Szabad Földműves, 1970. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-19 / 38. szám
Milyen házinyulat tenyésszek? Erre a kérdésre egyöntetű választ adni nagyon körülményes, mivel a hazánkban tenyésztett, hozzávetőleg ötven házinyűi fajta bármelyikét, bizonyos szempontból legjobbnak nevezhetjük. Évtizedünkre az egész világon jellemző a házinyúlhús fogyasztásának propagálása. Ennek következtében fokozódik a nyúlhús iránti kereslet. A külföldi nagyüzemi tenyészetek mintájára nálunk is megkezdtük a házinyúltenyésztő farmok alapítását, amelyek célja elősegíteni a nyugati országokba irányuló nyúlhúskivitelt. Az exportfeladatokból egyébként jelentős mértékben kiveszik részüket a Szlovákiai Kisállattenyésztők Szövetségének tagjai is. Azért vetettük fel a címben feltüntetett kérdést, mivel a probléma csaknem minden házinyúltenyésztőt érdekel, különösen ha részt kíván vállalni az exportfeladatokból. Szlovákia területén a vágásra érett házinyulak felvásárlását a nyitrán BRANKO néven alapított üzemközi vállalat végzi, melynek a Szlovákiai Kisállattenyésztők Szövetsége is tagja. A jelenlegi kezdeti időszakban a vágónyulak nagyobb hányadát szövetségünk tagjainak kellene előállítaniuk. Éppen ezért számos új nyúltenyészetet szükséges alapítanunk, illetőleg a meglévők állományát olyan fajtákkal javítani, amelyek igen jő húscsont-arányt mutatnak. Ezzel részint már feleletet is adtunk a felvetett kérdésre. Húshasznosítás szempontjából a házinyúl fajtáit a következőképpen csoportosítjuk: nagy testű fajták, középnagytestű fajták, kistestű fajták és törpe fajták. A kimondottan nagytestű fajták sajnos nem ajánlhatók hústermelésre, mivel élősúlyukból átlagosnál nagyobb százalékarányt mutatnak a használhatatlan csontok és belsőségek. Ehhez még hozzá kell számítani a gerezna súlybeli százalékarányát, amely, ha az elérhető húsmennyiségről beszélünk, szintén я hátrányt jelentő tételek közé kerül. Adva vannak tehát sorrendben a középnagy testű fajták, amelyek aránylag gyorsan növekednek vágósorba és rendszerint jó húsarányt mutatnak. Ezek közül leggyakrabban az újzélandi fehér nyulat, a kaliforniait és a francia ezüstnyúlat emlegetik. Húsarányuk nem egy esetben erősen megközelíti az élősúly 60 °/o-át. A francia ezüstnyúl hazánkban már régóta ismert és eléggé elterjedt fajta. Ez a nyúl élénk vérmérsékletű, gyorsan növekedik és előnyös a húsaránya. Ezen felsorolt jótulajdonságain kívül azért is kedvelik tenyésztőink, mert szép, ezüstösen tejszínű szőrzete igen vonzó. A kaliforniai nyúl kimondottan hústípusú állat. Telt, gömbölyded testének eleje éppen olyan széles, mint combos hátsó része. Felülnézetben téglalap alakúnak tűnik. Az említett három fajta közül húsaránya a legjobb. Az újzélandi fehér nyúl tenyésztését az utóbbi években gyakran propagálták, mint kiváló húshasznosítáSú nyúlét. További előnye az, hogy szőrszine fehér, így gereznájából festéssel bármilyen szőrmét lehet imitálni. Ami azonban húsarányát . illeti, bár ez igen jó, mégis ilyen tekintetben bizonyos mértékben a kaliforniai és a francia ezüstnyúl mögött marad. Húsarány szempontjából tehát az említett fajták sorrendje a következőképpen alakul: 9 1. kaliforniai, 9 2. francia ezüstnyúl, 9 3. újzélandi fehér nyúl. A megfelelő húsarányú fajták közé sorolható még a fentieken kívül a bécsi kékszemü fehér nyúl, a bécsi kék nyúl, a nagy csincsilla, valamint néhány további középnagy testű fajta. Az elmondottakból arra lehetne következtetni, hogy tenyészetünket mindenképpen át kellene állítani a jó húshasznosítású, középnagy testű fajták szorgalmazására. Ezt azonban nem kívánjuk, mert bármely fajta tenyésztése a maga módján hasznot hajthat. A kistestű nyúlfajták növekedése lassúbb, ezért a fiókanevelés náluk