Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-16 / 20. szám
ŕ Tavaszi szél Felragyog az égbolt, tavaszi szél árad, zöld rügyek fakadnak, zeng a madársereg, tavasz van, tavasz van — locsogja a patak nyíló gyöngyvirágról ezüstharmat pereg. Fütyül a víg szellő s megnyalja az utat, hajlítja a bokrot, cirógatja kedvvel, fent az ég vizében, a nagy ragyogásban játszik, játszogat a pihe-fellegekkel. Zümmögő bogarak kelnek vándorútra, bujkálnak levelek harmatos selymében, táncot járnak, mintha részegek volnának, mézet szippantanak virágok kelyhében. Hej, te pezsgő patak, de gyönyörű is vagy, hiszen ugrabugrálsz, mint a téli szöcske, föléd hajlik néha a szomjazó szarvas, csőrét mártogatja tükrödbe a fecske. Kacagó kedve kél a kerek világnak, kacagó kedve kél a nagy természetnek, virágbokrétásan bókolnak a fák Is s halkan köszönnek a habos fellegeknek. Dénes György Május kilencediké lobogói Gyönyörű ég, azúrszín ég, mint a kékkő olyan ég Tankok, ágyuk körmenete. Írnél Feltámadt a város Utcák minden ablakában örömmámorban a nép Prága, Prága aranyváros, aranyhajú markotányos így szeretlek, így imádlak, így akarlak városom Még ha fegyver ropog is a rejtett utcák szorosában Bennrekedt a német, hiszen jönnek már a városon At új erők Bastille felől virág ének mámorában Asszonyszemek bogarában észak fénye derül fel Kint az utcán hol a sérült tükröt csapták fák falához örömtől az aggastyánok vendéghaja repül el Táncol Prága aranyváros, aranyhajú markotányos. |y| agam sem tudom hogyan tévedtem arra a pusztaságra. Nyilván elméláztam, nem oda akartam tartani, hanem valami faluba, onnan egy másikba, ahol munka kerül. Fülledt, meleg volt a levegő, úgy tűnt, mintha a Nap közelebb került volna a Földhöz és fel akarna mindent perzselni ezen a szerencsétlen földgolyón. Valósággal megállt a levegő. Fűszál se mozdult, mozdulatlan volt a pusztaság, csak a madarak röpdöstek a kék ég alatt, és mintha szomorú dalt énekeltek volna. Néha elcsendesedtek, mintha várnának valamire, ami megváltoztatja ezt a füllesztő hőséget. Egy csapáson haladtam, gondoltam, valahova vezetnie kell. Ez volt az egyetlen út a pusztán, mikor leértem a dűlőútról, jól eltávolodtam tőle. Sűrű, fojtó volt a. levegő. Ritkán érzi ezt az ember, talán csak a pusztán lehet észrevenni, vagy sűrűn lakott városban, ahol a falak és az aszfalt is ontják a hőséget. Egyetlen fát sem lehetett látni, csak az ég gyönyörű kéksége borult a Földre és a Nap izzott kegyetlenül. A szeme is elhomályosul az embernek ilyenkor, rövidebb távolságra lát, és mintha egész idegrendszere megbénulna, úgy érzi, kiszáll minden erő belőle, ott roskad össze a pusztán, annyi ereje sincs, hogy másszék, mint a féreg. Ilyenkor bíztatja önmagát: csak odaáigi... Meglát valami pusztai bozótot, az a cél! Viszi, csalogatja. Én is úgy jártam. Megtehettem vagy 800 métert, amikor megpillantottam egy fát a csapástól jobb kéz felé, ami úgy állt egymagában a pusztaságon, mint sötét felkiáltójel. Balról kútgém emelkedett ki. Na — gondoltam — mégis van cél, ami felé mehetek. Ahogy — Érdekes. Ezt csinálja mindig? — Hát, mi a jófenét csináljak? Néha farigcsálok valamit, néha meg csak ülök, vagy állok, oszt nízek a messzeségbe... — Mintha várna valakit? .— Hát, vár is az ember. Maga is úgy toppant most ide, mint földbül a forrás. Elnevettem magam. — Hát igen ... Most nyugodtak a birkák? — Az ... De az ürü türelmetlen ... Látja, hogy izeg-mozog? — Valóban. Csodálatosan szólt a kolomp. A kiskutya talpra ugrott, hangosan elvakkantotta magát, mintha mondta volna: Csend legyen ott, a teremtésit! A gazdámnak vendége van! Aztán újra lefeküdt, pislogva nézett hol a gazdájára, hol rám ... — Régen itt van már a pusztán? — Elég régen ... — Mióta? — Idestova 60 esztendeje. • — Hány éves? — Éppen annyi... — Szóval itt született? — Nem itt. — Hát? — Amott, abban a kunyhóban — mutatott dél irányába. Valóban fehérlett valami a messzeségben. — Ott is