Szabad Földműves, 1971. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)

1971-12-11 / 49. szám

10. .SZABAD FÖLDMŰVES 1971. december 11. 1 — Helyes. Az orosz hadsereg hadi­tanácsa Filiben ülésezett. Akkor talán arra is emlékszel, hogy mit mondott Filiben Kutuzov tábornagy? — Kutuzov tábornagy félszemű volt. De nagyon fól látott mindent — vág­tam ki magamat. — Azt akartad ezzel mondani, hogy mindent nagyon ' jól előre látott? ... Egén? Nem nézek a tanítónőre: arckifeje­zése aligha jelent jót számomra. A táblát nézem. Valaha fekete volt, akár a szén. Most azonban egészen megszürkült a krétától. Mint egyik tojás a másikhoz, úgy hasonlít arra a táblára, amelyiknél otthon, Litvániá­ban feleltem. Úgy látszik, a régi táb­lánk az osztályból üldöz engem, utá­nam eredt a front vonalán át, s végül ts itt, az Ural lábánál ért utol. Váro­sok borultak lángba, embereket emész­tett el a tűz, de a tábla nem égett el. A tábla vak és süket, és semmit sem tud arról, hogy háború van, a néme­tek pedig már Moszkva alatt vannak.' v Ha figyelmesen tanulmányozzuk — márpedig én le nem veszem róla a tekintetemet, annyira, hogy valóban elfelejtettem, mit mondott Kutuzov —, kétségtelenül lehet érdekes dolgot is találni rajta. Lent a peremén, ahol felhalmozódott, a kréta törmelék, oda­fagyott a rongy. Olyan keményen, hogy leszakítani sem lehet. Mintha egy békát szögeztek volna oda. A pisz­kos kis csomó annyira hasonlít egy békára, hogy sajnálom, mintha csak élne. Észrevétlenül megpróbálom le­kaparni és ledobni a földre. — Ne piszkáld a rongyot — mond­ja haragosan a tanítónő. Háttal áll nekem, de látja minden mozdulato­mat. — Inkább arra gondolj, hogy mit mondott Kutuzov. Akkor is tél volt, az ellenség tiporta hazánk földjét. és Kutuzov, emlékszel, ezt mond­ta... Tehát mit is mondott Kutuzov? Már nem sajnálom a békát. Miatta haragudott meg rám a tanítónő. Ha a rongy nem hasonlítafla békára, nem piszkáltam volna, és a tanítónő talán elfelejtette volna a kérdést. Mostaná­ban a tanítók is feledékenyek. Az is lehet, hogyha nem szúrja itt ez a béka a szememet, akkor csak Kutu­­zovra gondolok, és csak eszembe ju­tott volna valami. Hovatovább úgy éreztem, hogy min­denben a megfagyott béka a hibás. A béka nyelte el a vaskályha szűkös melegét! Ö aggatott fehér szakáll­­függönyt az ablakra, és ő szegte be fehér zuzmaraprémmel az osztály aj­taját. Kezünkbe, lábunkba dühös ku­tyaként 6 mart bele. —■ Képzeljétek csak el a zord orosz telet... — A tanítónő egyenletes hangja lassan úszott az osztály der­medt levegőjében. Segíteni akar nekem, de dsak még jobban belezavar! Hiszen nekünk nem kell elképzelnünk az orosz telet. A tél nemcsak hogy jégkéreggel vonta be az osztály ajtót és az ablakokat, a fe­jünket is behúzta kabátunk felhajtott gallérja közé, lábunkat óriási súlyos nemezcsizmákba dugta. Az iskola fa­lait úgy átfagyasztotta a tél, hogy a sapkát nem ajánlatos levenni. Még felelés közben se vesszük le, olyan kegyetlen a hideg! Úgy be vagyunk bugyolálva, mint görnyedt hátú öreg emberek, és alig férünk be a padba. A tinta megfagyott — gurgatjuk tin­­■ tatartónkat a pad alatt, hogy legalább egyetlen csepp kifollyon belőle. Ré­­gesrég nem serceg már a toliunk, de nem is nagyon búsulunk a tollbamon­dás meg a fogalmazás után. Minden­nek tetejébe még a füzetünk sem akármilyen — megsárgult, öreg új­ságból készült. Ha az ember felel a táblánál, a szájából dől a pára, mint a szamovárból a góz. Az enyém azon­ban nem gőzölög. Üssenek agyon, ak­kor se tudom, mit mondott Kutuzov tábornagy Filiben. Hátha kihúz a vonat a csávából... A mi kis falunk végtelen, havas pusztaságba vész, a legközelebbi va­sútállomás jó száz kilométerre van innen. De hogy megemlegessük, meg