Szabad Földműves, 1971. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)

1971-10-02 / 39. szám

10 SZABAD FÖLDMŰVES 1971. október 2. Az ajtón névtábla: Dán Martin, magándetektív. Előtte izgatott férfi topogott. Hol az ajtóra nézett, ame­lyen be akart lépni, hol maga mögé, a kapu felé figyelt, amelyen az imént lépett be. A lépcsőhöz kihalt. Végre elszánta magát, bekopogtatott, majd belépett az Irodába. Dán felállt, végignézte a jövevényt. Kora: negyvenéves; haja: deresedő; pocakja: kezdődő. Társadalmi hely­zet: szolid középosztály, az egyik peremkerületből. Anyagi helyzet: ren­dezett. Idegzet: rendezetlen. A de­tektív mindezt egyetlen pillantással konstatálta. Kezet fáztak. „Max Alvis vagyok.“ A látogató keze nyirkos és hideg. A hangja rekedten cseng. — Foglaljon helyett — szólt a há­zigazda, s maga is visszaült a forgó­székbe. Max Alvis is leereszkedett a felkí­nált fotelbe, de olyan óvatosan, mint aki villamosszékbe ül. — Tetszik tudni — kezdte a mon­­dókáját —, az egész dolog meg se történt volna, ha nem rúgok be. Egyébként egészen tűrhető férj va­gyok, jó családapa. De hát, édes iste­nem, én sem vagyok egészen fából, az vesse rám az első követ, aki még sohasem rúgott ki a hámból. Dán érzéketlenül hallgatta ezt a hosszú lére eresztett bevezetést. Vé­gül, tárgyilagos hangon csak ennyit kérdezett: — Mennyit gombolt le magáról a hölgy? — Huszonötezer dollárt. A detektív halkan füttyentett. A vendég felnyögött. — Persze, kölcsönt kellett szerez­ném ... Ki győzne ennyi pénzt meg­keresni! Ha a fickó meghal, elveszett ember vagyok. Ľan elnevette magát: — Nincs semmi baj. Magát kedves barátom, egyszerűen átejtették. Még­hozzá szakállas trükkel. Nézzük csak, hogy is történt a dolog? Maguk ket­tesben becsíptek. Úgy értem, hogy maga valóban mólés volt, a hölgy pedig megjátszotta magát. Maga ha­zakísérte őt, s amikor már éppen tettre került volna a sor, abban'a pillanatban felpattant az ajtó, és egy idegen férfi lépett a szobába. Se szó, se beszéd, nekiesik a nőnek, leken egy pár csattanős pofont. Aztán a földre zuhan, a melléből egy tőr áll ki, az inge csupa vér. A lány eszét veszti az ijedtségtől, mire maguk, csapot, papot, otthagyva, elmenekül­nek a végzetes szobából. Bs ekkor váratlan fordulat következik. A hölgy följajdul, a botrány következtében egy percig sem maradhat többé eb­ben a városban, az utazáshoz azon­ban pénz kell, és ezt ki is adná más, mint — maga, hiszen a maga érdeke is ezt kívánja, hogy a kínos ügyet dobra ne verjék —, ki tudja! — a kés talán éppen a magáé. Érti már uram? Ilyen esetben csakis egyet lehet tenni: fizetni. Mondja, miért nem fordult a rendőrséghez? Alvis a taplószáraz ajkait nyalogatta: Mert azt hittem, hogy az az ember meg­halt ... — Eszébe sem volt neki — morog­ta Dán megvetően. — Az a kés csak afféle bűvészkés volt. A pengéje a legszelídebb nyomásra visszacsúszik a nyelébe. Alvis félelme egyszeribe dühhé változott. — Vissza akarom kapni a pénze­met! Ebben segítsen nekem. — Hogy képzeli ezt? Amikor sem­miféle támpontunk sincs. — Megfeleznénk az összeget! — Alvis már könyörgött. — Ha az egész pénz odavész, tönkrementem. De, ha legalább a felét visszakapnám, vala­hogyan még lábra állhatok. — Végül is, megpróbálhatjuk — vélte Dán. — Milyen