Szabad Földműves, 1971. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1971-12-25 / 51. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1971. december 25. 8 gint a nyelvére, amivel most mégsem könnyíthet magán. — Hogy nem mehet haza? Az a baj? Befogok a szánba és hazaviszem. Mindenre képes lenne most, csak ne sírjon így. Hiszen nem pendelyes gyermek. Hanem ,a lányból most meglepő vallomás tör ki. 4— Haza? Bár sose érnék haza — mondja a lány. Ejha! Kálmán érzi, nagyobb itt a baj, mint gondolta. Ezen még egy anyja haragját kihívó ünnep-éji szánuttal sem lehet segíteni. / — De hát... oda igyekezett? Nem? — kérdi gyámoltalanul. De most már feleletet vár, nem mehet el addig innét, míg meg nem nyugtatja kicsit. Csak mikor nem tudja, mi emészti! Mert nem beszél. Kérdezgetni meg olyan kínos. . mért kérdezett? Minek ilyesmiről beszélni? öklére támasztja állát, s most már száraz szemmel, megkeményedett vonásokai néz valahóvá a falon túlra. Elmúlt a gyengeség ideje. S különben sincs több mondanivalója. Mindent elmondott. — Talán mégis jól tette — leheli Kálmán. Sose ejtett ki életében szavakat ennyi vigyázattal. Az az érzése, hogy most még hangosabb szó is fájdalmat okozna a lánynak. Pillantása az átnedvesedett, csapzott prémgallérra esik. Szegény „kisasszony'1... A levélből tudja már a nevét is. Szép neve van. Valahogy illik hozzá, az omlós, barna hajához. Egy gondolata támad oly hirtelen, mint mikor a sercego gyufaszál lángra lobban s fényt Villant a sötétségbe. Öröm festi az arcát, fölugrik. Pityut ebéd után átvitték nagyapáékhoz, hogy a karácsonyi előkészületeknél ne lábatlankodjék. Nem is bánta, mert nagyapa érdekes történeteket tudott, amit a tehenekkel, vagy a tyúkokkal kosztoló kotnyeles veréb mesélt él neki, de elmondta történetét nagyapának, az a hatalmas gép is, amely nemrégiben messzi országokból érkezett ide a szövetkezetbe. Persze, Pityu tudta, hogy sem až állatok, sem a gépek nem beszélnek emberi szóval, de azt is tudta, hogy nagyapa valami módon mégis megérti őket, és azért igazak a történetei. — Ugye nagyapa, ma is mesélsz nekem? — kérdi bizalommal. — Nem tudom, Pityu — évödik vele nagyapó — mostanában semmi új történetet nem hallottam. A gyerek arcára mélységes csalódás rajzolódik. Lesújtottan áll egy pillanatig, aztán szemében felszikráznak a remény apró csillagai. — Ha nem hallottál semmit, lehet könyvből is, nagyapa. — De nékem nincsenek, ám meséskönyveim, mint otthon, neked. Nagyapa azonban nem hagyta Fttyut végképp elszontyolodni, bíztatóan hozzáteszi: — Azért majd körülnézek a kamarában, hátha akad az öreg ládafiában valami. Pityu türelmesen vár, tudja, hogy nagyapa nem tér vissza üres kézzel. A ládafiában csakugyan akad a limlomok között néhány képeslap, naptár, s könyv is. Nagyapa sorra veszi, válogatja, veregeti a port róluk. Nagyon kopott, nagyon elhasznált könyvecske akad a kezébe. — Hát ez még megvan? — szalad ki a száján hangosan. A hirtelen rátörő emlékek súlyától megremeg kezében a kis könyv. Felmerül előtte egy régi karácsonyest, amire nem szokott gondolni, talán mert mindig is magában hordja, valahol a lelke mélyén. Azon a karácsonyon is épp így hordta a havat a szél, csak akkor még 1933-at mutatott a Slézinger Manó csillámhavas, kéményseprős naptára a konyha falán. Nagyapa, akit akkoriban még senki sem szólított így, hanem