lakik? — Hát valahun lakni kell az embernek ... — Az igaz... Felesége is van? — Vóót... — Meghalt? — Nem ... — Hát? — Elment. — Itthagyta? — Itt az ebadta . . . egy cseppet összeszedjük magunkat, kedves, elmegyünk olyan pusztára, ami kicsit közelebb lesz a városhó. De ő bizony mindig zsörtölődött. Pedig eleinte jókedvű, vidám menyecske vöt, mindig danolt. Este kiült a küszöbre és sóhajtozott. Pedig — higgye el — mindent megtettem írté, de neki szűk vót a puszta. Vásárkor, ha bementem, a legszebb ruhára valót hoztam neki. Mindent ráakasztottam, amit csak bírtam, hogy ne legyen panasza. — Egy napon aztán — mán tizenöt íves házasok vótunk — idetívedt valahunnan, másik pusztáról egy juhász. Nem mondom, hogy nem vót tán takarosabb ember nálam, nem ilyen kis nyápic, hanem derík, pirospozsgás arcú. Beszélgettünk, ott, az eresz alatt. Mi újság van náluk? Én meg elmondom, itt mi van. Vót egy kis bor is, iszogattunk. A birkák csendben vótak, mert hűs este vót. A cimbora eccer csak elkezd danolászni. F^ne szip hangja vót, annyi szent. Kis idő múlva a felesígem is rákezdi. Nekem mindig olyan kappanhangom vót — nem ínekeltem. Már éjfél is elmúlott, mer’ messze az égen nem lehetett pillantani a hajnalcsillagot, mikor mondom: feküdhetnénk. Ok csak danolásztak tovább. Eccer aztán mégis rászánta magát a cimborám, s elköszönt. — Attul kezdve, mintha még jobban elhidegült vóna az asszony. Hiába mondtam annak mindent, szípen is, csúnyán is. Nem szólt egy szót se, néha bejárt a faluba. Mán eltelt jó pár hét, mikor látom kintrül, sűrűn ki-kimegy a kunyhóból, níz arra, a csapás felé. Gondótam, vár valakit. De aztán megnyugtattam magam, hátha csak kípzelődök. Délután lehetett, mikor valamiért bementem. Asszony i KAMJÍN •• közeledtem a fához, túl a kúton, rátapadt a szemem egy csapat legelésző birkára. A fa alatt az árnyékban ült egy kis, alacsony, szikár ember. Hangosan köszöntem: — Adjon isten! A kis fekete, göndör szőrű kutya talpra ugrott, hangos csaholásba kezdett, mintha ő fogadta volna a köszönést, nem a kicsi ember, aki valahova a végtelen pusztaságba nézett. Csak akkor szólalt meg csendesen, mikor elébe értem: — Magának is. Nap égette arca olyan volt, mint az öszerepedezett szikes föld. Kezefején vastagon dudorodtak az erek, körmei sárgák és vastagok, kuszáit bajusza finoman meg-megrezzent, ahogy egymást néztük. Látszott rajta, furcsának találja, hogy ezen a pusztaságon idegen vándor toppant oda. A kiskutya jól körülszaglászott, nem sántikálok-e valami rosszban, de később megnyugodott, mert gazdája elköhintette magát, s ez neki valószínű parancs volt: nyugodj meg, nem lesz itt semmi baj, hiszen ott a hosszú bot, rajta vastag réz csikófej és ha én valami rosszban törném a fejem, azzal kupán lehet kólintani. Az ember nem szólt, csak nézett, szemezett, ábrázatomból akarta kibogozni, mi szél vitt arra. Fáradt voltam, s anélkül, hogy hellyel kínált volna, a puszta ajándéka alatt, az árnyékban helyet foglaltam. Néztem a kutyát, lógó rózsaszín nyelvvel lihegett és rámpislogott, majd a gazdára, mintha utasítást várna, de az bizony nem szólt egy mukkot sem. Nem bírtam tovább várni, megszólaltam. — Meleg van, ugye. — Az — válaszolt kurtán, majd tarka zsebkendőjével megtörölte verejtékező homlokát. Mély barázdák szántották végig a homlokát, komor volt, mint a puszta. — Nem unalmas? — Nem. — Engem megölne az unalom. — Hm. — Nem szokott olvasni soha? — Minek? — Hogy ne unatkozzon. — Van nekem mivel bíbelődni. — De amikor nem bíbelődik? — Akkor meg nézem a pusztát... — A pusztát? — csodálkoztam. — Azt... — Hát ml néznivaló van azon? — Mindig van valami. — Mi? — Háát... nízem a felhőket, hogy vonulnak, merről jönnek, merre mennek ... Éreztem, nem tudok vele boldogulni, mert néha az ábc-nek csak egyetlen betűjével válaszol, abból pedig keveset ért az ember. Faggatni kezdtem, mondjon valamit az életéről, no meg az ebadta feleségéről. Nehezen ment, mert én