Szabad Földműves, 1971. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1971-04-10 / 14. szám
10 SZABAD FÖLDMŰVES 1971. április 10. [I stván már két éve nem volt otthon. Most ölbe- I való gyermekével és feleségével nekivágott az I útnak. Előző este minden szépet elképzelt a ■ falujáról; megjelent előtte minden ház, minden ■ út, minden ösvény: nem is létezett más a világ- B búi, csak a falu, benne az édesanyja, körötte Щ a szomszédok, s szerte az ismerősök, akiknek í,| nevét izük és zamatuk miatt gondolatban is jó volt kiejteni: Zordon Miska, Gagó Béni, Borkies Imre, Bő András, Boksa Gedeon. Nagy, régi nevek voltak ezek. Sámán nevek. Mert valamikor, nagyon rég, abban az Időben, amikor a papok erőre kaptak a magyarok között, a hét sámánt égették itt meg. De az asszonyaik, meg a kölyketk megmaradtak. Mert azoknak, akik nagy szorításban élnek, ha másuk nem, a magjuk megmarad. Istvánt is Bő Istvánnak hívták. — Istenem — mondta az anyja —, hát megjöttetek? Nem kellene ennek a csepp gyermeknek megmosdani? Annyi út utáni Annyi törődés utáni Máris hozom a vizet. István tudta, hogy a fúróit kút jó öt percre van a házuktól, akarta venni a vödröt meg a kannát, hogy majd 6 hoz vizet, jóformán azonban az édesanyja addigra vissza ts ért. — De hamar megjárta. — Hisz itt a csap a kapunál. — Miféle csap? — Vizet vezettek ide minden utcába. Jó cstrkeebédet ettek, savanyú, homoki vinkót ittak utána, elpilledtek. István Járt egyet a környéken, beköszönt Bagó Bénihez, aki nemrégiben a téesz főraktárosa lett, s megivott a kocsmában valamennyi bort Borkács Imrével, aki a közös gazdaságok szervezésének idején a vasúthoz menekült, krampácsoló lett, csakhogy ne kelljen a közösbe mennie. — Most látom — mondta István —, hogy itt vizek vannak minden utcában. — Vannak, hogy a fene egye meg. — Miért egye a fene a vizet? Rossz? — Ízre jó, az isten verje meg. S hozott még egy üveg bort Borkács. — Az íze jó, sötl — mondta. — Nagyon jó. Ráadásul ott van mindenkinek a kapujában. Csakhát: bánat, amit hozott. Ahogy a szart nem tudja lenyelni az ember, mért nem kutya, hát ezt se! — Járok egyet. — Menj csak, ha az anyád házánál nem érzed jól magad. — Ugyan, mama — mondta István. — Benézek a tanácsnál Boksa Gedeonhoz. Egy padban ültünk az iskolában. Tudja. f— Oda te csak ne menj. — Miért? — Ha már nem elég a torkodnak az itthoni bor, vedd inkább a kosarat, vidd el a rokonoknak a kóstolót. — Eddig még sohse tiltott engem Boksa Gedeontól — mondta csendesen István. — Nem tiltok én most se semmit. Oda mégy, ahová akarsz. Hallgattál te énrám valaha? Papnak akartalak, s mi lettél, ml? Flaszterkoptató Pesten. Megnősültél, hiába mondtam, ne vedd el azt a nőt, elváltál, hiába könyörögtem, ha már egyszer így van, ne válj el. Csak a szégyen. Minden lépésed csak a szégyen. Megnősültél újra. Tetszik az asszonyod, tetszik az ölbevaló gyereked nagyon. Mért akarsz te még most is mindig csak menni? Bojcsa Gedeonék majd megitatnak és telebeszélik a fejedet. De hát ez kell neked, nem a jó, csendes nyugalom a családdal. Csak menj. István cigarettára gyújtott. — Jó, hát nem megyek sehová — mondta. Játszott a gyermekevei, aki már kt tudta mondani azt, hogy papa, mama, lámpa, cipő és ilyesmi, valamint meg tudta mutatni, hol van a lábacskája, nyelvecskéje, meg a kis pisze orra. Átölelte a feleségét. Szerette öt, mert az csendes és hamvas lelkű volt. De aztán ebben a nyugalomban beléje vágott a Pesten hagyott rengeteg munka; csoportjával együtt már három épület tervezésével volt adós. Miért Is lettem tervezőmérnök, gondolta, nem lett volna jobb valóban, ha papnak megyek, ahogy anyám akarta? A rádió halk zenéle mellett beszélgettek. — Ez a víz — mondta egyszeresük az anyja. — Kár beszélni róla. Kidobolták rendesen, hogy akt vállalja, hogy tíz év alatt kifizeti, írja alá az ívet. Aki nem írja alá, azon hat hónap alatt behajtják. Tíz év, meg hat hónap, csak nevetni tud az ember, nem? István azt kérdezte: — Édesanyám aláírta? — Mit? — A tíz évet. Többet nem mondott. Más emberek jöttek a kocsmai asztalhoz, s István nemsokára hazament az édesanyjához, htsz