Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-24 / 4. szám

IRODALOM-л-/

Szergejék hevenyészett fedezéke a hóval borított tér déli felén volt. Szemben velük, mintegy 30 méterre egy hétemeletes barokk épület állt, bal oldalán keskeny sikátor kígyózott a Vár felé. A sikátor végén német tüzelóállás volt. Onnan lőtték a nácik a teret. Meg g Széna-tér Irányából. Szergejék az éj folyamán ásták be magukat és felkészültek a védelemre. A századot földhöz szegezte a németek állandó tüze és a parancs: ki kell tartani az utolsó emberig, meg kell akadályozni a fasiszták kitörését.

SzergeJ féloldalt feküdt a hóban és az alacsonyan úszó felhőket kémlelte, melyek vtszszaverték a toroktüzek felvillanó fényét. Szeretett volna rágyújtani. Veszettül kívánta a mahorka csípős ízét, mint mindig, amikor tzgatott volt. Váratlanul csend lett, csak néha hallottak távoli morajokat. Támadás előtti csend — gondolta SzergeJ, és Alekszejre nézett. A fiatal kijevi technikus szorosan feküdt mellette. Testük majdnem összeért. AlekszeJ a telefont vigyázta. Kék szeme lázasan csillogott, kócos szőke haja homlokára tapadt.

— Kezdődhetne — súgta —, őrjítő ez a várakozás.

— Ideges vagy? — kérdezte SzergeJ. Hangja reszelős volt. AlekszeJ megrántotta a vállát és hasra feküdt. A telefonkészüléket maga elé húzta.

AlekszeJ bólintott.

— Most már kezdődhetne. Szörnyű ez a várakozás.

— Nemsokára kezdődik — mondta a hadnagy. — Nemsokára visszafizetünk. Ivánért is, meg a többlekért is...

A fiú a távolba nézett.

— Nem kegyelmezek senkinek — mondta —, kutyák. Orvul lőtték le.

— Nácik.

— Itt mindenki náci — mondta AlekszeJ. — Még az írmagjuknak sem kegyelmezek.

— Bolond vagy.

— Nemi — mondta meggyőződéssel a fiú. En senkinek sem kegyelmezek, ük ts így tettek.

— De ml nem vagyunk ők.

A németek támadása nem érte őket váratlanul. A kemény égbolton vörösessárga fények lobbantak. Színes rakéták kúsztak a magasba, egy pillanatig lebegtek, aztán ezernyi darabra robbanva fényesen hulltak vissza. Fejük felett repeszdarabok és aknaszllánkok sziszegtek, a levegő megtelt furcsa, morajló hangokkal és Izzó feszültséggel. A becsapódások nyomán remegett a föld, a vörös lángnyelveket elnyelte a gomolyogva feltörő füst. Az utcát és a teret výgigseperte a nácik tüze. Lőttek mindenhonnan, a szemben levő házból Is. A Széna-tér környékén felállított német ütegek teleszórták a kornyéket repeszgránátokkal.

Berkest Antfrtts»

Figyeltek. Asszonyok, gyerekek próbáltak kijutni az égő házból. SzergeJ rögtön felismerte a tragikus helyzetet. A házban nem maradhatnak. A füst terjed, a falak leomlanak. A teret a németek gépfegyverrel lövik. Egyesek megkísérelték a menekülést a sikátorokon keresztül. A németek lekaszálták őket. Ott sikoltoztak, rémüldöztek az égő ház mellett, nem mozdulhattak, mert a nácik minden mozgó álakra lőttek. Négy vagy öt menekülőt egy leomló falrész temetett el. Akik még éltek, megpróbáltak Szergefékhez jutni. Csakhogy ez sem ment, mert ahogy kijutottak a térre, a fasiszták Széna tért ütege gyilkos tüzet zúdított rájuk. Halálhörgés, jajgatás verődött át a fülsiketítő zajon, aztán csend lett.

