Szabad Földműves, 1970. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1970-11-28 / 48. szám

SZABAD FÖLDMŰVES 1970. november 28. Ю. V ologya! t., — kláltaŔ Marija Sztyepanovna.- A világ, mely körülötte elcsendesedett ivóit, most forogni kezdett, bezá­rult, majd megvonaglott a szeme előtt. A boldogság, az öröm mindent elsöprő hullá­iba ragadta meg, elmosva mindazt, ami az imént történt. — Én bolondom, én drágám, én kedvesem! — kiáltotta elfulladva, miközben férje után sza­ladt, és megragadta a koffer fülét. — Csak ostoba véletlen az egész. Higgy nekem] Honnan jöttél szerelmem? Mit íükarsz? Mi van veled? — Ne kiabálj annyira! Intézzük el őrültségek nélkül... Ezzel a hajóval érkeztem, és holnap az első hajóval elmegyek. Micsoda este van ma! Szin­te hívja a vihart, nem igaz? — eről­­tetetten közömbös, mesterkélt hangon •beszélt. — Kiküldetésben vagyok, nos, hát csináltam egyúttal egy kis kité­rőt. Párezer verszta az egész. Meg kell látogatni az asszonyt. Gondoltam, szerzek neked egy kis meglepetést. Emlékszel, mi a háború előtt is min­dig megleptük egymást. Hát gondol­tam, most is megleplek ... — Állj meg, hagyd abba, hagyd abba már, várj egy pillanatig, meg­magyarázok mindent, ne beszélj így! Marija Sztyeipanovna folyton igye­kezett férjét félbeszakítani, még a 6Záját Is megpróbálta betapasztani a tenyerével. Az elsősegélyrendező nővérszobájában akadt rá. — Nesze, gyújts rá.,. — Julja fel­ugrott, amikor meglátta Marija Sztye­­panovnát. — Az ördög tudja, mit ké­ne kitalálni. Hát neked aztán szeren­cséd van, Máska, mondhatom! Száz évben, ha egyszer fordul Ilyesmi elő! ... Szeszt azt én szerzek most neki, gramofont meg kapsz a sebesültek­nél .,. — Nem kell gramofon — mondta Marija Sztyepanovna. Ogy rémlett ne­ki, (hogy Julja gúnyolódik ivele. — Át­veszed tőlem mára az ügyeletet? — Persze. Kérik azt embert, hát átveszi... Hej, te Murci-cicuska... Az enyém is, szegénykém, béke porai­ra, adjon az isten örök nyugodalmat neki, ilyen helyzetben megcibálta vol­na alaposan a fülemet... Nagyon illetlen dolog volt, hogy ott csóko­­lózni kezdtetek! Én meg látom, hogy megáll valaki, és néz figyelmesen. Szívja a cigarettáját, áll, aztán el­dobja a csikket, és csak akkor jön oda... Az a bárányka meg a kitünte­téseivel elképedve tárta ki a karját utánatok, és a forradás, mint egy óra, lüktetni kezdett a homlokén ... — Hallgass mér! — Miért? Nyugodj meg, cica, min­den rendbe jön... Adj inni neki ren­desen — aztán be az ágyba. Az ilyen dolgok ott lezárulnak, ezt én néked VIKTOR KONVECKI/ Az azonban erővel félrelökte a ke­zét.- Sietve haladtak a folyó mentén — valahová. Már elhagyták az utolsó házakat, és a városon túli sáros uta­kat rótták. Felettük mind meredekeb­ben emelkedett a szakadék a felduz­zadt, sötétedő ég felé, peremén lefelé lógtak és zúgtak a szélben a fák. Az utat burkoló pallók hajladoztak, és csak lépkedték ezeken a pallókon va­lahová. Amikor már sem ember, sem ház nem volt látható, és nem maradt más, csak a folyó, a víz eső előtti nyugal­ma, melyet a széltől felvert felszíni tajték alá rejtett, Vologya megállt, kofferjére ereszkedett, előregörnyedt, és kezébe temetve arcát, felnyögött. Marija próbálta a fejét átölelni: érez­te, hogy olyan kibírhatatlan fájdalom, olyan halálos sérülés van