egyszerűen Kálmánnak hívták, kelletlenül lépkedett anyja nyomában, aki Kölesnét kísérte a kapuig. — Jaj, Annuska, fogd össze jól a kendőt e melleden', nehogy még átfújjon ez a cudar szél. Pásztorné hangja, mint .a csorgatott méz. De visszaédeskedik a másik asszony is: — Csak menjetek be, magam is kitalálok. Aztán — kiáltotta már a kapun túlról — elvárunk ám holnap! Gyanítom, hogy Irmus valami csomagocskát is készített suttyomban. Kálmán szinte látta; amint az aszszony felé kacsint, s- feleletül morgott valamit a bajsza alatt. Anyja azonban boldog volt. Annyi rábeszélés, rimánkodás után mégis hallgatott rá a fia. Ha minden jól megy, farsangban akár lakodalmat Is ülhetnek. Kölesné rosszul csukhatta be a kaput, mert egy szélrcham sarkig kivágta. Kálmán és anyja egyszerre futottak becsukni, különben telehordaná a küszöböt hóval a szél, térdig buknának benne. Itt már szabadon garázdálkodik a vihar, ez a falu utolsó háza. Mögötte végeláthatatlanul terül el a fehér világ, csak a tiszta időben sejtik fel a szomszéd falu tornya. Pásziiprné állva marad a nyitott kapuban, mert sietős, botladozó lépéssel közeledik valaki. — Néni! Néni kérem .. . Hát ez ki? Pásztorné szeme nem éppen a kellemes meglepetés kifejezésével siklik végig a kék kabátos kisasszonyon. — Nem melegedhetnék egy félórácskát jdebsnn? A szomszéd faluba igyekszem, de ez a hóvihar.. Pásztorné nem szól, csak félreáll az ajtóból, így adja értésére a kisasszonynak, tessék, jöhet, Jön is, a kitaposott úton a konyha felé tart. A prém a nyakában tele hóval, a vékony -harisnyái nedvesek, s uram bocsa! félcipkben botorkál ebben az ítéletidőben. Istenkísértés! — ingatja fejét rosszanllóan Pásztorné a háta megett. — Tegye le a kabátját — bíztatja, mikor beérnek — s száradjon. Üljön a tűzhely mellé, A kisasszony szótfogad, s mikor sapkáját leveti, kibomlik váltig érő dús, gesztenyeszín haja. Kálmán szeme megakad egy pirosas, heges folton, amely egyik halántékán bebújik a haj közé. A kisasszony ösztönösen érezheti a tekintetet, mert kezének egy mozdulatával megigazítja haját, s egy laza fürt máris elfedi a szépséghibát. A mozdulattól Kálmán elpirul, mintha valami iletlenségen kapták volna rajta. — Megyek a fáskamrába, hasogatok még valami fát, legyen elég az ünnepekre — veti anyja felé, s kimegy. Pásztorné megemeli a ruhát, ami alatt a mákos gubának való tészta kel. — Nem jó még — mormogja, aztán nem allja tovább, megkérdi: — Honnan jön ebben a cipellőben? — A városból. Röviden, láthatólag nem szívesen felel a lány. — A városból? — sopánkodik Pásztorné. — Gyalog? — Ö, nem ~ tiltakozik gyorsan a lány. — Autón jöttem. Teherautón — teszi hozzá. — Alkalmi kocsi volt, csaknem idáig hozott. Gondoltam, a hátralevő utat már gyalog is... — De hiszen az még hét kilométer! És'ilyen időben! — Ki számított erre? — jelzi tehetetlenségét egy suta kézmozdulattal. Úgy fest a dolog, hogy ez a lény itt marad. El nem küldheti ebben az időben. Pedig alkalmatlan ilyenkor az idegen a háznál. De kedve felderül, amint Kölesék jutnak az eszébe. Régi óhaja van teljesülőben. Anyai szívének százféle fondorlata mégiscsak sikerrel jár. Az öröm ajándékozókedvűvé, nagylelkűvé teszi. Jósággá) fordul a szegény kisasszonykához, aki lám, milyen törődötten húzódikmeg a tűznél. — Itt van, lelkem, egy kis forró tea. Kiürül a csésze, kiürül a