Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1970-03-28 / 13. szám

IRODALOM

ÉMÉ

Tömörkény István:

Mentünk kifelé a városból és megállt a kocsink a vámház előtt. Mert ml az elképzelhető legkellemesebb útitársat vittük a saroglyábán: egy hordó bort, amely Jő Is volt hozzá.

A kocsis tehát megrántotta a gyeplőt, amire az emberséges lovak megálltak. Akkor várt a kocsis egy darabig, hogy ugyan kijön-e valaki a vámházből? De nem Jött ki onnan senki. Ezért hát leszállt, és bement 6 a vámházba, vlvén magával a hordó borról való cédulát, amelynél lógva most már az, akitől a bort hozták, kevesebb fogyasztási adót fizet, mintha nem hoztuk volna. Még Itt Is kiviláglik, hogy milyen sajátságot valami a bor. Az Is haszon, ha elviszik az embertől.

— Ehun a cédula a borról, — kiáltott be a kocsisunk az ajtón.

— Micsoda borról? — kérdezte egy vastag, mérges hang. A folyosó akusztikájától még vastagabbnak tetszett. Valami nagyon mérges úr lehetett, aki sajátjának vallja ezt a hangot.

— Micsoda borról? — ismétli méltatlankodva a kocsis. — Hát arról, amelyik itt van a saroglyábán. Csak tán nem gondolja, hogy azt akarnám magával kifizettetni, amit én megittam?

— Ne kalatyoljon annyit, — kiáltotta ki türelmetlenül az előbbi mérges hang. — Azt beszélje, hogy hol van az a bor?

— Itt a saroglyábán, hiszen mondtam már.

A hang hivatalos komolysággal kérdezte tovább:

— Micsoda saroglyábán?

— Hát a kocslsaroglyában.

— Azért, mert saroglya többféle van. És hol létezik azon kocsi?

— Hiszen Itt áll már a vámház előtt már egy fél órája... Hogy menne keresztül rajtad,— tévé hozzá úgy bajusz alatt morogva. Ámbátor nem volt bajusza.

Ml nevettünk.

— Hát odakint kit ráz a hideg? — kérdé a hang szívélyes tudakozással.

— Ne legyen magának erre gondja, — felelt vissza a kocsis. — Csak Jöjjön ki hamar, aztán siessen!

— Ne kalatyoljon annyitl Az Ilyenfajta dolgokat nem lehet felfújnll Az Ilyenfajta dolgok nem disznó hólyagok 1 Értljcend?

— Hát sz’ az igaz, Igaz... — dünnyögé a kocsis elgondolkozva. — De azért csak megnézheti a hordót?

— Meg hót. Hiszen nézem Is.

Egy magas emberi lény ballagott ki lassan a vámház ajtaján. Magyaros ruha és magyar csizma volt rajta. A barna zslnórzat méltóságteljesen állott a ruhán. A kocsis fölhajtotta a saroglya bőrponyváját, s a vámos belenézett abba.

— Hordó? Hordó? — motyogá, csakúgy magának. — Hatvan liter. Hm. Jól van.

— Most már mehetek? — kérdé a kocsis.

— Nem mehet. De nagyon mehetnéke van. Igenis, hogy nem mehet. Várjon.

— Hát én várhatok, — felelt flegmatlce a kocsis. Előkereste a pipáját, rágyújtott és várt.

— Hát aztán meddig várjak?

— Addig várjon, amíg én előhozom a kalapácsot, — mondá haragos arculattal a mérges úr.

— Hét mi a csudának áll akkor itt? Menjen hát, aztán hozza.

— Ne kalatyoljon annyit. Mondtam már.

Bement és kihozta a kalapácsot. Megállt a kocsi mellett és nézegette sokáig.

— Essen bele a féreg, — mormogta haragosan. — Már ez is lejár a nyeléről. — És lőbálgatnl kezdte a kalapácsot a levegőben, - hogyha csakugyan lejár, hát a mi fejünkhöz járjon. Aztán hátrakerült és ütögetni kezdte szép lassan, tempósan a dugót. Mert hát Igaz Is, hogy vigyázva kell azzal bánni.

— Mi a ménkűnek verik olyan nagyon bele ezt a dugót! — Az ember csak örökké ezekkel bajlódjon.

