Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-09 / 19. szám
vánvalő, de az embereJf. öl emlékszem e háború utolsó napjaira. Ültem e rádió mellett, és Londont, Párizst, Brazzaville-t hallgattam: vártam a kibontakozást. Jóformán minden háború váratlanul kezdődik, de lassan ér véget — kimenetele már nyilmég pusztulnak, vesznek Áprilisban ezt írtam: „Németországban nincs, aki kapituláljon...“ A Harmadik Birodalom épp olyan embertelenül halt meg, ahogy élt. Most nem akadtak kiéli matrózok, sőt Max badeni herceg sem akadt. Nem volt egyetlen ezred, egyetlen város sem, amely — legalább az utolsó pillanatban — felkelt volna a náci főkolomposok ellen. Később egy szellemes német azt mondta, hogy a vörös függönyök mindenhol épségben maradtak, lepedő viszont nem maradt — minden ablakból fehér rongy csüngött. A Szövetségesek most már gyorsan haladtak előre: egyik német város a másik után adta meg magát. De Berlinben dúlt a küzdelem. Berlin házait egyenként kellett bevenni. A Hohenzollern-ek birodalmára emlékeztető veteránok, olcsó romantikától elkábított iskolás gyerekek, megtorlástól rettegő SS-legények ablakokból, háztetőkről lövöldöztek a szovjet katonákra. A fasiszta főkolomposok hisztérikusan tomboltak bunkerükben, vagy pedig álruhában, álcázva, suttyomban Igyekeztek nyugat felé. Május 1-én a német rádió közölte, hogy Hitler hősként meghalt Berlinben. Egy-két nappal később London hírül adta, hogy a Führer, Göbbelszszel együtt, öngyilkos lett. Göring meg Himmler elbújt. Dönitz tengernagy közölte, hogy ő veszi át a vezetést, de nehéz volt megalakítania kormányát, hiszen Németországban пещ volt ellenzék, és azok, akik tegnap még Hitlert támogatták, inkább vágytak Svájcba szőlő útlevélre, mintsem miniszteri tárcára. Május 7-én Brazzaville-t hallgattam:' Dönitz és a német főparancsnokság képviselői Reimsben aláírták a kapitulációra vonatkozó okmányt. A Szovjetunió nevében egy ezredes írta alá. Háromszor is meghallgattam a köz- 1 leményt, de sehogy sem tudtam kihá: mozni, ki volt az az ezredes, mert a bemondó nem tudta kiejteni az orosz nevet. (Kiderült, hogy Szuszloparov ezredes volt az illető; ismertem, mert katonai attasé volt Franciaországban.) Brazzaville is azt közölte, hogy május 8-át ünnepnappá nyilvánították. Izgatottan felhívtam a szerkeszpedig valószínűleg nem is hasonlítottak egymásra, csak számomra olvadt egybe a két arc. Egy kislány hóvirágcsokrot nyomott egy matróz kezébe,mire ez meg akarta ölelni, de a lány visszehőkőlt és elszaladt. Egy öreg ember fennhangon ismételgette: „Örök nyugalom az elesetteknek“, erre egy mankón bicegő őrnagy tisztelgett, az öreg pedig elmondta: „A feleségem meghűlt, fekszik és arra kért, hogy mondjam el ezt... Berezovszkij gárda törzsőrmester két köszönőlevelet is kapott Sztálin elvtárstól ...“ Valaki közbeszólt: „No, most már hamarosan hazajön ...