megdrágul. Viszont húsuk lédúsabb és ízletesebb. Amennyiben tehát nincsen szándékunkban vágónyulat produkálni, úgy hagyjuk meg tenyészetünkben azt a fajtát, amelyet szórakozásból, kedvtelésből már régebben tenyésztünk. Kívánatos, hogy megőrizzük az összes tiszta vérvonalú fajtákat, mint ahogyan azt szövetségünk alapszabályzata is kimondja. Emellett azonban igyekezetei fejthetünk ki a népgazdaságunk szempontjából fontos exportfeladatok teljesítésére is. MAAR ISTVÁN Ötszáz tojótyúk a háztájiban A baromfitenyésztés távlati koncepciója szerint Szlovákiában a háztáji kistenyésztők a jövőben jelentősebb mértékben vesznek részt a tojástermelésben. Ezzel az elgondolással öszszefűggésbcn a kistenyésztőknek lehetővé teszik 50—500 darab hibrid tojótyúk tartását. Erre a célra ki kell használni a volt istállókat, pajtákat és más alkalmas helyiségeket és területeket, amelyeket aránylag kis költséggel alkalmassá lehet tenni termes baromfitartásra, kistenyésztői körülmények között. Ezt talán „kisméretű termes tojótyúktartásnak“ nevezhetnénk. Hogy ez az ésszerű és igen hasznos akció sikeresen megindulhasson, szükséges, hogy az SZKSZ helyi szervezetei megállapítsák a községükben rendelkezésre álló területek nagyságát, tulajdonosaik megkezdjék a termek alkalmassá tételét tojótyúktenyésztésre és haladék nélkül megkezdjék a termelést, persze ha a tenyésztés iránt részükről érdeklődés mutatkozik. A kisméretű termes tojótyúktartás előkészítésével egyidőben a tulajdonos szerződést köt a mezőgazdasági terményfelvásárló és anyagellátó vállalat legközelebbi üzemével a tujáseladásra. Minden szerződés alapján eladott tojás ellenében 10 dkg takarmány vásárlására lesz jogosult a kistenyésztő, mégpedig nagykereskedelmi áron. A szerződő kistenyésztők nagyteljesítményű, szavatolt tojáshozamú jércéket kapnak, amelyeket egy év elteltével vágásra adnak át, majd ismét fiatal jércéket vesznek. A jércék az üzemközi baromfitenyésztési vállalatoknál vagy az üzemközi keltetőüzemekben rendelhetők és vásárolhatók meg (mindenekelőtt Nyitrán). Közelebbi tájékoztatásért az érdeklődők forduljanak az egyes üzemekhez, esetleg a Szlovákiai Kisállattenyésztők Szövetségéhez (cím: Slovenský zväz drobnochovatefov, Bratislava, Steinerova ul. 70.). —ar— BÉCSI KÉK Egész testén középsötét kék színű, kissé megnyúlt, de hengeres testű, a mellkasi és ágyéki tájékon csaknem egyforma méreteket mutató, középnagytestű, kettős hasznosítású, hús és prém nyúlfajta. Normál súlya 4,5 kg. A fej a bakoknál rövid és széles, az orr tompa, az orrhát enyhén hajlott. A nőstények feje finomabb, keskenyebb. A fülek felfelé állóak és kanál alakúak. A nyak rövid és izmos, a mellkas széles és mély, a hát hosszú, széles, jól izmolt, a far enyhén ívelt lefutású. A has feszes, a lábak rövidek, izmosak, szabályos állásúak. A bőr vékony, rugalmas, a szőrzet 2—3 cm hosszú, igen finom, közepes lömöttségű. A szemek színe barna, a karmok A bécsi kékből eredő morva kék, nagyon jó minősítésű házinyúl, Nezdaril Jozef pigmentáltak. —к— állományából. (Kucsera Szilárd felvétele) 2 A csuka horgászszemmel A többi halunkhoz mérten igen korán, február végén — márciusban ívik. A faj fennmaradásában ennek a korai időpontnak is jelentősége van. A kis csukák ugyanis így megelőzik növekedésben a később petéző halak ivadékait, tehát lesz elegendő táplálékuk. Nos, a kis csukák élnek is a természet adta lehetőséggel és bőven táplálkoznak. Rablóösztönük gyorsan kifejlődik. Mindenféle halat megesznek, beleértve fajtestvéreiket is. Gyorsan növekszenek, háromnyaras korra elérhetik a másfél kilós súlyt. A csuka télen-nyáron táplálkozik, emésztőnedveinek működése azonban szoros összefüggésben van a víz hőmérsékletével. 