— Aztán minek veszi ki most a hordóból a dugót? — kérdé az útitársam. Asszonyféle volt, akik mindent

akarnak tudni.

— Azért, hogy megnézzem, bor van-e benne, mert lehet benne víz is.

— Milyen víz? — faggatódzék tovább a szomszédom.

— Milyen víz? — visszhangozó a kalapácsos gorombán. — Csak látott bán már vizet? Hát sohasem mosdik?

Aztán enyelegve tévé hozzá:

— Ne beszéljen no, hiszen mosdlk maga minden héten ... — Azzal nagy eréllyel ütötte tovább a dugót. De a dugó a Iejárós fejű kalapáccsal sehogy sem akart kijönni.

— No, ne kalatyoljon annyit, — kiáltá mérgesen, pedig senki sem szólt egy szót sem. Mi néma bámulattal és olykor megrezzenve néztünk a hatalmas úrra ...

Ekkor egy vékony hang hallatszott. Volt a kocsin egy kicsiny leánygyermek Is, az kezdett beszélni:

— Bácsi, abban a hordóban bor van, — mondá komolyan. — Ne Igyon belőle, mert majd részeg lesz...

Elsápadtunk. Mi lesz most? Szinte már láttam, hogy jönnek a vámőrök kivont kardokkal, szuronyos puskákkal.

De a mérges arculat kiderült erre a szóra.

— Öh, kicsi babám, más rózsája, ugyan ne kalatyol- Jon. Hát bor van a hordóban? Igazán bor van? Nono, csak ne kalatyoljon. Hm ... Hm ... Hát Igazán bor? No, akkor hát föl se bontom a hordót. Mehetsz kocsisl

— „Mehetsz“ az öregapád, — mormogá haragosan a kocsis és a lovak közé vágott.

Ml félénken néztünk vissza, és aztán szép fényes krajcárt adtunk a kislánynak, aki megengesztelte azt a haragos urat. Mert tán még most is ott állnánk, ha a kis gyerek bele nem karatyol a beszédbe.

Ember és forradalmár

II

mm i

«К* ;já\

11

eälíll

1

Szemelvények Gyurkó László könyvéből

V.

A lipcsei múzeumban, abban a szobában, ahol valaha lakott, s ahol legjobban a kicsi ágy döbbentett meg, láttam a halotti maszkját s a ravatalon fekvő test életnagyságra nagyított fényképét. De nem azt a nagyon nyugodt, Idegen kezektől elsimított arcot Őrzöm S nem Is a plakátok szabványarcát, a zászlóerdőben szónokló Lenint, melyet öntudatlanul is John Reed ttzenhetes portréja után mintáztak: „Zömök alak, rövid nyak, kopaszodó, nagy fej, hatalmas homlok, apró szem, rövid orr, nagy, szépen Ívelt száj, erélyes, borotvált áll, amelyen azonban már kiütköznek a hajdani és majdan jól Ismert szakáll borostái. Ruhája kopott, nadrágja túl hosszú. A tömeg bálványa, akit úgy szeretnek és tisztelnek, mint kevés vezetőt a történelem folyamán. Különös népvezár, olyan, aki szellemi fölényénél fogva vezető. Színtelen, humortelan, meg nem alkuvó és kérlelhetetlen. Nincsenek érdekes ldloszlnkróziál, de különleges képessége van arra, hogy mély gondolatokat egyszerű szavakkal fejezzen ki, s hogy egy-egy konkrét helyzetnek mélyreható elemzését adja. És éleselméjűséggel párosuló nagy szellemi bátorság jellemzi.“

Aki csak népgyfllóseken látta, mint Reed, annak alighanem ez a vaskemény portré marad meg az emlékezetében. De nemcsak ilyen volt. Gorkij, akinél jobban kevesen Ismerték,

12 >ZABAD FÖLDMŰVES 1970, március 28,

így Ír róla: „A Szókratész-koponyájú és mindent látó szemű, tömzsi, Izmos Lenin nemegyszer furcsa, s kissé komikus pózba vágta magát: fejét hátraszegezte és vállára hajtotta, kezének ujjait valahová a hóna alá, a mellényébe dugta. Volt ebben a testtartásban valami bámulatosan kedves és mulatságos, valami győzelmesen kakaskodó, s Ilyen pillanatban egész valója sugárzott. Eme gyarló világ nagy gyermeke volt, remek ember, akinek fel kellett áldoznia önmagát az ellenségességnek és gyűlöletnek, hogy valóra váljék a szeretet műve.“