“ Az öreg megcsóválta fejét: „Április 18-án hősi halált halt. A parancsnoka írta meg... A feleségem megkért: .Mondd el ezt.. Amint mondottam, túl sok volt a szomorúság: mindenki a halottra gondolt. Jómagámnak is Borisz Lepin járt ez eszemben. Ügy rémlett, hogy azon az éjjelen, amikor Hemingway regényét olvastuk, valamit akart nekem mondani, de mindketten siettünk, s így elmaradt a beszélgetés; arra gondoltam, hogy ott éltünk egymás mellett, és mégis keveset beszélgetnek emberek, kl-kl a maga bajával, örömével és valahol felettük ott lebeg Sztálin. Évente kétszer, messziről látható Is: ott áll a Mauzóleum felett, a tribünön. Az emberi haladást akarja, ö vezeti az embereket, ő dönt a sorsukról. Jómagam is írtam cikket: „Sztálin, a győzelmes“ címmel; a katonákra gondoltam, akik hittek ebben az emberben, a partizánokra gondoltam, meg a túszokra és azokra a kivégzés előtt írt levelekre, amelyek „Éljen Sztálini“ felkiáltással végződtek. Most, hogy visszagondolok május kilencedikének estéjére, sokkal illőbb, különb gondolatokat tulajdoníthatnék magamnak — nem felejtettem el Gorev, Stein, Szmuskevics, Pavlov sorsát, tudtam igen sokba került népünknek, hogy olyan embertelenül bántak velünk, meg a Vörös Hadsereg többi parancsnokával, mérnökökkel, értelmiségiekkel. Őszintén megvallom, hogy akkor, este, nem erre gondoltam. Sztálin beszédének, helyesebben kinyilatkoztatásának minden egyes szava meggyőző volt, az ezer löveg üdvözlése pedig úgy hangzott, mint-ez „ámen“. Azon az éjjelen bizonyára mindenki kérdeztem magamtól, nem ismétlődik-e meg harminchét? De ismét becsapott a logikám, akkor azt mondtam magiamban: harminchétben a fasiszta Németországtól való félelmünkben nyitottunk tüzet a saját sorainkra. Most már szétzúztuk a fasizmust, a Vörös Hadsereg megmutatta erejét. Túlságosan sokat szenvedett a nép. Nem ismétlődhet meg a múlt... Óhajaimat tehát ismét valóságnak vettem, a logikát pedig a történelem iskolájában előírt, kötelező tantárgynak. Minderről csak azért beszélek, mert szeretném megértetni, hogy azon a rendkívüli napon, késő este, miért írtam meg a Győzelem című verset. A vers rövid — itt közlöm teljes terjedelmében: „Egy régi versben azt olvastam én, Hogy két szerelmes várt nagyon sokáig, A sírontúli nagy találkozásig ... S nem ismert rá egymásra lány s legény. Én itt a földön vártam egyre Öt, Hol bánat termett mindenütt, csak bánat. És harcteret bejárva s temetőt, Láttam, hogy gyász érte házamat. Eljött az óra a nagy áldomásra: A harcnak vége — hazamehetek. Jön Ö elém, s velünk is HJA EH R£N B tőséget, kijelentették, hogy nem kell ! hinni a mendemondáknak, de az is lehetséges, hogy ez csak provokáció, különbéke megkötésére irányuló prak, ttka, a hadműveletek tovább folynak. Május 8-án a londoni meg a párizsi rádió közvetítette a tömeg lelkes moraját, énekét, Churchill "beszédét, és beszámolt a tüntetésekről. Este két sor dísztüzet adtak le, egyiket Drezdáért, a másikat néhány csehszlovák városért. De két érától kezdve állandóan csengett a telefonom: barátok, ismerősök kérdezgették: „Semmit sem hallott?“, vagy titokzatosan figyelmeztettek: „Ne zárja el a rádióját ..." A moszkvai rádió pedig a Libauért folyó harcokról, az új hadikölcsön jegyzés sikeres menetéről, meg a San Francisco-i konferenciáról számolt be. Késő éjszaka végül közölték a hírt, hogy Berlinben aláírták a kapitulációt. Ha jől emlékszem, hajnali két óra lehetett. ^Kinéztem az ablakon, jóformán minden házban világos volt: az emberek nem aludtak. Akiket a szomszédok felkeltettek, félig felöltözve jöttek ki a lépcsőházba. Az