20 fokos vízben 8—10 óráig működnek gyomornedvei, amíg a lenyelt kishalat vagy egyéb táplálékot teljesen megemészti. Melegebb vízben gyorsul emésztése, hidegebb vízben azonban jelentősen meglassul: 3—4 fokos vízben meghaladja a 100 órát is. A csuka étvágyát tehát a víz hőfoka szabályozza. Fogásának lehetősége azonban sokkal inkább a táplálékhalak mennyiségétől függ. Az apróhalak bősége, vagy inkább hiánya határozza meg a csuka tartózkodási helyét, életmódját, magatartását. Nyilvánvaló, hogy a csukát olyan vízrészen kell keresni, amely állandó lakóhelye az apró halaknak, keszegféléknek. A csuka alkalmazkodási képessége igen nagy, hiszen a folyóvizek ártéri kubikgödreinek sekély, nyáron erősen felmelegedett, oxigénszegény vizében is megél, de életteret talál magának a hideg hegyi patakokban is. Érdekes jelenség, hogy kora tavasszal és késő ősszel többet mozog, mint nyáron. Különösen ősz végén, amikor a keszegfélék „elülnek“, tehát megcsappan tápláléka, vállalkozik nagyobb kereső utakra. Nyáron azonban leshelyet választ magának fedezékben és ott várja be a kishalrajok vonulását. A csukára ez az „útonállás“ talán a legjellemzőbb. Hazai vizeinkben sok a „szeméthal“, nyáron tehát nem kell különösebben megerőltetnie magát a leselkedő rablónak, hogy megtöltse bendőjét. A lustaság valósággal elhatalmasodik rajta. Ha a gyomrában levő kishalat félig-meddig megemésztette, ismét fokozottabban érdeklődik környező világának jelenségei iránt. Igen jó működő oldalvonal-érzékszerve jelez minden közelében lezajló eseményt. A halak által keltett vízrezgést úgy érzékeli, mint az evezőlapát mozgását vagy a vízbe ugró béka csobbanását. A hozzá érkező rezgéseket „szelektálja“, kiválasztja közülük a számára kedvezőket vagy kedvezőtleneket. A sérült, beteg kishal rendellenes, vergődő mozgására azonnal felfigyel, és aránylag nagy távolságról is rögtön odaúszik, hogy fáradságos manőverezés nélkül könynyen zsákmányolhasson. Ezt a tulajdonságát különösképpen a horgászok figyelmébe ajánljuk. A mi vizeinkben ugyanis a csuka tavasztól késő őszig bőven talál táplálékot, tehát többnyire félig jóllakott állapotban van. Gyomornedvei dolgoznak és csak a könnyű zsákmány ingerli kapásra. Az is elsősorban akkor, ha az orra elé vezeti a horgász. Hangsúlyozzuk: a csukának általában nem a félénkség vagy az óvatosság a jellemzője, legtöbb esetben lustaságát kell legyőznünk azzal, hogy a csalit tartózkodási helyén kínáljuk fel neki. A csukát a felszerelés láthatósága, a nagy horog, a vastag zsinór egyáltalán nem rettenti vissza. Sokkal hamarabb lemond a csali bekapásáról, ha az fáradsággal jár. Ez a helyzet, ha ragadozónk nem szenved az éhségtől. Ha viszont éhes, nincs gondunk vele, jól kap bármilyen élő csalira vagy villantóra. Ha teheti „dugig“ telizabálja magát, azután biztonságos helyre húzódva, hosszú órákig emészt. A csuka táplálékértékesítése tekintetében még ma is megoszlik a kutatók véleménye. Újabban 6—8 kilogrammnak veszik ragadozó halaink táplálkozási együtthatóját. Ennyi kiló halat kell tehát a csukának elfogyasztania, hogy egy kilóval növekedjék a súlya. A csuka horgászatának módját a körülmények szabják meg. A felszerelés lehet úszós vagy úszó nélküli. Felkínálhatjuk a csalit vízközt vagy a víz fenekén. Módszerünk lehet álló jellegű, amikor csónakról vagy partról egy helyből horgászunk. Lehet mozgó, cserkésző jellegű, ha úszós horgászat esetén is rendszeresen helyet változtatunk, vagy állandó evezés közben bunkerrel tapogatjuk végig a nád szélét. Úszós felszerelésünket kétféleképpen állíthatjuk össze (1. ábra). Az egyik tipikus vízközti úszós készség. Az úszót ütköző állítja meg a zsinóron a megfelelő magasságban. Az ólom akkora, hogy az úszót ne húzza a víz alá. Helyzetét szintén ütköző vagy karabiner szabályozza, nem