kérdezgettem, ő hümmögött, a kiskutya nyöszörgött, mintha figyelmeztetejt volna, az ő gazdáját ne faggassaml Nincs az hozzászokva ilyesmihez, hiszen neki is legtöbbször egy köhintéssel adja ki az utasítást, vagy felrántja szemöldökét, s akkor neki már tudni kell, mi a teendője. Ha mán azt mondja, „eriggy csak Bogár“, akkor az már szigorú parancs! Mert az a betyár ürü valahova messzire csámborog a birkákkal, az ő gazdája pedig nem nagyon szeret futkosni, csak ülve, vagy fekve, ritkább esetben állva adja ki a parancsot, mint valami tábornok az alantasoknak. Igaz, ha visszatereli a birkákat, kedvesen megsimogatja a fejét, s csak ennyit mond: — Na jól van, Bogár, cimborám ... Sok kérdezősködésre mégis mintha megnyílt volna a lélek zsilipje. Még egyszer jól körülnézett, hogy megbizonyosodjék róla, illetékes vagyok-e arra, hogy ö, a pusztai ember elmondjon valamit, egy darabkát az életéből. Levette kalapját, újra megtörölte homlokát, majd így kezdte. — Vóót hát... Mán úgy értem, felesígem. Takaros egy menyecske, juhász lánya vót. Nem is akarta hozzám adni a megboldogult, a számadó fiának szánta. Akkor házasodtunk össze, mikor meghalt. Eltemettük. — Városban? — Na, ördögöt, ott a ház mögött. — Igen? — Az apja is ott fekszik, a nagyapja is... — Pap se volt? — Nem jött vóna az úgyse ide... — Gondolja? —Hát... ha hintót küldtünk vóna érte. De nyáron fiit vóna, hogy megperzseli a nap, tílen, hogy beléfagy a lilék ... — Ahá... — Ott fekszenek, két akácfa a fejfájuk ... — Hanem az ebadtáról beszéljen már! — A mán más! Hát üdegéltünk szépen, nem vót semmi bajunk. Igaz, űkelme lázadozott mindig: hogy így a puszta, meg úgy a puszta ... Nem szóltam, hadd beszéljen. Közben komorén ránézett a kutyára, az talpra ugrott és szaladt nagy csaholással a birkák felé — Egyre mondogattam: majd ha sehun ... Hova lehetett? Níztem, figyeltem a pusztát, de nem láttam egy lelket se. Gondóhatja, türelmetlen lettem. Mán alkonyodott, mikor újra bementem. Ült a küszöbön, megint két ökle közt az álla: — Hát hun vótál? — kérdeztem. — Elvőtam ... — Hun? — Hát a dógom után ... Majdnem megfojtottam, de istennek se tudtam semmit kivenni belüle. Beszílt össze-vissza: „Zsófi néninek vittem sajtot, amit még a jó múltkor megígértem.“ Nem akartam megverni, szerettem, de azér éccaka felkeltem és pofonvágtam. Csak ennyit mondott: — Ezt még megkeserülöd, Péter ... Másnap nem is főzött. Nígý napra, bánatomra, vagy tudja fene mír, kint maradtam a birkákkal. Csaholt a kiskutya, figyelembe se vettem, de mintha valami súgta vóna, menjek be ... Elindultam. Korom sötít vót, cslllagtalan az ég. Beérek, üres a lakás. Kiabálok: Eszter..., de nem jön válasz sehunnan... — Hát így ment el az én galambom. Akkor egy darabig iddogáltam. Mindig hoztam, vagy hozattam valakivel bort, néha úgy berúgtam, felülem elhajthatták vóna az egész nyájat... — Három év múlva, mikor már vót bojtárom, bementem a vásárba. Belépek a sátorkocsmába, hát ahogy ott iszogálok, látom űkelmék is jönnek befelé. Leülnek a cigányok mellé, kis idő múlva egy tízest húz a prímás vonójába. Engem nem vettek észre, mert hátul ültem, sokan vótak. Keserűség fogott el, vót egy jókora bicskám, kinyitottam és odamentem, hogy leszúrom, de lefogtak. Meg is tángáltak érte a csendőrök alaposan! Alig bírtam hazagyünni. Azúta oszt így éldegélek. Sokszor kérdeztem mán magamtú: valóban az apósomnak vót igaza, hogy ilyen nyápic ember vagyok? Aztán mulatni sem tudtam soha. Mert, tudja, a nőknek az is számít, ki hogy tud n-ótázni... — Nem látta azóta őket? — Nem, mert nem járok sehova. Tíz esztendeje el sem hagyom a pusztát. Minek menjek? '— Nem próbált megnősülni újra? — Minek... Vín ember vagyok mán..^ Nem szólt többet. Kis idő múlva mélyet sóhajtott. Messze, a déli égbolton fekete felhő közeledett, nagyot dördült az ég, megremegett alattunk a föld, a villámok cafatokká tépték a sötétséget. A következő pillanatban már zuhogott az eső... > л
