Szabad Földműves, 1970. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-01 / 31. szám
ю SZABAD FÖLDMŰVES A szerzőnek a PRlRODA mezőgazdasági kiadó gondozásában Ember és vad címmel nemsokára magyarul is megjelenő vadásztörténet-gyűjteményéből. |#1 ne Ismerné ma nálunk Wlnnetou híres ezüstpiuskáját?! Csakhogy ml ez ahhoz a félagyú, 8x57-es öbű golyós puskához képest, mellyel egyszer egy barátom — a nevét Inkább nem Is említem — szerveslesre Indult. A puska, melyet egyszer aranypuskának nevezett, és szertartásosan megcsókolt, a mai napig agy nem mindennapi trófea alatt függ ... — Add kölcsön a golyós puskádat! — Jött egy este a barátom hozzám, és nyomban elmondta, hogy kijelöltek számára egy szarvasbikát. Olyan példányt közönséges (halandó csak egyszer lőhet az életben. Próbáltam kitérni a kérés elöl, hisz Jól tudod, hogy puskát, pipát és aszszonyt... De ő nem hagyta magát elutasítani, hogy nekem úgyis kettő van, minek nekem az a másik. Pedig Jól tudta, hogy azt a bátyám hagyta nálam addig, míg egy hosszabb ázsiai útjáról vissza nem tér. — Azt add kölcsön, ha már a magadét nem akarod — unszolt. — Valami hibája van, nem is tudom pontosan, ml van azzal a flintával, már nem bízom benne, többször megjártam vele — Igyekeztem őt lebeszélni. De valóban, a múltkoriban nem találtam el vele két őzet, egyiket a másik után hibáztam el olyan közelről, hogy majdnem kővel is eltalálhattam volna őket. — Ne mentegetőzz — vágott vissza barátom —, Inkább mondd meg őszintén, hogy nem akarsz rajtam segíteni — kezdett érzékeny húrokat pengetni. — Reggel egész Rozsnyó mellé kell utaznom, tudod milyen szarvasbikák vannak ott? Irlgyled tőlem?! Néhányszor már elhatároztam, hogy kipróbálom a puskát a lövöldében, de valahogy nem került rá sor, persze, hogy nem, mert az én puskám rendben volt, hát napról napra halogattam a próbát, mint a kellemetlen levélre a választ. De barátom tovább kunyerált, így hát leakasztottam a puskát a szegről, adtam neki két doboz töltényt Is, hadd menjen Szent Hubertus segedelmével. Hozzátettem azonban azt is, hogy nem felelek semmiért, próbálja ki valahol a maga puskáját. Csak ironikusan mosolygott, megsimogatta a puskaegyat, mint a )o kutyát, hisz ő ismeri ezt a puskát, s ezzel bizonyára arra célzott, hogy én egyszer egy vadkant futtában lőttem le vele. — Egy héten belül visszajövök — mondta —, ne félj, sértetlenül kapod vlsszal Egy hét múlva valóban megjelent, de puska nélkül. Nézek rá, ő a küszöbön állt, keze zöld- felöltője zsebében. Aztán hozzám lépett, megfogta a karomat és halkan azt mondta: — Ne haragudj! — Történt valami? — kérdeztem megrettenve, rossz előérzetlel. — Történt, persze, hogy történt — felelte komolyan. — Én azt a puskát nem adom vissza neked! — mondta majdnem kiabálva, és nevetni kezdett. — Hogyhogy nem adod, nem értelek, lói tudod, hogy a puska nem az enyém! . , — Ügy bizony, nem adom vissza, tégy, amit akarsz, nem adom — vonta meg a vállát. Farzsebéből előhúzta a pénztárcáját, és leszámolt elém kerek kétezer koronát. — Vegyél újat, vágy újat a bátyádnak, csak ezt ne kérd tőlem vissza, úgysem adom vissza neked az égvilágon semmiért, mert ez aranypuska. — Aztán elmesélt mindent, ami vele történt. Az erdész már várta őt. Barátom elővette az üvegeket, és vendégséget csaptak. Reggel Indultak a hegyre. A magasles előtt rét terült el. — Ide Jön ki — mondta az erdész maiga elé mutatva. — Már hosszabb Ideje figyelem, ebből a sarjerdőből Jár ki négy tehénnel. Csak egy cigarettát szívtak el, vártak még egy kicsit, majd az erdész elővette a kenyérzsákból a hívótülköt, szájához illesztette, s elkezdte a csalogatást. — Öhööö, öööh! — terjedt szét az erdőn, s nyomban utána kihívóan: — Oh... öh... öh! Alighogy a hegy elnyelte a visszhangot, megjött a sarjerdőből a dühös, önérzetes, a környék uralását kifejező válasz: Ki merészkedik ide? Miféle taknyos lődörög errefelé? Nem félek