Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-03 / 1. szám
IRODALOM ■Jelet harangoztak éppen, aml- 90 kor a fogházlrodában Kovács Gáspár, háromhavi fogházbüntetését kitöltő vadorzó kezébe nyomtak egy cédulát, melyre rákanyarltották a nevét és a hideg decemberi nap dátumát. Azzal engedték útjára, hogy nagyon vigyázzon magára, mert ha még egyszer törvény elé kerül, mint visszaeső, nehezen heveri ki a büntetést fél esztendőn belül. Kovács Gáspár megforgatta ujjal között a paplrszeletet, mely a szabadságot Jelentette. Zsebre gyűrte és halk köszöntéssel megindult. Gondo-Végtelen szomorúság ütötte meg a lelkét és elöntött® nagy nyomorúságának érzése. Káromkodni szeretett volna, de már az első szónál, ami kitört belőle, megbicsaklott a nyelve. A karácsony, a karácsony — motyogta — milyen szomorú Is lesz az Idei karácsony és rám hull ennek a szomorúságnak minden vétke. Még karácsonyfa se lesz. Csak egy egész kis zöld fácska volna, minden cicoma nélkül, ha csak a megolvadt hő leve csillogna rajta a lámpa fényében, hogy örülne neki a gyerek, hogy tapsikolna. Az asszony Is örülne ... úgy érezte, hogy rogyadozó lábal alatt a fogházcella padlója recseg. Elcsukló hangon tört elő melléből a zilált szaggatott szó: — Ügyi, Jóska, most Igényest a bíróhoz mész bepanaszolni falopásért? — Nem tehetek mást, Gáspár — hangzott a zord válasz — tudod, hogy azért kapom a fizetséget. — Dejszen, ha tudnád mi a börtön, ha egyszer te is odakerülnél, megremegne a lelked bele. Hamarabb meggondónád, hogy feledd a véreidet. — Gáspár, én nem vagyok tolvaj — erdő, majd eszondom, hogy a másik végin Járhattam, amikor Itt tolvajkodott valaki. Eriggy csak haza és vidd a fácskát. Nem adlak fel. Ha megvót írva a sors könyvibe, hogy megfogjalak, talán az is megvan Írva, hogy elerisszelek. De rendes légy, Gáspár, ha nagyon rád is szakad a bánat. Gáspár nem értette a fordulatot, még kevésbé az erdőkerülő beszédét, mert már nem Is nagyon figyelt a szavaira. Lélekben már odahaza volt. Hangos szóval, vidáman köszöntött be. DALLOS ISTVÁN: Gáspár megszabadulása latokba merülve bandukolt végig az utcákon, lekerült a város mögött kígyózó havas országúira. Teli tüdővel szívta magába a csípős levegőt, és egyszeriben olyan kábultnak érezte magát, mintha borgőzös kocsmából került volna ki. Pedig hát kocsmára nem Is gondolhatott, egy fillér sem volt a zsebében. Az asszony, a gyerek, a karácsony Járt az eszében. Aztán Vadas Jóskára, az erdőkerülőre villant a gondolata, aki a nyúl miatt feladta. A bíróság elé hiába hozta el a szomszédot és a komáját, akik mellette tanúskodtak, akik bizonygatták, hogy nem Is Járt az erdőn akkor este. Hiábavaló volt a tagadás, a nyulat meg a frontról mentett karabélyt Is hiába dugta el az erdőn még idejében. Nem volt ellene más bizonyíték, mint az esküt tett erdőkerülő vádló vallomása. Annak hittek. A lelkiismerete egyre csak csttltgatta, hogy ne forralja magában a haragot, mert hiszen igaz volt a vád, de Gáspár egyre csak szabadkozott magában, hogy megbosszulja azt a vallomást. Amikor a börtön kapuja bezárult mögötte, ökölbe szorította, a kezés és fogecLkozott, hogy Vadas Jóska megkeserüll a feljelentést, a terhelő vallomást, a három hónapot. Most pedig azon kapta magát, hogy feloldódott benne a harag. Miért Is bántaná Vadas Jóskát, hiszen csak a kötelességét teljesítette. Ha ő lenne az erdőkerülő, nem ugyanazt tette volna? A karácsonyt várő gyerekre gondolt, meg arra, hogy milyen szomorú is lesz a mai este. Miből Is telne karácsonyfára, ünnepi vacsorára, Játékszerre, amikor az őszi munka idejét zacskóragasztással töltötte a szűkre szabott falak között. —, szövegezte megában a karácsonyt váró gondolat