van engedve, hogy időnként dobog­junk a lábunkkal. Egyenként ritkán dobogunk. Az egész osztály dobog. Ilyenkor teljesen úgy hangzik, mint­ha katonákkal, egészségügyiekkel, tá­bori konyhákkal és ágyúkkal megra­kott vonatok robognának a síneken. A katonák énekelnek, a mozdony pö­fög. Az osztályban énekelni és pöfög­ni tilos. Kár. De hát olyan nagy do­log hozzáképzelni a mozdonyt> és a dalt? Elmozdul helyéről az első pad, csi­korognak az ütközők a vagonokon — megindul a többi is, és dübörögve út­jára-indul az egész szerelvény. Gyor­sabban, gyorsabban, gyorsabban! Ér­zem, hogy visz a vonat a végtelen, háborította pusztaságon át, behavazott alvó erdők, mellett, rombadöntött frontvároskák és falvak között. A vo­nat Litvánia felé robog. És a fagy ködében már felvillannak a tavak, fo­lyók, előtűnnek az első kunyhók is'... A hóbuckák sötétednek, olvad a hó. — Stop. megérkeztünk — állítja meg energikusan a tanítónő a vona­tot — éppen akkor, amikor már ké­szülök kiugrani a virágzó, zümmögő, méhektől hangos rozsdamezőre:.. — Szóval mit is mondott Kutuzov? Hej, legalább az orrom megfehéred­­ne! Ha egy tanulónak megfagy az orra vagy a füle, kiküldik az udvarra, hogy bedörzsölje hóvaf. Dörzsölgetheti ott egész óra alatt — senki se szól egy szót se ellene! És mi volna, ha például a tanítónő vonalzó-egyenes orra fehéredne meg, és ő szaladna ki dörzsölni? Hiszen a tanítók jobban fagyoskod­nak, mint a-gyerekek. Nem rohangál­nak a szünetekben, mint a megvesze­­kedettek. Nem járnak a kezükön, és restellnek a lábukkal dobogni az osz­tályteremben. Csak a mi tanítónőnk nem didereg — azt ugyan várhatjuk. Az imént jött be sítalpon az iskolá­ba. A léceket akkurátusán a falhoz támasztotta — rövid, vaskos vadász­lécek. A tanítónő a horhoson túl la­kik, a favágók barakkjában. Anélkül a léc nélkül könnyen a hóbuckákban rekedne! Csinos szőrmebundája kigombolva, füles szőrmesapkáját tarkójára tolta — melege van! A sapka alól előbuk­kanó szőke haja olyan fehér, akár a nyírfakéreg. Mintha a hajának is me­lege volna! Kerek, pufók arcát pirosra festette a fagy, akárha -forró, nyári nap sü­tötte volna. Mintha épp most mosdott volna meg a hóban, ahogy mi szok­tunk a V lat kában fürödni nyáron. Nem, a tanítónő sehogysem engedné ki bennünket az óráról a hideg miatt, még akkor sem, ha 40 fok alá süly­­lyedne a higany! Neki, úgy látszik, kellemes, ha így ülünk összekupo­rodva. Nem, télen nem szeretjük a tanítónőnket. Csak tavasszal meg ősz­szel szeretjük, amikor nem csikorog a fagy. De most, bármilyen hideg is van az udvaron, légy szíves csak, fiacskám, felelj az órán úgy, mintha égne az arcod a hőségtől... Mintha nem gémberedtél volna meg és nem fagytál volna jégcsappá... Mintha nem volna háború, és németek sem törnének Moszkva felé!... — Esetleg mesélj nekünk valami mást, ami eszedbe jut. — A tanítónő hangjában enyhe gúny cseng, arca mosolyog, mint egy piros alma. — Mert így már unatkozunk... Igaz, gyerekek?... A gyerekek, a pajtásaim egyáltalán nem unatkoznak. Vacog a foguk, és a vonatra gondolnak. Néhány perc múlva újra szabadra lehet állítani a szemafort.. V Ö, más egyébről örömmel meséltem volna én ... Ma reggel például farka­sokkal találkoztam. Nem is eggyel — két farkassal egyszerre! Mégpedig az utcán, nem messze a péküzlettől. Va­cogtak, mint a kutyák, és nyalogatták a szájukat, a szemük pedig a rózsa­színű reggeli hótól vörösen csillogott, de a pékség mellett friss kenyér illa­ta terjengett, és az édes szag ellen­állhatatlanul vonzott engem is. Nem csodálkozom rajta, hogy farkasokat láttam ott, fényes nappal. De vajon mesélhetek-e a tanítónő­nek a kenyérről — a mi szigorú, sohasem fázó tanítónőnknek? Azonnal félbeszakít — azt mondja, hogy