Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-21 / 12. szám
IRODALOM WEPPERY LÁSZLÓ: Azon az éven a tavasz szokatlan képe kínálta magát a nyárnak. A Duna lázas hömpölygéssel futott medrében. Az emberek felgyorsított léptekkel rótták a város utcáit. A tavasz Illatos áradata még a háború puskaporos szagával bontogatta a fák rügyeit. Városunk macskaköves főterét gyermeki hangunk ricsaja árasztotta el. Mi, mit sem sejtve a világról és annak bonyolult szerkezetéről, élénk hangoskodással — egymást túlkiebálva — élménybeszámolókat tartottunk a háború alatti kényszer-rabságunkról, a dohos pincék gyertyafényű világáról. Heves hangoskodásunkat csak néha-néha a piaci kofák — friss vajat, túrót — kiáltásai zavarták meg. Ilyenkor mindannyian a tekintetünket a kofákra vetettük és kórusban visszhangként kiáltottuk: Túrót, tejet vegyenek, ezt adják a tehenek. A tej, túró nagyon Jó, tápláló és hizlaló. Ogy látszott, ez a kis rögtönzött versikénk tetszett a járókelőknek, mert hangos nevetést váltott ki belőlük. Nem messze tőlünk orosz katonák kis csoportja állt, és úgy látszott, hogy nekik is tetszett a ml kis incsélkedésünk, mindannyiuk arcán valami leírhatatlan kedves mosoly Jelent meg. — Haraso ribjatka — mondta az egyik, és kimért léptekkel elindult felénk. Akkor még nem értettük, hogy mit jelentenek ezek a szavak és közeledtétől kissé féltünk. A katona blúzát öt különböző csillogású kitüntetés díszítette. Amikor odaért közénk, látta, hogy megszeppenve nézünk rá, elmosolyodott és a hozzá legközelebb álló pajtásunk felé nyújtotta kezét. — Ja szaldát Veszti — mondta. Észrevette, hogy nem értjük, mit mond, újra Ismételte, de most már a kezei segítségével is. — Ja — mutatott magára — szaldót — levette katonasapkáját, majd újra visszatette és szalutált. — Vaszil mnye zvaty — ismételgette. — Nem értitek? — mondta egyikünk. — Vaszilnak hívják — s felnevettünk. Arcunkról a félelem jele szétoszlott, 6 mintha értette volna pajtásunk szavát, rávágta: — Da, Vaszil. Kezet fogott mindannyiunkkal, s miközben kezét nyújtotta, mindegyikünktől megkérdezte: — Как tyebja zvaty? Mintha mindannyian a szó teljes értelmét értettük volna, sorba bemutatkoztunk. Delet harangoztak. A kofák lassú mozdulatokkal pakolták megmaradt áruikat és vontatott léptekkel indultak hazafelé. Most mér gyűrűbe zárva az orosz katona teljes barátságunknak örvendezett és természetesen mi mindannyian az övének. Minden kérdésünkre igyekezett válaszolni, már amennyire megértette kérdéseinket. Közben a többiek is csatlakoztak hozzánk. Mindnyájan barátságos magatartást tanúsítottak irántunk. Pedig nem így képzeltük őket. Érkezésüket rossz és embertelen bánásmód híresztelése előzte meg. Az utca túlsó oldaláról egy erőteljes parancsoló hang szakította félbe vidám „társalgásunkat“. — Tavarisil Szaldátl, pajgyoml — erre mindnyájan a hang irányába fordították tekintetüket a járdaszélén álló köpcös, kis tisztre, aki még hozzátette: — így!, lgyl... Az egyik udvarból autóberregés hallatszott. Pár pillanat alatt ott állott a tiszt előtt az autó sofőrje, vigyázállásban, szalutálva valamit mondott a tisztnek. A mi katonáink, most már a barátaink,' még mindig mozdulatlanul álltak. A kis tiszt megszólalt. Erre a katonák mindegyikünkkel lekezeltek és fürge léptekkel