De ennél a huszadik századi Krisztus-portrénál is jobban szeretek egy apró, kevéssé Ismert fényképet. Moszkvában készült, 1921-ben, a Komintern III. kongresszusán. Lenin a lépcsőre kuporodva ír, jegyzetfüzete a térdén, homlokát bal tenyerébe támasztja, sapkája mellette fekszik a földön. Valahol a háta mögött morajlik a terem, szinte hallani a szónok éles hangját, a tapsot, de ő csak kuporog a lépesén és dolgozik, munkájára összpontosítva minden gondolatát, mit sem törődve zajjal, hamis tekintéllyel, ostoba etikettel.

És van Orosz Jánosnak egy rajza. A jellegzetes sapka eltakarja a csodálatos homlokot, mely minden embertől megkülönböztette: így talán közvetlenebb, Így nem szónokol, egyedül van, a gorkl-parkban, a nagy fenyőfák között, melyeket annyira szeretett, hogy azonnal észrevette, amikor az egyiket kivágták, s a világot vallatja az igazságról. A szakáiból meghosszabbított, előreugró áll kemény, de meglágyítja a komoly, töprengő tekintet: az az ember néz rám, akit társai már fiatal korában „az öreg“-nek neveztek. S ez az ember nem számokban gondolkodik, nem

adatokban, elméletekben, hanem emberekben.

A homlok, az áll, a szem: ez jellemezte. A gondolat, az akarat, az emberiség.

Emberi szükséglet, hogy a hősökből Istent vagy ördögöt formáljunk? Bizonyára, különben nem hódolnánk ennyi ezer éve ennek a szokásnak. Mégis embertelen, mert emberfölötti lényeket csempész be az életünkbe: az embereknek, úgy látszik embertelen szükségleteik is lehetnek.

Csakhogy ami szükséglet, az szükséges. S hogy lehet embertelen, amlszükségszerű? A mítoszok csak addig élnek, amíg az emberek nem tudnak mítoszok nélkül élni. Ha ezt rossznak nevezem, az emberiség nagy részét bélyegzem meg. Ha pedig jónak, a meggyőződésről kell lemondanom, hogy az emberiség emberfölötti lények nélkül is boldogulhat. Van tehát szükségszerű rossz Is? Vagy a szükségszerű kívül esik a jő és rossz fogalmán?

Ezt a három évvel ezelőtt Irt tanulmányt bálványrombolásnak s hitvallásnak szántam, szét akartam tépni Lenin plakátarcát, a mítoszról meg akartam mutatni, hogy ember. Sikerült? Ha igen, egy tévút sikerült. A lerombolt bálvány helyébe újat állítottam: emberarcú bálványt. A legnevezetesebbre vállalkoztam: bebizonyítani egy emberről, hogy ember volt. Mentségem csak az, hogy még nevetségesebb azt bizonygatni, hogy nem ember volt, hanem tökéletes Jó vagy a tökéletes rossz megtestesítője. A módszer téves volt: nem az emberfölötti eredményekre képes emberről kell bebizonyítani, hogy ő Is csak ember, hanem azt kell keresni, ml tesz képessé egy embert olyan cselekedetekre, melyeket jobb htján emberfölöttinek nevezünk.

A tanulmány hibáit nem akarom helyesbíteni: majd helyesbíti a könyv, ha tudja. A naivitásokat is, a tévedéseket is. Azt is, hogy minden túl egyszerű, túlságosan, magától értetődő

ebben az írásban. A világ Is, Lenin Is. S ezáltal épp a lényeg sikkad el: a roppant erőfeszítés az Igazság megismerésére és megvalósítására.

Csak az nem változott, hogy ez a könyv Is, akárcsak a tanulmány, tanúságtétel. író vagyok, nem történész vagy filozófus; a tudósnak tárgya a történelem, nekem segítség életem megoldására. Lenint ma nem kisebbnek, hanem nagyobbnak látom, mint amilyennek a tanulmányban ábrázolnom sikerült. S nem hiszem, hogy a fokozódó csodálat ellentmondana a tárgyilagosságnak: csak az érdekli az embert igazán, ami érzékelt Is izgalomba hozza, amit gyűlöl vagy szeret. A bálványokat nem a csodálat emeli, hanem a tudás hiánya.