há­ború van, és mi, tanulók, hatvan deka kenyéradagot kapunk, annyit, mint a katonák, akik feláldozzák az életüket. És mindezt azért kell végighallgat­nunk, mert a férje a fronton van. Mintha egyedül csak ő harcolna! És hol marad a csengő? Vékony hangocskája megfagyott talán, és többé sohasem halljuk csendülését? Alighogy eszembe jutott a csengő, alighogy édes dallamára gondoltam, hirtelen hangosan — mintha széttört volna a fagi/tól — megcsikordult az osztály gjtaja. — Tatjána Grigorjevna! Tatjána Grigorjevna! — Párafelhőbe burkolva egy gyapjúkendőbe bugyolált fej je­lent meg az ajtóban. — Ne zavarj! Tatjána Grigorjevna — így hívták a tanítónőnket —* még- csak meg sem fordult. Csak én meg Kutuzov -— ket­tőnkön kívül nem érdekelte senki más. ' De a kendőbe bugyolált fej nem tá­gít. Az ajtóban most már egy hosszú, csaknem földig érő, viseltes felgyűrt ujjas vattakabát látható: — Tatjána Grig ... — No, mit akarsz? Nem látod, ez a tanuló szépen jelel itt, te meg za­varod! * Megint csúfolódik velem! És mint mindig, még tréfa közben is makacs, akár a fagy, mely keményre ková­csolt bennünket. 'Hát ilyen ü, a mi osztály! önöknőnk! — Tatjána, Grigorjevna ... Grigor­jevna ... — az. öreg steppelt kabát felfújódik és összenyomódik, mint va­lami léggömb. — Ha tudná, mit\ mon­dok én magának, Tatjána Grigorjev­na! ... ■ Most már mindenki megismeri Szás­­ka Aljabjevet, a negyedikből. Három bátyja esett el Száskának a háború­ban, és ő szörnyen büszke rá. Egyet­len család sem kapott a faluban eny­­nyi értesítést. Száskát, aki egyszál árván maradt, szereti az egész iskola. — No, mondjad már — adja meg az engedélyt a tanítónő, és elmosolyo­dik meleg, anyai mosollyal. Szigorú, keskeny nyílású szeme fényesebb lesz tőle. — Mondd meg már végre ... Most meg vagyok mentve, istenem­re, meg vagyok mentve! Amíg Száska rászánja magát a válaszra, semmiféle veszély nem fenyeget. Aztán meg ta­lán majd a csengő kihúz a bajból... — Tatjána Grigorjevna__ Tatjána Grigo... — A tanítónő neve, mintha megakadt volna Száska torkán. Fé­nyesre kopott vattakabátja fénylik, és arcocskája is ragyog, akár egy új kopejka. — Hát mit mondjak?... — Száska hevesen lóbálja kabátujjüt, amelyből kilóg a szakadt bélés. — Mihail fefimovics hazajött! — Ki jött haza? Miféle Mihail fefi­­movibs? Mit fecsegsz te itt össze? — Hát a fizikatanárunk! — Száska kis, kerek almaképe újra felragyog. — Mihail fefimovics! Száska restellt kimondani, tanító­nőnk férje jött haza. Igen, Mihail fe­fimovics, a fizikatanár, a tanítónő férje. Nem sokkal azelőtt házasodtak össze, hogy bevonult. „Hurrá! Mihail fefimovics hazajött* — szakadťki huszonöt torokból. Vo­natok robognak minden irányban. Sokszáz vagon, vadonatúj puskával, felfegyverzett, éneklő katonákkal. Lökdössük egymást, dobogunk, nem kíméljük a netnezcsizmát, ordítunk tele torokból. Hiszen Mihail fefimo­vics a mi volt tanítónk!... Harcolt a fronton a fasiszták ellen... És most hazajött, pedig valamennyien azt hit­tük, hogy nem fog hazatérni! — Elhallgassatok! — A tanítónőnk kfált, ő, aki sohasem emelte fel a hangját. Reszkető ujjakkal gombolgat­­ja a bundáját, de sehogyan sem tud a gomblyukba beletalálni. Most őt is rázza a hideg. Tatjána Grigorjevna annyira vacog, hogy nem tud moccan­ni sem. Mit áll ott, mint akinek föld­be gyökerezett a lába? Mi azóta száz­szor is kirepültünk volna a folyosóra. Tatjána Grtgorjevna óvatosan lép­ked, mintha nem is a padlón, hanem vékony, síkos jégen járna. A keze is megbénult, úgy . látszik, mert egész testével nehezedik rá az ajtóra. Az ajtó hirtelen kinyílik, csikorgás nélkül, és úgy marad kitárva. A folyosó bizonytalan félhomályá­ban hórihorgas, erős férfi áll, hosszú katonaköpenyben, degeszre