volt az a nő? — Olyan 25 éves forma, jó kiállású, szőke. Az egyik ujján két gyűrű volt egymásra húzva, méghozzá a jobb kezén. Fura dolog volt. A blúz nyílá­sában valami anyajegy látszott. — És a férfi? — Lehetett 30 éves. A haja sötét­barna, a bal fülcimpája hiányzott. — Látja, ezzel már lehet valamit kezdeni. Hagyja itt a névjegyét. Ha lesz miről, majd értesítem. Dán kikereste a bűnügyi rendőrség számát, és felhívta Anderson hadna­gyot. — Nem szerepel a nyilvántartáso­tokban egy fickó, akinek a bal füle cimpája valahol elkallódott? Har­minc éves, a haja sötétbarna. — Elég gyatrácska személyleírás. De azért megnézem. Húsz perc múlva visszahívlak. Dán whiskyt töltött magának. Amíg Andersonra várt, ezt kortyolgatta. Anderson pontos volt. — Szerencséd van, Dán! A pasast Leo Prívet-nek hívják. Már hatszor letartóztatták, de csak egyszer ítél­ték el. Egy szőke nővel dolgozik együtt. A címük: Aldőn Street 133. Nem valami barátságos környék. Óva­tosság ajánlatos. — Légy erős, majd erre ts gondo­lok. Ha valamit találtam, majd je­lentkezem. Dán átkígyózott a délutáni csúcs­forgalom dzsungelén, és egyenesen az Aldon Streetre hajtott. Leparkírozott a 133. szám közelében. Innen figyelte a házat. Előbb a nő lépett ki az Ut­cára. A ház előtt várakozó elegáns sportkocsihoz libegett, és elzúgott vele. Fél órával később egy vadonatúj limousin gurult elő a föld alatti ga­rázsból. Á volánnál egy férfi ült. Az arcából csak annyit lehetett látni, hogy a haja sötétbarna. Amikor a fekete limousin eltűnt, Dán egy zseblámpát, néhány celluloid­szalagot és egy pár finom gyapot­kesztyűt kotort elő a kesztyűtartó boxból. Aztán minden különösebb nehézség nélkül behatolt a Privet­­lakásba, s azonnal rá is akadt arra, amit keresett. Arra a csinos kis fali széfre — a rejtekhely nem tanúsko­dott valamt nagy fantáziáról —, egy Mona Lisa-reprodukció mögött. Másnap reggel íelhívta Max Alvlst. A város egyik nagy sportszeráruházá­­■ ban beszélte meg vele a találkát. Dán JÓ • • TRÜKK dlk Marttnt-nél tartott, amikor a sző­ke nő belépett a forgóajtón. Dán ré­sen volt. Azonnal észrevette, hogy a szőke beszédes pillantást váltott a mixerrel. A Dán szomszédságába, a bárpulthoz ült, majd ajkai között meggyújtatlan cigarettával körülné­zett. Dán lángralobbantva az öngyúj­tóját, tűzzel kínálta meg. S miközben a nő felé hajolt, megpillantotta keb­lén a májfoltocskát. ш — Biztosan randevúja van... — kezdte Dán finoman. ;; — Ugyan — hangzott a válasz. — 4 Csak Inni akartam valamit. Az ilyen -i nagy városban néha olyan magányo­­sak az emberek — tette hozzá na- J gyot sóhajtva. — Jól ismerem ezt az érzést. Ma­gam is idegen vagyok. Szabad egy korttyal megkínálnom? — Oh, Igazán nagyon kedves ... Dán közelebb csúszott a nőhöz. „Fred vagyok ...