Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1970-06-13 / 24. szám

I

IRODALOM

PINTÉR TAMÁS:

— Rosszul vagy, nagypapa? — kérdezte Andi.

— Semmi baj — felelte az öreg.

— Én tudom, hogy nemcsak úgy csinálod — mondta a fiú. — Akkor mindig vizet iszol és remeg a kezed, ugye?'

— Igen.

— Hagyjalak aludni?

— Nem akarok aludni.

— Csak pihensz?

— Igen.

— Írhatod a rendelést, és nem foglak zavarni. Addig nézem a könyvedet, ami a háborúról szól — mondta a gyerek.

Leugrott a székről, fürgén á polchoz szaladt, az öregember már nem is tudta volna megakadályozni abban, hogy a vaskos kötetet leemelje. A kisfiú az asztalhoz telepedett a könyvvel az előbbi helyére, feltérdelt a székre és élvezettel kezdett lapozni. Ismerte már a képeket, de mint mindig, amikor ez a könyv a kezébe került, elfogta az izgalom.

Akisfiú megállt a kapu előtt, a csomagot a kerítés vasrúdjára akasztotta, és bemászott az elhanyagolt udvarra. Amint leereszkedett, magához vette az erősen átkötözött cipősdobozt és a töredezett cementjárdán a ház bejárati ajtajához ment. Nagyapja bent ült a bútorokkal zsúfolt szobában, a nagy, kerek asztal mellett, kezében a golyóstollal elmerülten nézett az előtte heverő papírrá.

— Hát te? — kérdezte a gyereket, amikor az megállt mellette. — Hogyan jöttél be?

— Nem akartam, hogy kigyere — felelte a fiú. — A múltkor is azt mondtad, hogy nem jó neked a sok mozgás. Fogtam magam és bemásztam.

Az öregember szigorúan pillantott rá.

— Máskor inkább csengess. Nem szeretem az ilyesmit.

— Ezt neked hoztam — mondta a fiú a csomagra. — Anya küldte.

— Jól van, Andi.

Az öregember a szekrény tetejére rakta a csomagot, kissé mogorván ült vissza az asztalhoz. Hajnal óta rosszul érezte magát, valahogyan gyengébb és fáradtabb volt, mint máskor.

— Nem nézed meg, mi van benne? — kérdezte a fiú.

— Majd megnézem — válaszolta az öregember.

— Nézd meg most.

— Mondom, hogy majd megnézem — felelte az öregember

indulatosan.

— Hús van benne meg sütemény — jegyezte meg Andi.

— Anyád legalább gondol rám Időnként — dünnyögte az öregember. — Mariska nénéd fél éve felém se nézett. Nem kíváncsi rám. Felőle nyugodtan el is pusztulhatnék.

— Én mindig meglátogatlak.

— Te igen.

— Mariska néni nem szeret?

— Majd megbánja — mondta az öregember. Az biztos, hagy majd meg fogja bánni.

— Haragszol rá?

— Ülj rendesen — figyelmeztette a nagyapja. — Ülj egyenesen és ne könyökölj az asztalra.

Az öregember szétnyitotta magán a zakót és egy pillanatig a szívére szorította a kezét.-r- Fáj a szíved? — kérdezte Andi.

Az öregember begombolja a kabátot és megrázta a fejét.

— Nem. Most nem fáj.

— De én tudom.

— Mondom, hogy nem.

— Csak úgy csinálod?

Az öreg a papírra pillantott. Rövid időre gondeln' !Vi ”-crült, egészen elfeledkezett a fiúról.

— Valami dolgod van? — kérdezte Andi.

— Igen.

— Nem szokott dolgod lenni.

— Kicsit rosszkor jöttél, Andi — mondta az öregember. — De azért csak maradj.

A fiú szemrehányó tekintettel nézett a nagyapjára.

— Nem mondtál igazat. Biztosan fáj a szíved, akkor szoktál ilyen lenni. — Andi kíváncsian a papír fölé hajolt. — Levelet írsz?

Az öregember megfordította a papírlapot.

— Nem. Ez más.

— Ha nem levél, akkor meg micsoda?

— Úgysem értenéd.

— Magyarázd meg.

— Nem értenéd.

— Nem akarod megmondani?

— Hányszor figyelmeztesselek, ülj tisztességesen — szólt rá a nagyapja.

Andi duzzogva fordult el, a porlepett könyvekkel megrakott polcot nézte. Egy ideig csendben ültek, majd az öregember nehézkesen felállt, a szekrényhez ment, kivett egy megkezdett doboz teakekszet, és néhány darabot tányérra rakott. A kisfiú a szeme sarkából kísérte a mozdulatait, egy óvatlan pillanatban magához húzta a papírlapot és belenézett. Az öregember nem vett észre semmit.

— Egyél kekszet — mondta ahogy visszajött. Letette a tányért a fiú elé. — Egyél.