a homloka mögött, hogy félt még beszélni is, ne­hogy ügyetlen szóval fokozni találja ezt a fájdalmat. Ki tudja, miért, eszé­be jutott, hogy egyszer egy táncmu­latságon Vologya többet ivott a kelle­ténél, otthon rosszul lett, nyilalni kez­dett a feje, bizonyára alkoholmérge­zést kapott, mivel különben mindig keveset iszik, s ő semmivel sem tu­dott segíteni rajta, csak tartotta a homlokán a kezét. Vologya pedig egy­re kérte, hogy ne vegye le a kezét a fejéről. Hogy szenvedett akkor miatta, mennyire kívánta volna kiszívni belő­le és átvenni magába a fájdalmat, de hát ez teljesen lehetetlen volt. Most sem tudott segíteni rajta. Látta, hogy milyen undorral rázkódik össze, mi­kor érzi, hogy 6 hozzáér, és hogy képtelen egyáltalán ránézni is. És megértette, hogy ez azért van, mert elviselhetetlen szégyen gyötrl miatta. — Istenem! — nyögte Vologya ujjal között arcát eltakarva. — tehetséges, hogy én magam láttam mindezt az imént? Vagy csak álmodom? Ö, az ördögbe! — és durván káromkodni kezdett. — Egy őrnaggyal, egy kapi­tánnyal, meg egy kifestett nővel.., és megérkezik a frontról a szegény hadnagyocska! Melodráma egy vidéki színpadon — fejezte be végül is erőt véve magán, és felállt. — Hát mit tegyünk, asszony, vigyél haza. Marija Sztyepanovna megindult a pallókon visszafelé. Vologya mögötte lépkedett, és a deszka szabálytalan ritmusban dobbant kettejük léptei alatt. Marija Sztyepanovna hazavitte Vo­­logyát, és elindult Joliját megkeresni. megmondhatom. Persze, kellemetlen, de hát mit tegyünk?...-1- Miért beszélsz így velem? — kérdezte irtózva Marija Sztyepanovna. — Ne haragudj — mondta egy kis hallgatás után Julja csendesen. — Egyszerűen irigyellek... Ha akarod, megyek, és minden jót mondok rólad neki. — Elment az ép eszed — mondta Marija Sztyepanovna, végképp el­vesztve a reményt. Vologya sokat ivott, nem hígította a szeszt. Töredezett körmü, fekete, összefagyott keze súlyosan, fáradtan feküdt az asztalon. Minden pohár után jobban kidagadtak az erek rajta. Ez már nem a tanár, hanem a frontot járt utász keze volt. És Vologya ma­ga is, egészében idegen, fáradt és súlyos volt, akár a keze. A kikötőben látottakat nem emle­gette többé, de ezután sem nézett Marija Sztyepanovna szemébe. Kira­kott az ágyra égy csinos kis női csiz­mát, egy zsákmányolt termoszt, és egy tábla amerikai csokoládét. Nyu­godtan, kimérten, egyenletesen be­szélt, figyelmesen hallgatta Marija zavaros elbeszélését itteni életéről és ■faunkájáról, az evakuációról, apró részleteket kérdezett tőle arról, hogy a bátyja hogyan pusztult el Lenin­­grádban, és szűkszavúan, de pontosan felengedett az asszony kérdezősködé­­sére egészségi • állapotával és a há­borúval kapcsolatban. Az utcán megeredt az eső, hango­san csapkodott a sűrű sötétben. Marija Sztyepanovna meggyújtotta a petróleumlámpát, és szorosan be­­függönyözte az ablakot. A szoba barátságosabb és csende­sebb lett, mintha a világ ennek a ki§ szobának a méreteire szűkült volna össze. És így történhetett, hogy Ma­rija Sztyepanovna váratlanul le tu­dott ereszkedni Vologya elé a földre és meg tudta fogni a kezét. — Vologya, drágám ... — mondta. — Én úgy szeretlek téged, higgy ne­kem! Én úgy vártalak, olyan végtele­nül vártalak! Megmagyarázok mindent neked, becsületemre, mondom, iga­zán! — Állj