“ — En pedig Dolly ... Meddig ma­rad nálunk? — Viselkedj normálisan! — szólt Dán szigorúan, miközben a földalatti megállóhoz siettek. Felpréselték magukat az első vo­natra, s a következő megállónál ki­szálltak. Dolly szivszaggatóan zoko­gott. — Borzasztó! Megöltem a fiúmat,. Menekülnöm kell! Pedig nekem. egy vasam sincs ... Egyedül te segíthetsz ra'jtam. — Hogyhogy? — kérdezte Dán hű­vösen. — Te is ott voltál... Nem húzha­tod ki magadat. — Igen? Bs mennyi kellene? ■— Legalább 25 ezer dollár. — Szép kis pénz! Bár én eredeti­leg ötvenezerre gondoltam. Tudni­illik, hogy te fizetsz nekem ötven­ezret. — Meghibbantál? — rikácsolta a lány. — Ha én a rendőrségen elmon­dom, hogy a kés a tied, a villany­­székbe ültetnek. ott egy nagy szekrényhez ügyfelét. A szekrény különféle ké­sekkel volt megtömve. — Mutassa meg nekem azt a kést, amelyik a legjobban hasonlít a barát­nője által használt késre! Alvis rámutatott az egyikre. Dán ezt megvásárolta. A rákövetkező két hét azzal telt el, hogy Ľan állandóan szemmel tartot­ta a két jómadarat. Így hamarosan kiismerte napirendjüket. A nő este kilenc óra tájban berobogott a város­ba. Az 57-es utca egyik bárhelyiségé­ben kiszemelt magának egy-egy so­kat tgérő vendéget. Leó fél órával később követte, s a háttérből figyel­te. Donnak már a második héten sze­rencséje volt, végignézhette az egész színjátékot. Az első este csupán annyi történt, hogy a hölgy jól elszórakozott az áldozatával, akit közben Leó feltűnés nélkül alaposan szemügyre vett. A nő ez alkalommal még egyedül hagyta el a bárt. Másnap délelőtt Leó felderítette a jelölt üzleti és családi körülményeit. Este pedig létrejött a randevú, amely után az újdonsült pár már együtt távozott a mulatóból. Egy közeli bérházba tértek be. Hamaro­san Leó ts megérkezett. A lépcsőház­ban cigarettára gyújtott, kényelmesen elszívta, majd fölment a lépcsőn. Tíz perc sem telt el, a nő és az áldozat, mint akit kergetnek, szélvészként rohant le a lépcsőn. Húsz perccel később Leó is kilépett a kapun, és kényelmes tempóban a lakására haj­tott. Tizennégy nap múlva maga Dán is színre lépett. Mindenekelőtt ifjabb Fred Hansonná, a Des Moins-i Han­son Bútorház képviselőjévé alakult át. Bs az egyik este ő is megjelent a szőke nő kedvenc lokáljában. Itt hosszas és hangos beszélgetést foly­tatott a bármixerrel, többször is meg­­kondítva a Hanson-cég nevét, miköz­ben semmi kétséget sem hagyott affelöl, hogy a cég jelenlevő képvi­selője olyan fickó, aki nem ijed meg egy kis szórakozástól. Már a harma-Elmesélte hogy a Hanson-cég nagy bútorkiállításra készül a városban, aminek előkészítése természetesen időt igényel. Végül is abban állapod­tak meg, hogy másnap este 8-kor ugyanitt találkoznak. Másnap reggel Dán sötét ruhába öltözve, hóna alatt aktatáskával, ép­pen a Hotel Astor személyzeti főnö­kével beszélgetett, amikor Leó belé­pett a hotel halijába. Dán elbúcsúzott az igazgatótól, beszállt a liftbe és felment a hotel ötödik emeletére. Ott végig ment a folyosón, majd gyalog lejött a lépcsőn. Mire leérkezett a hallba, Leónak már csak hült helye volt. Bár mindent jól előkészített, estére mégis lámpalázas lett. Hátha nem jön el a nő... Amikor a lány megjelent, Dán, a megkönnyebbülés­től felsóhajtott. A második Martini után megkérdezte: hol vacsorázunk? — Van erre egy olasz vendéglő. A fűztjük kitűnő1 Valóban a vacsora kitűnő volt. — Nem jönne föl a lakásomra? Iszunk még valamit. Itt lakom, a kö­zelben. Néhány perc. múlva már Dolly la­kásán voltak. A lány néhány percig a fürdőszobában időzött. Dán végig­tapogatta az ágyat. Előbb a párna alá nyúlt — semmi. Aztán a matrac alá nézett. Ott lapult a bűvészkés. Most a saját aktatáskájába nyúlt, elővett valamit, majd újra a matrac alatt