jókkal megrakott tányér is. A kisasszony meg ugyancsak elbágyadhatott az ételtől, a melegtől, mert le-lekókad barnafürtös feje. Mikor Kálmán belép, üresnek érzi a konyhát, nincs sehol a lány. Egy ideig színleli, hogy észre sem vette. Anyja sem szól, elfoglalja a vacsorakészítés. Hol a sütőbe kukkant he, hol a kamrába fut valamiért, majd a repedésig fúvodott bőrű tejet kapja le a lángról. Kálmán mégiscsak megkérdi: , Odébb állt? — s az üresen maradt szék felé bök. — Ütnak engedte? — Ugyan már — felel az anyja, s fel sem néz a munkából. — Nem tehet az ma már egy lépést sem, még ha szűnik is a vihar, beszállt a sötétség, s az utakat befútta a hó. Kínáltam, hogy dőljön le a szobában. Az ablak ugyan jégvirágos, de a dunna alatt íölmeiegedett volna. Szabódott, mert hogy nem tud fizetni a szobáért. Mintha valaki kérte volna. Talán mert megemlítettem, hogy nyaralóknak szoktuk kiadni. Végül megegyeztünk, hogy az istállóban fekszik le, szegény apád összetákolt régi ágyában. Vittem pokrócot, meg ami kell, nem fogja a hideg megvenni. De — fogja halkabbra a szavát, mintha titkot mondana — nem kisasszony az, ha prémgallér van is a kabátján. Kitudtam tőle, hogy az apja magatehetetlen nyomorék, az anyja meg a boltosnál cselédeskedik. Kálmán nem figyelt már anyja sza-’ vaira, a borotváját szedi elő, a pamacsával habot kever a szappanon. Vacsora közben Pásztorné arra gondol, hogy nem lesz már több ilýen szomorú kettesben töltött karácsonyestéiük. Ahogy öregszik, mindjobban vágyódik egy kis életre, vidámságra maga körül. Vacsora után Kálmán lassan szedelőzködik; megy a legényekkel. Szokás szerint elborozgatnak egyiknél, másiknál. Az ajtóból visszafordul. — Megállt a szél, már a csillagok is kandikálnak. Pásztorné szundikál egy sort, de mikor itt az idő, veszi a fekete ünneplőjét, bebugyolálja magát, útnak indul az éjféli misére. Óvatosan rakja lábait, a magas, süppedő hóban. Nem jut eszébe Kálmán csizmájának nyomait keresni, hogy abban lépkedjen, így nem is veszi észre, hogy azok a nyomok nem vezetnek egészen a kapuig. Mert alig indult el Kálmán, valami hangra lett figyelmes. Megállt, hallgatózott. Kétségtelenül az istálló felől jön. S már arra tart, szívében támadt furcsa nyugtalansággal. Járása neszét felfogja a hó. Az ajtónál megtorpan. Odabentről kétségbeesetten, csukló zokogás hallik tompán. Nem tudja, mit tegyen. Képtelen egy vállrándítással útnak eredni, tanácstalanul álldogál. Talán az anyja ... Sírós asszonyok jobban kiismerik magukat egymás bajában. Mégsem mozdul, nem megy az anyjáért, valami visszatartja. Csak áll, egyre nagyobb zavarban. Végül is, ha valami baj ban megkérdezhetem, minek futkosni anyám után, — dönti el. Mozdulata mégis habozást árul el, ahogy kinyitja az ajtót. Az ágy fölött a falra akasztva szelíden szórja sugarát a kis petróleum», lámpa. Az istállóban nincs villany, jöttére a lány felül. Tágranyílt szemével barátságtalanul néz ki, szétmaszatolt könnyein megcsllan a fény. Így merednek egymásra néhány másodpercig; egýikUk ajkára sem jön szó. — Gondoltam, hátha szüksége van valamire ... — nyögi ki végre a kínálkozó füllentést a legény. A lány csak a fejével int nemet, és szemét lesüti, merőn nézi a takarót. Kálmánnak hirtelen elfogy a türelme. — De hiszen sírt! Igen, sírt, mi baja van? A lánynak megint eleredtek a könnyei, és ez rettenetes. Ezt nem