A cári titkosrendőrség jelentése szerint 166 centiméter magas volt; zömök, erőteljes testalkatú. A haja vöröses, ifjúkorától bajuszt és szakállt viselt. Korán kopaszodott, ami csak kiemelte hatalmas, szókratészi homlokát. Erős áll, kiugró arccsontja, eleven, barna, mongolos szeme volt. Szívesen tréfált és nevetett; Ilyenkor összehúzta ferde vágású szemét, s hamisan pislogott. Különösen a gúnyt kedvelte, de tudott felszabadultan is nevetni, mint a gyerekek. Enyhén reccsolt, s kissé hadart. Folyékonyan beszélt németül, angolul, franciául, s értett lengyelül, csehül, svédül, olaszul, görög és latin nyelven. Pihenésnek nyelvkönyveket és szótárakat böngészett. Egyszerűen öltözködött, ruháit nagyon soká hordta, de mindig ügyelt, hogy az öltözéke rendes legyen. A rendhez, a rendszerességhez nagyon ragaszkodott; gyűlölte a pontatlanságot, a megbízhatatlanságot, Minden percére szüksége volt, minden percét beosztotta, de az apró részfeladatokra ugyanolyan figyelmet fordított, mint a nagy célokra. Nem volt hangulatember, annak ellenére, hogy a szenvedélyesség legalább anynyira jellemezte, mint a józanság, a logika. Érzékenynek és Ingerlékenynek ismerték; ha felizgatták, minden vér kifutott az arcából. Nagy viták után rendszerint hallgatag és rosszkedvű volt. Könnyen dühbe jött, de haragja éppolyan gyorsan lecsillapodott. Nem ivott és nem dohányzott. Hihetetlenül gyorsan dolgozott és olvasott. Naponta húsz-harminc oldalt Is megírt, a könyveket habzsolta, félpercenként lapozott; mégis minden lényegesre emlékezett. A gimnáziumot kitüntetéssel végezte el, az egyetemet fele annyi idő alatt, mint társai. Szerette a gyerekeket, a száguldást, a kutyákat és macskákat, a természetet, szenvedélyesen, bár nem sok sikerrel vadászott, szívesen kerékpározott, úszott, kirándult. Nyolcéves kora óta sakkozott, már Ifjúkorában neves mesterekkel mérkőzött, de később abbahagyta, mert elvonta az Idejét az egyetlen céltól, melyre egész életét összpontosította.

1870-ben született, a Volga menti Szimbirszkben. Apja matematikafizikatanár volt. Mind a négy testvére forradalmár lett; bátyját, Alekszandr Uljanovot, a cár elleni összeesküvésért kivégezték. Jogot végzett, de ügyvédi gyakorlatot alig folytatott; minden erejét lefoglalta a forradalmi munka. Huszonöt éves korában letartóztatták, s Szibériába száműzték. 1900-ban, miután kiszabadult, Svájcba emigrált.

Ez szinte minden, amit tudunk róla. Nem vezetett naplót, nem volt Eckermannja, aki följegyezte volna elejtett szavalt, nem írta meg emlékezéseit, mint annyi kortársa, Ifjúkori levelei kivételével ötvenkötetes életművében legfeljebb nagyítóval találni egy-egy mondatot, mely a saját személyére vonatkozik. S a történelem ezúttal nen^őriz titkokat. Az ismeretlenség oka nem a szemérmes' magarejtegetés, nem politikai megfontolás vagy államérdek lakatja. Egész életében alig történt vele valami. Legalábbis amit átlagos mércével eseménynek neveznek. Élete eseményei a történelmi események: örömei a mozgalom sikerei, fájdalmai a mozgalom kudarcai. Ami életét kitölti: az elolvasott könyvtornyok és újságkötetek, a művel, a nevét viselő rendeletek, a szervezés aprómunkája, a népgyűlések, a tanácskozások és viták, az államvezetés. A lipcsei vagy zürichi hónaposszoba, a British Museum könyvtára, a kremlbeli dolgozó között semmi különbség: mindenütt egy boltozatos homlokú férfi görnyed az asztal fölé és dolgozik. Naponta tizenkét, tizennégy, tizenhat órát dolgozott.

A pozsonyi Roland szobor