tányérokban a káposztaleves. Utána mákosguba következeit, majd alma, dió, aszalt szilva, nagybab, kalács, sütemény... Akkor mindezt ,természetesnek tartottam. Csak most, gnnyi év után gondolkozom el rajta, honnan, miből teremtette elő a „mama" ezt a lakomát. Csak egy magyarázatot találok rá: végtelen nagy szeretele varázsolta elénk az ünnepi vacsorát... * Kívülről megkocogtatták az ablakot. ' — Szabad bejönni a betlehemeseknek? Hogyne szabadna! A nagyobbak már várták őket. Laci gyerek felvillanyozva ugrott az ajtóhoz és szélesre tárta a jövevények előtt. Tizenkét-tizenhároméves forma fiúk csapkodták, verték magukról a havat. Aztán bejöttek a meleg konyhába. Szájtátva néztem őket. Városi gyerek voltam és' még • sohasem láttam betlehemeseket. Szentül hittem, hogy ami a szemem előtt lejátszódik, igazi, élő valóság. Megcsódáltam a szerecsen királyt, áhítattal néztem a pásztorokat, akik versekbe, énekekbe öntötték mondanivalójukat. Túlságosan gyerek voltam még akkor, nagyon fiatal ahhoz, hogy megjegyezzem a hallottakat. A versekből, rigmusokból csupán ennyi vésődött kitörölhetetlenül az agyamba: „Hát te pásztor, hogy vigyáztál a nyájadra?! Mindjárt kivágok a hátadból háromujjnyi szalonnát, Abból varrók a Kisjézuskának papucskát.“ A szívem a torkomban dobogott. Még a könny is kicsordult a szememből, úgy sajnáltam a sipánkvzó, sopánkodó szegény pásztort. Szinte láttam, ahogy nyúzzák a bőrét, hogy jó meleg papucsa legyen a Jézuskának. Igaz, a kisded is fázott a jászolban, őt is sajnáltam, s így vergődő gyermekszívem nem tudta, kihez húzzon inkább, a didergő „Kisjézushoz“, vagy a szegény pásztorhoz. * Amikor végétért a betlehemesek játéka, akkor következett a második csoda. Jolán néni az asztalon levő tányérokból rakosgatni kezdett a vendégek tarsolyába. — Egy kis alma, egy kis dió, pár szem aszaltszilva. No még egy kis kalács — számlálgatta, s csak rakta, tömte a gyerekek kezébe, zsebébe, tarisznyájába a keserves munkával, verítékkel szerzett falatokat. Jolán néni senkit sem engedett el üres kézzel. — Egyszer van egy évben karácsony — mondta jóságosán mosolyogva. A betlehemesek hálálkodva köszöntek el tőlünk, s nemsokára az utcáról szűrődött be a hangjuk. Lőrincz Jolán A karácsonyi tűz Nem kutatom én azt, hogy a falvak, népe hogyan ünnepelte és őrizte évszázadokon át a karácsonyi hagyományokat, de ftzt állítom, hogy a székeskáptalan Sárkánypusztának nevezett majorjában — amelyik jó óra járásra esett a mi falunktól —, a karácsonyt kántálás jellemezte. Furcsa közösség, volt ez a kántálás. Az összefogás, a barátság alkalmi szerződése egy estére. Maroknyi gyerek karácsonyra vállalt brigádmunkája, ami mögött volt egy kis öröm, egy kis ünneplés, egy kis lelkesedés, egy kis izgalom, a vállalkozás egy kis dicsősége és — persze — a karácsonyi javak reménye, amit Sárkánypusztán a sült tök, a karácsonyi kalács, az árpában érő körte, a csörgődió vagy a — sajnos — igen ritkán gördülő garas jelentettek. Alig szusszant túl a téli nap a déli pihenőn, piegindult a nagykendőkbe, prémsapkákba, csizmákba bújt gyerekbanda. — Meghallgatják a karácsonyi