Szabad Földműves, 1970. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-28 / 48. szám
Vélemények két kiállításról (Folytatás az 1. oldalról.) nagy érdeklődésre számíthatunk. A BRNO 70 Nemzetközi Galambkiállítással kapcsolatban meghallgattam a magyarországi szakemberek, úgymint Gálos Gyula, a Magyar Galambtenyésztők Szövetsége főtitkárának, Taraba Rezsőnek, a MGSZ bíráló testületé elnökének, Éber Ágoston és Papp János bíráló bizottsági tagoknak, valamint Berényi Ferenc galambtenyésztőnek a véleményét is. A nevezett szakemberek mindannyian arra a következtetésre Jutottak, hogy a cseh és a szlovák szövetség által rendezett kiállítás magas színvonalú volt főleg azért, mert sok jó tulajdonsággal rendelkező galambfajtát megismerhettek. Véleményük szerint ez a nemzetközi kiállítás kedvező lehetőségeket nyújtott a résztvevő nemzetek képviselői tapasztalatainak kicserélésére is. Helyesnek tartották azt is, hogy a kiállításon résztvevő nemzetek részére előre megszabják a résztvevő galambok számát, tekintettel arra, hogy a kiállításnak verseny jellege volt. Persze abban az esetben, ha a kiállításnak bemutató jellege lenne, helytelen volna a résztvevő galambok számát megszabni. A magyar szakemberek a már említett pozitív véleményük mellett elégedetlenek voltak a bírálat, illetve a pontozás módszerével. Kifogásolták elsősorban is azt, hogy a nemzetközi zsűri tagjai nem ismerték tökéletesen az egyes országok sajátos galambfajtáinak jellegzetes vonásait, tehát csupán a saját galambfajtáikat ismerték tökéletesen, míg a külföldi galambfajtákról csak általános ismereteik voltak. Ennek a fogyatékosságnak természetes következménye volt, hogy az egyes „nemzeti“ galambfajták jellegzetes vonásainak megítélésében félreértésekre került sor, vagyis a saját fajtaismerettel rendelkező szakemebrek, mint a bíráló bizottságok jelenlevő tagjai, nem érvépyesíthették a pontozás folyamán a galambfajtáik előnyeit kifejező pontigényüket. Az említett szakemberek úgy vélik, hogy szükséges lenne standardkönyvet kiadni, azt időben a bíráló bizottságok tagjainak rendelkezésére bocsájtani, hogy a nemzetközi zsűri tagjai már a kiállítás előtt megismerkedhessenek a várható fajták szabványaival, jellegzetes vonásaival. A magyar szakemberek megjegyezték, hogy jövő évben Jugoszláviában megrendezendő nemzetközi galambkiállítás sikere érdekében, tehát az említett félreértések elkerülése céljából, tárgyalásokat folytatnak a kiállítás rendezőivel és elakarják érni azt, hogy a galambok bírálatában ne legyen mellőzve a „nemzeti“ jelleg, vagyis, hogy a galambok értéke szakszerűbben legyen pontozva. Végül hangsúlyozták, hogy a bírálat hiányos módszere nem befolyásolhatja kedvezőtlenül a galambászok nemzetközi kapcsolatait, illetve a kapcsolatok további fejlesztését. Arra is számítanak, hogy bíráló megjegyzéseik minden országban kellő megértésre találnak, s a hibák kiküszöbölése a galambsport további fellendülését eredményezi. A vélemények és a nézetek összeegyeztetése céljából kérdéssel fordultunk a BRNO 70 Nemzetközi Galambkiállítás szervező bizottságához. Ismertettük a magyarországi szakemberek álláspontját és kértük tájékoztassák olvasóinkat a kifogásolt bíráló, illetve értékelő módszerekkel kapcsolatban. A szervező bizottság elsősorban is megnyugvással veszi tudomásul, hogy a külföldi vendégeink nagy jelentőséget tulajdonítanak a brnoi kiállításnak és hangsúlyozzák, hogy az értékelés folyamán felmerült kisebb nézeteltérések nem gátolhatják a galambászok nemzetközi együttműködésének fejlődését. A pontozás, illetve a galambok értékelésének kifogásolt módszerével kapcsolatban azonban a szervező bizottság véleménye nem egyezik a magyarországi szakemberek véleményével. A szervező bizottság elsősorban is hangsúlyozza, hogy az értékelés alapelvei a nemzetközi kiállításon résztvevő nemzeti szövetségekben, már a kiállítás előtt ismeretesek voltak, és mindenkinek