szálait. Elhagyta a tanyát. A foszló ködben feltűnt a templomtorony. Pillantása a napfényben csillogó toronyra tévedt. Mély sóhaj szakadt fel a melléből és megbékélten szaporázta lépteit. bekanyarodott a faluhoz vezető ösvényre. Jobbra tőle, alig párszáz lépésnyire az erdő sötétellett. A szélén parányi fenyőfák álltak mozdulatlanul a rájuk nehezedő hótakaró bilincsében. A sok fácska, mintha mély mozdulatlanságában hivogatóan integetett volna feléje. Vágj ki engem és örömteli lesz a mai estéd. Megingott. Mit tegyen? Eszébe Jutott a fogházi figyelmeztetés: ha még egyszer idekerül, nehezen ússza meg fél évnél olcsóbban. Nem, nem meri megtenni. Nem szabad, mert ha rajtakapják, drágán adja meg a fenyő árát. De hát ki kapná rajta, egy teremtett lélek sincs a közelében. Azon vette magát észre a nagy lelki tusakodásban, hogy a kése pengéje már belehasított egy alig néhány arasznyira nőtt fácska derekába. Hirtelen csavart egyet rajta és a fenyő a kezében maradt. Az ágairól kabátjára pergett a hó. Megtörölte a kést és a zsebébe süllyesztette. Indulni készült, amikor köhécselést hallott a háta mögött. A hang úgy hasított bele a dobhártyájába, mint a mennydörgés. Riadtan fordult meg és Vadas Jóskát látta maga előtt, vigyorgó ábrázattel, puskával a kezében. Első gondolata az volt, hogy a kést nem kellett volna zsebre vágni. Most már nem lenne idő arra, hogy elővegye. A ráirányított puska csöve ijesztő volt. Látta, hogy nincs menekvés, nincs segítség, és magyarázta a puskás. — Én nem kerülök oda. Én esküt tettem. — Oszt ezér a klszakajtott fácskájér a telkedre veszed a félesztendőt, mit ezér kisóznak rám? — Monták, vigyázz magadra, hát mér nem vigyáztál? Összeroppant benne minden vadság és olyan szerencsétlenül tehetetlen volt, mint egy csecsemő. De volt még egy mentsége, most már minden reményét abba vetette. — Jóska, te is házas vónál — kezdte ismét a szót — van-e mán újság, mer hisz bajba vöt az aszszony, amikor bekerütem? — Van bizony — ragyogott fel az erdőkerülő arca —, gyerek, mint a makk. — Oszt lesz-e neki karácsonyfája ma estére? — Játszotta ki ütőkártyáját Gáspár. — Vásátam egy fácskát kettő húszért. Kicsiny, de formás — válaszolta az erdőkerülő és úgy tett, mintha nem érezte volna ki a kérdésből, hogy mire akar kilyukadni a szerencsétlen. — Illen formájú? — lilén, de pízért vettem! Gáspár belátta, hogy semmire sem megy. Kirobbant belőle a nagy elkeseredés: — Hát csak adj fel, Jóska, ha elbírja a telked, de legalább azt engedd, hogy elvigyem, ha már kiülöm érette a fél esztendőt. Hadd tegyen öröme az én Gáspárkámnak is. Erre a szóra belenyilalt valami Vadas Jóskába és megbillentette benne a kötelességtudást. Igaz is — nyugtatta meg magát —, hát miért ne tegyen egy fácskável kevesebb az erdőn. Majdcsak eligazítja valahogy a dolgot. — Jól ven no, Gáspár. Nagy az A szobában túl sokan voltak, amit különösnek talált. Amikor pedig szeme hozzáidomult a félhomályhoz, dermedten látta, hogy az asszony kisírt szemekkel ott borul az asztalon, mellette az ángya, anyja, keresztlánya, a szomszédasszonyok, és valamennyi szipog, vörösre sírt szemekkel. — Hát mi ez, karácsonyeste, vagy temetés? — robbant ki belőle a szó. Az asszony a hangos szóra odafordult és egy lépést tett Gáspár felé, de megingott és belekapaszkodott az asztalba, hogy el ne vágódjon. — A Gáspárkánk — sírt belőle a szó — meg hótt, ma ebédkor... A hangja hangos zokogásba fulladt. Gáspár révetegen tekintett az asztalra, melyen ott feküdt a kis ezüstös koporsó, benne Gáspárke mozdulatlan merevségben. Olyan volt a csöppség, mintha csak aludna. Az aroán apró piros rózsák. A halál rózsái. Megtorpant. — Meghalt a gyerek — motyogta —, meghalt Gáspárka ... Az asszonyok hangos szóval a slratóba kezdtek. Gáspár ajkáról valami káromkodásféle indult, de amikor az asszony selyemkeszkenővel letakarta a gyerek arcát és elsírta, hogy nyugodj békében szívem rozmaringja —, Gáspár szemében is megcsillant a könny és zokogás rázta meg. amint összekulcsolt kézzel ráborult a kis koporsóra. Künn a zlmankós karácsonyi este lélekdermesztő szele süvített. Sűrűn hullott a hó és a ház kiskapuja beleveszett a ködfátyolba. A hópihék hangtalanul lepték be a kis fenyőt, melyet a szél az udvar közepére sodort. PETŐFI Száznegyven hét évvel ezelőtt, 1823. január 1-én született Petőfi Sándor, a magyar nemzet nagy költője. Szabadság, szerelem Szabadság, szereleml E kettő keli nekem. Szerelmemért föláldozom Ax életet, Szabadságért föláldozom Szerelmemet. Síkos a hó Síkos a hó, szalad a szán, Esketőre viszik babám, Esketőre viszik szegényt Mások kívánsága szerént. Hej, ha mostan hó lehetnék: A szán alatt beroskadnék; Felfordulna, s kedves babám Még egyszer átkarolhatnám — Átkarolnám, ajakára Csókot nyomnék utoljára, S melegétől hű szivének Elolvadnék, úgy halnék meg! Egész éljél esett a hé, a távol“ sägt autóbusz a szokottnál lassabban haladt a végtelennek látszó országúton. Az utasok fásultan, fagyos arccal ültek a bőrüléseken, a hatalmas fehérség egyhangúvá tette az utazást, hiába néztek ki az ablakon, a táj nem nyúzott különösen érdekes látnivalót. Még az Ismerősök sem igen beszélgettek, s ha szóltak Is, hangjukból kedvetlenség érződött. Hát a tél ennyire eltávolítja egymástól az embereket? Egy kucsmás férfi újságot olvasott, kesztyűs ujjaival ügyetlenül forgatta a lapokat, úgy látszott, mintha háromszor is elolvasott volna mindent, az utolsó betűig. Egy Idősebb parasztnénike kis csomagot szorongatott az ölében, néha mintha elbóbiskolt volna, minden zökkenőnél riadtan nézett az ablakra, hogy „hol ts vagyunk?" Csak két kisfiú volt élénk, hangoskodtak, vitatkoztak, gyakran a hátsó ablakhoz szaladtak, ahol nem ült senkt, és nagy érdeklődéssel vizsgálták a havas tájat, a fákon gubbasztó és a busz zörejétől felrebbenö varjakat. A gyerekeknek minden szórakoztató, mindenben találnak valami fontosat, érdekeset, még a gyakori szülői dorgálások sem veszik el kíváncsiskodó kedvüket. Az autóbusz egymás után hagyta el a hóba bújt, csöndes falvakat, tttott eqy-két ember leszállt, néhányon felszálltak, a kalauznő egykedvűen kezelte a jegyeket, aztán unatkozott tovább. Ám az autóbusz hirtelen megállt. A csomagot szorongató néniké hirtelen megint fölkapta a fejét, de minden utas kíváncsian nézett ki az ablakon. Nyílt pályán álltak meg, kél falu között. A kocsi vezetője idegesen nyitotta ki az ajtót. A kalauznő kíváncsian nézett a férfi arcába. — Megint ez a vacak sebességváltó — hangzott a válasz. — A fene egye meg! — mondta ingerülten a kalauznő. Az utasok mozgolódtak. mmmmm — Ml baj van? — Bedöglött a motor? — Hol vagyunk? A kalauznő az utasokhoz fordult, kötelessége volt megnyugtatni őket. — Jó félóra és Indulunk tovább. Az utasok nem nagy örömmel fogadták a bejelentést, hirtelen mindenki stetősnek érezte a dolgát. A kucsmás férfi dörmögve jegyezte meg, hogy lekésik az értekezletről, tizenegykor kezdődik, addig semmiképpen sem érnek be a városba. Néhányon leszálltak, topogtak a kocsi körül, mint a népi táncosok. A gyerekek hógolyóztak, dobálták a pár lépésnyire álló kilométerkövet, anyukájuk aggodalmaskodott, nehogy mégfázzanak. A busz vezetőle leállított egy személygépkocsit, amely szintén a városba tartott, pár szót váltott a sofőrrel, aztán kinyitotta a motorház ajtaját. Rágyújtott egy cigarettára. Hiába, meg kell várni a szervizkocsit. Az egyik kisfiú