tőled, senkiházi! Nem adom, ami az enyém! Menj, ahonnan Jöttél, mert különben ... Az erdész újból tülkölt, fiatal, erős párt kereső, s ezért ugyanúgy mindenre elszánt szarvasbikát utánzott. A válasz most sem váratott magára sokáig, de a bőgő szarvasbike már sokkal közelebb volt. Aztán .kijött a rétre. A tehenek Jámborul húzódtak utána, mintha őket az egész dolog egyáltalán nem érintené, s legelni kezdtek. A koronás tlzennégyes elment csaknem a rét közepéig, felemelte a fejét — Istenem, micsoda agancsok, és micsoda nyak, mint egy bivalyé — s nyomban felhangzott erdőszerte dühösen: — Üüüü, üh-üh-üh! Mint a filmen, még a párát Is látni lehetett, mely a bőgő szarvesbika eltátott szájából szállt ki. — Üüüüh, üh-üih-iito! Az erdész oldalba bökte könyökével a vadászt, s odasúgte: — Lőjjönl — Máris? — lepődött meg a vendég, mert túl korainak tűnt neki. Egy egész hete van még, s mindjárt az első reggelen lője meg a szarvast? — Lőjjönl — súgta az erdész. — Lehet, hogy holnap már nem Jön ki ide. — Még egy pillanat! — vonakodott a vadász, és a távcső lencséjén keresztül gyönyörködött az erdőknek kissé terpeszben álló, büszke, kihívó, bármilyen harcra kész, de Jogait nem hagyó királyában. A bika abbahagyta a bőgést, és dühösen dobbantgatott mellső lábával a fűszőnyegen. A tehenek mögéje húzódtak. Közben legeltek, s csak a legnagyobblkuk emelte fel időnként a fejét, hogy szimatoljon. A bika megnyugodott, már csak halkan mormogott magával elégedetten. A vadász már észre sem vette, hogy az erdész bökdösl, mint a megigézett bámulta a szarvast, felmérte az agancsát, a hátában enyhe, alig észrevehető bizsergést érzett. És aztán, az ördög tudja, mi történt, megfordult-e a szél, vagy a vezértehén vett észre a hajnali derengésben a lesen valamilyen gyanús mozgást, egy pillanatra megdermedt, felvetette karcsú fejét, majd megugrott, mint a villám. A csorda követte. Az erdész a tovatűnő csorda után bámulva mérgesen elkárotnkodta magát: — A kutyafájét, mért nem lőtt rá?l De abban a szempillantásban a vadász az arcához kapta a fegyvert, s a csendes virradatba beledördült a lövés, a szarvasbike mintha megbotlott volna, majd a földre rogyott, s a halál előtti görcsben még rúgott néhányat a lábaival, aztán mozdulatlanul elnyúlt. Az erdész úgy bámult a vadászra, mint valami látomásra, hümmögött és a bajszát pödörgette. Aztán hosszú léptekkel lemérte a távolságot a lestől, több mint kétszáz lépés. A sprjerdő szélére ment, egy rövid gallyacskát hozott, bevérezte a bika nyakán tevő seben, remegő jobbjával gratulált a szerencsés lövőnek, s átadta a gallyacskát, hogy tűzze a kalapjához — Már húsz éve Járok vadászvendégekkel — mondta, —, da Ilyen még nem történt. Ilyen távolságra, művészet, nol Este megünnepelték. Minden környékbeli erdész eljött a bikát megnézni, de a saját szemüknek sem akartak hinni. — S futtában? — kérdezgették. — Csakugyan úgy takart, mint a nyúl? — Éa csakugyan futott? — Lehetetlenség! A pálinka feltüzelt mindenkit, kiváltképpen a szerencsés vadászt. Már hencegett Is: — Nekem nem Is élvezet állé vadra lőni. Az nem az igazi! Én legszívesebben csak így. kérem szépen, csak így, mint ma. — Ez magának talán csak véletlenül sikerült... — Hogyhogy véletlenül? Én Itt maguknak minden bikájukat futtában lelövöm, bizonyisten, futtában. Én állő vadra rá se íöivök. Aztán eldalolták a „Sólyom ül a Jávorién“-!, és más dalokat. Csak úgy rengett belé az erdészház, ktvilágoskivlrradatlg. Hisz ez nem Is volt csekélység. Erről a szarvasbikáról ezeknek az erdészeknek még az unokái is beszélni fognak, és erről a városi vadászról Is, erről az aranypuskás vadászról vagy lövészről, aki ezt a puskát úgy csókolgatta egész éjjel, mint a szeretőjét. És amikor a szerencsés vadász már majdnem tökrészeg volt, a szoba közepére ült, s úgy énekelt örömében, mint egy gyerek: „Bátor katonák vagyunk, van puskánk és kardiunk, tejnek, húsnak, és