lehetősége volt arra, hogy módosító javaslatokat terjesszen elő, esetleg kérje a hagyományosan alkalmazott módszerek, illetve bírálati alapelvek felülvizsgálását, esetleges módosítását. A bizottság továbbá tájékoztatott arról is, hogy hazánkban minden évben tanfolyamokat rendeznek a különböző szintű bíráló bizottságok tagjai részére, s ezeken a tanfolyamokon nemcsak a hazai, hanem a külföldi galambfajtákkal is részletesen megismerkednek a jelenlevők. Mivel feltételezhető, hogy hasonló tanfolyamokat más országokban is rendeznek, így nem lehet egyetérteni azzal az állítással, hogy a nemzetközi zsűri, tehát a bíráló bizottságok tagjai csupán általános galambismeretekkel rendelkeznek, vagyis hogy a külföldi galambfajták jellegzetes vonásait nem ismerik alaposan. A magyar galambfajták viszonyában ez a megállapítás még hatványozottabban érvényesül tekintettel arra, hogy dr. Szűcs Lajos könyvét, illetve az említett könyv alapján a magyar galambfajtákat a csehszlovákiai szakemberek aprólékosan ismerik és tájékoztatták a magyar galambok jellegzetes vonásairól a nemzetközi kiállítás bíráló bizottságainak lengyel és német nemzetiségű tagjait is. A szervező bizottság a galambok értékelésének fő fogyatékosságát abban látta, hogy a kiállításon résztvevő különböző nemzetek képviseletéből alakított bíráló bizottságok, vagyis a bíráló bizottságok tagjai a saját galambfajtáikat helyezték előtérbe, illetve mindent elkövettek abból a célból, hogy a saját galambfajtáik minél jobb minősítést, tehát minél több pontot érjenek el. . Szerkesztőségünk megjegyzése: A kifejtett vélemények és álláspontok alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy az ismertetett nézeteltérésekhez valóban a törvényszerűen jelentkező emberi részrehajlás, tehát a saját nemzeti galambfajták túlbecsülése, az elsőség elnyerésére irányuló törekvés vezetett. Az ilyen nem kívánatos nézeteltérések elkerülése céljából talán helyes lenne, ha a galambtenyésztők nemzeti szövetségei megfontolás tárgyává tennék: nem lenne-e helyesebb, ha a nemzetközi versenyeken olyan nemzetek szakemberei alkotnák a bíráló bizottságokat, amelyek nem vesznek részt a versenyben? Ugyanis, ha a bíráló bizottságoknak nemzetközi galambismeretekkel rendelkező semleges tagjai lennének, úgy el lehetne kerülni, hogy a galambok értékelésében a résztvevő nemzetek képviselőinek befolyása érvényesüljön, tehát hogy az egyes országok galambjai érdemtelenül sok vagy leértékelés következtében kevés pontot szerezzenek. KUCSERA SZILARD Kiváló húsértékesítésű, de nálunk ezidáig kevésbé ismert tyúkfajta az amrox, amely fajta jelleg tekintetében a sávozott plimutra emlékeztet, de jóval nagyobb testsúlyú. Képünkön amrox tyúk Lneníéková Hana tenyészetéből (címe: Bronmov, okr. Náchod). (A szerző felvételei) Livorno olasz városból (angolul Leghorn) a helyi fehér tyúkokat Amerikába szállították, ahol fajtává nemesítették. A baromfitenyésztés iparosodása során egyre kedveltebbé vált a karai tollasodást, nagy tojásbozamot. ritka kotlást. csekély takarmányfogyasztást mutató fajta. Képünkön Iegborn kakas, Záloha František tenyészetéből (cím: Brno, Gottwaldova 21). Amikor beköszöntenek az első hideg, sokszor deres éjszakák, a horgászok téli pihenőre rakják pontyozó szerszámaikat, előkerülnek az erősebb zsinórok, nagyobb méretű úszók, hármashorgok. Itt az ideje a csukázásnak, arra kell szerelnünk. A hideg éjszakákból, a víz lehűléséből egyik legjobb horgászhatunk a csuka is arra következtet, hogy jó lesz felkészülni a télre, a hosszú böjtölés időszakára, igyekezni kell egy kis zsírréteget felszedni, mert jön a hosszabb koplalás ideje. A keszegfélék még megtalálhatók, szorgalmasan kutatja, keresi őket. A jó csukásvizeken — márpedig folyóink holtágai általában azok — ebben az időszakban szinte percenként látjuk rablásait, sokszor egész a víz felszínéig zavarja azokat, máskor csak a felspriccelő