emberek összeölelkeztek. Volt, aki hangosan sírt. Reggel négykor benépesedett a Gorkij utca, minden ház előtt csoportok álldogáltak, sokan a Vörös tér felé indultak. Az esős napok után kitisztult az ég, és napfény ragyogta be a várost. így köszöntött be az általunk anynyira várt nap. Csak mentem, semmire sem gondolva, a szélkavarta por verte az arcomat. Rendkívüli nap volt ez, a maga minden örömével és bánatával — nehéz is leírni: semmi sem történt, és mégis minden arc, a járókelők minden egyes szava megtelt jelentőséggel. Egy idősebb nő egy zubbonyos fiú képét mutogatta, és sírva, mosolyogva fűnek-fának elmondta, hogy a fia az, aki a múlt ősszel esett el. Fiatal lányok egymásba karolva vonultak és énekeltek. Mellettem egy asszony lépkedett a kisfiával, s a gyerek szakadatlanul csacsogott: Itt jön egy őrnagy. Hurrái Ez meg a Honvédő Háború másodosztályú érdemrendjét viselő ifőhidnagy. Hurrá!... „Az eszszony 'csinos, elgyötört arca arra a bábortj elején, a Sztrasztnoj bulvár padján látott síró asszonyra emlékeztetett, aki csintalankodó kisfiával ott ült mellettem. Hirtelen úgy rémlett, hegy ugyanazt az asszonyt látom, tünk — helyesebben beszélgettünk mi eleget, csak éppen másról, nem arról, ami a legfontosabb. A jóságos Jevgenyij Petrovra gondoltam, s eszembe jutott, amint nevetve így szólt: „Ha véget ér a háború, két kötetes klasszikus regényt írok a harmadosztályú állambizottsági komíszsaárius, Jusztian Innokentijevics Prokakin-Sztukala hősiességéről.“ Eszembe jutott, mennyire igyekezett rábeszélni, hogy húzzam fel a meleg fehérneműt: „Maga nem jampec, és Mozsajszk sem Nizza...“ Emlékeztem barátaimra a Krasznaja Zvezda szerkesztőségéből, a két fiatal költőre, Mihail Kulcsickijra és Pavel Koganra, Csemyahovszkijna, Jurij Szevrukra a Znamjátől, eszembe jutott a Misa név: kocsis, akt Rzsev környékén felolvasta nekem verseit. Valahogy egész idő alatt Rzsevet, az esőt meg azt a két házat, az „ezredest“, meg az „alezredest“ láttam magam előtt, mintha nem lett volna se Kasztornaja, se Vilnjusz, se Elbing. Egyre csak Rzsev és megint Rzsev . .. A Vörös téren serdülő gyerekek vigadoztak: vidámságuk átragadt másokra is. Hiszen volt is ok az örömre: vége! Levegőbe dobálták a katonákat, de egv tiszt tiltakozott: „Ugyan, engem? Aztán miért? ...“ Csak ennyi volt a válasz: „Hurrá!“ Néhány katona felismert, valaki elkiáltotta magát: „Ehrenburg!“ Engem is felkaptak és dobálni kezdtek. Kellemetlen suta érzés fogja el az em-' bért, amikor így dobálják. Könyörögtem Is, hogy hagyják abba, de ettől csak még jobban megjött a katonák kedve, és egyre magasabbra dobáltak. „Vége!“ — ezt Ismételgettem LJubának, Irinának, Szavicséknak, meg mindenkinek. Ismerősnek és Ismeretlennek. Nincs sző, amivel elmondhatnám, mennyire gyűlöltem a háborút. Valamennyi kegyetlen és értelmetlen emberi cselekedet közül ez a legátkozottebb. Nincs erre igazolás és sem azok a szólamok, hogy a háború az emberi természetben gyökerezik, meg hogy a háború a férfiasság iskolája, sern Kipling és a Kipling-rajongők, sem a tábortűz mellett folytatott „férfias beszélgetés“ romantikád nem leplezheti a nagyban folytatott gyilkolás borzalmait, gyökerestül kiszaggatott nemzedékek sorsát. Este