zsemlyének nics kegyelem nálunk ..." És ezt az unalomig ismételgették. Az erdészek kétszázhúsz pontra értékelték a bikát. Tudják, mi az a kétszázhúsz pont?! Amikor barátom mindezt elmesélte nekem, karjait széttárva magyarázta: — így hát beláthatod, hogy ezt a flintát nem adhatom vissza neked! — S a kezembe nyomta a húsz darab zöld százkoronást: — Vegyél újat a bátyádnak, nem fog megharagudni, ne félj, de ezt az övét nem adom vissza neked, mert ez a puska aranyból van. — De hiszen ennek a puskának valami hibája van — próbáltam őt lebeszélni. Mosoly ült az ajkára: — Te beszélsz nekem? Én ludom azt a legjobban, milyen flinta ez! — és erőszakkal a kezembe nyomta a puskáért a pénzt, hogy vegyek érte a bátyámnak újat. — J61 van — álltam rá végre, — de kijelentettem, hogy erről a flintáról többet egy szót Sem akarok tőle hallani ez életben! Nagyon elégedetten veregette meg a hátamat: — Most már látom, hogy barátom vagy, igazi haver! Ne félj, nem teszek én neked soha szemrehányást ezért, mert ez valóban aranypuska. És csakugyan, ettől az Időtől kezdve a puskáról egy mukkot sem ejtett előttem. Egyébként is mindig kerül engem. Hallottam ugyanis, hogy azután soha semmit el nem talált vele. A fegyverkovácsok megmagyarázták neki, hogy egy kicsit meg van görbülve a puska csöve, s így száz méter távolságon már egy egész méterrel felfelé hord balra. Én emlékszem arra, hogy egyszer a bátyám télen a szán elé ejtette, keresztbe az útra. Lehet, hogy akkor történt baja. Különben Is, ahogy hallottam, barátom ezt az aranypuskéját a legszebb trófeája alatt tartja felakasztva, de ezt a trófeát sohasem szerezte volna meg, ha valamilyen pontos fegyverrel lőtt volna. Erről azonban ott, Rozsnyó környékén mit sem tudnak, így hát nemzedékről nemzedékre száll az aranypuskás csodavadász híre, aki csak futó szarvasbikákra lőtt és csakis nyaklövéssel terítette le őket. Fordította: Jakabné L. Unna A népi zenekar szólistája Gada Marika énekművész lesz. Banyák István (Dunaszerúahely) népi zenekara sok év éta játszik együtt és a kiválók közé tartozik. A jé nevű zenekar nemrégiben finnországi körútra indult. Miért nincs új kultúrház ? Harmincnégy évvel ezelőtt épült fel a lakszakállasl (Sokolce) kultúrház. Az építési anyagot Bratlslavából — öreg épületek bontásából — szerezték. A nehéz és fáradságos munkáért kapott „féltéglák“ örömet jelentettek, mert lehetővé tették az akkori kornak megfelelő kultúrház felépítését. Az elmúlt évtizedek során nagyot lendült a történelem kereke. Nemcsak a falu életébe hozott új változást, hanem az emberek gondolatvilágába Is. Igényesek lettek önmagukkal és másokkal szemben is az emberek. Főleg kulturális téren léptek nagyot előre, mert ami 1936-ban megfelelt, ma már kevésnek bizonyul. A közönség arculata teljesen megváltozott. Különösen az utóbbi öt év fejlődése érzékelhető. Ez a fejlődés szorosan összefügg a közös gazdálkodás megszilárdulásával. Az anyagi Javak gyarapodása kihatással van a dolgozók életszínvonalának szüntelen emelkedésére. A modern lakás, a rádió, televízió és ez utóbbi időben az autók számának gyarapodása Is erre utal. A közös gazdálkodás szakaszán elért eredményekből nemcsak a társadalom részesül, hanem elsősorban azok, akik ezen javakat megteremtik. Az egy munkaegységre eső jövedelem megközelíti az 50 koronát. így nem csoda, ha egyre kevesebben akasztják nyakukba a tarisznyát, hogy Idegenben próbáljanak szerencsét. A fiatalok sem kívánkoznak el a faluból, mert a munkát és a szórakozási lehetőséget itt Is meglelik. Az elődök nyomán haladva új életformát teremtenek. A verejtékkel áztatott földeken mér a gépek zengik az élet dalát. De a fiatalok ajkán is felcsendül a dal, akik bátran haladnak a szocializmus útján, mert érzik, hogy mögöttük egy harcokban megedzett nemzedék áll. A lakszakállasl fiatalok szeretik a szépet, a jót. Szeretnek szórakozni. Ezt az igényüket a közös vezetősége