felkiáltott: — Nézd, nyúlI Pista, ott egy nyúl! Mindenki a nyulat nézte, amely 12 ZABAD FÖLDMŰVES 1970. január 3. alig húsz lépésnyire egy fa alatt hegyezte a fülelt, mintha arra lenne kíváncsi, mit akar Itt ez a sok ember. — Fogjuk meg, Laci — mondta a nagyobbik fiú, és már futottak Is, de a tapsifüles már nem volt semmire kíváncsi, nekltramodott a hóborította mezőségnek. A kucsmás férft az órájára plllantot. — Mit gondol, tizenegyre beérünk? — kérdezte a buszvezetőtől. — Tíz kilométerre vagyunk a várostól. Mindjárt Itt lesznek a szerelők... A gyerekek, akiket kissé elkedvetlenített a nyúl rövid Ideig tartó szereplése, újabb játékba kezdtek. Pista ötlete volt, hogy csináljanak hóembert. — Jó nagyot! — örvendezett Laci, és már gurította ts a hógolyót, a megszületendő hóember „talpazatát". Minden lépéssel úgy nőtt, gömbölyödött, terebélyesedett a hógolyó, hogy ketten is alig tudták gördíteni. A kilométerkőnél megállapodtak. Nem Is rossz hely ez. Itt teljesít majd szolgálatot. Egy forgalomellenör nem Is kívánhatna jobb helyet. Nem bizony. A gyerekek anyukája megint aggodalmaskodott, amikor meglátta a hötömeggel birkózó csemetéit. — Ejnye, ejnye, mit csináltok? Csuromvíz lesz a ruhátok. Tudjátok, hogy lakodalomba megyünk ... A két fiú arca piros volt az izgalomtól. — Vigyázunk, anyu — szólt könyörgő hangon Pista. — Csinálunk egy forgalomellenőrt, anyu — lelkendezett Laci. — Szalutálósat. Az autóknak fog szalutálni... A szervizkocsi még nem érkezett meg. A várakozó utasok nézték a gyerekeket, akik már a második hógömböt készítették. Ezzel azonban már nehezebben boldogultak, s csak apukájuk segítségével tudták a másikra tenni. Most már gyorsabban haladt a munka. Amikor a hóember jelét is a helyére emelték, a kiseb bik fiú megjegyezte: — Na, most mit teszünk a fejére? Sehol egy lyukas fazék ... A nagyobbik elgondolkozott, de nem jutott eszébe semmi érdekes. — Nem baj, kopasz lesz. Kopasz hóember. A közönség elmosolyodott; ha színházban ültek volna, talán meg ts tapsolták volna ezt a jelenetet. Mindenki feloldódott, vidámabb lett, már senki sem bosszankodott annyira a menetrend véletlen módosulásán. Közben a szervizkocsi ts befutott, de az utasok figyelmét még mindig a hóember kötötte le. Néhányon, mintha attól tartottak volna, hogy a hóember nem készül el idejében, segítettek ts a gyerekeknek. A parsztnénl egy marék diót adott a fiúknak. — Nesztek, aranyoskáim, ebből csináljátok a szemét... Egy bőrkabátos férfi üres gyufásdobozt nyomott a forgalomirányító arcába, ez lett az orra. A kucsmás azt javasolta, hogy az újságot a hóember kezébe kéne tennir mintha olvasna. — Nem lehet, bácsi — válaszolt Pista élénken. — A hóember most szolgálatban van. Neki most szalutálni kell... De azért csak cigarettát tegyünk a szájába. Talán nem fogják érte megbüntetni — mondta mosolyogva az apa. Az utasoknak ts tetszett a játék. A szerelők, akik közben elkészültek a munkájukkal, olajos kezüket törülqették, és közelebb léptek. Az egyik, olyan negyven körüli, nevetve jegyezte meg, hogy az egyenruhán nincsenek gombok és szerszámosládájából négy rozsdás csavart vett elő, gyors mozdulatokkal „felvarrta“ a hózubbonyra. De vállpántok sem hiányolhattak az egyenruháról, nem bizony. Persze, ntncs semmi baj. Itt van ez a két fényes lemezdarabka ... A gyerekek ugráltak örömükben. Elkészült hát a hóember! Néhány perc múlva felbúgtak a motorok, mindenki elfoglalta a helyét. A kucsmás férfi az órájára pillantott: nincs naqy baj, negyed tizenkettőre beér, és talán az értekezletet sem kezdik pontosan. Pista és Laci az ablaküveghez nyomták orrukat, szalutáltak. S a kopasz, cigarettázó hóember derűsen viszonozta a köszöntést.