— Alekszejl — A hadnagy a romok felé mutatott. A romok között egy asszony kúszott, bebugyolált csecsemőjét magához szorította. Most ért a legszélső omladékhoz, a németek még nem vették észre. Előtte a fekete hóval borított tér, és vagy húsz méterre tőle Szergejék. A kijevi fiúnak összeszorult a szíve.

— No, most — bíztatta magában AlekszeJ a nőt. — MostI InduljI

— Szerencsétlen — súgta SzergeJ.

A nő felugrott. Abban a pillanatban felkerepelt a gépfegy— Te nem vagy Ideges, hadnagy elvtárs?

— Már megszoktam — válaszolta SzergeJ. Szegletes arca megnyúlt, hogy ásított.

— En nem tudom megszokni. .. soha — dörmőgte maga elé AlekszeJ, és szájába tett egy jégdarabkát.

A hadnagy óvatosan kidugta a fejét a fedezékből, Jobbra nézett a Széna-tér irányába, majd fejével a Vár komor tömbjét felé intett.

— Vége lesz ennek is, Alekszej. Nemsokára vége lesz. Már csak ott vannak.

AlekszeJ követte a hadnagy mozdulatát. '

— Már csak ott — mondta. — Meg Ausztriában. Berlinig hosszú az út. Addig hányán fordulunk még fel?

— Félsz, AlekszeJ?

A kijevi ftú nem válaszolt. Maga elé bámult a hóba. Testén lágy remegés futott végig. SzergeJ megérezte.

— Már csak ott vannak. — Evek óta ezt mondják. Közben fogyunk. Tegnapelőtt Szerjozsa, tegnap Iván, holnap talán én.

— AlekszeJ.

A kijevi a hadnagyra nézett. Tekintetében megkövesedett a szomorúság. SzergeJ megérintette a vállát.

— Ne gondolj rá.

— Tegnap óta mindig rá gondolok. Tegnap óta félek ...

— Más is fél.

— De én azelőtt sohasem féltem. Iván azt mondta, nekünk nem lehet semmi balunk. Semmi.

— Nem is lesz ...

AlekszeJ arca megrándult.

— Iván meghalt. — Megölték orvul. — Nem is lesz. Nevetséges.

A hadnagy előhúzta a kulacsát.

— Vodka. Igyál, AlekszeJ.

— Inkább rágyújtanék ...

— Most nem lehet...

Átvette a kulacsot, hanyatt

feküdt, és ivott.

SzergeJ sajnálkozva nézte a lázas szemű fiút. Eszébe Jutott a tegnap délután, amikor Iván holttestét behozták a felderítők. AlekszeJ, mintha megőrült volna. Ráborult barátja testére és keservesen zokogott.

Alig tudták őt elvonszolnt onnan. Hárman is birkóztak vele. AlekszeJ üvöltött: — Megfizetek! Esküszöm, megfizetek...

— KöszönömI — A kijevi visszaadta a kulacsot.

— Jó volt?

Becsülettel harcolt a század. Szergejt megnyugtatta a harc, a tűzkeresztségen már régen átesett parancsnok hidegvérével intézkedett. Távbeszélőn rövid helyzetjelentést adgtt, és fellőtte a rakétákat. A Margit körút környékén felállított aknavetők működésbe léptek. Tűz alá vették a szemben levő házat, a zászlóalj harcosai rohamra készültek, Szergejék is. A házat tépték, szakították a becsapódó aknák ... AlekszeJ hosszú sorozatokkal pásztázta az emeleti ablakokat, Merkujuv kapitány harcosat támadásba lendültek. SzergeJ felismerte a szándékukat: be akarják keríteni a német üteget. De ahhoz át kell Jutni a téren.

A szemközti házban, mintha megszűnt volna a németek ellenállása. Szergejék abbahagyták a tüzelést. Az aknaesö ts előbbre húzódott. A támadás a Vérmező Irányából bontakozott ki. Pokoli hangzavar volt. A Vár felől hatalmas robbanások rázták meg a leyegőt, lángnyelvek csaptak a magasba. A gránátok és aknák az utca kövezetén és a házakon robbantak, mély sebeket vágva a gránitköveken és a falakon ...