felsorakoztak a teherautó mögé, s elfoglalták helyüket egyenként az autón. A tiszt is beült. A sofőr még egyszer körülnézett, aztán beült a volán mögé és lassan elindult kocsijával a macskaköves úton. Mi az egész jelenetet gyermeki komolyságunkkal figyeltük. Senki sem szólt, csak álltunk és szomorúan néztünk a távolodó autó után, amely ki tudja hová, milyen tájra vitte barátainkat. A kanyar előtt, mintha vezényszóra, mindnyájan felálltak és kórusban kiáltották: — Daszvidánja ribjátal — De most már mi is egy új, eddig ismeretlen szavacska kiáltáséval feleltünk: — Daszvidánjal Egy vén tanyasi juhászról Csak állt szorongva. Talpig égett. Az életbOl semmtt sem értett. Amult, tavaszból télbe vetve, Kemény ajkáról dal se zsongott, rábízta sorsát a szelekre. Szánták. Ki látott ily bolondot? Kint élt a tanyán annyi évet, nem hallott mást, csak nyers beszédet. De szerette a birka-nyálat, mikor a napban csönd virágzott. Egyszer egy lánynak barkaágat nyesett a fűzről. Kár volt érte. Fakó fűre hevert a bánat. Az stncs tóbbé. Csak az élet neszei, vakkant hű kutyája. Blrkanyája szerteszéled, lassan ballag a nyomában. Felnéz. Kémlelt az eget, felhőkön az angyalokat. Mennyi fényi Talán az Isten hajtja a gOncől-stekeret? Talán az isten ... Mélyet sóhajt. Szemére estt pára száll. Napja már leáldozóban, nemsokára hazatalál. Ott... ott a fényes égi pusztán kertit majd a csillag-nyájat, zendtll az égi cimbalom S nem Veri szivét soha bánat. DÉNES OYÖROY mber és forradalmár Szemelvények Gyurkó László könyvéből IV. A nagy emberek életük végén emlékirataikat szokták írni, melyben felmérik és összegezik tevékenységüket. Leninnek erre nem volt Ideje. A tíz hét alatt, 1922 végén és 1923 elején, amikor dacolva a szélütött test bénaságával, politikai végrendeletét diktálta, nem a múlttal, hanem a jelennel és a jövővel kellett törődnie. S ez a végrendelet sokkal több a múlt tapasztalatainak összegezésénél: Lenin nemcsak nem költözött be III. Sándor oár lakosztályába, mint Kerenszkij, s egy négyszobás lakrészben élt családjával, hanem a Cézárok, Napóleonok útját is elkerülte: államférfinak is forradalmár maradt. Utolsó írásainak legnagyobb tanulsága, hogy a hatalomnak nem szükségszerű velejárója a despotizmus, s hogy az igazi forradalmár építeni éppúgy tud, mint harcolni. A helyzet korántsem volt könnyű. A fehérgárdistákat és intervenciósokat ugyan kiverték, de a forradalom mindennemű ellensége a pártszakadásban reménykedett, s nem is alaptalanul. Lenin, bármennyire becsülte is számításba jövő utódait, tartott tőle, hogy nem az ő útját fogják követni. Trockijról kijelentette, hogy „talán ő a legtehetségesebb ember a jelenlegi Központi Bizottságban“, de azt is megállapította, hogy „velünk van, de nem tartozik közénk“. Jól ismerte lassalle-i becsvágyát, doktrinerségét, akarnok magabiztosságát. A vetélkedés majdani győzteséről pedig aligha adott volna pontosabb képet három mondatban: „Sztálin elvtárs, amióta főtitkár lett, felmérhetetlen hatalmat összpontosított a kezében, és nem vagyok biztos afelől, hogy mindig elég körültekintően tud majd élni ezzel a hatalommal. Sztálin túlságosan goromba, és ez a fogyatékosság, amely teljes mértékben elviselhető közöttünk, kommunisták között, az egymás közti érintkezésben — tűrhetetlenné válik a főtitkár tisztségében. Ezért javaslom az elvtársaknak, gondolkozzanak Sztálin áthelyezésének módján, és Jelöljenek ki erre a helyre másvalakit, akinek minden egyébtől eltekintve csak egy előnye van Sztálin elvtárssal szemben, nevezetesen az, hogy türelmesebb, lojálisabb, udvariasabb és figyelmesebb az elvtársakkal, kevésbé szeszélyes, stb.