fel — mondta Vologya —, és tölts még egy keveset... Bölcs dolog ez a vodka ... Hát szóval, meg­vagy — tette hozzá körültekintve, mintha csak most lépett volna be a szobába. Marija Sztyepanovna felkelt, és Vo­logyára nézett. Hirtelen úgy érezte, hogy Vologya hitt neki, és lassanként megnyugodott. A boldogságtól és a megkönnyebbüléstől felragyogott a szeme. És maga sem értette hogyan, újra ott találta magát a földön férje előtt, görcsösen ölelte a lábát, csókol­gatta a csizmanadrág száraz, zöld posztóját. Vologya simogatta, kócolta a haját, majd a keze elindult lefelé. Marija Sztyepanovna sietve gombolta ki a ruha szoros gallérját, utat enged­ve Vologya kezének. — Ne utazz el! Ne utazz el holnap! — könyörgött ráemelve a tekintetét, és mind szorosabban simult hozzá. — Bánja az ördög, elkésel egy napot! Maradj még! Hiszen mindenki késik! — Még nincs vége a napnak holna­pig — mondta Vologya. — És kelj fel a térdedről... De Marija Sztyepanovna most már nem akart sem a szavakból, sem a hangsúlyból érteni. — ölelj hát meg végre suttogta. — Drágám, te, életkém, kedveském, boldogságom, én katonám ... Hány nap és hány éjszaka vártalak, Volo-­­gyám, édesem! És mikor lesz vége ennek az egésznek? Olyan fáradt va­gyok már ettől az örökös sötétség­től... Vologya a haját fogva hátrahajtotta az asszony fejét, és hosszan, kese­rűen csókolta az ajkát. Szeme le volt hunyva. És Marija Sztyepanovna megértette, hogy Vologya most elbúcsúzott tőle. —• Egyedül fekszem le — mondta tompán. — Külön ágyazz nekem. Ér­tetted? — Igen — mondta Marija Sztyepa­novna. Rettentő gyengeség és fárad­ság fogta el. Julja fekhelyén ágyazott meg férjének, Vologya azonnal elol­totta a lámpát, levetkőzött, és lefe­küdt. Marija Sztyepanovna az ablaknál állt a sötétben, kinyitotta és cigaret­tázott. Az eső hol elállt, hol meg újra szakadt, mintha dézsából öntötték vol­na. A mahorka sercegett minden szip­pantásnál, a füst csíkja nesztelenül kúszott át az ablakpárkányon levő aloé ágai között, és meggörbült az esőcseppek sűrű csapkodásától. Beállt az éji csönd a szobában és midenütt a földön, -körös-körül. Az eső cseperé­­szése már megszokottá vált, nem zas varta meg ezt a csendet. Gondolat- és emlékfoszlányok, elfelejtett versek szövege, sebesültek kedvessé vált hangja, panaszaik, arcuk a lapos pár­nán; a történtek jóvátehetetlensége, a hideg, amit az őrnagy zubbonyán függő kitüntetésektől még most is az ujjaiban érez, hogy a napi gondok mögé rejtőzzék e baj elől, a Volo­­gyáért érzett fájdalom — mindez tel­­jes zavaros káoszban kavargóit Marija Sztyepanowia tudatában. Még az is eszébe jutott, hogy mintegy másfél évvel ezelőtt az egyik sebesült azt állította, hogy találkozott Vologyával a fronton, erős és egészséges. Ö per­sze minden új betegtől érdeklődött Vologya után. Végre az egyik vála­szolt. Hamarosan rájött azonban, hogy a sebesült hazudik, de még ettől a ha­zugságtól is megkönnyebbült, mert Vologya régen nem írt akkoriban ne­ki... — Ismerted te Scsukin alhadna­gyot? — kérdezte alig hallhatóan, anélkül, hogy hátrafordult volna. Vologya nem válaszolt, csak meg­mozdult az ágyon. Üjra nagyon nagy lett az éji csend. Marija Sztyepanovna becsukta az ablakot, sietve levetkő­zött, odaült az ágyra, Vologya mellé, lehúzta róla a