igyekszik kielégíteni. Az igényesség különféle formában jelentkezik. Az egyik embernél így, a másiknál úgy, de végső fokon közös célhoz vezet. A falu fiataljai esetében Is ez a helyzet. Egyre igényesebbek kultúrális téren. A saját rendezésű teadélutánok népszerűsége már túlnőtte a falu határait. Egyéb rendezvényeikről az idősebb korosztály — helyszűke miatt — kénytelen távolmaradni. Akár műkedvelő előadásról, színdarabról vagy táncmulatságról van szó, a terem kicsinek bizonyul. Ez bebizonyosodott a szövetkezet taggyűlésén is, amikor a tagság 25 százaléka állva kényszerűit végighallgatni a két és félórás tanácskozást. Itt vetődött fel egy új, modern kultúrház építésének lehetősége. A javaslat Cseh Károly elnök szájából hangzott el. A község vezetői korábban már foglalkoztak ezzel a problémával, de az illetékes szerveknél nem sok sikerrel jártak. A gazdasági nehézségekre hivatkozva elvetették kérésüket. Elismerjük, hogy nehéz és bonyolult az ország gazdasági helyzete, de mégis volna egy lehetőség a kérés teljesítésére. Annál is Inkább, mert a szövetkezet vezetősége hajlandó fedezni a beruházások 50 százalékát. Ha sor kerülne a kultúrház építésére, akkor a község polgárai sem lennének tétlenek. Ez pedig egy olyan lehetőség, amelyet az illetékes szerveknek fontolóra kellene venni. Azonban lenne itt egy másik alternatíva is. Tudomásom szerint egy új tanácsház építésének gondolata is felmerült. Ennek megépítését a kor követelményei sürgetik, önkénytelenül felvetődik a kérdés: vajon nem lehetne egy csapásra két legyet ütni? Vagyis egy beruházással megoldani mind a két problémát? Bízunk abban, hogy az Illetékes szervek megfontolás tárgyává teszik a felhozott érvéket és Igyekeznek a lakszakállasiak jogos kérését közmegelégedésre elintézni. Andriskin József Igényes művészet Azzal, hogy a Duna-menti Múzeum rendszeresen szervez kiállításokat, és tanácstermében vagy kiállítóhelyiségeiben érdekes vitákat szervez a képzőművészetről, már magában is Igazolja, hogy a komáromi múzeum és a képzőművészek között kedvező kapcsolat alakult ki. Erre minden előfeltétel adva volt. Tágas, modernvonalú helyiségei kiegyensúlyozott hangulatot sugároznak. S ez az itt kiállító művésznek külön rangot is kölcsönöz. Ez év április 30-án nyitották meg a múzeum földszinti termeit: az egyikben a Lehár centenáris kiállítást, míg a másik helyiségben elsőnek a Nyltrai Galéria mutatta be tematikus tárlatát, majd Kaipécs Tibor grafikusművész érdekes rajzait és metszeteit láthatta e komáromi közönség. Eddig több mint 4000 látogató volt Itt. És nemcsak a műbarát néző számána, de a műtörténész részére is ezek a tárlatok meglepetést biztosítottak. Most Flatzner Tibor, a Magyar Területi Színház szcénográfusa mutatkozott be. S túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a megnyitó alkalmával idelátogató közönség ez alkalommal is mestert avathatott. Aki közelebbről ismeri Platzner Tibort, szerény emberként jellemzi. Egyénisége mentes minden hivalkodó póztól. Hivatásának él, akinek díszleteiről a szaksajtó, de a közvélemény is csak a legjobbakat mondja. Színpadképei hangulatosak, tartalmilag „merészek“, korszerűek, és gondolat-gazdagok. Nagy szorgalma és állandó útkeresése tette egyéni fejlődését következetessé, alkotó munkáját művészetté. Platzner termékeny alkotó. Ezen a tárlatán láthatjuk szcénografiai terveit, tartalmas grafikáit, érdekes aszamblázsait és „sztigmált“, amelyek bizony még szokatlanok a mi közönségünknek. Platzner Tibor kiállítása érdekes és izgalmas. Modernsége előtt nem lehet értelmetlenül állni, mert művészetének változatos és mégis harmonikus megkomponálása, komorabb színvilága, tematikai sokoldalúsága, ötletessége egészben is, részleteiben Is, figyelemre méltó. Mindent összegezve, ezen a tárlaton egy gondolati elemekben és jelképekben gazdagon és igényesen kibontakozó művészetnek lehetünk tanúi. Szuchy Emil