disznóölésre készültek, ki kellett még élesítenie a késeket, megdarálnl a borsot, tisztába tenni a rizst, megtisztítani pihés héjaiktól a fokhagyma-gerezdeket. — Miféle bánat az — kérdezte az anyjától —, amit a víz miatt nem tudnak lenyelni az emberek? — Hallottad tán? — Hallottam. — S bánat? Azt mondták? — Azt. Édesanyja megvonta a vállát, elfordult. — Kár is beszélni róla — mondta. — Vannak mindenféle hülye emberek. Az istennek megszámlálhatatlan marhája él a földön, te ne tudnád? Éjfélre végeztek a disznóölés előkészületeivel. Reggel négykor pedig már Gagó Béni, a föraktáros zörgetett, hogy hát akkor kezdjük azt a mérszárlást, mert halad a nap. Nem mintha annyira haladt volna, hogy a hajnali négy késő lenne, de az ember torka Ilyenkor hamar kívánja a pálinkát. Megitták a rendes adagot, megfogták a disznót, leszúrták, a téeszből kapott szalmával megperzselték, aztán lőhetett a súrolás. Nem sajnálták hozzá a vizet, hiszen valóban itt volt egy lépésre a csap. — Valamikor, kölyök koromban — mondta István —, a két karom majd leszakadt, mire a disznóöléshez elegendő vizet hordtam. — Most nem szakad le senkié. — Mégis valami bánatról beszélnek. Bagó Béni a perzselővillát belevágta a tűitől megenyhült földbe: — Ilyen ez az átok nép —• mondta. — Odauiszik elibe a mézet, az se kell nekt. Mindenütt valami susmust sejt. Fellökte a sipkáját a jeiebúbjára: — Fúrták itt a falu mellett ezeket a nagy kutakat, onnan megy a víz a városba. De, ha már oda megy. azt gondolta a tanács, miért ne jöhetne ide is, ahol tulajdonképpen ered? Tervkészítés, számvetés, satöbbi. A községnek van hatezer lakosa, ezerkétszáz portája. Ha minden porta fizet kétezerhatszáz forintot, megvan az egész községnek a vize. — Kétezerhatszáz nem sok. — Pesten — mondta Béni. — De itt? — Egy ásott kút mennyibe kerül? — Ölezerbe — Akkor a vízvezeték megéri a bolondnak ts, nem? — Meg, az úrlstentt nekt — mondta Béni. — Te tanácstag vagy. Megszavaztad? — Meg. — Kifizette mindenki? — Az állam hitelt adott rá. Ttz év alatt kell ktfízetni. Munkálkodtak rendesen egész nap. Felbontották a disznót, bevitték a pitvarban felállított nagy asztalra, megszedték a szalonna tetejét, formásra alakították a négy sonkát, kockákra vágták о zsímakvalót, megdarálták a kolbásznak való húst, meqtóltótték a hurkát is, bár ez az asszonyok feladata lett volna; szóval elvégeztek mindent annak rendfe-módfa szerint. Este meglett a tor, s víz nem kellett hozzá egyáltalán, hisz István édesanyfa odaállította Béni és a fia közé az ötliteres demlzsont. Másnap délután, amikor a fáradalmakat már kipihente, István szedelőzködött. — Hová? — kérdezte az anyja. Az anyjának nagyon nyílt és tiszta volt a tekintete: — Buta vénasszonynak képzelsz te már engem — mondta. De másnap István mégis csak elment Boksa Gedeonhoz, a tanácselnökhöz, anélkül, hogy az anyja tudott volna róla. Kártyát kerítettek, áthívták az iskolaigazgatót, aki valamikor szintén osztálytársa volt Istvánnak és tízfilléres alapon ultiztak egy keveset. — Es aki nem irta alá — kérdezte hirtelen István —. azon valóban behajtjátok hat hónap alatt a kétezerhatszázat? — Be. Csend volt. — Muszáj — mondta sokára csendesen Boksa. — Az ember tartsa meg a szavát, a jót ts, a rosszat is. Különben szétfolyunk és a népiek szemében semmivé leszünk. Nem akartam én ilyen módszerhez folyamodni, de nekem ts csak úgy biztosította a pénzt a beruházáshoz a bank, ha viszem az aláírásokat. A vizet a község érdekében egyszerűen bűn lett volna kihagyni. Megszavazta hát a tanács, hogy aki nem írja alá, azon behajtjuk. Ha dolgozik valahol, levonatjuk a fizetéséből. Ha egyéni, hozzátesszük az adójához. Vagy egyszerűbben: rédiát sem válthat a malacára, ha ez nincsen rendben. — Hányán nem írták alá a tíz évet? — kérdezte István. Boksa letette a kártyát, felállt: — Azt kérdeznéd inkább, hányán írták alá? — Hogyhogy? — Egyszerűen nem hitték, hogy behajtjuk. Legyintettek. Mosolyogtak rajtunk. Még némely tanácstag Is... Behajtani? Ha egyszer az állam tíz év türelmet adott? Hol van még az a tíz év? Es hátha nem Is kell fizetni egyáltalán? Nem