matatott. Végül mindent eligazított az ágyon. Dolly ekkor tért vissza a szobába, egyenesen a pohárszékhez lépett. Ebben a pillanatban megfor­dult a zárban a kulcs, és a kinyílt ajtórésben megjelent Leó. A dühkitörés, bár kissé túlzottnak hatott, rendkívül hatásos volt. Leó megragadta Dollyt és megpofozta. A dulakodás egy perc alatt véget ért. Leó hörögve összerogyott. A mellé­hez kapott, kezében egy tőr nyelét szorongatta, ingén vérvörös folt ter­jedt szét. — Mit tettem! — nyögött fél Dolly. — Fussunk innen, amíg nem késő! — Tévedsz, szivecském, mert a kés nyelén nem az én, hanem a te ujjle­nyomatodat találják meg. Az aktatáskába nyúlt és egy kést vett elő. — Ráismersz? — kérdezte, — Bn ugyanis drágám, elcseréltem a kést. Bs most Leó barátod Is igazolhatja, hogy a kés — igazi kés volt. — Hazudsz! — kiáltotta Dolly, ha­muszürkévé vált arccal. — Rendben van! — Dán hangja szenvtelenül csengett. — Választhatsz. Vagy eljössz ve­lem a rendőrségre, vagy elmegyünk a lakásodra, az Aldon Street 133. alá, és ideadod az ötvenezret. — Nincs Is annyi pénzem! — Majd megszerzed valahonnan. — Akkor Leó megöl engem. — Elfelejtettéit hogy éppen te öl­ted meg őt? Nos? — Okay! Megszerzem neked azt a mocskos pénzt. Te, te átkozott Júdás! Együtt mentek az Aldon Streetre. A Mona Lisa mögé rejtett széfben öt­venhárom ezer dollár volt. Dán leszá­molt belőle háromezret, ezt Dollynak adta. A saját ötvenezrét egy dívány­párna huzatába tömte, kikísérte a lányt a pályaudvarra, és megvárta, amíg megváltotta a jegyét Chicágóba. ö maga visszatért az irodájába, a pénzt az iratszekrénybe helyezte. Az­tán dupla adag whiskyt töltött ma­gának. Közben arra gondolt, hogy néhány óra múlva fölhívja Max Ál­­vist, és átadja neki a tizenkétezer dollárját. A többi az övé. Csinos kis összeg... Fölemelte a poharat: Egészségedre, Leó! Bs persze, a te egészségedre is, drága Dollykám, akit — mi tagadás — csúnyán átráztam, amikor elhitet­tem vele, hogy a Leó bűvészkését — igazi késsel cseréltem el. Az osztrák származású Franz Schu­bert zenei tehetsége már kisgyermek korában Jelentkezett. Bécsben élt szüleivel, ahol édesapja tanítóként működött. Az első zenei leckéket Is я családi körben kapta, majd ugyan­csak ott tanult meg hegedűn és zon­gorán játszani. A kis Franz jó zenei hallására fölfigyelt a császári udvar is és ennek köszönhette, hogy tagja lehetett az udvari énekkarnak. Ké­sőbb internátusba került, ahol rend­szeres zeneoktatásban részesült. Hangmutációja idején kilépett az énekkarból és édesapja mellett se­gédtanítóként működött. A tanítói pálya azonban nem elégítette ki, bár elég ideje volt zenei tehetségének fejlesztésére. Néhány év alatt 8 ope­rát, 4 egyházi misét és több más ze­nei művet szerzett. Az utóbbiak kö­zül említésre méltó az Erlkönig, Der Wanderer, An Schweger Kronos, mely alkotások kiforrottságról tanúskod­nak. 1817-ben otthagyja tanítói állá­sát, hogy teljesen a zenének szentel­hesse idejét. Schubert művészetét a bécsi klasszicizmus, részben pedig a korai romanticizmus Ihlete hatja át, de zenéjének gyökerét az osztrák népzenéből meríti. Franz Schubert 1818-ban látogat el első ízben Magyarországra, amikor gróf Eszterházy János želiezovcei (zselízi) kastélyába kerül, mint házi­­tanító. Az érzékenylelkű