— Nem régen tízóraiztam — felelte a gyéréit. De azért elvett egy száraz kekszet, és rágni kezdte. — Megnéztem, mit írtál *- vallotta be.

— Mit néztél meg?

— A papírosodat.

Az öregember idegesen rátette kezét a kockás ívre. Borostás arca elvértelenedett, szája remegni kezdett. Felháborodott volt, dühöt és egyben valami tehetetlen szomorúságot érzett.

— Ml az, hogy végrendelet? — kérdezte a fiú.

Nagyapja mérgesen összehajtogatta a papírt és a zsebébe

rakta.

— Kezdesz szemtelen lenni.

— Haragszol?

— Nem szokás mások dolgába beleütni az orrunkat — jelentette ki az öregember. — Ennyit már igazán tudhatnál.

A gyerek nyugodtan nézett vissza rá.

— Nem olvastam el az egészet. Csak azt, ami nagybetűkkel volt a tetejére írva.

— Akkor is.

— Mit akarsz rendelni?

— Ne morzsáid szét a ‘kekszet — szólt rá a nagyapja. — Azért adtam a kistányért, hogy arra morzsálj.

— Nem mondtad meg, mi az a végerendolet.

— Végrendelet — javította ki a nagyapja.

— Kinek írod azt a rendeletet?

— Senkinek.

— Csak magadnak?

Az öregember úgy érezte, levegőre van szüksége. Kedvetlenül, dohogva tápászkodott fel, kitárta az ablakszárnyakat és mély lélegzetet vett. Kint könnyű, meleg szél söpört végig a bokrokon, a légáramlat megmozgatta a szürkére koszolódott, szakadt csipkefüggönyt. A távoli teherpályaudvar felől idehallatszott -egy lefékezett szerelvény ütközőinek tompuló csattogása és a Diesel-motoros vontatómozdony sürgető kürtjelzése. Az öreg hunyorogva nézte a kertes villákkal szegélyezett utcát, a víztorony magasba nyúló betontömbjét és fölötte a felhőtlen, vakító eget.

Kis időre rájött a fájdalom és az ezzel együttjáró halálfélelem. Heves, kemény roham volt, de egészen gyors lefolyású, arra sem maradt ideje, hogy leüljön. Tizenöt másodpercig tartott az egész. Mintha hirtelen megállt volna a szíve, mintha minden megállt volna néhány pillanatra. Szemeit lezárta és az ablakkeretnek támaszkodott. Amilyen váratlanul jött a roham, éppen oly váratlanul múlt el.

Az öregember nem először gondolt arra, hogy egy ilyen rosszullét fog majd végezni vele. Ez egyszer megint szerencsésen megúszta a dolgot, de tuda, hogy előbb-utóbb be kell következnie egy olyan rohamnak, amely mindenképpen a legutolsó lesz.

Töltött magának egy pohár vizet az éjjeli szekrényen álló kancpőból, óvatosan ivott néhány kortyot, majd letette a poharat és fáradtan az ágy szélére ült.

— A háborúban sokan halnak meg? — kérdezte.

— Sokan — bólintott a nagyapja.

— Te is voltál háborúban és mégsem haltál meg.

— Mindig csak ugyanazt tudod kérdezni — szólt türelmetlenül az öregember. — És ne nyálazd a könyvet. A könyv nem nyalóka. Erre is figyelmeztettelek már egy párszor.

— Igaz, hogy te már vén vagy? — kérdezte Andi.

— Mi vagyok?

— Vén vagy ős sosem fogsz meghalni.

— Dehogynem.

— Anya azt mondja, nem. Mert olyan vagy.

— Ki mondja?

—- Anya beszélte apával, hogy olyan vagy, mipt a macska. Miért, a macska milyen?

Az öregember nagyon szerencsétlennek érezte magát, összeszorított szájjal, keserűen meredt a gyerekre.

— Elég volt ebből a butaságból — szólt csendesen. —Szedd össze a kekszet és menj, mert nekem dolgom van.

— A rendelkezéssel?

— Azzal.

— Megmondjam anyának, hogy tényleg beteg voltál?

— Nem kell.

— Nekem elhiszi. Láttam, hogy remegett a kezed. Biztos, hogy igazán fájt és nemcsak színész voltál, igaz?

Az öregember ismét ivott egy korty vizet és némán nézett maga elé.

— Ha rosszul vagy, olyankor mindig elküldesz — jegyezte meg tárgyilagosan a kisfiú. — Most is fáj a szíved?

Igen — válaszolta az öregember.

— Nagyon?

— Éppen eléggé.

— Elmenjek?

— Nem bánom.

— Csak azt mondd meg, nekem adod ezt a háborús köny. vet?

— Majd neked adom.

— De mikor?

— Majd, egyszer.

— örültél, hogy eljöttem?

— Mindig örülök, ha jössz. Most is nagyon örültem, hogy Jöttél — mondta dz öregember.

V