Egyikük sem tudta, hogy a szemben levő ház mitől robbant fel. Szergejt a légnyomás a földhöz lapította. Hirtelen arra gondolt, hogy a fasiszták lőszert halmoztak fel a házban. Várt néhány pillanatig, aztán kinyitotta a szemét. Ijesztő kép bontakozott kt a füstből. A vastag falak csonkán meredtek a magasba, a földhöz lapuló sűrű füstből sárgás lángnyelvek lobbantak fel.

— AlekszeJ — kiáltott a hadnagy —, megvagy?

— Semmi bajom ...

SzergeJ a harcosok sorait

rendezte. A robbanás négy katonáját megölte, nyolcat megsebesített. Az égő ház megvilágította a teret, vissza kellett húzódniuk a rohamárkokba, mert a nácik a sikátorból tűz alatt tartották a terepet. A házból még mindig hallatszottak a robbanások, a tűz erősödött. AlekszeJ a romok között kúszó alakokat vett észre. Fegyverét célzásra emelte. — A romok között — kiáltotta, és megeresztett egy rövid sorozatot.

A hadnagy megrántotta a fiú vállát.

— Nem katonákI örültI

— Fasisztákl

— Civilek. Menekülnek a házból. Ne lőj!

ver. A nő még lépett kettőthármat, aztán megingott és széles ívben a hóra zuhant. A kisgyerek kibukott karjai közül és egy törmelékkupac felé csúszott.

— Végük — suttogta Alekszej és elszorult a torka.

Hirtelen csend támadt. A Vérmező táján ts elhallgattak a fegyverek, szinte hallották egymás szaggatott lélegzését.

Aztán a törmelék felől váratlanul felsírt a gyerek. Döbbenetesen hatott rájuk a keserves gyereksírás.

— El — mondta AlekszeJ sápadtan.

— Sír — mondta SzergeJ. — Szerencsétlen.

AlekszeJ, mintha rúgtból lett volna, felpattant, és meggörnyedve a gyerek felé futott, aztán, hogy a közelébe ért, előredobta testét, és a síkos havon csúszott tovább. A nácik már későn tüzeltek. AlekszeJ a fedezék mögé hasalt, magához vonta a csöppséget. Szergejnek úgy tűnt, mintha babusgatná. A gyerek abbahagyta a sírást. AlekszeJ intett a hadnagynak.

— örült — súgta SzergeJ —, nem tudsz visszajönni.

Látta, hogy a ftú készülődik.

— MaradJI — Túlktabálta a fegyverek ropogását, de a kijevi fejével nemet intett, és a düledező falra mutatott. Ha leomlik, eltemeti őket. Vissza kell indulnia.

AlekszeJ készülődött. Jobb karjára vette a gyereket, szorosan magához vonta, s mint a rajtoló futók, bal kezével megtámasztotta maqát. Elrúgta magát a földtől. S abban a pillanatban felugattak a fegyverek. A ftú, mintha sérthetetlen lett volna. Elhúztak mellette a fénylő, sárga csíkok, és 0 csak rohant. Még tíz méter, még nyolc, még öt... Aztán megingott, mintha csak megcsúszott volna...

Mellén végigment a sorozat. Lendülete megtört, bal karját felcsapta és véqigvágódott a mocskos havon. Néhány méterre volt Szergejéktől. Még élt. Utolsó erejével átfordította testét, azzal védte a gyereket... Teste szinte lángolt a becsapódó lövedékektől.

Néhány órával később AlekszeJ vöröskatonát a ktcstny budai téren ideiglenesen eltemették. SzergeJ a sírjelre ráírta a nevét és halála napját. 1945. február 12. A kisfiút az egyik földszintes ház lakót vették magukhoz.