Sztálin beszédét közvetítették. Röviden, magabiztosan beszélt: hangjából nem csendült ki semmilyen izgalom, és akkor már nem „fivéreim és nővéreimének nevezett bennünket, mint 1941. Július 3-án, hanem „honfitársaknak és honfitársnőknek“. Feldübörgött egy eddig még egyszer sem hallott díszsortűz moraja: ezer löveg okádta a tüzet, remegett minden ablaküveg — én pedig Sztálin beszédére gondoltam. A szívből Jövő sző hiánya talán keserített, de nem lepett meg. Hiszen ő — a generalisszimusz, ő a győztes. Mire kellenének neki az érzések? Az emberek áhitatosan hallgatták beszédét és lelkendezve kiáltoztak: „Hurrá, Sztálin!“ Számomra ez már rég nem jelentett meglepetést, megszöktem, hogy. vanígy érzett: elhagytunk egy újabb határkövet, talán a legfontosabbat — valami véget ért, valami kezdődik. Tudtam, hogy a háború után nehéz lesz az élet — az ország tönkrement, elszegényedett, a háborúban odaveszett sok fiatal, erős ember, talán éppen a fiatalok színe-Java —, de azt is tudtam, mekkorát nőtt a mi népünk; emlékeztem a bunkerekben vályogkunyhókban nemegyszer hal-* lőtt, a jövőre vonatkozó bölcs, nemes szavakra. És bizony bolondnak tartottam volna azt, aki azon az estén azt mondja nekem, hogy előttünk a leningrádt ügy, az orvosok pere — egyszóval mindaz, amit tíz évvel később, a XX. kongresszus leleplezett és elítélt. Nem, én sem voltam próféta. Április közepétől kezdve sok szabad időm ákadt, és rengeteget gondoltam a jövőre. Olykor nyugtalanság fogott el. Báf az utolsó hetekben sajtónkból eltűntek a szövetségesek széthúzásáról szóló közlemények, de tudtam, hogy nincs és aligha is lesz igazi egyetértés. Meglepett, hogy az angolok, meg az amerikaiak menynyire vállveregetőn beszélnek Francéról, Salázájjről, Attól féltem, hogy a nyugati szövetségesek olyan békére törekednek, amelyben a német katonai körök gyorsan talpra állhatnak. Füzetemben feljegyeztem a francia rádió közleményét egy német tábornokkal folytatott beszélgetésről. Ez az amerikaiaknak adta meg magát. A hadiszálláson igen szívesen fogadták. A tábornok az újságíró kérdéseire válaszolva kijelentette: „Hitler megbocsáthatatlan hibát követett el, amikor csapását a Nyugat ellen irányította; most lakóiunk ezért. Remélem, az önök kormánya majd okosabban lép fel, hiszen tíz év múlva az oroszok ellen folytatandó háborúban, Németországra kell támaszkodnia.“ A riporter felháborodva tette hozzá, hogy az ilyesfajta kijelentések csak megvető mosolyt válthatnak ki. Én hallgattam, nem mosolyogtam. A rádió közölte, hogy az amerikaiak tárgyalásokat folytatnak Dönitz tengernaggyal, aki végre talált magának minisztereket, és a dán határtól nem messze levő kis városkát, Flensburgot szemelte ki székhelyének. Mindenki üdvözölte Sztálint, dicsőítette a Vörös Hadsereget, de én, lelkem mélyén, mégis nyugtalan voltam. Mi lesz nálunk a háború után? Erre még sokkal többet gondoltam. Nem kiabálásra, nem megoldásra, nem kampányokra, hanem új nevelési módszerekre, Ihletésre lesz szükség: ltjainkban a jóság és a bizalom elvét kell elplántálnunk, barátok és szomszédok iránti közönyösséget kizáró elveket, tüzet kell bennük gyújtani. Irina a Krasznaja Zvezda megbízásából Odesszába utazott, ugyanis onnan szállították haza a Vörös Hadsereg által felszabadított angolokat, franciákat, belgákat. Ugyanoda érkeztek hajóval, Marseille-ből, a szovjet hadifoglyok, akik közül sokan fogságból megszökve, a francia partizánok soraiban harcoltak. Irina elmondta, hogy úgy fogadták őket, mint a bűnözőket: mindannyiukat elszigetelték, és azt rebesgették, hogy táborba internálják őket. Pillanatonként azt megesett: Nem ismerünk mi sem többé egymásra.