“ Az ország helyzete ugyanolyan súlyos volt, mint a vezetők közti ellentét. A szocializmust olyan országban kellett valóra váltani, amelyet az éhínség tizedelt, szervezetlenség és butaság gyöngített, ahol a lakosság kétharmada írástudatlan volt. S a vezetők és a nép között ott volt a mindent megfertőző, mindent lelassító, mindenben kerékkötő apparátus, ez a cároktól örökölt kancsuke, mely ellen Lenin annyit harcolt. A szám szerint elenyésző új apparátusban pedig már mutatkoztak a majdani hibák csírái: az idomulás a bürokráciához, a tudás- és tapasztalathiány, a forradalmi je^zavak mögött megbújó maradiság, a nem az eredményekre, hanem álomképekre és látszatra épülő öncsaló optimizmus, a szakértelmet megbízhatósággal pótolni akaró szemlélet. Mit érezhetett a Gorkil udvarházban ez az ötvenkét éves, csonttá soványodott félhelott, amikor szembenézett a tényekkel? És hogy volt ereje semmit sem szépíteni a valóságon? Nagysága aligha mutatkozott meg szebben, mint abban az Időben, hogy még akkor sem nyúlt az öncsalás morfiumához, akkor sem kábította el magát a hatalmas győzelmekkel. Egész életében vallotta, hogy a nehézségek letagadása a gyöngék és kishitűek menedéke; aki biztos az igazában, szembe mer nézni a legkérhetetlenebb valósággal is. Még félholtan sem félt a nehézségektől, s nem ismert megoldhatatlan feladatot, mert nemcsak a roppant hiányosságokat látta, hanem a roppant eredményeket is: négy év alatt elsöpörték a cárt, Kerenszkijt, kiverték Kolcsakot, Denyikint, a németeket, cseheket, lengyeleket, japánokat, felosztották a földet, államosították az ipart, megszervezték a Vörös Hadsereget. Az elkeseredés nem kerítette hatalmába, hisz tudta, hogy a sok baj és nehézség elsősorban a múlt s az életharc következménye. Fegyverrel a kézben nem volt idő és lehetőség írnl-olvasn! tanítani a parasztokat, kiseprűznl a bürokratákat. A legjobbakra a fronton volt szükség, nem az apparátusban. Hogy az eredményekről alig esik szó a végrendeletben, de annál több a feladatokról, azt bizonyítja, hogy bénán is a régi harcos maradt; a küzdőt a Jövő mindig Jobban foglalkoztatja a múltnál. Ahogy ő nem tört soha egyeduralomra, úgy igyekezett megakadályozni, hogy bárki a párt fölé emelkedhessék: ezért javasolta, hogy növeljék a központi bizottsági tagok számát százra, s létesítsenek a Központi Bizottság segítségére négy-ötszáz főnyi Munkás-Paraszt Felügyeletet. Jöjjenek a hatalomba azok, akik tudják, mi történik az országban, akik ismerik a nép helyzetét, igényelt, baját, vágyait. Ez a hatalmas vezetőgárda megakadályozhatja a végzetes pártszakadást egyik vagy másik vezető egyeduralmát, ami egy erősen központosított államban mindig fenyeget, fölfrissíti az apparátust, véget vethet az éhínségnek, iparosíthatja az országot, művelt emberré nevelheti az írástudatlanokat. Hogy van ilyen vezetőgárda az országban, abban Lenin egy pillanatig sem kételkedett: a forradalomban nem öt-hatszáz