fiatalembert igen kellemetlenül érintette, hogy a kastélyban úgy bántak vele, mint va­múzeumban sok olyan tárgy megta­lálható, amelyet a híres komponista átkötött. Ott vtan a zongora is, ame­lyen legszebb alkotásai születtek. Az egykori Eszterházy parkot pedig Schubert parknak nevezik. A park egyik évszázados fája alatt áll Franz Schubert osztrák zeneszerző mell­szobra, hirdetve, hogy itt élt és alko­tott egy híres zeneszerző. Andriskin József Franz Schubert osztrák zeneszerző želiezovcei tartózkodása Idején ebben az épületben lakott, amelyet „Baglyosháznak“ hívnak. Jelen­leg a VNB jóvoltából Schubert- múzeumot létesítettek belőle. Foto: Andriskin Schubert-múzeum Želiezovcén larni cseléddel. Leveleiben, amelyet bátyjának küldött többször panasz­kodott emiatt. Hat esztendővel később Schubert ismét Želiezovcén tölti a nyarat. Új­ra a gróf gyermekeinek a tanítója. Ekkor már a grófi családdal egy asz­talnál étkezett, de 6 mégis az egy­szerű emberek között érezte Jól ma­gát. Elmerülten hallgatta énekeiket, népdalaikat. Különösen az aratómun­kások dalai ragadták magukkal. Es­téit rendszerint körükben töltötte, és belefeledkezett népdalaik hallgatá­sába. Második želiezovcei tartózkodá­sa alatt (1824) igen sok népdalt jegyzett föl, amelyeket későbbi alko­tásaiban felhasznált. Franz Schubert želiezovcei tartóz­kodásához egyéb események is fűződ­nek. Mint Ismeretes, a fiatal zene­szerző igen érzékeny és lobbanékony természetű volt. Igen vonzó hatással volt rá a gyöngéd nem. Már az első želiezovcei tartózkodása idején intim kapcsolat jött létre közte és honfi­­társnője, a szobalány között. A má­sodik alkalommal pedig Carola gróf­nő lobbantotta lángra szívét. Való­színű, hogy Carola grófnő is vonzal­mat érzett iránta, ami viszont nem tetszett a fiatal szobalánynak, aki feltehető, hogy erről említést tett a grófnőnek. A feltevést alátámasztja az a tény is, hogy Carolának hirte­len el kellett távoznia a kastélyból. Carola távozását követően pedig a fiatal zeneszerzőnek is új lakóhelyet jelöltek ki, mégpedig a park bejára­tánál levő ün. „baglyosházban“. Carola távozása sebet ütött a fia­tal zeneszerző szívén, mert távozását követően minden szabad idejét a szabad természetben töltötte. Lóháton járta be a környékbeli falvakat és erdőségeket. Egy ilyen bolyongása al­kalmával jutott el Sikenicára (Terge­­nyére), ahol a dombok védelmében folydogáló Szikenica patak partján volt a gróf tulajdonában levő malom. Itt ismerkedett meg Schubert az öz­vegy molnárnéval, aki német szárma­zású volt. A molnáraiénak sem volt közömbös a fiatal zeneszerző, de a kettőjük között fejlődő szerelmet egy váratlan esemény meghiúsította. Egy váratlan látogatás alkalmával Schu­bert a molnárnét egy erdész karjai­ban találta. A csalódás a fiatal mű­vészt leírhatatlanul megrendítette. Lova nyergébe pattant és vágtában tért haza lakásába. Ez a csalódás inspirálta Schubertét egyik legszebb művének komponálására. Ekkor szü­letett meg A szép molnárné (Die schöne Müllerin) zeneműve. Ebben az alkotásban megtalálható lelkének minden fájdalma, gyötrelme. Franz Schubert legutóbbi lakhe­lyén, a „baglyosházban“ a Želiézov­­cei Városi Nemzeti Bizottság felelős vezetői múzeumot rendeztek be. A

Next

/
Thumbnails
Contents