kishalak meneküléséből következtethetünk garázdálkodására. Horgászirodalmunkban a csuka horgászatára vonatkozóan igen sok értékes anyagot találunk, így e rövid cikkben csak néhány tapasztalatról szeretnék beszámolni, ami talán csak adalék a csuka táplálkozásához, horgászatához. Elöljáróban meg kell mondanom, hogy itt elsősorban az idősebb korosztály módszerét ismertetem, nem foglalkozok a pergető horgászat módszereivel, azt meghagyom másnak. Magam részéről minden tiszteletet megadok azoknak, akik egész napon át szorgalmasan dobálnak, „tán csodálom, ám de nem szeretem“ már a villantőzást. Az élőhalas csukázásnak Is megvannak a sportszerű és korszerű módszerei. KEZDJÜK A FELSZERELÉSSEL Csukázáshoz, tekintettel arra, hogy legtöbbször vízinövénnyel benőtt, akadályos terepen horgászunk, használjunk erősebb zsinórokat, 35—40-es méret talán a legalkalmasabb. Ezt a vastagságot még peremfutó orsónkról is eldobhatjuk 20—30 méter távolságra. Botjaink legyenek erősek és lehetőleg merevebbek, itt az a jó, ha minél hosszabb. A horog elsősorban hármashorog legyen, biztosabb akadás miatt ez vált be legjobban, nem nyeli mélyen az apró csuka, nagyobbnak pedig úgyis mindegy; ő nem a horgot nézi, nyeli a kishalat horgostól, fémelőkéstől együtt Az összeállításhoz tartozik még a csukázó úszó is, ami lényegesen nagyobb felhajtóerejű az egyéb módszereknél használt úszóknál. A nagyobb úszótest használatát a nagyobb méretű ólom és a nagy csalihal indokolja. Az úszós csukázáshoz kizárólag élő csalihalat használhatunk. Hallottam olyan esetekről — sőt velem is megtörtént —, hogy szükségből döglött halat tűztem horogra és ezzel fogtam csukát, azonban mégis azt kell mondanom, hogy az élőcsali lényegesen eredményesebb. Természetesen olyan csukásvizen, ahol már főleg a késő őszi időszakban kevés a kishal és sok a csuka, a döglött hal is hozhat némi eredményt. A HORGÁSZ SZAKIRODALOM elsősorban veresszárnyú keszeget, bodorkát és kárászt ajánl csaliként. Kitűnő csalik ezek, és főleg ha nagyobb példányokat fűzünk a horogra, kitűnően mozognak, felhívják magukra az éhségtől portyázásra kényszerített csukák figyelmét. Néhány esetben azonban lehetőségem nyílott arra, hogy a csukás vizekben nem honos csalihalat használhassak. Az eredmény minden várakozást felülmúlt. Ahol a klasszikus csalikra alig volt kapás, az idegen vizekből származó kishalakra sorra fogtuk a csukákat. A domolykó, kőfúrő, de elsősorban a petényi márna volt az a halfajta, amit a közeli hegyi patakokból meg tudtunk szerezni, és ha sikerült azokat eleven állapotban a csukásvízre kijuttatni, minden más csalit lepipáltak, a legjobb eredményt nyújtották. Egy régebbi horgászújságban, az elhúnyt Vásárhelyi Pista bácsi rövid cikkében olvastam arról, hogy kísérleteket folytatott a csukákkal, hogyan reagálnak az aranyhalakra. Jóllakott csukái közé bocsátott ún. aranykárászokat, és az eredmény meglepő volt. A csukák — bár egyéb takarmányhalak is voltak a medencében —, addig nem nyugodtak, míg az aranyhalakat fel nem zabálták. Ennek a cikknek alapján megpróbáltam aranyhalakkal csukázni. Jó 10—12 cm-es aranyhalakat fűztem a csükázó horgokra, és szépen fogtam is csukát olyan vizeken, ahol a veresszárnyúra és kárászra alig volt kapás. Természetesen aranyhalakhoz csak kevés horgász juthat hozzá. De feltétlenül le kell írnom, hogy az aranyhal kerti medencében igen jól tenyészthető, ha abba a tavaszi hónapokban néhány fűcsomót behelyezünk, könnyen leívik, s ha az első télen az átteleltetésüket meg tudjuk oldani, következő évben kiszínesednek és elérik a 8—12 cm-es, horogra való nagyságot. ÁLLÓVIZEKBEN nem honos csalihalakhoz azonban e horgászok nagy része hozzájuthat. Egyedül talán a petényi márna az, amit csak gyors hegyi patakokban, a pisztrángok társaságában találunk meg, domolykót, kőfúrót azonban kisebb, élénkebb vízfolyásban foghatunk, akár horoggal, akár csalihálóval. Egyetlen igen komoly probléma — főleg a koraőszi melegebb időszakban — azok élvetartása és szállítása. Sűrűn eszközöljünk részleges vízcseréket, ha pedig otthon akarjuk őket napokig tárolni, úgy minél nagyobb edényben, lehetőleg hűvös helyen (pincében) tartsuk őket. Igen jó szolgálatot tehet egy akváriumi szellőzőkészülék, melyet valamelyik akvarista barátunktól kölcsön is kérhetünk, de magunk is barkácsolhatunk. Ennek segítségével akár hetekig is eleven csalihalakat tárolhatunk. Horgászatunkhoz ne zsúfoljunk sokat össze a csalihal-kannába. 