“ Fagyejev egyszer megkérdezte tőlem, mikor írtam ezt a verset. Mondtam, hogy a Győzelem Napján. Meglepődött: „Miért?“ Becsületesen megvallottam: „Nem tudom.“ Ahogy viszszaemlékszem arra a napra, máig sem értem miért éppen ilyennek láttam a rég várt Győzelmet. Bizonyára a költészet természetéből fakad a dolgok élesebb, de mélyebb átérzése Is. Verseimben nem törekedtem logikára, nem vigasztaltam magam, hanení egyszerűen visszaadtam a bennem valahol mélyen lakéző értetlenséget, nyugtalanságot. Igyekszem -minél pontosabban felidézni azt a régmúlt napot. Elolvastam, amit eddig Írtam, és váratlanul zavarba Jövök: az olvasó még azt hiheti, hogy aznap épp csak töprengtem, nyugtalankodtam. Dehogy! Együtt örültem a többiekkel, mosolyogtam, gratuláltam. Győzeleml Eszembe Jutottak a madridi éjszakák, a Párizs utcáin masírozó SS-legények, eszembe Jutott Kijev. Istenem, micsoda boldogság! Mondhatnak akármit, új korszak kezdődik. Népünk, bár nem volt felkészülve, váratlanul ütöttek rajta, megmutatta erejét, nem adta meg magát, halált megvetően állta a sarat Moszkva alatt, a Volgánál, szembefordult a betolakodóval és lesújtott rá. Eszembe Jut a Christian Sciebe Monitor cikke: „Lehet, hogy a most következő korszakot .orosz századnak’ keresztelik el...“ Mindez töprengés a Jövőről. De május kilencedikéről szóló beszámolómat mással szeretném befejezni: ez a nap közei, egészen közel hozott egymáshoz mindőnket, és ez nemcsak abban nyilvánult meg, hogy ismeretlen emberek összecsókolőztak az utcán, de megnyilvánult minden mosolyban, minden szemben és az éjszakai városra ködként boruló együttérzésben, gyengédségben. A háború utolsó napja ... Soha életemben nem éreztem olyan szoros kapcsolatot másokkal, mint a háború idején. Akkoriban egyes írók jő regényeket, elbeszéléseket, verseket írtak. De mi maradt meg nekem azokból az évekből? Csupa egymásra hasonlító, ezernyi újságcikk, amelyeket ma mér csak egy rppparít lelkiismeretes történész képes ejolvasni, no meg néhány tucat rövidke vers. És mégis, azok az évek a legdrágább.ajcnekem: együtt keseregtem, bánkódtam, gyűlöltem, 'szerettem mindenkivel. Jobban megismertem ай embereket, mint a megelőző hosszú évtizedek alatt, és méginkább -megszerettem őket — hiszen annyi lelkierőnek, annyi sok búcsúzásnak, annyi kemény kitartásnak lettem a tanúja. Éjjel pedig, amikor már kihúnyt a rakéták fénye, elcsitultak a, dalok, és az asszonyok arcukat a párnába temetve zokogtak, hogy fel ne ébreszszék a szomszédokat — azon az éjjelen a bánatra, a bátorságra, a szeretetre, a hűségre gondoltam. (Részlet) S- \\l SSSíSíSSSSSSB&í , N *'*••• ... i* m i Ш A szovjet dunai-flotta tiszteletére emlékművet állítottak Bratislavában a Duna partján. Az emlékmű J. Havarka szubrászművész és Št. Svatkov műépítész közös alkotása.