Negyvenhat évvel ezelőtt, 1924. Január 21-én halt meg VLA GYIMtR ILJICS LENIN, a világtörténelem ama hatalmas szemé lylsége, éld Marx ás Engels tanítását kiegészítve és a gyakor latba átültetve megmutatta ex utat, hogyan lehet megszűntein a dolgozók kizsákmányolását a tőkés társadalmi rendben

A. KÁNONOV:

öreg paraszt a Smolnijban

A távoli Szibéria eldugott, kis falujából Pétervárra utazott egy öreg paraszt. A hosszú úton mindenkinek elmondta, hogy Leninhez megy, s beszélni akar vele nehéz életéről. A városba érve látja, hogy az utcákon felfegyverzett emberek állnak, katonák menetelnek. Az öreg odalépett egy vörössapkás katonához s megkérdezte:

— Hol találhatom meg Lenint?

— A Smolnlj Palotában — felelte, s tovább sietett. Sokáig bolyongott a zászlódlszbe öltözött utcákon, s holtfáradt volt már, mikor egy nagy épülethez ért. Az épület előtt pásztortüzek égtek, s golyószórók voltak szétrakva. Mellettük tengerészek álltak. Ez volt a Smolnlj Palota.

Az öregnek megtetszett egy fiatal katona. Megszólította: — Lenint szeretném látnll

A kezét dörzsölgetó közlegény alaposan végigmérte az öreget.

— Mit akarsz vele? — kérdezte határozottan,

— Az életemről szeretnék vele beszélni... — felelte ez öreg, ■ a katona szelldebb hangon utasította: — Menj a parancsnokhoz, s kér] tőle belépési engedélyt!

A parancsnok eilőtt hosszú sor várakozott. A puskához szokott kéz ügyetlenül fogta a tollat. Lassan készültek az engedélyei;. Az öreg paraszt Is megkapta s boldogan Indult a palota felé, hogy felkeresse Lenint.

A Smolnlj első emeletén ruhát és fegyvert kaptak a katonák. Az öreg egy magas közlegényhez fordult: — Hol van Lenin? — kérdezte.

— A 67-es számú szobában — felelte vidáman a katona s megigazította plroscsillagos sapkáját.

A keresett szoba előtt két katona őrködött; az egyik fekete kabátos, nagybajiuszú munkás, a másik egy fiatal, bundába öltözött tengerész. Az öreg megszólította őket:

— Lenint keresem! — s felmutatta a belépési engedélyét.

— A nagyteremben fog előadást tartani — felelte a fiatal tengerész —. Ott megtalálhatod.

Az öreg földműves ekkor vette észre, hogy a széles folyosó túlsó vége felé özönlik a tömeg. Csillogó szemekkel indult a többiek után. Előre furakodott, s amint beért a terembe, hirtelen nagy zúgás támadt. Mindenki tapsolt, s a sapkájával integetett: — Lenini Lenini — kiáltották hangosan.

Az öreg felágaskodott, s a terem túlsó végében megpillantotta Lenint.

Vlagyimir Iljics egy kis emelvényen állt... s várt, míg a tömeg lecsendesett... majd felemelte karjait s halkan beszélni kezdett: ... de a tömeg újra kezdte: Éljen Lenini Éljen Lenini

Vlagyimir Iljics összeráncolta homlokát s mosolyogva újra széttárta karjait... várt... meghajolt a tömeg előtt s beszélni kezdett. A teremben csend lett.

— Elvtársak! A munkások, parasztok forradalma — melynek szükségességét a bolsevikok állandóan hangoztatták — megvalósult — kezdte. Majd az új életről, a szovjethatalomról, a béke fontosságáról beszélt. Leszögezte, hogy a nagybirtokosok földjét szétosztják a dolgozó parasztok között.

Az öreg figyelmesen hallgatott. Megértette Lenin minden szavát.

Amint a szónok befejezte, rendezgetni kezdte gondolatait, hogy odahaza elmondhassa társainak, amit hallott. Utoljára még egyszer a kis emelvény felé pislantott, s a többiekkel az utcára vezető lépcsősor felé tartott. Az épület előtt az „ismerős golyószórós katona szólította meg:

— Nos, öreg, beszéltél Leninnel?

— Nem — felelte — Lenin beszélt veleml s boldogan tovább sietett.

Fordította: Budai Ernő

i