takarót, átölelte a vál­lát, és maga felé fordította. Vologya nem aludt. És miközben Marija Sztye­panovna hozzásimult, és csókolgatni kezdte az arcát, ajkán érezte a férfi könnyeit. Nem beszéltek többet. Egyek voltak az éjszakával, az esővel, a szakadék alján futó éji folyóval, a nedves fák­­kai a parkban. Mindez együtt volt, és az egész nesztelenül és szélsebesen száguldott valahová. Nem volt háború és éhség, nem volt halál és szulfidin, nem volt Lady ’ Hamilton és nem volt őrnagy. Csak Vologya volt, sebhelyei, síkos bőre, keze, amely súlyossá vált, fuldokló sietsége és hallgatása. Aztán lassan csendesült az éjszaka sodra, majd megállt. Marija Sztyepanovna újra hallotta a csendet, mivel az eső is elállt. Az ablak alig láthatóan szür­külni kezdett. Vologya fejét hátrave­tette, behunyt szemmel feküdt a há­tán. — Gyújts meg nekem egy cigarettát. — Mint egy padisah — suttogta Ma­rija Sztyepanovna, és csöndesen fel­nevetett a boldogságtól, a hálától és a gyöngédségtől, hogy minden baj és bonyodalom elmúlt, és most újra úgy tréfálhat Vologyával, ahogyan a há­ború előtti éjszakákon. (Folytatjuk.) Két évtized A magyar tannyelvű iskolák meg­alakulásának 20. évfordulójáról emlékezünk meg a napokban. Je­lentős jubileum ez, kiválóan alkal­mas arra, hogy pedagógusaink, fő­ként azok, akik az indulás ünne­pélyes perceire, fáradságos hét­köznapjaira is emlékeznek meg, le­mérjék a megtett utat, leszűrjék belőle a megfelelő következtetése­ket. A Bratislava-vidék járás magyar tanítási nyelvű iskoláinak pedagó­gusai Szencen rendeztek bensősé­ges ünnepélyt az évforduló alkal­mából. A valóban értékes rendez­vényen Mózsi Ferenc, az SZSZK Oktatásügyi Minisztérium nemzeti­ségi főosztályának igazgatója mon­dott beszédet. Méltatta az eddig megtett utat, rámutatott a vitat­hatatlan eredményekre, a fejlődés irányára. Az ünnepély jelentőségét — amelyen egyébként a kerületi és járási pártbizottság küldöttsége, valamint a JNB iskolaügyi osztá­lyának vezetői is részt vettek — növelte az a tény, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 53. és Csehszlovákia Kommunista Párt­ja megalakulásának 50. évforduló­ja jegyében zajlott le. Vitathatatlan, hogy pártunk meg­alakulására, az októberi forrada­lomra emlékezve különös súlyt kap a nemzetiségi oktatás. Azt jelzi, hogy az orosz proletariátus világ­­történelmi jelentőségű győzelme, hazánk kommunista pártjának több évtizedes harca a nemzetiségek számára is meghozta az egyenjo­gúságot. Olyan társadalmat terem­tett, amelyben szabad emberként élhetnek, művelődhetnek a nemze­tiségek tagjai. Ez pedig a humani­tás legbiztosabb mércéje. A szenei megemlékezés — s nyil­ván sok hasonló más megemléke­zés is — ismét a magyar tannyelvű iskolák ügyére irányítja a figyel­met Tény, hogy az elért eredmé­nyek mellett akadnak még fogya­tékosságok is. Viszont ezeket apró, türelmes munkával könnyen eltá­­volíthatjuH, Hiszen az alapfeltéte­lek adva vannak. Szakképzett pe­dagógusokkal, Jól felszerelt, kor­szerű iskolákkal rendelkezünk. A többi rajtunk múlik, mindenkin, nem csupáii a pedagógusokon. Az ünnepély — s erre vall peda­gógusaink önzetlensége — tartal­mában tán a legtöbbet ifjú nemze­dékünkkel foglakozott. Az ünnepi beszédet, a főbeszámoló gerincét lényegében az jellemezte, hogyan,­­miként