engedi, hogy a csalihoz lecsússzon. A 30—40 centiméter hosszú elükére kötött egy- vagy háromágú horogra tűzzük a csalihalat. Az úszónak akkora legyen a felhajtó ereje, hogy a virgonc csalihal se tudja víz alá húzni, erre csak a csuka legyen képes, ha bekapja kishalunkat. Ezt a felszerelést elsősorban nyílt vizen használhatjuk, ahol kishalunk szabadon úszkálhat. A másik úszós felszerelés, amelyet — mint az ábrán is látható — a súly a fenékre rögzít, akadósabb, növényzettel hínáros helyeken, nádi tisztásokban is használható. Ebben az összeállításban az ólom nagyobb, víz alá tudja húzni az úszót. Az ütköző segítségével a víz mélységének megfelelően szabályozzuk az úszó helyzetét. A fenéktől, tehát az ólomtól 50—80 centiméter távolságban fület kötünk a zsinórunkra (2. ábra) és abba akasztjuk" a 40 cm hosszúságú élőkét, forgőkarabínerre itt nincsen szükségünk, mert a fenékhorgony szerepét betöltő súly megakadályozza fő zsinórunk sodródását. Hogy az élőkével ide-oda mozgó kishal körbe ne járja fő zsinórunkat, azt a karabiner használata sem akadályozná meg. Időnként ellenőriznünk kell tehát, hogy a patony nem tekeredett-e rá a zsinórra. Nád közelében helyesebb egyágú horgot használni. Ennek nagyságát a csalihal nagysága szabályozza. Álló horgászat esetén a horgot a kishal hátába szúrjuk a hátuszony mentén vagy alatt, ügyelve arra, hogy gerincét meg ne sértsük. Csukázáshoz általában 1/0-ásnál nagyobb, hosszúszárú horgot használunk. Hármashorogból a kisebb számok is megfelelnek. Nád előtt legalább 0,40-es legyen a zsinór. Az élőké, a patony a fő zsinórnál vastagabb is lehet, akár 0,70-est is használhatunk, hogy a csuka el ne „harapja“. A csuka apró, tűhegyes fogai persze alkalmatlanok az élőké elharapására, — éles kopoltyúlemezei vagy a szájszélek szintén éles végződései azonban elvághatják a vékonyabb zsinórt. Fárasztás közben a csuka igen mozgékony, fejét rázza, forgolódik, úgyhogy fogazatával is könynyen elreszelheti a feszülő damilt, Régebben a horgászok fonott drótelőkét, sőt úgynevezett csukaláncot használtak. Я 0,70-es damil ezt jól pótolja és kevésbé merev, mint a drőtelőke. A csalihal feltűzésére két drillingből álló horogkombinációt is használhatunk (3. ábra). Egy nagyobb és egy kisebb hármashorogból készült a szerelés. A csalihalak nagyságának megfelelően hosszabb vagy rövidebb acéldrőttal fogjuk össze a két drillinget. Az összekötő drótot olyan hosszúra tervezzük, hogy a két hármashorog közötti távolság megegyezzék a csalihal hosszúságának felével. Az acélelőkét forgókapoccsal kötjük a zsinór végére. Ábránkon a horog betűzésének módja is jól látható. Az úszós készséget kizárólag élő kishallal csalizzuk. Erős 2,70—3,40 méteres botot használjunk és egyszerű zsinórtároló orsót. A csuka nem válogat a csalihalak között. Egyformán bekapja a vörösszárnyú keszeget, a dévért, a bodorkát, a kárászt, sőt a sügért is. Általában a 8—12 centiméter nagyságú halak a megfelelők, de ennél nagyobbakat is horogra tűzhetünk. Tapasztalatom szerint a kétfajta úszós készség közül a fenékólmos használata célravezetőbb. Nyílt és növénnyel benőtt vízszakaszokon egyaránt alkalmas, a kishalnak nincs nagy tere az úszáshoz, mindössze egy 30—40 cm-es sugarú körben mozoghat és így mozgása vergődőbb jellegű, a beteg haléhoz hasonló, tehát hamarabb odacsábítja a biztos zsákmányra szívesebben megmozduló ragadozót. Fontos, hogy kishalunk minél tovább életben maradjon a horgon, mert a mozgásával keltett rezgések távolabbról is odacsalhatják a csukát. A döglött hal csak akkor eredményes, ha a ragadozó elé dobjuk, vagy ha a csuka nagyon éhes és kutatja a táplálékot. Csalihalainkat tartsuk jó erőben, használjunk megfelelő nagyságú kannát s gondoskodjunk a víz állandó cseréjéről. Vígh József