kell azzal az aláírással sietni. Várjunk csak a végére. Hiába könyörögtem. Hiába tettem ki a telkemet. Magam mentem el legalább kétszáz portára. Vasárnap, amikor az emberek kijöttek a templomból, a tanácsháza előtt beszédet tartottam. — Nem hittek? — Nem. — Hányán nem hittek? — A falu portáinak nyolcvankét százaléka nem írta alá. István ivott egy korty bort. — A szomszédunk, Bagó Béni, aki most a téesz főraktárosa, aláírta? — Nem. — Tanácstag. — Nem írta alá. — Es az anyám? Boksa Gedeon leült, hogy újra keverhesse a kártyát és osszon. Nem nézett Istvánra. — Ne haragudj — mondta. Későn, éjféltájban került haza István. Felesége és a gyermek már aludt. Csak az anyja várta Őt, mint régen, kamasz-diák korában és villdmló tekintettel kérdezte: — Hol voltál? — Kdrtyáztutnk Boksáéknál. — Es? — Semmi más, csak kártyáztunk. Es olyan nyíltan nézett az anyjára, mini ahogyan az tagadta le előtte a múlt napon a pillantásával a szégyenét. Mert ugyan mért kellett volna még megtetézni azt? CSILLA&HVUA's Gagarin enMének Mintha meteor porladt volna szét Fölizzva szétrobbantva életét A föld színén — Sebző szilánk mindünk szívén — A véred perzsel, fiatal e vér S van, akár én, ki túl sokat megér Mintha csak fiam porladt volna szét Mintha eltépte volna életét A föld fölött Az ádáz csillagok között Csorgatott volna vért az emberért Gyötrődő ember jövendőiéért Mintha magam porladtam volna szét Merészség tudás folytatásaképp A hold alatt Hol gépe árnya ott marad Örök-rezgő rajz piartl homokon S az arcod nyomata — századokon Mintha egy világ porladt volna szét Ábránd-világ harmatlepte-szép Mely bennem élt Amely mindannyiunkban élt Hogy hódítván nem lesz több áldozat Legyőzzük a csillag-világokat. Es most az első űrhajós!... S a társ! Földrészeket borít s dadog a gyász! S bár kár ogat A káröröm: lám, áldozat! Ó ifjúsági A harchoz gyász tapad! S a győzelemben él az áldozat. Ki mit nem tud? Honnan ered a húsvéti locsolás szokása? Miért éppen hímestojással kedveskednek a locsolóknak? Mi köze a nyuszinak a húsvét'hoz? — A vízzel való hintés ősidők óta a lélek és a test megtisztulásának jelképe. A húsvéti locsolás szokása azért rögződött, mert a hűsvét egy tavaszkezdö régi pogány ünnep örökébe lépett. Az egyház igyekezett a pogány tradíciót biblikus magyarázattal helyettesíteni. E szerint, amikor Jézus feltámadott, a sírját látogató asszonyokat vízzel locsolták meg, nehogy elmondják, hogy a sírt üresen találták. Ez a középkort magyarázat homályos és erőszakolt. Tény, hogy a locsolás többezer éves euráziai szokás, különösen a földművelő és állattartó népeknél elterjedt termékenységvarázslás. A lányokat, menyecskéket azért locsolják meg húsvéthétfőn, hogy egész évben frissek, vlrágzóak, termékenyek legyenek. A vízzel való varázslatnak más formája is élt még a század elején falun. Húsvét előtt a lányok napkeltekor megmosták az arcukat a patakban, hogy szépek legyenek és himlő ne érje őket. A vödörből valő húsvéti öntözés szokása napjainkban már kölnlvízes locsolássá, főleg kisfiúk mulatságává szelídült. A locsolást. bármilyen drasztikus volt, illett megköszönni, ajándékkal, elsősorban hímestojással viszonozni. — Miért éppen tojással? — A tojás az élet ősi jelképe. Mér a régi egyiptomiak, a perzsák, az égermán és az ószláv népek is tojásajándékkal kedveskedtek egymásnak. Az avar női sírokban is találtak piros tojást, valószínűleg a termékenységre utaló jelként. A húsvéti hímestojás ajándékozása egész Európában elterjedt szokás. Régebben a tojás inkább csak piros volt — mert a piros vér, az élet színe —, és egyszerű, geometrikus motívumok díszítették. A tojásfestés ma már népművészet, az írott tojás exportcikk. A húsvéti tojás héját elszórták a földeken, hogy jó termés legyen — s nem is olyan régen még élt nálunk a termékenységvarázslásnak ez az Ő3l népi formája. — Hogyan került a nyuszi a húsvéti tradíciók közé? — A nyuszi „városi találmány“, nyugati polgári hatásra került hozzánk a századforduló után. Annak ellenére, hogy nem népi eredetű, az ajándékot hozó húsvéti nyuszi a falun is egyre jobban meghonosodik. 1