lehetne még többet nyújta­ni fiataljainknak. Nos, ez tán így is van rendjén. Ifjúságunk jövőjé­nek biztosítása, érvényesülése irán­ti aggodalom motiválja a pedagó­gus tevékenységét, munkájának csupán akkor érik be gyümölcse, ha látja, volt növendékei érvénye­sülnek az élet küzdőterén. Elmondhatjuk, hogy ezen a téren is szép eredményekkel rendelke­zünk. A magyar tanítási nyelvű iskolákból kikerült és kikerülő fia­talok érvényes tagjai szocialista társadalmunknak, aktívan kapcso­lódnak be az ország építésébe. S bár pontos statisztikai adatok is rendelkezésünkre állnak, mégis úgy véljük: legjobb, ha körültekin­tünk közvetlen környezetünkben. Falvainkon magyar tanítási nyelvű iskolát végzett agronómusok, zoo­­technikusok, állatorvosok, ö'konó­­musok, tisztviselők látják el hibát­lanul feladataikat. Üzemeinkben és általában mindenütt hasonló a hely­zet. A magyar tanítási nyelvű isko­lák végzős bizonyítványa hitelt, megbecsülést szerzett szocialista társadalomépítésünk minden terü­letén. Végezetül tán annyit: mindezt pedagógusainknak köszönhetjük, akik fáradhatatlanul álltak és álla­nak ma is az iskolák katedrái mö­gött, de nem csupán ott, hanem ha kellett és kell aktívan bekap­csolódnak falvaink, társadalmi, po­litikai, gazdasági életébe is. (PJ Az elmúlt húsz évben a rozzant iskolaépület helyett majdnem min­den faluban korszerű nagyablakos épült. A képen látható iskolában az izsai (komáromi járás) gyerekek tanulnak. A pedagógusok atyja Jan Amos Komenský halálának 300. évfordulójáról emlékeztünk meg a na­pokban. A nagy pedagógus 1592. már­cius 28-én született Morvaországban. Korán árvaságra jutott és egy rokona segítette őt a tanításban. Tizenhat éves korában a cseh testvérek' támo­gatásával a pferovl latin iskolába járt, majd a herberni egyetemen folytatta tanulmányait. Amikor visszatért hazájába, a pfe­­rovi iskolának lett a vezetője, • majd később másutt működött. A fehérhegyi csata sikertelensége után kénytelen volt elmenekülni hazájából. Lengyel­­országban, Angliában, Svédországban, majd újból Lengyelországban tevé­A régi sárospataki iskolában Komenský emlékmúzeum van elhelyezve kenykedett. Lórántffy 2lsuzsaima meg-i hívására Sárospatakon is működött, ahol megírta híres művét, az Orbis pictust. Négyévi sikeres pedagógiai működése után újból Lenaoba ment, ahol a háborúban elpusztult az egész vagyona és az értékes kéziratai is el­égtek. Ezután elfogadta az amster­dami meghívást, itt dolgozott élete végéig. 1670. november 15-én halt meg. Komenský nagyságát a legnagyobb műve, a Didactica magna mutatja be, amelyben az oktatást röviddé, kelle­messé, hasznossá akarja tenni. Elő­ször az alapismereteket. kell elsajá­títtatni a tanulókkal, majd az ismere­teket fokozatosan bővíteni. Ö vezette ' be az osztályrend­szert, a tanítási órát, a tanítási évet ■ stb. Komenský jelen­tősége 300 év táv­latából sem csök­kent, — ő a tudo­mányos pedagógia megalapítója. Mé­lyen humanisztikus s demokratikus és mindig kihangsú­lyozta az anyanyel­vi tanítás rendkí­vüli fontosságát. Munkásságát, — örökérvényű okta­tási és nevelési el­veit minden tanító, tanár, nevelő és szülő nagyrabecsü­­li, és mély tiszte­lettel emlékezik meg a világ egyik legnagyobb peda­gógusáról. PhDr. Hofer fajos

Next

/
Thumbnails
Contents