Aömött zsákkal a vállán. Mintha az iskola folyosója szűk lenne neki. Talán csak azért látszik úgy, mert a feje a nya­kán időnként ide-oda rándul, mintha nem tudná megtartani, az egyik faltól a másik felé. Igen, mintha újra meg újra körültekintene, furcsán ingatja a fejét, hol jobbra, hol balra. Amikor felveti a fejét, a feje könnyedén rán­gatózik ... Rándul, reszket, és újra hol jobbra, hol balra, billen... Még akkor is, amikor a tanítónő átöleli a nyakát, a fej kiszakítja magát ke­mény és jóságos kezéből. — Légnyomást kapott — súgják egymásnak rémülten a gyerekek. Mihail fefimovics nemcsak légnyo­mást kapott, bal kábátujja üresen csüng le. Csak az egyik kezével, a jobbal szorítja magához a tanítónőt. Hogy fogja ezután félkézzel a fizikai kísérleteket végezni?... És valahogy egészében sötétebb és szögletesebb lett, akár az üszkösödő zsarátnok. — Tűzben voltam, de nem égtem el... Megmaradtam ... — mormolja akadozó nyelvvel. Pedig mielőtt be­vonult volna, olyan tiszta zengő hang­ja volt! Tatjána Grigorjevna nem próbálja már visszatartani férjének rángatózó nagy fejét. Simogatja és^gyűrögett az üres kabátujjat, mintha az ép kezet keresné benne. — Olyan boldog vagyok, Misa... — Hányadszor ismétli már ugyanazt, — Olyan nagyon-nagyon boldog... Ugye tudod!... — Igen, Tányecska, tudom... A magas, fekete katona bátortala­nul elmosolyodik. Mosolya millió kü­lönös, apró kis mosolyra törik szét. Így mosolyoghat a darabokra tört tü­kör ... — Nekem Órám van... Azonnal be­fejezem ... Máris ... Várj egy pilla­natig ... — De nem tudja otthagyni. Nyomkodja, gyűri az üres kabátujjat, mintha abban reménykednék, hogy élettel tudja megtölteni. Aztán, anélkül, hogy levenné sze­mét férjéről, lassan hátrál az osztály ajtaja felé. Rajtam kívül az egész osztály a pa­dokban ül. Mintha mindenkit elfújt volna a szél a küszöbről, és a gyerek­fejekről is a szél szakította volna le a sapkát. ' Tatjána Grigorjevna észre sem ve­szi, hogy sapka nélkül ülünk a pad­­ban, végigmegy az osztályon, falfehé­ren és hidegen, akár a jéghegy. Ami­kor megáll az asztalnál, olyan, mint egy megfagyott, hólepte nyírfa. A csupasz kobakokat csípi a fagy. De én úgy szerefebi a tanítónőmet, mint még soha, és az egész osztály úgy 'Szereti, pedig még nincs tavasz — tél dühöng az udvaron. „Tányecs­ka“. .. — szomorúan és gyengéden csüng fülünkben új neve. — Te meg mit csinálsz itt? — Tat­jána Grigorjevna nem ismeri fel rög­tön az osztályt, a táblát, engem. — Ja! — Most jut csak eszembe, hogy miért didergek ott, a táblánál. Lassan megy a padok közölt, kopog durva férfi nemezcsizmáival, oly ke­ményen, hogy a padló szinte ' meg­hajlik léptei alatt. — No, most már tudod, hogy mit mondott Kutuzov? Hangja tiszta, nem sietős, parancso­ló. Mindig ilyen a hangja a mi szi­gorú Tatjána Grigorjevnánknak. Csak szép, keskeny szeme szűkült még job­ban össze. És szeme sarkában két megfagyott könnycsepp csillog. Ma­kacsul és bátran, akár a szurony -he­gye. Es ez az éles csillogás egyene­sen a leikébe hatol valamennyiünk­nek, mind a huszonöt gyereknek. Melegem lesz Tatjána 'Grigorjevna szemétől. És az égési osztály valami érthetetlen, izgató melegséggel lesz tele. Igen, most már eszembe jutott. Most már pontosan tudom, hogy mit mondott Kutuzov! — Leqyözzük Hitlert! -— Ezt mond­ta a tábornagy. Hát mit is mondha­tott volna egyebet? Tatjána Grigorjevna int, hogy üljek le. — Győzni fogunk — ismétli egyen­letesen, éneklő hangján, amely olyan meggyőző, olyan megnyugtatóan hat ránk. Csak egy a furcsa: miért nem cso­dálkozik azon, hogy összekevertem a századokat, Hitleri mondtam Napó­leon helyett, és Kutuzov tábornaggyal olyasmit mondattam el, amit ő nem mondott sohasem.

Next

/
Thumbnails
Contents