lehet nézni. Olyasmi kívánkozik me— És miért? Mi történt? — kényszeríti magát mégis. — Mert — komorodott el a jövevény — elbocsátottak a gyárból. Otthon még nem sejtik. Egész lelkét újabb keserűség-hullám önti el, de már felszakadt hallgatásának zsilipje, és a sírástól még szaggatottan, de mégis beszél. Ki tudja, hányadszor összegezi az eseményeket. — Elsején kiadták a bérem, és azt mondták, hogv több munka sincs. Nemcsak nekem, többen voltunk. Vagy húszán. Nem akartuk elhinni, hogy ez lehet. Hogy ilyesmi megtörténhessen, csak úgy, máról holnapra. Fábián bácsi biztosított, hogy álljunk csak munkába másnap is, de már akkor be sem engedtek a gyárba. Ott ácsorogtunk egy ideig, aztán Fábián bácsi meg még ketten bementek az igazgatóhoz és kérték, hogy legalább újévig hagyjanak dolgozni. Semmit sem értek el, azt felelték nekik, hogy nemsokára talán az egész gyár leáll, mert az ilyen középüzemek nehezen tudják átvészelni a krízist. Mindennek a krízis az oka. Mi azt sem tudjuk, mi a? ... Krízis ... Kálmán már hallotta ezt a kifejezést, talán olvasta is,, de jelentése félig-meddig homályban maradt előtte. Most, most ugrott elő a szó élő valóságában, ahogy sötét reménytelenséggel elhagyta a lány száját. Dermesztő leheletét szinte a szíve körül érezte. Krízis ... miféle megfoghatatlan hatalom, hogy- nem lehet ellene semmit sem tniii? És ml ért van, miért kell lenni krízisnek — vetett benne szikrát a kérdés. — Azt hittem — folytatta a lány — majd kapok más munkát máshol. Három hétig szaladgáltam ide-oda. Mindig bíztattak, és mindig hiába mentem. Okosabb lett volna, ha azonnal hazautazom. Nem fogyott volna el a pénzem annyira. De mikor úgy reménykedtem, hogy mégis ... Még cseléd sem kellett sehol. Egy hete pedig — és könnyben úszó szemét Kálmánra emeli — ezt kaptam. Nézze csak — s kutat a kabát zsebében. Megtalálja a négyrét hajtott borítékot, kiveszi belőle a levelet és bizalommal Kálmán kezébe nyomja. Az kisimítja a papírost és a fény felé tartva olvasni kezdi. Kedves kislányom, Esztike! Sokat gondolunk arra, hogy jön a karácsony és pár napig te is velünk leszel. Azért írok, mert tavaly is hoztál ajándékot a gyerekeknek, és talán most is ilyesmin töröd a fejed. Szeretném tudatni, hogy titokban mire vágyakoznak. A Géza az mindig csak olvasna, ha tudnál hozni valami neki való könyvet, annak nagyon örülne. Lehet az használt is, Esztike. A Pityu meg cifra ostorról álmodik, olyan kicsi, gyereknek valóról, amilyen itt a hentes fiának van. A városban talán árulnak olyat. Évikének kilyukadt a kis mackója, és kihullt belőle a fűrészpor. Sokat sír utána. Anyus hiába akarta megvarrni, nagyon kopott már az anyaga. Tudom, hogy ez sok pénz, kislányom, azért csak akkor add ki, ha már úgyis rászántál valamit. Ha van rossz cipőd, hozd haza, mintha javult volna valamicskét az állapotom, múlt hónapban anyusnak meg tudtam talpalni egy cipőjét, most meg Géza csizmáját foltozgatom. Persze soká tart. Igazán megadhatnák már azt a fürdőt, amit öt év óta kérek. De lehet, hogy egyszer csak így is meggyógyulok, iákkor aztán nem teszek többé haszontalan kenyérpusztító. Talán még a Bátyába is újra visszavesznek. Szeretettel ölel Apus. Kálmán letette a levelet a takaróra. — Nem tudtam nekik semmit, sem-' mjt venni. Alig maradt pénzem, azért nem ültem vonatra sem... — Panaszos hangja váratlanul