10—12 db-nál többet sohasem viszek magammal, persze nem 3—4 centis apróságokkal horgászok, amit a bicskacsukák percek alatt elpusztítanak. Azt hiszem, örök törvény lehet az, hogy nagy csalihal kevesebb, de nagyobb fogást biztosít. A VÍZTERÜLETRE ÉRVE állítsuk össze úszós készségünket. Zsinórunkra először egy gumi ütközőt húzzunk fel, majd a nagyobbméretű csúszó úszót fűzzük fel. Ezután felfűzzük az úszó, illetve a csalihal súlyának megfelelő gömbólmot és felkötünk egy forgó karabinert. Ebbe a karabinerbe fogjuk akasztani a fémelőkés csukahorgot, melyre előbb a kishalat fűzzük fel. Bár a kishal horogtűzése körül elég sok vita volt horgászberkekben, magam részéről mégis a felfűzést ajánlom. A fémelőke fülébe beakasztjuk a fűzőtűt és kishalunk hátának bőre alatt — igen nagy vigyázattal, nehogy a gerincet megsértsük — végigvezetjük a fűzőtűt legalább 20—30 mm hosszban, majd behúzzuk az élőkét is. A horog így a kishal fejéhez közel áll, és nyelésnél leghamarabb a csuka szájába jut. A kishal elkopása, forgatása, nyelése szintén örök témája a horgászvitáknak. Azt hiszem, az elkopáson nem érdemes vitatkozni. A macska sem vizsgálja tudományos gondossággal, hogyan kapja el az egeret. Lényeg, hogy elkapja. A többi már más kérdés. Nyilvánvalóan a csuka is tudja, hogy legkönynyebben fejjel lefelé nyelhető el a kishal, hiszen így úszói a testhez simulnak. Tehát a fej közelében levő horog ésszerű és indokolt. Néhány kishalfajta — a kényszerből néha csalihalként is felhasznált sügér vagy durbincs — nyelése másképpen nem is képzelhető el. A FELCSALIZOTT HORGOT aztán dobjuk a kiszemelt hely« re. A dobásnál azonban vigyáz« zunk. Itt a dobás kivitelezésének lágynak kell lennie, nem fékezhetünk erélyesen, nem csaphatjuk át a felkapókart, mert .akkor kishalunk leröpül a horogról. Pontosan mérjük be á dobás távolságát és ennek megfelelő lendülettel úgy irányítsuk' dobásunkat, hogy a kishal mintegy felülről pottyanjon a kijelölt hínárfoltba. A csukáról tudjuk azt, hogy megszokott helyéről les áldozatára, csak a késő őszi, téli időszakban kóborol nyílt vizeken, keresi a ritka zsákmányt. Ez indokolttá teszi, hogy csalinkat — ha hosszabb ideig nin« csen kapásunk — más-más helyre dobjuk. Ilyenkor kényszerítve vagyunk a kishal kiemelésére. Ha nem akarjuk, hogy leszakadjon, ezt a műveletet nagyon óvatosan, rángatás nélkül végezzük, ezzel néha meg tudjuk menteni a kishalat. KAPÄS általában úgy kezdődik, hogy a kishal ideges mozgásba, ránga fásba kezd, amit úszónk’ azonnal jelez. Ilyenkor gondosabban figyeljük, mert a nagyon hínáros vizeken nem várhatunk hosszú ideig a nyelésre, hiszen az elakadás, a zsinórnak a vízinövényekre történő felcsavarásának veszélye igen nagy. Amint erélyesen elmeríti az úszót, elindult vele, azonnal vágjunk be és igyekezzünk minél előbb a partközeibe húzni. A koraőszi hínáros vizeken térosztásra nem sok lehetőség van. Későbbi horgászatainknál, mikor a vízinövényzet már leszállt, várhatunk tovább is, a biAos nyelésre. Főleg, ha nagyobb csalihalakkal horgászunk, indokolt a kivárás. A csuka horgászatával meglehetősen sokat foglalkoznak horgászkönyveink és általában horgászirodalmunk. Az úl tapasztalatok összegyűjtése mégsem indokolatlan. E rövtd cikkben csupán egyik részterületét érintettem a csukahorgászatnak. örülnék, ha horgászbarátaim hasznát vennék annak, amit itt elmondottam. Bedli István