éneket? — aztán belülről jött a bíztató hang: meg!... — és felharsant az ének. Néha válóban jótorkú rivglgás. — Hányán vagytok?... — majd kívülről: — öl ént..., hogy öt marokba hulljon az ajtóhasadékon a karácsonyi meleggel, a krácsonyi áldás. Már onnét, ahol valóban emberek laktak. Ahol meg nem, ott kirikkantott egy-egy tüskés hang: — ... annyifelé szaladjatok! Hát ez volt a cselédsorban élő apróságok karácsonyi öröme az én gyermekkoromban. Ez bizony! Elhihetik nekem! Nos, ezen a furcsa karácsenyestén, 1940 telén a Somogyi béresek kéménye nem füstölgőit. Az ember még munkában volt, árpadarát vitt az ökrökkel, a hízószállásra. A gyerekek már kántálni jártak. Az asszony meg szipogva öltözködött. Rá kellett ripakodnom, hogy karácsony ide, ünnep oda: viszem a kórházba, ha már pont most öntötte el a vér. A cselédház előtt' dideregve gőzölögtek a szánkós lovak, és Márton bácsi, a községi fuvaros, a tenyerét csapkodta' a hóna alá, meg topogva, káromkodva szidta a telet. A fütetlen szobában négyen voltunk. A beteg, akit éppen ma ütött le lábáról a négygyerekes huzavona, Menci, egy nagyszájú, pirosképű özvegy bábasszony, én, a falusi egészség számadója, meg a karácsonyi gond. Az alkonyatban valahol az ökrök ballagtak hazafelé, a gyerekek énekeltek, — én meg vinni akartam az asszonyt, mert ilyenkor csak a kórház, ésak a gyors cselekedet segít és a hófúvásban még a mentőautó is elakad. A bekecsemmel bajlódtam. Menci a sarokban ült és zsörtölődve az asszonyt sürgette: — Hát maga? — nézek rá. — Hát én.., hát én?!... — förmedt rám valami furcsán meleg, ellenkezést nem tűrő, de rozsdásan jóakaró hangon. — Hát nem látja, hogy kihűlt a sporhert? Mi lesz itt, ha hazajönnek?.., Mdrhogy a gyerekek, meg ■az apjuk... Az öcsémnek meg a faluba üzenje meg, hogy né aggódjanak. Nem vitt el az ördög. Már a táskámat kerestem. Márton bácsi a lovakról a pokrócot szedte. Az asszony hüppögve a nagykendőjét bogozta, Menci néni meg letérdelt a sparhert mellé, a kukoricacsutkák között válogatott, aztán rámmordult megint: — No, menjenek már, az istenfáját! — aztán lehalkult a szava: — Megálljon csak: legalább adjon gyufát! Adtam. Harminc karácsony lépett át rajtunk azóta. Hogy ma kántálnak-e még Sárkány pusztán a gyerekek, azt nem tudom, de hogy azt a karácsony estét nem felejtem, amíg élek, azt tudom. Dr. Buga László JÓZSEF ATTILA: BETLEHEM A gyolcs ködökben puha varjak ülnek, csüggedt borókán fészkel a homály. Tömpe szobácska vert földjére dűlnek két botos pásztor és három király. Az asszony leszáll a kamrai létrán, — Mennyből az angyal! — zeng öt atyafi. Az öreg kapás az ólban ganét hány, kántálnak sírva lompos tyúkjai. Fagyos szalmában sáros krumpli gubbaszt, borostás állal komorul a zsupp, s fodor leveske szaga áraszt vigaszt, mely a danával mennyezetre fut. Jézus, kinek szállása sárga irka, heverő papírbarmok közt örül s a tűz fényénél a jámborok mintha ugrándoznának a jászol körül. De ez nem igaz. Zsellér-szalmát hajszol az úri szél és gőzük a magyar s a két pásztor fonott kalácsot majszol s a három király pálinkát nyakai. £ Téli meghitt csend a ina falujában.