rideg lett, visszautasító, Mintha megbánta volna bizalmát amellyel lelkének sebeit feltárta egy idegen előtt. — Látja, — Várjon csak, Esztike! A lány ránéz, ő meg int, hogy azonnal visszajön. Csakugyan, alig tart néhány percnél tovább a távolléte. — Ezt találtam — lelkendezik, s egy újnak éppen nem mondható könyvet helyez a lány elé. — Fiúnak való ... De ... se kis ostor, se mackó. Azt pedig nem lehet, hogy csak az egyik kapjon úgye? Legalább ezt a pár szaloncukrot... A mi fánkra rá sem fért. Nekem sose voltak testvéreim — jegyzi meg látszólag öszszefüggéstelenül, s még tovább szeretne beszélni, nehogy a lánynak ideje maradjon akár hálálkodásra, akár visszautasításra. Mert még ez is kitelik tőle. Eszti azonban nem hálálkodik. Forgatja kezében a könyvet, simogatja a lapokat, aztán nagy fényes szemeit ráveti, s csak annyit mond csöndesen: — Maga nagyon jó. Idehallik az éjféli misére hívó harangok kongása, de Kálmán nem hallja. Semmit sem hall most, csak a lány meleg hangját, és a csillagos szemét látjji. Újra kimondja a nevét: Esztike. Észre sem veszik, hogy egyszeriben mennyi minden beszélnivalójuk akad. Eszti elmondja, hogy halántékán a heg azóta van, mióta nyáron a gép bekapta a haját, s á bőrrel együtt 'kitépte. Kálmán pedig bevallja, hogy először valami kisaszonyfélének nézte az öltözéke után, s milyen jó, hogy nem kisasszony, hogy... Esztike. Muzsikája van a nevének, édes, selymes suhogása. Pásztorné ájtatos hangulatban téthaza. Az ajtó előtt leveri meleg cipőjéről a havat, belép a házba. Természetesnek veszi, hogy Kálmán még nincs otthon. Megnézi, elég meleg maradt-e a sütőben a káposztaleves, mert a fiú biztosan megkívánja, ha hazajön. Aztán meglátja a nyitott kredencfiókot. Széthányt könyvek, mintha kutatott volna benne valaki sebtiben. Mindent rendben hagyott; mikor elment — tűnődik. , Fölszed a padlóról egy szem szaloncukrot, amit majdnem összegyúrt. Csak Kálmán járhatott közben itthon... Hirtelen megvillan agyában valami, kendőt kap magára és sietős léptekkel indul az istálló felé, rossz előérzet hajtja. Beszélgetés hallik ki. Keserű elégtételt érez, nem csalódott. Kirántja az ajtót, betoppan. Azok ketten ott ülnek, s lassan feléje fordítják az arcukat. Semmi zavart, semmi bűntudatot nem észlel rajtuk. Tiszta pillantásukból derű s valami erős határozottság sugárzik, ami Kölesék képét egyszerre messze, messze, ködös homályba űzi, visszavonhatatlanul. Belesajdul a dereka, a szíve táján is nyomást érez, azok pedig csak ülnek s mosolyognak rá. A lámpa könnyedén táncoló aranykarikákkal övezi fejüket. Mosolyuknak csodálatos ereje lehet, mert hatása alatt Pásztorné szája valami torz grimaszba rándul, ami már-már mosolyra hasonlít. Csak a Tarka marad komoly változatlanul, amint nyugodt kéródzés közben reájuk bámul. A kamraajtó kilincse körül motoz valaki, aztán Pityu dugja be a fejét. — Még nem találtai semmit, nagyapa? — De... ds igen. Találtam valami szépet. Visszamennek a szobába. Pityu várakozásiéi jesen nagyapa mellé telepszik, de fel is ugrik nyomban, mert nagyanyó jön a konyhából egy tál friss süteménnyel, amit Pityu nagyon szeret. — Kapok belőle, nagyanyó? — sündörög a tál körül. Nagyanyó igent bólint, s kistányérra rak Pityunak két darabot. Arca kipirult a hűzbely melegétől, s ilyenkor még észrevenni halántéka felett a régi sebhelyet. > t