ember bizonyította be, hogy alkalmas és méltó a hatalomra. Utolsó, szinte szimbolikus harcát azonban nemcsak országáért, hanem a vllágforradalomért, vívta. A nemzetiségi kérdésben már 1922 őszén összecsapott Sztálinnal, de a hírhedt grúz ügy során végképp szembe került vele és társaival. Mélységesen fölháborította, hogy Ordzsonikidze tettleg bántalmazta a több Önállóságot követelő grúz kommunisták egyik vezetőjét, s még Jobban fölháborította, hogy az ügy kivizsgálásával megbízott Dzserinszkij s az egész akciót irányító Sztálin, Ordzsonlkidzének adott igazat. A látszólag Jelentéktelen belpolitikai viszály mögött fölismerte a két roppant veszélyt, a nagyorosz nacionalizmust és a forradalom tisztaságának megsértését. Mint az alapvető elvi kérdésekben mindig, most is könyörtelenül levonta a következtetéseket. Hogy milyen nagyra becsülte a veszedelmet, arra az ajánlott védekezés a legfőbb bizonyítók: javasolta a kongresszusnak, hogy a köztársaságok alig néhány hónapos unióját csak katonai és diplomáciai vonatkozásban tartsák fenn, s mindenben adják vissza teljes önállóságát a köztársaság népbiztosságainak. Az esetleges pillanatnyi haszonért nem volt hajlandó kockáztatni a jövőt: „Az a kár, amely abból érheti államunkat, hogy a nemzeti apparátusok nincsenek egyesítve az orosz apparátussal, hasonlíthatatlanul kisebb annál a kárnál, amely egyébként érne nemcsak minket, hanem az egész Internacionálét, a közeljövőben a mi nyomdokunkban a történelmi színpad előterébe lépő Ázsia népeinek százmillióit is. Megbocsáthatatlan opportunizmus lenne, ha ml a Kelet e fellépésének küszöbén, ébredése kezdetén megrendítenénk előtte tekintélyünket azzal, hogy akár a legkisebb durvaságot és igazságtalanságot Is elkövetjük tulajdon nemzetiségeinkkel szemben.“ Ezt a harcot utolsó világos pillanatáig vívta. Titkárnőjének, Fotijevánek feljegyzése február 14-ről: „Vlagyimir Ujlcs utasításai: Szolénak jelezni, hogy ő (Lenin) a sértettek mellett van. A sértettek valamelyikével tudatni, hogy 6 velük van. 3 momentum: 1. Nem szabad tettlegességre vetemedni. 2. Engedményeket kell tenni. 3. Nem szabad egyenlő mértékkel mérni a nagy országot a kicsivel. Tudott-e minderről Sztálin? Miért nem reagált?“ Trockljt is arra kérte március 5-i utolsó üzenetében, vegye védelmére a grúzok ügyét a Központi Bizottságban. Trocklj betegségére hivatkozva elhárította a kérést. S Lenin három nap múlva elvesztette eszméletét. Hogy mi történt a hátralévő időben a haláláig, arról szinte semmit sem tudunk. Mi foglalkoztatta, milyen gondok gyötörték, milyen remény táplálta? Amíg dolgozni tudott, aligha gondolt a halállal. A cselekvő ember ösztönösen nem vesz tudomást a pusztulásról, még akkor sem, ha szemtől szembe áll vele. Egyetlen fél mondatából derül csak ki, hogy tudta, mi vár rá: „ősszel túlzott reményeket fűztem a felépülésemhez“ — Irta 1922 decemberében. De ennél a fél mondatnál is többet mond, ahogy minden erejét összeszedte, hogy a Jövő problémáira választ keressen. Ahogy az élet, úgy befejezetlen volt munkája is, de mégis sikerült pontot tennie:- az utolsó írások tömbje negyven esztendő távlatából is befejező zárköve az éretnek s az életműnek. S ami ennél is fontosabb: olyan útjelző, melyhez évtizedek múlva is vissza lehetett találni. ( Folytatjuk)
